Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-01-02 / 1. szám

Egyházunk alaphangja a reménység A Déli Egyházkerület Presbitériumának ülése „Magyar nyelven Mátyás vala a prédikátor” Dévai Biró Mátyás ünnepély a Bécsi kapu téren 1981. november 17-én tartotta szokásos évi ülését a Déli Egy­házkerület operatív szerve, az egyházkerületi presbitérium. Ezeket az üléseket általában „rutin-ülésekként” tartja számon az egyház közvéleménye. Mégsem lehet a Déli Egyházkerület ta­nácsülését egyszerűen rutin ülés­nek nevezni. Egyfelől azért, mert az ülést dr. Káldy Zoltán püspök elnök vezeti, másfelől ennek az ülésnek az alaphangja szólal meg mindenkor országos vonatkozás­ban. Egyházunk népe régóta megtanult odafigyelni a Déli Egyházkerület tevékenységére, közelebbről a tanácsülésen el­hangzottakra. Formailag is je­lentős volt az ülés, mert azon részt vett dr. Fekete Zoltán, az országos egyház felügyelője, dr. Karner Ágoston főtitkár és dr. Koren Emil, az Északi Egyház- kerület püspökhelyettese, aki többek között köszöntötte is a tanácsot. A tanácsülés tengelyében dr. Káldy Zoltán püspök jelentése állt. A jelentés részleteire a ké­sőbbiek során még többször vissza fog térni lapunk, most .azonban kiemeljük belőle azt a teológiai alapvetést, amelyre a püspök felfűzte a kerület mun­kásságát, s amelynek jegyében a jövő kormányzási tevékenységét végezni kívánja. , ALAPHANGOT ÜTÖTT MEG, olyant, amely az egyházból soha nem hiányozhat, de amelyet új­ra, meg újra meg kell fogalmaz­ni, mivel korunk se nélkülöz kérdéseket. Egyetlen szóban kife­jezve ez a „reménység”. Döntő­nek tartotta a püspök ennek biblikus értelmezését egyfelől azért ,mert diakóniai teológiánk nem képzelhető el reménység nélkül, másfelől inspirál bennün­ket ennek tisztázására az 1984- ben Budapesten tartandó Luthe­ránus Világszövetség VII. nagy­gyűlése is, amelynek főtémája '„Krisztusban reménységgel a vi­lágért”. Mindkét szempont arra sürget bennünket, hogy a leg­alaposabb teológiai munkát elvé­gezzük. „Ne legyen kétségünk a felől — vezette be előadását a püspök —, hogy az Újszövetségben az eredeti görög szó, az „elpisz” nem horizontális, hanem verti­kális irányba mutat. Vagyis el­sősorban nem a földi remény­ségre vonatkozik, hanem annak tárgya az üdvösség... Azt lehet­ne kérdezni, hogy a reménység tárgyának — nevezetesen az üd­vösségnek az örök életnek — ilyen nyomatékos hangsúlyozása nem valamiféle mai divatos nosztal­giából történik-e részemről. Vagyis nem arról van-e szó, hogy a mai világ égető nagy kér­déseitől — béke vagy háború, fegyverkezés vagy leszerelés, ra­kéták telepítése vagy arról való lemondás, éhség vagy igazságos nemzetközi gazdasági rend — el akarom vonni és az égre akarom irányítani a figyelmet? Vagy esetleg kilátástalannak látok minden emberi erőfeszítést a vi­lág megmentéséért és ezért az örök életre irányítom a figyel­met? Éppen fordítva — hangoztatta a püspök. — A reménység tár­gyának, az üdvösségnek az örök- élet valósága nem elfordít ben­nünket világunk gondjaitól, ha­nem elsősorban ez lendít a gon­dok megoldásának segítségére. A püspök ezután Róm 8.20-at fejte­gette, majd így folytatta: „A Krisztusban megszabadult és reménységben élő ember a problémák tömege között is úgy néz a világra, mint amely egykor megszabadul a romlandóság rab­ságából és addig is a reménység­ből fakadóan lankadatlanul fá­radozik azért, hogy a végső és teljes szabadság egy-egy jele fel­csillanjon már most világunk­ban. Ez pedig azért lehetséges, mert Isten már cselekedett, elér­kezett az Isten országa. A világ­béke ugyan még nem a végső béke számunkra, de utal rá, a leszerelés ugyan még nem az az állapot, amikor nép népre kar­dot nem emel, hadakozást többé nem tanul (Es 2.4), de sejtet va­lamit belőle. Az igazságosság még nem olyan tökéletes, mint mikor az Úr szeretetet, jogot és igazságot teremt a földön, de afelé mutat. Ebből a végső re­ménységből táplálkozik a keresz­tyének hétköznapi reménysége is, amelyben munkálkodunk a vilá-; gért.” EZUTÁN A PÜSPÖK AZ EGYHÁZ SZOLGÁLATÁT he­lyezte a reménység nagyítója alá: „Ez a reménység azonban, melynek tárgya az üdvösség, nem csak a világért, annak megma­radásáért és igazságos rendjéért való szolgálatunkat határozza meg, hanem az evangélium hir­detését és a szentségek kiszolgá­lását is. Mi nem egyszerűen azért hirdetjük az evangéliumot, hogy az emberek emberebb emberek legyenek, humanizálódjanak, ké­szek legyenek a másik emberért áldozatot vállalni, a világ igaz­ságosabb rendjéért és békéjéért fáradozni, hanem e célok szem előtt tartásával is, sokkal inkább azért, hogy elnyerjék a remény­ség tárgyát, vagyis üdvösségre, örök életre jussanak.” „Az a tapasztalatom — fejte­gette a továbbiakban a püspök —, hogy az utóbbi időben egy­házunkban hangzó igehirdetések­ben elhalványult ez a nézőpont, mintha többen félnének az ún. vertikális igehirdetés vádjától, ill. a diakónia teológia mellőzésé­nek hibáztatásától. Holott az evangélium tiszta hirdetéséhez elengedhetetlenül hozzátartozik a reménység hirdetése, közelebbről a reménység tárgyának, az üd­vösségnek hangsúlyos hirdetése. E nélkül nem evangéliumhirdetés az igehirdetés. Baj akkor van, ha az igehirdetők belevesznek az eszhatológia tengerébe és nem tudnak kiúszni a partra, hogy ott diakóniát hirdessenek és gyako­roljanak az emberek között. Más szóval a reménységből fakadó cselekedetekre hívjanak és ma­guk is cselekedjenek. A remény­ség hangsúlyos hirdetése nem a már szólásmondássá lett luthe­ránus quietizmust táplálja, ha­nem sokkal inkább az oly kí­vánatos lutheránus aktivitást az élet egész területén.” MAJD RÁTÉRT A PÜSPÖK az egyház missziói szolgálatára és hangzotatta: „A reménység tárgya, az üdvösségre való fi­gyelés megeleveníti az egyház missziói munkáját”, amely mind az ifjúság, mind a gyermekek között folyó tevékenységre is ki­hat. De nem mehet másképpen ez a szórványban sem, sőt „az örök életet kell szem előtt tarta­nunk akkor is, amikor diakóniai munkát végzünk gyülekezeteink­ben és szeretetintézményeinkben. Nem egyszerűen arról van szó, hogy egy leépült öregnek, vagy szellemileg hátramaradt, esetleg béna és tehetetlen gyermeknek valami módon biztosítunk ott­hont, ételt és gondozást __ ha­ne m látnunk kell azt is, hogy ő is üdvösségre hivatott és innét kap emberi értéktelenségében nagy értékeket.” '„Végül — foglalta össze a püspök iránymutató mondaniva­lóját — a reménység tárgya, az üdvösség felé fordulásunknak etikai következményei is van­nak ... Tudjuk, hogy igaz a re­formáció tanítása, miszerint a gyülekezet, á gyülekezet tagja, a lelkész, a család simul iustus et simul peccator, egyszerre igaz és bűnös ember... Mégis az eljö­vendő beteljesedés fénye átsu- gárzik már most napjainkon, éle­tünkön és munkánkon és e fény­ben előtűnnek bűneink, nyomo­rúságaink, mulasztásaink, laza­ságaink, engedetlenségeink, tisz- tátalanságaink” az apostol mon­dását tartsuk szem előtt: „Ezért akiben megvan a reménység, megtisztítja magát, mint ahogyan ő is tisztít” (1 János 3,3). MONDOTTUK, HOGY DR. KÁLDY PÜSPÖK jelentésére a későbbiek során még visszaté­rünk, de most bővebben a re­ménységről vallott teológiai alapvetést kívántuk ismertetni. Azt a teológiát, amely az egyház munkáját az előttünk álló idők­ben fogja megtermékenyíteni. Az egyházkerületi tanács a je­lentést teljes' egészében magáévá tette, külön is hangsúlyozta, hogy a reménység teológiájával a kerület lelkészi kara a megadott ünnepélyes irányelvek alapján behatóan foglalkozzék és szólal­tassa még erőteljesen a gyüleke­zetek népe előtt. R. P. November 22-én a budavári evangélikus templomban közösen tartotta meg a Budai Református és a Budavári Evangélikus Egy­házközség Dévai Bíró Mátyás ünnepélyét. REFORMÁTORUNK SZÜLE­TÉSI IDEJÉT pontosan nem is­merjük, fellépésének első ada­tából azonban megtudhatjuk, hogy 1531-ben már Budán hir­dette az igét szóban és írásban. A „magyar Luther” budai fellé­pésének 450 éves évfordulójáról emlékezett meg a szépszámú gyülekezet. Komjáthy Aladár református -esperes megnyitóként fölolvasta az ünnepséget levélben, illetve táviratban köszöntő dr. Bartha Tibor, dr. Tóth Károly és dr. Ott- lyk Ernő püspökök üdvözletét, majd Dévai Bíró Mátyás éneké­nek soraival imádkozott: „Fo­hászkodjunk immár mi csak Is­tenhez, Krisztus által mi egy re­ménységünkhöz.” EZT KŐVETŐEN DR. ESZE TAMÁS történettudós, reformá­tus főgondnok tartotta meg elő­adását Dévai életének arról a há­rom esztendejéről, amit Budán töltött. „A halál árnyékának völgye volt akkor Magyarország” — kezdte a történelmi háttér felvá­zolását Esze Tamás. „Két királya is támadt az országnak abban a végzetes esztendőben, 1526-ban, amikor a törökökkel vívott mo­hácsi csatában odalett a magya­rok akkori királya: a szerencsét­len II. Lajos. Ferdinánd, aiknek székhelye Bécs volt, azzal hite­gette az ország néhány főurát, hogy a Habsburg-uralkodóház roppant hatalmával meg fogja menteni Magyarországot a tö­rök inváziótól.” „A másik király a Budán székelő Zápolyi János, a németellenes nemzeti párt vezére. Ö békét akart a törökkel és ennek a békének a reményé­ben tették királyukká a magya- rök. Míg folyt a két király há­borúskodása, a török szabad pré­dájának tekintette az országot. Megdőlt Magyarország két tá­masza: a kard és a kereszt.” Ebben az elsötétedő világban jelent meg hazánkban a refor­máció. Magyar nyelven először Bebek Imre székesfehérvári pré­post budai palotájában Dévai Bíró Mátyás szájából. Dévai nem egy budai gyülekezet prédikátora tehát ekkor, hanem igehirdető Bebek főúri udvarában. Erre az időre tehetjük 52 tétele megírását is, melyben a reformáció egész rendszerét fejti ki rövid tételek­ben. írásaiból megismerhetjük lelkivilágát, életszemléletét. Az egykori ferences barát keményen támadja a papok és szerzetesek laza erkölcsét. 1531-ben Kassa magyar pol­gársága hívta meg prédikátornak. Ezt a várost Ferdinánd király uralta, ő pedig üldözte a refor­máció követőit. Dévait is elfo­gatta, Bécsbe hurcoltatta. Refor­mátorunk börtönéből újra Be- békhez tért vissza Budára. Nem sokáig prédikálhatott itt, mert János király őt, és patrónusát, Bebek Imrét is elfogatta. Dévainak a két magyar király­tól elszenvedett rabsága, saját följgyezése szerint, három évig tartott. A történészek megállapí­tása szerint gyenge, beteges em­ber, azonban fáradhatatlanul ke­reste az alkalmat az ige megval- lására és hirdetésére. Esze Ta­más Dévai Bíró Mátyás alakját Pál apostoléhoz hasonlította. Az előadás után a gyülekezet Schütz kórusa egy Gárdonyi és egy Szokolay művet adott élő Csorba István vezényletével. EZT DR. KÁLDY ZOLTÁN PÜSPÖK IGEHIRDETÉSE kö­vette. Pál apostolnak a rómaiak­hoz írt levele első fejezetének 16 és 17. verse alapján hangzott az igehirdetés a két börtönviselt ember: Pál apostol és Dévai Bíró Mátyás bizonyságtételéről. Egyikük sem szégyellte aa evangéliumot, pedig gúnyolták, megvetették őket. Nem szégyell- ték, mert az evangéliumban Isten a maga igazságát jelentette ki. Ez az igazság pedig nem más, mint Istennek az a szabad tette, mely a bűnös embert Jézusért igaznak fogadja el, mely Jézu-i sért bűnbocsánatot ad. Dévai Bíró Mátyás nem széJ gyellte ezt megmondani a budai­aknak. Az evangélium Isten ere­je. És ez az erő nem pusztító, nem halálba küldő erő, hanem a bűnből az embert megmentő ha­talom. Ez a hatalmas erő ragad­ta és ragadja meg Pétertől kezd­ve az egyháztörténet számos alakján át a ma élőket, az egy­szerű embereket és a tudósokat egyaránt. Az evangélium ereje fölszabadít a szeretet cselekede­teire. Mert aki hitből él, az a másikért él, a másikért imádko­zik, a másikért dolgozik. Ezt je­lenti az, hogy „hitből él”. Az igehirdetés után Peskó György orgonaművész Koloss Korál-partitáját adta elő. A ZÁRÓ OLTÁRI SZOLGÁ­LAT keretében dr. Koren Emil esperes megköszönte a résztve­vőknek ezt az ünnepi alkalmat. A Miatyánkot Csorba István dallamával adta elő az énekkar. Az egész ünnepély jól fejezte ki azt az igazságot, melyet Dévai Bíró Mátyás így fogalmazott meg: „Az hit nélkül senki nem idvözülhet, Mint a virág nap nélkül nem zöldülhet, Vétkeiből ki senki nem feselhet, Orvosságot Krisztusban ki nem lelhet." Nagy László Tóth Bálint: Karácsonyváró Nézd, hogy hízik a hó fenn a Zsíroshegyen, míg az északi szél megfeji duzzadó felhők tőgyét s az udvarunkat térdig elönti a friss fehérség. Ne halotti lepel, ne megadásra jel bókoljon ma a ház ünnepi homlokán, de hirdesse: a kisdedváró Béke kigyújtja arany gyertyáit. Hű láng óvja meg őt: jókor elérkezőt, csordapásztorok és angyaliszámyú hó, s mint betlehemi jászolt csillag, óvja a strázsaszokott szívünk, mert új heródeseket retj a gálád világ, ölnék gyermekeink: földben, a víz alatt, ikráját hal, vak bábját hangya fel-le rakétahadat cipelnek. Kik a háború füst- s dögszagú napjait átéltük s koravén szemmel a pusztulást, az új reményt, a szétszóródást, már a jövő a mi vállainkra dől, — vén sziklakölönc, — s nő, — pihekönnyű szárny, — görnyeszt, egyben emel, dombról a szörnyű kő visszagördül?, elolvad szárnyunk?, csak neki újra- meg újra, társak! Egyszer állva marad csúcson a kő, a szárny űrszélben merevül g mint az acél kemény, meg nem olvasztja düh, gonoszság, égig emeljük e satra földet! Szilveszter, gyere hát, búcsú s megérkezés éje, víg poharunk töltsd tele és kívánd: pezsgődugót, ne szárnyas fegyvert rúgjon a csillagig Űjesztendőnk! (Megjelent a „SZÉP VERSEK 1980” című kötetben 1981-ben) Felhívás A soproni volt Evangélikus Líceum, annak jogutdója a Berzsenyi Gimnázium 1982. október 1—2—3-án (péntek, szombat, vasárnap) ün­nepli fennállásának 425. évfordulóját. A Jubileumi Emlékbizottság kéri az iskola volt tanárait és tanulóit, hogy haladéktalanul közöljék részvételi szándékukat, részletes tájékoztatás iránti igényüket az aláb­bi címen: Jubileumi Emlékbizottság, Sopron, Széchenyi tér 11., P 77. 9401. Napjaim Isten kezében vannak Az új esztendőben a Jézus nevében elindult gyülekezet már az első vasárnap evangéliumi üzenetén (Mt 2, 13—23) keresztül megcsodál­hatja Isten hatalmát, bölcs és különleges vezetésének diadalát. Ho­gyan menti meg Isten Heródes katonáitól, a biztos pusztulástól kará­csonykor érkezett Fiát. Hogyan vezeti Öt Egyiptomon keresztül Názá- retbe, hogy a próféták jövendölése beteljesedjen. A levélbeli ige (1 Pt 4, 12—19) biztat, bátorít arra, hogy az őt kö­vetők „ajánlják lelkűket a hű Teremtőnek”. Sokszor szeretnénk ismerni a holnapot. Sokszor örülünk, hogy nem tudtuk, hogy mi várt ránk. Égy dologban mindig biztosak lehetünk: a karácsonykor megszületett, hatalmas férfiúvá serdült Krisztus vé­delmét és szeretetét ígéri Isten minden élethelyzetre. Jöhetnek ne­héz és fájdalmas időszakok is életünkbe, életünk akkor is Isten kezé­ben van. Hiszen „tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál” (Rm 8, 28). Felhívás A volt soproni Evangélikus Líceum, annak jogutódja a Berzsenyi Dániel Gimnázium 1982. október 1—2—3-án ünnepli fennálásának 425. évfordulóját. Ezen alkalomra a Jubileumi Emlékbizottság Sop­ronban iskolatörténeti kiállítást rendez, amelyen az Evangélikus Egyház is részt vesz. Kérjük mindazokat a licista tanárokat és öreg­diákokat, akiknek az iskolával kapcsolatos tárgyaik vannak tulajdo­nukban (évkönyvek, levelek, értesítők, fényképek, jelvények, sapkák, vagy egyéb dokumentumok, megjelent írások stb.), szíveskedjenek azt felajánlani, amely tárgyakat a kiállítás bezárása után az Evan­gélikus Múzeumnak adjuk át. A küldeményeket az alábbi címre kér­jük feladni: Evangélikus Püspöki Hivatal, Budapest, Puskin u. 12. 1088. A küldeményen szíveskedjenek feltüntetni „Jubileum 425”.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents