Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-01-24 / 4. szám

Nyugat-Berlini énekkar a Fasorban Épüljetek fel lelki Itázzá Hálaadás a megújított szarvasi Ujtemplomban ’ KEDVES SZÍNFOLTOT JE­LENTETT a fasori gyülekezet éle­tében az ünnepek után, január 2-án rendezett zenés áhitat, ame­lyen a Nyugat-Berlini Epiphania templom „Leonhard Lechner Ka­marakórusát” láthatta vendégül. A 25 énekesből és 5 rézfúvósból álló együttest Gottfried Matthaei orgonista-karnagy vezette. Szirmai Zoltán lelkész meleg szavakkal köszöntötte a kórust, és az igehirdető szolgálatot végző dr. Káldy Zoltán püspök-elnö­köt. Az alig néhány napja elmúlt ünnepet hirdette1 a fehér oltárte­rítő és a hatalmas karácsonyfa és amikor az ünneplő feketébe öltö­zött kórus ajkán felcsendült a két, nálunk is jól ismert ének (Zengjétek a Szűz Gyermekét... és Egy zsenge rózsatőről...): méltán érezhettük úgy, hogy ven­dégeink utólagos karácsonyi aján­dékot nyújtanak át a gyülekezet­nek. Lübeck egyik orgonaműve jól illeszkedett bele a kórus prog­ramjában Alföldy-Boruss Csilla igényes, virtuóz előadásában. A következő Lechner-motetta, majd az „Elmélkedések az életről és a halálról” című kompozíció lágy típusaival egyre jobban elbűvölte a hallgatókat. Űj színt hozott a rézfúvós- együttes, amely igen magas szín­vonalon Johann Pezelius és Tho­mas Stolzer egy-egy művét tolmá­csolta. A vendégművészek kris­tálytisztán szólaltatták meg a technikailag rendkívül kényes da­rabokat. Ez az érces és egyben „Ha a Dél-afrikai Köztársaság­ban a hatalom fehér birtokosai azt mondanák, hogy megszünte­tik az apartheidet (a faji elkü­lönítés rendszerét,), elcsodálkoz­nának. mennyi jóakarat van még az emberekben ebben az ország­ban” — mondta , Desmond Tutu püspök (Johannesburg), a dél-af­rikai Egyházak Tanácsának fő­titkára Kapstadtban 1981. októ­lágy hangzás ritka élményt jelen­tett a hallgatóknak. Befejezésül Monteverdi egyik négyszólamú miséje szólalt meg. G. Matthaei karnagy energiku­san vezette az együttest, elmélyül- ten tolmácsolva ennek a zenének esztétikai és teológiai szépségeit. Az IGEHIRDETÉSBEN KÁL­DY ZOLTÁN PÜSPÖK részben Példabeszédek .4,23 részben az egyik elhangzót Lechner-mű gondolatai alapján a legnagyobb értékről, a szívről beszélt. A szív nem választható el az érzelemtől. Ma, amikor a családban és társa­dalomban gyakori panasz az ér­zelemszegénység, más szóval a szeretet hiánya, nem ok nélkül biztat az Ige éppen a szívnek a megbecsülésére. — A vendégének­kart köszöntve rámutatott annak jelentőségére, hogy a mai feszült világban nálunk szolgál egy Nyu­gat-Berlini Kórus. Ez az esemény hídépítő jellegű és a népek közti megbékélést szolgálja. Öröm volt látni a zsúfolt templomot, amely bizonyította a gyülekezet köszönetét, lelkesedését a magas színvonalú, ritka zenei élményért. A ZENÉS ÁHÍTAT UTÁN a gyülekezeti teremben fehér asztal mellett fejeződött be a találkozás, ahol testvéri beszélgetés alakult ki a vendégekkel. A búcsúzás ked­ves színfoltja volt, amikor a kó­rustagok magyar nyelven énekel­tek el egy Hassíer-művet. Gáncs Aladár bér 13-án, de mindjárt hozzá­tette, alig számít már arra, hogy a szükséges társadalmi változá­sokat békés úton is el lehet érni. „Isten nem semleges, hanem a szegények, éhezők és mezítelenek oldalán áll, akiknek az egyház is kell hogy szolgáljon.” Tutu sze­rint „csak a szenvedő egyház hi­teles egyház”. EGÉSZ EGYHÁZUNK TUDO­MÁST SZERZETT és beszélt ar­ról a kárról, ami annak idején a szarvasi újtemplom tetőzetét ér­te. 1972-ben lett nyilvánvalóvá, hogy rágcsáló bogarak és a fa­gombásodás oly mértékben ká­rosították a tetőszerkezetet, hogy az cserére szorul. A kár felfede­zését és bejelentését