Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-08-29 / 35. szám

Templomaink Valóra vált álom Rákospalotán A RÁKOSPALOTAI NAGY­TEMPLOM stílusánál fogva egyedülálló a magyar evangélikus templomok között. Négy tornyá­val, középen kupolájával a bazili­kák stílusához áll legközelebb. A templom alatti 483 négyzetméte­res alagútsor azonban már az építkezés során sok gondot oko­zott. Nem tudják az újra és újra megjelenő talajvizet elvezetni. A templom 1941-ben történt felszen­telése után is többször átfestették a kupolát, kívülről tatarozták a templomot, de az alagsor befeje­zése mindig elmaradt. Megmaradt viszont a téli és tavaszi hónapok­ban megjelenő talajvíz és szinte 10—15 centiméterrel a padló­szint fölé emelkedett, áztatva a témplom alapjait és falait. NEM TUDTUNK BELENYU­GODNI ABBA, hogy ezen nem le­het változtatni. Többféle elgondo­lás után egyszerű, de jó ötlettel szolgált Dudás György presbiter, aki elmondta, hogy ő a vizes pin­céjét szűrőrétegen át beköttette a főcsatornába és azóta száraz. Fel­kértük dr. Müller Miklós építész- mérnököt, a műszaki tudományok kandidátusát, készítsen egy tervet az alagsor víztelenítésére. A terv azóta megvalósult. Tíz centimé­ter homokos kavics terítésre kö­zel harminc centiméter durva ka­vics szivárgót építettünk be, az iszapfogó aknán át bevezettük a talajvizet a közcsatornába. Ez­után már csak a betonozás ma­radt hátra és a vakablakok he­lyére igazi ablakok beépítése. Az alagsor teljesen száraz lett. A MUNKÁT FÉL ÉV ALATT VÉGEZTÜK EL. A gyülekezet 160 000 Ft-al járult hozzá. Har­mincnyolcán 1600 társadalmi munkaórát dolgoztunk rajta. Ifj. Csizmadia Pál presbiter veze­tésével valóban időt, energiát be­leadva átéltük az egyházközsé­günkért végzett munka örömét. Felügyelőnk Bártfay László a volt felügyelővel, Csernyik Pállal fá­radhatatlanok voltak a kemény munkában. Sokszor néztem tiszte­lettel a legtöbbet vállaló idős testvérekre: Csizmadia Pál má­sodfelügyelőre. id, Csizmadia Pál, Csizmadia András, Pauliny Lász­ló, és Tárnoki János tesvéreinkre. Mennyi élniakarás és templomsze­retet van ezekben az emberekben. Nagyon örültünk, hogy a fiata­labbak sem maradtak el, hiszen ők is sajátjuknak tudják ezt a templomot. Kedves volt, hogy Se­bők János gondnokék a sok mun­ka mellett mindig vállalták a há­zigazda szolgál: .lát. Nem tudok mindenkit felsorolni, de minden­ki átérezhette: valóra vált egy régi álom. A nagy munka mellett még arra is jutott idő, hogy vil­lamosítsuk a harangokat, hangerő­sítőt szereljünk a templomba és új üvegeket tegyünk a toronyba a töröttek helyére Jó volt együtt örülni. Szeretnénk, hinni, hogy mindez Jézusért történt. Egyszerű visszhang csupán. Amikor Virágh Gyula esperes feleségével meglátogatta gyüleke­zetünket és megnyitotta az alag­sort, örömének adott kifejezést azért, hogy a közösen végzett munka tovább építette a gyüleke­zet egységét. „Örülök, hogy itt lá­tom” — szólt egy-egy férfi vagy asszonytestvérhez. — „Örülök mindannak, amit láttam és ta­pasztaltam, Isten áldja meg mind­nyájukat!” Az ünnepi alkalom szeretetvén- dégséggel ért véget, ahol az espe­res „Evangélikus felelősségünk a kozmoszért” — címmel tartott vi­lágunkat égető kérdésekről elő­adást. Egymás mellett állva zen­gett az ének: „Jer, dicsérjük Is­tent szívvel, szájjal, lélekkel . . . „Ö indított közös adakozásra, kö­zös jó munkára, ö ajándékozott meg a jól végzett munka örömé­vel és nem utolsósorban egymás­sal minket. A RÁKOSPALOTAI GYÜLE­KEZET ÉLNI AKAR. Kevés ehhez a mi erőnk, de Isten kegyelme hi­szem, nekünk is elég lesz. Tudjuk, hogy amit tettünk, még nem az eleven gyülekezeti élet jeladása, de lehet a felé vezető út egyik ál­lomása. Bolla Árpád „TÍZPARANCSOLAT” A BÉKÉRŐL í „Boldogok, akik békét teremte­nek, mert őket Isten fiainak ne­vezik.” (Mt. 5, 9.). — Trutz Rend- torff müncheni teológia-profesz- szor tíz pontba foglalta össze, mit kell tenniük azoknak, akik közel és távol békét akarnak: 1. Ha békét akarsz, erősítsd az Isten iránti bizalmat. 2. Ha békét akarsz, ne használj ki másokat. 3. Ha békét akarsz, teremts kö­zösséget. 4. Ha békét akarsz, politikusán, az adott helyzet ismeretében ke­resd. 5. Ha békét akarsz, mindennél jobban óvd az életet. 6. Ha békét akarsz, azokkal kezd, akik iránt kötelezettségeid vannak. 7. Ha békét akarsz, kérdezd magadat állandóan, kinek terem­tetted már meg. 8. Ha békét akarsz, ügyelj arra, hogyan beszélsz másokkal és má­sokról. 9. Ha békét akarsz, elégedjél meg azzal, amid van, ne akarj mindig többet. 10. Ha békét akarsz, ne hagyjon nyugodni a világ és a magad bé­kétlensége. A sárvári Evangélikus egyházunk történe- született Witnyédi Isván az evan- tének lapjai hosszan, és gazdagon gélikusok nagy pártfogója, számolnak be arról, hogy mi tör­tént Sárváron a XVI. és XVII. 1643-ban MEGSZAKADT EZ A századokban. Most csupán a ne- GAZDAG SOROZAT, és ettől vek és címszavak felsorolására kezdve egészen az 1700-as évek kerülhet sor. végéig nem lakhattak a városban A REFORMÁCIÓ ELTERJE­DÉSÉT VAROSUNKBAN 1530-tól tartják számon. 450 éve, 1532-ben a- török sem tudta elfoglalni sem a várat, sem a várost. 1534-ben Nádasdi Tamás kőiskolát épít, amely országos jelentőségűvé nőtt. Wittenberget járt lelkészek és ta­nítók gyümölcsöztették itt a bib­liafordítás (Sylveszter János), és a reformáció tanításait (Dévai Bíró Mátyás). Olyan szellemi köz­pont alakult ki, ahonnan jelentős v'lági és egyházi vezetők kerültek ki. Ez utóbbiak közül néhány is­mertebb: Bornemisza Péter püs­pök, Somogyi Péter, aki Mélius Juhász Péterként később Debre­cenben a hazai református egy­ház szervezője, Beyte István püs­pök és botanikus, Magyari István, későbbi sárvári lelkész és a hit­vitázó irodalom kiemelkedő alak­ja. Itt szentelték püspökké 1576± ban a Dunántúli Evangélikus Egyházkerület első püspökét Sze­gedi Mátét. Ebben a városban evangélikusok. 1674 júniusától ti­zenhárom hónapon keresztül a vár börtönében embertelen körül­mények között tartottak 8 evangé­likus, és 7 református „gályarab” lelkészt. Ezek a lelkészek soha nem kerültek innen gályákra — „csupán” — a Buccari vár bör­tönének lettek lakói. Feljegyzése­ik arról tanúskodnak, hogy sokkal több embertelenségen mentek át, mint a Nápolyban szenvedő gá­lyarabok. A TÜRELMI RENDELET UTÁN az itteni négy helység — a város, a Várkerület, Péntekfalu, Tizenháromváros — evangélikus- s'ága fogott össze és tanítót hív­tak ide. 1794-ben templomot épí­tettek az akkori város szélén, ud­varon belül. 1800-ban önálló gyü­lekezetté akartak szerveződni, de egy tűzvész meghiúsította tervei­ket. 1806 nyarán már megvá­laszthatták első lelkészüket. Szép és eredményes gyarapodás mutat­RÓMAI KATOLIKUS — ORTODOX PÁRBESZÉD A nemzetközi római katolikus— ortodox teológiai vegyes bizottság ülésén, amelyet az elmúlt hónap­ban Fürstenriedben (München mellett, NSZK) tartottak, sok kér­désben messzemenő egyetértés uralkodott. Az ülés témája: „Az egyház és az úrvacsora titka a Szentháromság fényében” volt. Egyetértettek a szentségekről, és az egyházról való tanításban. A megtárgyalt kérdésekről és az ed­dig elért eredményekről szóló do­kumentumot a közeljövőben nyil­vánosságra hozzák. Stylianos ausztrál metropolita, az ortodox küldöttség vezetője szerint a mos­tani alkalommal lényeges lépést tettek a két egyház egysége felé. A hivatalos dialógusbizottság felállításában II. János Pál pápa és I. Dimitriosz konstantinápolyi pátriárka 1979-ben állapodott meg. Az első ülést 1980-ban Ro­dosz szigetén (Görögország) tar­tották. a következőre két év múl­va kerül sor. Témája: „Hit, szent­ségek és egység” lesz. kozott egészen 1829-ig. Ekkor egy hatalmas tűzvész elpusztította a templomot, parókiát, iskolát és tanítólakást. A lelkész es tanító kényszerült elköltözni. Az itt élő 50 evangélikus csa­lád nagy áldozatkészséggel újra- kezdte az építkezéseket. Tárcsá­ról ide költözött fiatal építész Geschrei Sámuel tervei szerint készült a templom, 1834—1835- ben. Ma ez az épület műemlék. A hosszanti hajós csarnoktemplom félköralakú szentélyadózással végződik. Egyedi megoldásra utal a torony három oldalának az or­gona fölötti dongaboltozaton való elhelyezése. Az oltár kiemelését négy toszkán oszlop teszi hangsú­lyossá. A külső homlokzat oszlo­pai timpanonban záródnak és in­nen emelkedik a zömök torony. 1836. július 17-én, Szentháromság ünnepe utáni 7. vasárnap volt a felszentelése és egyúttal az új lel­kész Rahner Máté beiktatása. Ezt a lelkészt az 1848—1849-es sza­badságharcban való részvételéért távozásra kényszerítették. 1851-BEN VÁSÁROLT A GYÜ­LEKEZET 400 pengő forintért Dorner Albert szombathelyi mes­ter által készített orgonát. 7 vál­tozatú, tört pedálos hangszer a hosszú ideig tevékenyen működő orgonaépítő egyetlen eredeti álla­potában fennmaradt alkotása. Ma ez is műemlék. Az évenkénti or­gonaestek előadói és hallgatói el­ismerik és értékelik a hangszer kiváló adottságait. Templomunk belső terének kö­zéppontjában az oltárkép helyez­kedik el. Egy hercegnő ajándé­kozta 1858-ban. Jézust a kereszten ábrázolja az ismeretlen festőmű­vész képe. 1864-ben Sárvár törté­netének írója 200 ezüst forintra értékelte akkor. Templomunk külseje megőrizte az eredeti formát és a fehér színt. Találóan mondja az idegenvezető a turistacsoportoknak: „aranyos kis ékszerdoboz”, A torony csú­csára a tűzvész előtti templom ke­resztje került. Évtizedekkel ezelőtt kettőskereszt állt a templomtető hátsó végén. Sajnos ezt korábban eltávolították. Pedig fontos tényt akartak ezzel elődeink kifejezni. Egyrészt hitükhöz való ragaszko­dásukat, másrész hazaszeretetüket adták tudtul mindenkinek. AZ ÉPÜLET KÜLSŐ TATA­ROZÁSÁT 1980-ban 100 000 fo­rintért végeztük el. Ebből az ösz- szegből 30 000 forintot az Orszá­gos Műemléki Felügyelőségtől kaptunk. Hamarosan elkészült a templom előtti park is. így még szebben hirdeti az elődök ízlését és tanít minket is a szépre. Solymár Gábor Libanoni tisztelendők Az újságok tele vannak a libanoni tra­gédiával. Mikor ezeket a sorokat írom, még alig látszik valami lehetőség a megbékélésre ' ezen a vidéken. Hogyan le­het élni ilyen bizonytalan körülmények között? Egyáltalán, hogyan alakulhatott ki a korábban békés és gazdag Libanon­ban ez az áldatlan állapot? AZ ÚJSÁGOKBAN SOKSZOR OL­VASHATUNK VALLÁSI MEGHATÁ­ROZÁSOKAT, amikor „jobboldali keresz­tyénekről" és baloldali muzulmánokról ír­nak. Néha az a benyomása van a helyze­tet nem ismerő újságolvasónak, hogy ta­lán vallásháború folyik Libanonban a mo­hamedánok és a keresztyének között. Ezek a vallási meghatározások nem fedik a valóságot, s inkább körülírása a határo­zottabban meg nem fogható tényeknek. Az ír kérdésnél is ezt tapasztaljuk. Ott sem az egyházak vannak egymás ellen, sőt a békemenetekben tiltakozásul az ér­telmetlen bombamerényietek miatt, egy­más mellett mennek a protestán és a ró­mai katolikus egyházi vezetők. Ezek a kérdések foglalkoztattak, ami­kor kezembe vettem Róbert László: Li­banoni Tisztelendők című könyvét, mely megint a népszerű „gyorsuló idő” soro­zatban. jelent meg. A 255 lapos könyv sem ad megoldást a libanoni tragédiára, de érzékeljük, hogy a kérdés mennyire ösz- szekuszáltan jelenik meg a valós életben. RÓBERT LÁSZLÓ NEM ELŐSZÖR. JÁR LIBANONBAN, így korábbi tapasz­talatait is igyekszik a jelennel egybevet­ni. Utazásának közvetlen oka a Tisztelen­dők című tévésorozat folytatása. A könyv olvasása révén a tévéképek „mögé” is lát- hatunl, mert leírja, hgoy mit gondolt­érzett egy-egy jelenet forgása közben. így nyilvánvalóvá lesz a szerző tudatos mar­xista álláspontja is, amit a korábbi fil­meknél egyesek hiányoltak: „túl pozitív­nak” tüntette fel az olasz, a francia stb. tisztelendőket. Igaz, az élet nem mindig igazodik az ideológia általánosító dogmái­hoz. A KÖNYV BEVEZETÉSÉBEN EZT OL­VASSUK: ,.A tisztelendőket kerestük Ká­naán földjén, ott ahol Jézus is hirdetett igét. Ha feltámadna, vajon hogyan ele­mezné ő a libanoni helyzetet? Ezt az in­diszkrét idealista kérdést szegeztük szél­sőjobboldali Begin-barát maronita püs­pöknek, palsztinbarát szunnita muftinak, khomeinista síita sejknek, semleges druz főpapnak. egy elkötelezetten zsidó bejrúti orvosnak és kollégájának, Arafat báty­jának. Főpapoknak, parasztoknak, falan- gistáknak és kommunistáknak, nagycsü­törtöktől húsvét hétfőjéig. Ezzel a kérdés­sel próbáltunk réseket vágni a libanoni álvallásháború pókhálóján." Ez a beveze­tés is mutatja, hogy a libanoni kérdést is­merő riporter túllát a „vallásháború”’ gondolatán és mélyebb, társadalmi kér­déseket is keres egy látszólagos vallásos kérdés segítségével. A kétszáz politikai párthoz tartozó hat­vanhárom fegyveres szervezet közül mindössze kilenc kerül bemutatásra, de ez is elég, hogy a libanoni kérdés sokré­tűségét meglássuk. Hiszen léteznek még a mai atomkorban feudális kötöttségeket mutató törzsek, vallásukra büszke mene­kült vallási közösségek. Ezek élnek egy­más mellett és . egymással szemben. A könyv olvasásakor eszembe jutott, hogy náluk talán még mindig fontosabb a nagy-családi, a törzsi közösség, mint az állam. Hiszen az egyén „biztonságát” a nagycsalád biztosítja, amikor mindent megtesznek az ellenük vétők megbünteté­séért, a bajbakerült megmentéséért. Ez a családi kapcsolat átlép politikai meggyő­ződést és társadalmi osztály helyzetet. Bo­nyolítja a képet a műveltség kérdése is. A palesztin menekültekről mondja pél­dául a könyv: „a közép- és felső iskolá­zottság szintje terén — az arab szolidari­tás, illetve az arab érdekszülte pénzügyi alapok révén — a két és fél milliós pa­lesztin nép és a palesztin diaszpóra az izraeliekkel együtt világelső”. ENNYI SZERTEÁGAZÓ VÉLEMÉNYT, életstílust, családi és osztályérdeket ho­gyan lehetne mégis közös nevezőre hozni? Ügy semmiképpen, hogy kívülről hozott előítéletekkel közeledünk az emberekhez: „A templomudvar közepén fekete reve- rendás férfi guggol. Mintha ki sem látsza­na szürke kör szakállábái. Kezében a kis- balta dinamikusan, monoton ütemben csap le a tuskóra. Csak ő lehet! Éliás atya. ő az. És fel szeretne állni. Kétségbeeset­ten integetek: folytassa a favágást. ,Mint­ha itt sem lennénk, atyám!’ Tört francia- sággal, kacsintva felel: ,Még úgyse fe­jeztem be...’ Mi filmezünk. (Örülök a jelenetnek, de valami zavar, ripacsko- dik?)” A görögkeleti pópához váratlanul állítottak be a tévések, nem kitervelt je­lenettel fogadta őket Éliás atya. Akkor a favágás miért ripacskodás? Vagy egy ke­resztyén emberben „illik” hibát is talál­ni? A KÖNYV MÉGIS JELZI A LIBANO­NI, DE MINDEN EMBERI EGYÜTTÉLÉS LEHETSÉGES FORMÁJÁT, amikor a so­kat szenvedett Nabatieh városka iskolájá­nak maronita apácáit mutatja be. Azok keresztyén magatartása, önzetlen szerete- te a gunyoros riporterek tiszteletét is ki­vívja: „Nem tudom, miért ment apácának, Alice. S hogy mi a fontosabb magának: az, hogy egy ezerkétszázas létszámú túl­nyomóan muzulmán (mohamedán) ösz- szetételű iskolát, kollégiumot igazgat, hogy Moliére-t tanít, vagy pedig rendjé­nek kötelmeit? Ahogyan elnéztem magu­kat a fogadáson’, együtt a világi tanár­nőkkel, úgy evilági gesztusaikat, tekinte­tüket érzékelve elfelejtettem még a fö- kötős különbséget is. Mikor pedig azt kér­deztem: hittérítenek-e, maga odahívta egyik síita (mohamedán) kollégáját, hogy felejen ő. ,Azt hiszem a nővéreknek ez nem feladatuk’ — mondta ... Alice oda­ment a terasz szélén egy bokorhoz és le- tépet egy narancsot: Látja, hogy virul? Mindegy magának, hogy a bokrot siita vagy maronita ültette? — Mindegy. — Nos, ha tudni akarja, nekem is ... Ö nem csodországban érzi magát. Missziója iga­zi, emberi küldetés. Itt érzi jól magát, ezen a földön. Ami a rettenet földje ús, és virul.” Bizony ez a jézusi önzetlen szeretet biz­tosít békét és életet Libanonnak, de mii - den más népnek is. Missura Tibor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents