Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-08-29 / 35. szám

„írok nektek, ifjak...” GYERMEKEKNEK. Hitvallásaink Miért? A vakon szülelett Jn 9. Kati, mikor óvodás lett, halálra fárasztotta óvó nénijét soha el nem fogyni akaró kérdéseivel. Miért süt a nap? Miért kék az ég? Miért hosszú a cica farka? Miért repül a madár? stb. Szűn­ni nem akaró kíváncsiság haj­totta, hogy a körülötte levő világ titkait megismerje. VANNAK AZONBAN NEM­CSAK KÍVÁNCSISÁGBÓL VAGY TUDÁSSZOMJBÓL FA­KADÓ KÉRDÉSEK, hanem gyöt­rő, szorongató kérdések is. Amik­re nem tudunk válaszolni. Vagy nem tudunk helyes választ adni. Ilyenkor úgy érezzük magunkat, mintha valami nagy sötét ala­gútba került volna az életünk. Miért lettem beteg, amikor együtt mehettem volna a többiekkel ki­rándulni? Miért nem sikerült, amit szépen elterveztem? S lehet­nek még szorongatóbb kérdéseink is, melyek mögött — észrevetté­tek? — mindig az okot kutatjuk. JÉZUS TANÍTVÁNYAI IS GYAKRAN KÉRDEZTEK. S Jé­zus soha nem intette le őket a fá­radt felnőttek türelmetlenségé­vel, hanem megtanította helyesen kérdezni őket. Jézus és tanítványai a templom közelében egy vak koldussal ta­lálkoztak. Nem volt ez ritka az akkori Keleten. Ez az ember még szánandóbb volt, születésétől fog­va nem látott, még emlékei sem lehettek a külvilágról. A tanítvá­nyok megkérdezték Jézust: Miért született vakon? Ö vétkezett vagy a szülei? A zsidók ugyanis azt hitték — s ebben a tanítványok is hasonlóan gondolkoztak —, hogy minden betegség, testi fo­gyatékosság Isten büntetése va­lami konkrét bűnért. A vak sor­sát is még nehezebbé tették véle­kedésükkel: Isten sem szeret té­ged, haragszik rád, büntet téged. Jézus helyreigazította a kérdést. „... azért van ez így, hogy látha­tóvá legyenek rajta Isten csele­kedetei" — mondta, Nem az okot magyarázta, a célra muta­tott rá. NEM VÁRT KÉRDÉSRE SEM. Nem vette figyelembe a szombat­napi gyógyítás tilalmát. Gyorsan cselekedett. Sárral bekente a vak szemét és elküldte a Siloám ta­vához, hogy ott mosakodjék meg. S mire visszaért, látott. Látta a templomot, az embereket, Jézust. Milyen csodálatos érzés volt kö­rültekinteni: fény, világosság vet­te körül. HA TOVÁBB OLVASSUK EZT A TÖRTÉNETET, meglátjuk, hogy Jézus még ennél is többel ajándékozta meg: belső világos­sággal. Ez a régen vak ember az emberek kérdéseinek kereszttü­zébe került. A szomszédok cso­dálkozva, a farizeusok Jézus iránti gyűlölettől áthatva kérdez­gették: Ki gyógyított meg? Te is tanítvány akarsz lenni? Hiszel benne? Csak úgy záporoztak rá a kérdések. A meggyógyítottban azonban egyre erősödött a biza­lom az iránt, aki visszaadta a szeme világát. Nemcsak a szeme fogta fel a külvilág fényeit, ha­nem izívét is egyre inkább be­töltötte Jézus szeretetének vilá­gossága. Megbizonyosodott felőle, hogy szereti az Isten, hozzá tar­tozhat és ez minden eddig tapasz­talt örömnél nagyobb fénnyel ra­gyogta be az életét. Többet látott meg, mint az ed­dig is egészséges szemű farizeu­sok: Látta Jézuson keresztül fel­ragyogni Isten szeretetének min­dent betöltő világosságát. EZ A CSODA ISMÉTLŐDIK MEG VELÜNK MA IS, ha biza­lom ébred szívünkben Jézus iránt. Akkor nem azt kérdezzük vádló- an vagy kétségbeesve: miért tet­ted ezt vagy azt velem Istenem? Hanem naponta megtapasztaljuk Isten segítő, javunkat munkáló, célra vezető szeretetét életünkben. Ülünk a templomban, folyik az istentisztelet. Ä lelkész az oltár előtt igét olvas, válaszként a gyü­lekezet közösen mondja az Apos­toli Hitvallást. Aki nemcsak vé­gighallgat egy istentiszteletet, ha­nem közben gondolkodik is, biz­tos megkérdezte már: mi az tulaj­donképpen, amit hitvallásnak ne­vezünk és miért van rá szüksé­günk? Talán mondanom sem kell, hogy a hitvallások nem bibliai részletek. Hiába lapoznánk végig a Szentírást, sehol sem találnánk meg benne az Apostoli Hitvallás szövegét. Tartalma viszont gyöke­resen bibliai. AKI MÁR VALAHA TARTOT­TA KEZÉBEN A SZENTÍRÁST, tudja, hogy ez a könyv mennyire nem tantételek gyűjteménye. Ese­ménnyel kezdődik már első mon­datában és hasonlóképpen foly­tatódik. Mindabból azonban, ami történik, megtudhatjuk, kicsoda az Isten. Melyek azok a vonások, amelyek leginkább jellemzőek rá. Megismerkedhetünk Jézussal, megtudhatjuk, mit hozott ő ne­künk életével, halálával és feltá­madásával. Ám hitünknek ezeket az alapelemeit föl kell fedeznünk a leírt eseményekben és szavak­ban. Hogy ezt a kutató munkát ne kelljen minden nemzedéknek és minden egyes embernek külön- külön elvégeznie, megszülettek a hitvallások. Nem is kellett soká­ig várni rájuk. A legelső hitvallás szinte egyidejű a keresztyénség- gel. Egyetlen mondatban össze­foglalja hitünk lényegét: Jézus Krisztus Ür. AZUTÁN MÚLTAK AZ ÉVEK, JÖTT AZ ÚJ NEMZEDÉK. A fia­talokat meg kellett tanítani arra, mit hisz az az ember, aki keresz­tyénnek vallja magát. Ezzel a ta­nítói céllal született két első, az egész keresztyénség által elfoga­dott hitvallásunk, az Apostoli Hit­vallás, s az ezt kicsit kibővítő Niceai Hitvallás. Mindkettő hihe- telen tömörséggel foglalja össze — valóban tanítható, lényegre koncentráló formában —, mit hi­szünk a Szentháromság Istenről. Konfirmandusaink ma is innen tanulják meg, kicsoda és mit tett az Isten, melyek Jézus életének legfőbb állomásai és mi a Szent­lélek munkája. NYILVÁNVALÓ, HOGY KE­RESZTYÉN MAGATARTÁSUNK ALAPJA A HIT. Ám az is igaz, hogy ismernünk kell, tudnunk kell, mit hiszünk és ki az, akiben hiszünk. Ez a követelmény azon­ban: komoly próbatétel elé állítja az ember értelmét. S aki gyenge vagy rosszul tanítják, könnyen enged a kísértésnek: itt lefarag, ott kibővít, amott kicsit könnyít — és máris egészen meghamisí­tott, eltorzított igazságokat vall és hisz. Ez azonban nagyon veszé­lyes út. Akik tisztán és igazán is­merik Isten dolgait, azoknak kö­telessége, hogy megóvják a töb­bieket a tévedésektől. Ilyen tisz­tázó szándékkal született az 5. században Athanasius Hitvallása. Kristálytisztán, élesen húzza meg a vonalakat. Félreérthetetlenül tudtunkra adja, mi az, ami fon­tos és hol vannak a tévedések. ELSŐ SZÁZAD ÉS ÖTÖDIK SZÁZAD? Oly sok idő telt el az­óta! Közben nem látta szükségét az egyház, hogy megfogalmazza önmaga és a kívülállók számára, mit is tartalmaz a keresztyén hit? Természetesen azóta is születtek hitvallások. Az egyháztörténetnek kiemelkedő, forrongó szakaszait jelzik mindig az új hitvallások. A reformáció korában szinte szóról szóra ugyanúgy zajlott le minden, mint kezdetben. Tanítói szándék­kal írta Luther Márton a Kis- és Nagykátét. S hogy tisztázzák a félreértéseket és kiküszöböljék a hamis hitet, írták meg a Schmal­kaldeni Cikkeket, az ún. Egyezsé­gi iratot, valamint az Ágostai Hit­vallást. Az utóbbi alapján nevezik egyházunk tagjait ágostai hitval­lású evangélikusoknak. Már az el­nevezés mutatja, hogy ezek az utóbbi hitvallások megkülönböz­tető jellegűek. Csak nekünk, evangélikusoknak alapvetően fon­tosak. A többi felekezet bizonyos kérdésekben mást tanít, mint mi. Ez a különbség nem jelent tuda­tos elzárkózást, sem pedig érték­rendet. Mi örülünk annak és büsz­kék vagyunk arra, ami a mienk. Kötelessége is minden evangéli­kus fiatalnak, hogy egyháza taní­tását a lehető legjobban ismerje, végiggondolja és egyre tudatosab­ban vallja. De hogy ez mennyire nem jelent elzárkózást a többiek­től, azt bizonyítsa az Ágostai Hit­vallás egyházról szóló mondata: „Az egyház a szentek gyülekezete, amelyben az evangéliumot tisztán tanítják és a szentségeket helye­sen szolgáltatják ki”. Lényegte­len tehát, hogy milyen hagyomá­nyok alapján, milyen külső for­mában történik mindez. Ennél nyitottabb módon, ennél több egy­más iránti szeretettel nemigen le­het egyházról tanítani. A REFORMÁCIÓ KORA ÓTA EÓYHÁZUNKBAN ÜJ HITVAL­LÁS NEM SZÜLETETT. Ez a tény azonban nem jelenti azt, hogy a folyamat végérvényesen le­zárult. Bármikor megfogalmazhat újat az egyház népe, ha úgy látja, környezete és kora olyan új kér­déseket vet föl, amelyekre nem adnak kielégítő választ régi hit­vallásai. Sőt többet is tehet. Hit­vallásaink nem porosodnak levél­tárakban régi korok emlékei kö­zött. Olvassuk, forgatjuk őket. S ha azt vesszük észre, tanításuk valahol, akár a legkisebb ponton is eltér a Biblia üzenetétől, köte­lességünk átfogalmazni, javítani őket. Mert a hitvallások nem ön­magukban jelentenek számunkra normát. Köti, szabályozza őket az egyetlen, amit igaznak, megmásít- hatatlannak vallunk: Isten igéje. Ezzel a kiinduló szemponttal ajánljuk ifjúságunknak . olvasás­ra, megértésre. megbeszélésre hit­vallási iratainkat. HÚSZEZER LETT BIBLIA A Lett Evangélikus Egyház le­hetőséget kapott húszezer Újszö­vetség nyomtatására, közölte Ja­nis Matulis érsek Jouko Martikai- végrehajtáshoz a testvéregyházak Sárkány Tibornénennel, a Finn Evangélikus Egy- segítségét kérik. ház külügyi bizottsága főtitkárá­val, aki júliusban rövid látogatá­son tartózkodott Lettországban. A Szabóné Mátrai Marianna Igaz is, miért reszketnek a csil­lagok? Ezt akkor kérdeztem először az én drága anyámtól, amikor egy zúzmarás téli napon lázasan fe­küdtem. Ö ült az ágyam szélén, homlokomról sűrűn törölgette a verejtéket. Kis testem vizes le­pedőbe volt csavarva. Csend és homály szorongott a szobában. Apám kint matatott, időnként nesz szüremlett be, mintha fát vá­gott volna. Anyám búzavirág kék szeme is megtörtebben csillogott, aggodalom és féltés bujkált ben­ne. Egyre csak nézett és törölget­te a kövér gyöngyöket homlokom­ról. * — Meggyógyulsz, kicsi fiam, — rebegte fátyolos hangon. És ek­kor szakadt fel lelkemből, mint egy fájdalmas sóhaj, a kérdés: „miért reszketnek a csillagok?” Anyám gondolkodni látszott, az­után halk, rekedtes hangon így felelt: „Talán mert félnek”. Csak ne mondta volna, hogy „talán”. Állította volna határozot­tan: „mert félnek”, akkor nem kételkedek tovább. így azonban tudtam, hogy más oka is lehet. A láz azonban nem engedett szóhoz jutni. Néhány pillanat múlva megemelkedett velem az ágy, át­törte könnyedén a falat, s magasba röppent vélem. Nagy fekete ma­darak kísértek szárnyuk tollazata arcomat érintette. Azután elma­radtak a madarak, én kiléptem az ágyból, ledobtam magamról a vizes lepedőt, s fehér ingecské- ben. melyet anyám kék í tő ben öb­lögetett, sétába kezdtem a felhők peremén. Mintha vizen járnék, szürke pocsolyákban. Szél borzol­ta a felhöhabokat. hideg csöppe- ket vágott arcomba. A mennyei örvények megforgattak. Mint a hínár, azután lábamra tekeredett egy szürke gombolyag, s elvesz­tettem egyensúlyomat. Hiába ka­paszkodtam a felhők fodrába, egy menthetetlen, iszonyatos zuhanás kezdődött. Szívem mintha meg­állt volna, s torkom szakadtából kiáltottam: „anyám! anyám, a Félele ni Részlet a Miért reszketnek a csillagok című regényből kötényedet tárd szét, mert lezu­hanok.” Már pislálkolt a petróleumlám­pa. Apám szótlanul az ágy végé­ben állt, s anyám változatlan helyzetben ült mellettem. Síron- túli hangon nyugtatott: „meggyó­gyulsz, kicsi fiam!” Ettől kezdve nagyon féltem a betegségtől. Nem féltem viszont a haláltól. Honnan is tudná egy kisgyermek, mi a halál? Egy nyári délután anyám felöltöztetett, fehér inge­met adta rám, ő fekete ruhát öl­tött, kendőt kötött, szép fekete selyemkendőjét. Megfogta kezem és azt mondta, „most pedig el­búcsúzunk üti bácsitól.” üti bá­csi a falu kocsmárosa volt, szikár, magas ember. Én csak a kötényé­re emlékszem, amelyet nyakába akasztott, térden alul ért, dere­kánál madzaggal átkötve viselt. Úti bácsit télen-nyáron ebben a kötényben lehetett látni. Hallgatagon szaporítottam lé­péseimet anyám mellett. A kocs­ma szokatlanul csendes volt. Be­fordultunk a szobába, síri csend fogadott. Amikor megszokta sze­mem a homályt és felismertem néhány asszonyt, akkor láttam meg az ágyban Úti bácsit. Némán feküdt, arca kissé sápadt volt, hosszú szikár alakja kidomboro­dott a lepedő alól, keze imádság­ra volt kulcsolva. Anyám intett, hogy kulcsoljam én is imádságra keasm, ő hasonlóképpen cseleke­dett. De nekem nem jutott eszem­be semmi, egyre csak Úti bácsi kék kötényét kerestem, amelyet a megboldogult életében sohasem vetett le. A temetőtől nagyon féltem. Csillaghasadás után vagy éjszaka engem a temető felé sem küld­hették, mért akkor belehaltam volna félelmembe. Hiába mondta anyám: „a holtaktól nem kell félni, csak az élőktől”, én nem is a holtaktól féltem, hanem a te­metőtől. Takács Lali, akinek a szeme sem állt jól, egyszer el­mondta, hogy a temetőben pedig éjszaka szellemek járnak-kelnek. Határozottan állította, a nagy­mamájától hallotta. Én nem tud­tam mi az a „szellem”, de félel­metes dolognak véltem. Mári néni, Lali nagymamája úgy me­sélte, hogy éjfélkor a szellemek elhagyják sírjaikat, s az uraság kriptája körül gyülekeznek. „No, akkor látnátok, hogy szeppennek meg az uraság halottak” Mert ezek a szellemek kaszákat, kapá­kat szorongatnak, némelyik még a keresztjét is magával viszi. Az uraság halottal nem győznék reszketni. Mint a csillagok, gondoltam magamban. Mári néni boszorkányokról is tudott. Az öreg Lidi néni volt az, akit nem egyszer látott nyírfa­seprőn vágtatni a Hold felé. Ki­váltképpen péntfk éjjel, „mert ez az ő napjuk”. Lidi nénit csak né­hány éve temették a temető ár­kába, én még láttam életében. Hajlott hátú, botra támaszkodó, csupa ránc, bibircsókos orrú öregaszony volt. akinek szürke haja csapzottan lógott arcába. Mi gyerekek, ha az utcán észrevet­tük, úgy rebbentünk szét, mint csirkék, ha héja csap közéjük. De a karon ülő gyermekeket is bevitték előle, nehogy szemével verje meg őket. Az egész falu félt tőle. én is. Lidi néni pár éve halott, de Mári néni azt mondta: „a föld kivetette magából, felke­rült a gonosz lélek a Holdba”. — Nézzétek csak jól meg — jelentette ki a fülem hallatá­ra —, hogy ott görnyedezik egy köte" rozsé alatt, botja is a ke­zében van. Ha felnillantottam a tele Holdra, valóban láttam őt. Lidi ott görnyezedett, a kutyák vonítottak, s én riadan kaptam el tekintetemet. Egyébként sem volt tanácsos a Holdat bámulni. Senki sem érti meg egy kis­gyermek félelmét. Anyám ágya fölött berámázva, üveg alatt nagyapám és nagy­anyám képe lógott. Hetyke ba­jusszal, katonaruhában, két csil­laggal a gallérján intett tisztelet­re nagyapám. Káplár volt a „kö­zösben”, s járt Novibazárban, a szandzsákban. Egyetlen ember­ként a faluból. Erről anyám ejtett szót, s amikor megkérdeztem, hogy mi az a szandzsák és hol 'van Novibazár, szegénykém elpi­rult és másról kezdett beszélni. A faluban sem tudta senki. De nagyapám négy ragyogó csillagot hozott magával, s tán a csillagok­nak köszönhette nagyanyám ke­zét. Az uraság kriptája olyan volt, mint egy templom. Ha akkortájt megkérdeznek, hány temploma van a falunak, gondolkodás női­kül vágom rá: három. Evangé­likus, római katolikus és urasági. Pedig az csak kripta volt. A két felekezet temetője közös volt, „legalább ott békességben le­szünk egymással” mondta nem egyszer anyám, de az uraság krip­tája saját kertjük végében állt. Ők még haláluk után sem akar­tak közösködni velünk. A fiatal kontesszával életem­ben háromszor találkoztam. Leg­mélyebb nyomot az első találko­zás hagyott bennem. Templomo­zás után Hódi Jancsival az artézi körül játszadoztunk. Jancsi egy- szercsak felkapta fejét, elkiáltot­ta magát: „jönnek a grófék!” S valóban két koromfekete ló kényesen, magasra emelt fejjel és patkóval pacérozott a kövezeten. A hintó bakján délcegen, ezüst­pitykés mentében feszesen tartot­ta a gyeplőt az urasági kocsis. Nem'nézett az se jobbra, se bal­ra. A sárga, csillogó hintóbán kék kis fodros ernyőt tartva ke­zében ült a kontessza, a grófét lánya. Hosszú, szőke haja sze.es karimájú kalapja alól fürtökben lógott. Sáros kezemet ijedtemben nadrágomba töröltem, lábamat szétvetve bámultam a kontesszá- ra. Annyi idős lehetett mint én. S amint megpillantotta sáros sö­tétkék nadrágomat, elnevette ma­gát, gyöngyfogai megcsillantak, a kék kis fodros ernyőt jobbra bil­lentette, s a hintó, mint a láto­más, eltűnt szemünk elől. — Láttam a kontesszát — je­lentettem ki anyám előtt. Anyám tekintete elborult, ajka némán, egyetlen vonallá szorult össze, s letette a gőzölgő levest. Apám la­pozott a kopott családi Bibliában, s a szokásnak megfelelően fel­olvasta érces hangján a zsoltárt. Ezen a vasárnapi ebéden azonban csak a kontessza járt az eszem­ben.. Még az asztali imádságba is belezavarodtam. Ettől kezdve gyakran kóborol­tam az uraság kertje körül. Hát­ha még egyszer látni sikerül a fiatal kontesszát. Soha nem sike­rült. Téglakerítése magas volt, óriási fák lombkoronája rejtette el a tekintet elől a kastélyt, csak a hatalmas vaskapu engedett némi bepillantást egy idegen világba. De a kapu előtt nem illett ólál­kodni. El is zavartak volna, ha a kapu előtt ácsingózunk Kert végében állt « kripta, f züi ke kváderköveit moha lepte. Ide gyülekeztek éjfélenként a te­mető szellemei. Parasztok kaszá­val, kapával, s keresztjeikkel, úgy ahogyan ezt Mári néni mesélte. A kriptát következetesen elkerül­tem, pedig szerettem volna látni az uraság halottait, amint resz­ketnek, mint a Csillagok. Soha sem mertem azonban ki­menni az éjszakai randevúra. Ilédey Pál

Next

/
Thumbnails
Contents