követően tervek és felmérések készültek — odáig menően, hogy nem volna-e jobb egy teljesen új templomot építeni. Akkor a felújítás mellett döntöttek és a tetőzet északi fele el is készült 1977-re. A másik ré­szét 1980—81-ben állították helyre. Ezzel a gyülekezet 260 éves tör­ténelmében a templom és a pa­rókia építése utáni legnagyobb munkára került sor. Tíz év alatt erre a célra több mint fél millió forintot adakozott a gyülekezet. Az Országos Egyháztól, a kondo­rost gyülekezettől, a Lutheránus Világszövetségtől és a Gustav Adolf Werk-től kapott pénz is a félmilliót közelítette meg. Azon- bon még mindig sok hiányzott, így a gyülekezet ingatlanának egy részét eladva tudta befejez­ni a nagy munkát. AZ ÉPÍTKEZÉS BEFEJEZTÉ­VEL immár az új fedél alatt Már vártak az otthon kis öre­gei, a hét e megszokott napján, hogy meghitt délutánunkat együtt töltsük el. Gondolataim náluk jár­tak, mert vinni akartam a kará­csonyt megelőző várakozás szí­vünket felderítő fényét. Az otthon épületéhez érve meg­lepett, hogy sötéten körvonalazód­nak az ebédlő ablakai. Beléptem, a szépen leterített asztalok körül csendben és sötétben vártak rám idős testvéreim, azután kigyulladt a fény és örömmel köszöntöttük egymást. Folyt a beszélgetés, éneklés, üzentek versek és az ige. Világított az a világosság, amely képes eloszlatni a sötétet, a szeretet áramköréből táplálkozik és így nemcsak útat mutat, de me­legít és örömöt teremt. Értelmet is felülmúló örömöt, amit Bodel- schwingh így fejezett ki: „az a Szenteste csodája, hogy egészen szomorú emberek egészen örven- dezőkké lehetnek.” Az Alberti rSzeretetotthonban nemcsak a karácsonyfa ágain gyulladtak ki a fények. A szeretet lángjai íme gyakorlatban is le­győzték a közönyösség, önzés, ke- ményszívűség sötétségét. Mert vi­lágító fények voltak, amiket átél­tünk karácsony táján. Látogatást tett a fodrászok bri­gádja, tagjai egész éven át rend­ben tartják, önzetlen szolgálatban az idős hölgyek haját. Most kará­csonyi köszöntéssel jöttek. A falu három termelőszövetkezete ado­mányaikkal járultak hozzá az ott­összegyűlt a gyülekezet, hogy Istennek hálát adjon a kapott megoldásáért. Ebben a hálaadás­ban egész Magyarországi Evan­gélikus Egyházunk hálaadása benne volt. Részt vett és az ün­nepi istentiszteleten Kol 2,6—7 alapján ígért hirdetett dr. Kál­dy Zoltán püspök. „Építkezzetek tovább! — Ne álljon le az építés mert értékét veszti az a nagy összeg, amit a templomra fordított a gyüleke­zet. Nem újabb adományok kel­lenek. Hanem a lelki építkezésnek kell folynia, mert ha ez nem fo­lyik, akkor mire való az egész templomépítés? A lelki élet is növekedjék bele ebbe a hatalmas templomba. Ti már vettétek a Krisztust. A keresztség é« az igehirdetések nyomán vettétek, hallottátok és hittel el is fogadtátok Krisztust. Őseitek 200 éve telepedtek itt le. ők is vették a Krisztust, azért építettek templomot és szereztek papot. Mi nem élhetünk meg a letelepedettek hitéből, eltelt 260 év. Viszont ők tovább adták nék- tek. Foglaljátok imába azok ne­vét, akiktől hallottátok, vettétek a Krisztust! Gyermekeiteket ma nagyon gazdagon el tudjátok lát­ni. Ügy, ahogy azt a ti szüléitek hon életéhez és október óta az al- bérti gyülekezet egy-egy asszonya tette a vasárnapi süteményt az asztalra. Vasárnap délután a pilisi ifjú­ság jött látogatóba. Mielőtt átad­ták szépen csomagolt kis ajándé­kaikat egy gyertyácskával ékesí­tett fenyőággal, vidáman énekel­tek és adták elő karácsonyi jele­netüket. Kedden délelőtt kis óvodásokat kísért el Kostyalik Zsuzsa óvóné­ni, hogy a picik napsugarat vi­gyenek az öregeknek. Délután pe­dig alig fért be az alberti gyüleke­zet bibliaórás gyermek csapata, hogy versekkel és énekekkel erő­sítsék meg, hogy „olyan örömöt, mint a forrás kaptam tőled Iste­nem”. December 24-én' 2 órakor újra együtt voltunk. Lakók, dolgozók. Turcsek János gondnok, Csernák Károly felügyelő, a két gyülekezet lelkésze és családjuk. Roszik Mi­hály meghatottságán hogyan is tudott volna erőt venni, hiszen a 30. karácsonyt engedte meg Isten a számára a védelmet kereső idő­sek szeretetotthonának falai kö­zött. A két lelkészcsalád versek­kel és énekekkel kívánta széppé tenni a szenteste ünneplését. Búcsúztunk ez esztendőtől 1981. év igéjével: „A jótékonyságról és az egymással való közösségválla­lásról pedig meg ne feledkezzetek, mert ilyen áldozatokban gyönyör­ködik az Isten.” Roszik Mihályné nem tudták megtenni. Azonban akkor adják a legtöbbet gyerme­keiknek a szülők, ha felkínálják az élő Krisztust. Krisztusban élni nagy követel­mény. Krisztusban élni azt je­lenti, hogy az Ő életét kell élni. Az ő lépésének a ritmusával kell járni. Az Ő mozdulatait, jóindu­latát, szeretetét, megbocsátását kell nekem élnem. Kívülállók azt látják-e a szarvasi gyülekezet tagjain, hogy ezek tudnak sze­retni, könnyet törölni, vigasztal­ni, segíteni? Nagy baj, ha azt lát­ják, hogy semmi különbség nincs, mert akkor nem a Krisztusban éltek. Erősödjetek meg a Krisz­tusban, épüljetek fel lelki házzá és növekedjék a ti hálaadástok!” AZ ISTENTISZTELET ÉS A KÖZGYŰLÉS KÖZÖTT az ének­kar szolgálata színesítette az ün­nepet. Roszik, János felügyelő nyitotta meg a közgyűlést és egy­ben köszöntötte a gyülekezet vendégeit: Káldy Zoltán püspö­köt. Koszorús Oszkár esperest, Gregor Györgyöt, a Békés me­gyei Tanács VB egyházügyi tit­kárát, Jansik Tamást, Szarvas város Tanácsa VB-elnökét, Moldvai Antal római katolikus plébánost, Ürögdi Ferenc refor­mátus lelkészt és' a szomszéd gyülekezetek lelkészeit. Aradi András igazgató-lelkész ismertette a renoválás történetét és annak anyagi vetületét. Ehhez kapcsolódva a köszönet szavai következtek A részt vevő lelkészek, élén Koszorús Oszkár, a Nyugat-Bé­kési Egyházmegye esperesével, valamint a más felekezetű lelké­szek is egy-egy igével köszön­tötték az ünneplő gyülekezetét. Az állami szervek nevében Jansik Tamás elnök köszöntötte a püspököt és a gyülekezetei. An­nak a meggyőződésének adott hangot, hogy nem volt hiába­való az előző években folytatott együttműködés, ez a templom­renoválás is az egész város javát szolgálja. Káldy Zoltán püspök szavai szerint is a kezdeti borús han­gulat után most a legjobb meg­oldásnak örülhetünk. Állam és egyház jó együttműködésének egyik helyi példája ez. A HÁLAADÁSI ÜNNEP köz­ebéddel folytatódott, ahol felszó­lalt Gregor György egyházügyi titkár is. Az ünnepnap emlékére vendé­geit ajándékokkal búcsúztatta a Szarvas-új templomi gyülekezet. Gyarmati István —i HÁZASSÁG. Sárkány And­rás Tibor ny. lelkész és Paál Zsu­zsa ny. egyetemi titkár január 1-én tartották esküvőjüket a pé­csi templomban, Balikó Zoltán lelkész szolgálatával. „Hatalmas dolgot tett velünk az Űr, ezért örvendezünk!” TUTU: TÖBB JÓAKARAT LENNE, MINT VÁRHATÓ Karácsonyi fények egy szeretetotthon életében Szokolay Sándor szerzői estje Az önálló est sokoldalú megmutatko­zásra ad alkalmat a szerzőnek. Szokolay Sándor élt is ezzel a lehetőséggel, decem­ber 19-én a Vigadóban. A MŰSORON a hárfára és csellóra írt Bagatellek, a gordonkára komponált szó­lószonáta, a II. vonósnégyes, a Károlyi Gáspár bibliai szövegére alkotott Jere- miáda és a fuvolára, alfuvolára és picco- lóra szerzett Concertino hangzott el. A művek puszta felsorolása is jelzi, mi­lyen gazdag Szokolay Sándor mondani­valója, kifejezési színskálája. Műfajban, tartalomban, a megszólalás módjában minden mű más tájakra visz. A hárfára és csemballóra írt Bagatellek már különös hangzásukkal is felkeltik a hallgató figyelmét. Ez a két hangszer — az egyik ujjakkal, a másik kis érintővel (tangenssel) megpendítve — hasonlít ugyan egymáshoz, és mégis más. A hason­lóság abban mutatkozik, hogy együttes megszólaltatásukkor képesek egységes hangszínné összeforrni. Valami zizzenő áttetsző, mégis egymást támogató tartal­mas hangzást adnak együtt, ugyanakkor — különösen, ha párbeszédet folytatnak — mindig világosan követhető nyomon ha­ladnak. A gordonkára írt szóló szonáta mind tartalmi elmélyültségben, mind techni­kai virtuozitásban J. S. Bach, vagy Ko­dály hasonló műveihez sorakozik fel. A 11. vonósnégyesről — amely tételei­nek címében szerényen csak újszerű meg- szólaltatási módokat ígér, de mély tartal­mat hordoz — annak bemutatója alkal­mával már szó esett e lap hasábjain. Mostani megszólaltatása ismét lenyűgöző hatást váltott ki. A Károlyi Gáspár bibliai szövegére komponált Jeremiáda Szokolay Sándor vokális művészetéből adott ízelítőt, a Concertino fuvolára c. műben viszont a hangszerekkel virtuóz módon való bánni tudásáról bizonyosodhattunk meg. A HANGSZEREK összetétele, a meg­szólaltatás módja azonban a zenének csak ruhája. Ha nem a tartalomhoz „illő”, akkor vagy feszeng benne a zene, vagy — hiányozván mogulé — üres magamu­togatássá válik. Minden esetben a tarta­lom a döntő, amely szükségszerűen meg­jelenési formát igényel. De ez a sorrend sohasem fordítható meg. Szokolay zenéje attól él, hogy kifejezési eszközeit mindig a tartalom szüli. Ezt a mondanivalót még konkrétabbá teszi, hogy mindig „valaki­nek” ír. A hárfára és csemballóra írt Bagatel- leket Lubik Hédi és Horváth Anikó szá­mára komponálta egy nyugat-berlini rádiószereplésük alkalmára. A gordon­kára szerzett szóló szonáta az 1980-ban Budapesten rendezett nemzetközi Casals- versenyre készült a Művelődési Minisz­térium megbízásából. Dedikációja Onczay Csabának szól. A II. vonósnégyes „meg­rendelője” az Országos Filharmónia. Ki­fejezetten a Bartók vonósnégyes számára kérték a művet. A Jeremiáda Csajbók Teréziának és a Magyar Barokk Triónak szánt mű. A Concertino fuvolára meg­írására Szeged város kérte fel a szerzőt, az 1981-es Zenei Világnap alkalmára. Ezt fuvolás fiának, Adámnak és a Rolla János vezette Liszt Ferenc kamarazenekarnak írta. Szokolay Sándor tehát nem elképzelt együttesek vagy személyek számára, ha­nem néven nevezhető művészeknek ír. Zenéje ezért nem „általában” szól valaki­hez, hanem a személyes megszólítás ere­jével hat. EZT A MŰVÉSZEK IS így érezték. Játékuk ezért nem idézőjelek között hangzott el, hanem személyes vallomá­sonként szólalt meg. Mindezt csak tetézte, hogy minden művet azok a művészek szólaltattak meg, akiknek a szerző azo­kat szánta. Ez nemcsak a művészeket serkentette tudásuk legjavának megmu­tatására, hanem érezhetően átforrósitotta a nézőteret is. Mindenki érezte, hogy itt valami zenetörténeti eseményszámba menő dolog történik. Valamennyi mű elhangzását magától értetődő természetesség, könnyedség jel­lemezte. Az volt az érzésünk, hogy a szer­zőnek nem volt „nehéz" azokat megírni. Annyira a maga mozgástörvényei szerint gördült minden mű, mintha másként nem is tehette volna. Szokolay zenéjében min­den hang egy belső gravitációnak enge­delmeskedik. Ezért nem vegyülnek azok közé oda nem tartozó idegen elemek. A SZERZŐ VALLOMÁSÁBÓL tudjuk, hogy „az est minden száma fiatalabb, mint három éves. A Concertino a legif­jabb: 1981-ben írtam". Erre a bőséges áradásra csak az képes, aki olyan mélyről merít, mint Szokolay Sándor. Fasang Árpád

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents