Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-08-22 / 34. szám

Í4JÍ

/>rT;

GYERMEKEKNEK

Hitre segítve

A megszállott gyermek Mk 9,14—29

Láttunk már járni tanuló kisgyermeket, amint néhány bizonytalan lépés után megtorpan, s csak a felé kinyújtott szülői kézbe kapaszkodva mer továbblépni és jut a célhoz?

JÉZUS KÖVETÉSÉBEN, a hit útján is ilyen tétovák bizonytalanok a lépéseink. Talán néha őszintén feltámad bennünk a vágy, hogy Jézust kövessük, hozzá tartozzunk. Azután nem megy. Elbizonytalanodnak a lépéseink.

LEGTÖBBEN NEM SZERETIK a bizonytalankodó, ingatag embereket. Nem lehet rájuk számítani — mondják. Vajon Jézus is így gondolkozik?

EGY ÉDESAPÁRÓL OLVASUNK MÁRK EVANGÉLIUMÁBAN, akinek a fia nagyon beteg volt. Rosszullétek jöttek rá, ilyenkor elvesztette az eszméletét is, nem tudta, mit csinál. Akkoriban azt hitték, valami gonosz lélek gyötri. Gondolhatjuk, milyen nehéz egy szülőnek néznie gyermeke szenvedését! Mit meg nem tett azért, hogy fia számára valahol gyógyulást találjon. Sok hiábavaló próbálkozás után fordult Jézushoz. Hiszen még Jézus tanítványai sem tudtak rajta segíteni. Vajon Jézus tud-e, akar-e segíteni? Reménykedve, de talán sok

csalódása miatt bizonytalankodva kérte Jézust: „...ha lehetséges neked valami, segíts rajtunk!” Jézus rákérdezett, mivel kiérezte szavaiból a bizonytalanságot. „Lehetséges-e nekem?” A terhei Jézushoz vitték ezt az apát, de mégsem bízott egészen Jézusban. Ezért kérdezte Jézus: csak eny- nyire bízol bennem? És így folytatta: „Minden lehetséges annak, aki hisz!” Mit kellett tennie az apának? Mire biztatta Jézus? Jézusra kell bíznia minden gondját, egész életét. Nemcsak félig, nemcsak a bajban, nemcsak bizonytalankodva: egészen. Ez a hit. Erre akarta elsegíteni ezt az embert Jézus. Az apa most értette meg: kivel áll szemben. Nem egy csodadoktorral, hanem Isten Fiával, aki feltétel nélküli hitet kér tőle. Felkiáltott: „Hiszek, segíts hitetlenségemen.” Mint a bizonytalan léptű gyermek kapaszkodott bele Jézus feléje nyújtott segítő szeretetébe, amivel nemcsak gyermekén akart Jézus segíteni, de őt is hitre akarta segíteni.

JÉZUS MA IS EZT TESZI. Kinyújtja felénk bizonytalan, ingadozó hitű tanítványai felé kezét, meggyőz minket újra és újra sze- retetéröl, hogy megtartson, több hitre vezessen minket.

' A

Az Északi Egyházkerület felhívása

Az Északi Egyházkerület Elnöksége felhívja a lelkészek és segédlelkészek figyelmét a nyugdíjazás folytán megüresedett őrimagyarósdi (Vas m.)

gyülekezeti lelkészi állásra. A javadalom megfelel az országos átlagnak. Új szolgálati Trabant Limousin gépkocsi van. Modern lelkész- T^kás, kívül-betül tatarozott templom.

Az érdeklődők levélben jelentkezzenek az Északi Egyházkerület Püspöki Hivatalánál (Budapest VIII., Üllői út 24. 1085).

„írok nektek, ifjak...”

...Azért egy kicsit más...

99

99

Az evangélikus tanítás summája

Képzeletbeli beszélgető partnerem kérdéseire válaszolva próbálom bemutatni, hogyan gondolkodunk a keresztyénség alapkérdéseiben az evangélikus tanítás alapján. A címben egy kedves római katolikus barátom szavait idéztem. Beszélgetéseink, közös istentisztelet látogatásaink után így szokta kezdeni az összegezést. Az evangélikus tanítás „azért egy kicsit más”. Természetesen más, mint a római katolikus, de más, mint ahogy a kívülálló várta és elképzelte.

— Kiről szól tulajdonképpen a ti evangélikus tanításotok?

— Isten és ember viszonyáról és az egész teremtett világ létéről.

— Jézus Krisztus nem is szerepel?

— De igen. ö az, aki a magyarázatot jelenti éppen az előző mondataimra. Isten benne, az ő földi életében mutatta meg, hogy milyen életet vár tőlünk. Ahogyan ő szerette tanítványait, ahogyan odafordult üldözöttekhez, betegekhez, lenézettekhez, ez ránk nézve is kötelező.

— Most már értem. Jézus a mi példaképünk, akit követnünk kell. Ugye ezt tanítjátok?!

— Nem. Jézus Krisztus az a szémély, akin keresztül megismerhetjük Istent. Erre azért van lehetőségünk, mert Jézus ugyanolyan emberként élt ezen a földön, mint mi. így mindaz, amit cselekedett, az emberek szeme láttára történt. Láthatták, figyelhették, érzékelhették. Megérteni és megmagyarázni azonban nem tudtak mindent Jézussal kapcsolatban, mert ő isteni hatalommal és erővel rendelkezett. Erről szólnak a Bibliában az evangéliumok

— Azért neveznek titeket evangélikusoknak, mert ezt mindennél fontosabbnak tartjátok?

— Igen, ez így igaz. Nálunk három dolog a legfontosabb. Először maga a teljes Szentírás, azután Jézus Krisztus, végül pedig a hit. De ez nem sorrend, mert mindhárom elengedhetetlenül fontos és egymás nélkül nem létezik. Nem arról van szó tehát, hogy.mi az evangéliumokat mindennél fontosabbnak tartjuk, de az első helyre tesszük, mert belőlük tájékozódunk, onnan tudjuk meg, kicsoda Jézus Krisztus. Hitünk is a Biblia olvasása, megismerése útján jön létre. Luthert éppen ezen az alapon gúnyolták azzal, hogy felfedezte a .„papiros pápát” a Biblia értékének túlzott hangsúlyozásával. De ő volt az, aki a Szentírást egy célmondattal forgatta. A Szentírás legfőbb feladata, hogy Jézus Krisztusra mutasson. Közelebbről arra, hogy Jézus bűneinkért meghalt és feltámadt megigazulásunkra. Ez pedig minden időre elegendő elégtétel érettünk is, minden emberért Isten előtt. Ez az igazi örömhír, mert szabadok vagyunk minden vádtól.

— Ez tehát azt jelenti, hogy azt teszek, amit akarok, mert mindent elrendezett Jézus? Maradt még egyáltalán feladatom?

— Röviden úgy mondanám, hogy feladatunk élni ebben a szabadságban. Bővebben pedig azt jelenti, hogy nem félek Isten elmarasztaló ítéletétől, mert tudom, hogy Jézus szenvedése és halála felmentett alóla, de ehhez méltó életet szeretnék élni. Olyan ez, mintha váratlanul olyan nagy ajándékot kap az ember, amely lehetővé teszi, hogy egész jövőjét átrendezze.

— De hol lehet kihasználni a „nagy lehetőséget”? Hiszen Isten

ANGLIAI TANULMÁNYÜT

A brit egyetemi-főiskolai lelkészek szövetségének meghívására Szirmai Zoltán fasori lelkész augusztus 26.—október 2. között

tanulmányutat tesz Angliában. Közben szeptember 7—10. között Swanstonban részt vesz a szervezet évi konferenciáján.

felé csak a belső világommal fordulhatok pl., imádságban.

— Isten felé fordulhatunk földi életünk minden területén. A keresztyén ember minden napja a „nagy lehetőség” része, kihívási terület: a körülöttem élők szere- tete, a becsületes munka, őszinteség a társaimmal szemben, tiszta családi élet. Ezért tanítjuk, hogy minden ember pap, vagyis Isten követe, szolgája azon a területen, ahol él, dolgozik. Szülők a családban, felelős beosztású emberek a munkahelyen éppúgy, mint egy egyszerű gyári munkás.

— Erre viszont képtelen az ember, hogy mindenütt hibátlanul éljen!

— Azt nem mondtam, hogy egy perc alatt valamennyiünkből minden szempontból megváltozott, különleges ember lesz. A küzdelmet viszont állandóan vállalnunk kell. Bukások és győzelmek követik egymást.

— Ügy értsem ezt, hogy egyszer bűnös vagyok Isten szemében, máskor meg igaz?

— Inkább úgy fogalmaznék, hogy mindig, állandóan, egyidejűleg mindkettő. Bűnös, aki elfordulok Istentől és igaz, mert az ő szeretete nagyobb a bűneimnél. Mert, amikor azt hiszem, képtelen vagyok bármi jóra, ő még akkor is használni tud engem.

— Ezek szerint mindig tiszta lappal indulhatok, s ha ezt hiszem, szinte új életet kaphatok?

— Az evangélium fő üzenete éppen ez. János evangélista így fogalmazza: „Ügy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta. hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

— Ez mindenki számára lehetőség? Nincsen semmi, amit ezért teljesítenünk kellene?

— Nincs. Ezt mind ingyen kapjuk, kegyelemből, hit által. De olyan módon, ahogyan Luther kifejezte: mindentől szabad vagyok Isten előtt a hit általi de az emberek között mindenkinek a szolgája — szeretetből.

Szabó Lajos

Régi vasárnapok

Részlet a Miért reszketnek a csillagok című regényből

Ó, azok a nyári vasárnapok ... Ezen a nyálon anyám, az én szép fiatal anyám egyre gyakrabban jelenik meg. A távoli, ködös homályból búzavirág kék szemével fürkészőleg tekint rám, mint akkor, amikor a kiskapuban állt és kémlelte az utcát, jövök-e már. Egy kérdésemre a választ sírba vitte. Soha se mondta meg nekem, hogy miért reszketnek a csillagok . ..

Azt mondta anyám — ma vasárnap van, felveszed a fehér ingedet és mégy a templomba. — iFehér volt az ing, habfehér. Csak vasárnap volt szabad felvenni. Anyám a kapuig kísért, s onnan nézte fiát, amint fehér ingben megy a templomba. Az inget maga mosta, kékítőben öblögette, gallérját kissé kikeményítette. Így dukált. S én kényesen kerülgettem a portócsákat, cipőm is csillogjon, amikor belépek a templomba. Olykor-olykor visszapillantottam, ő mereven állt, mintha utoljára látna, mosolyával biztatott, hogy csak bátran menjek. Kezét kötényébe rejtette, a fia ment a templomba. Nem hiszem, hogy volt büszkébb anya a faluban.

A gyerekeknek a kóruson volt a helye. Felbukdácsoltunk a teknősre taposott tölgyfa lépcsőn, fel egészen a toronyaljáig. Különös szag csapott meg mindig a feljáróban. Denevérekről, baglyokról suttogtak titokzatosan pajtásaim, az ódon torony lakóiról. — Azoknak a szaga ez, hidd el — mondta Csutorás Pisti. De én sohasem láttam se denevért, , se baglyot. Viszont tiszteletet pa- rancsolóan három merev kötél lógott az előtérben. Sándor bácsi markolata helyén ki is fényesed- tek. Az öreg két kézzel a három kötelet úgy tudta húzni, hogy egyik harang sem vert félre. Néha. ha jó kedve volt, kegyet gyakorolt, s megengedte, hogy mi is húzhassuk. De csak egyet, kizárólag egyet! Ilyenkor a toronyablakba ült, mint egy fejedelem, s mi tisztelettel hajlongtunk előtte.

Ügy, ahogy a harangozás megkívánta.

Anyám megérezte, ha én harangoztam. — Ma te húztad az öreget — mondta, amikor asztalhoz ültetett. Az öreg harang mélyen kondult, áthallatszott a harmadik faluba is. Ha pedig beborult, a negyedik faluban is tudták, hogy delet harangoznak a luteránusok. Mert ott csak római katolikusok éltek. Büszke voltam anyám dicséretére, mondtam is neki: ha nagy leszek, harangozó- nak adjon.

A római katolikusoknak négy harangjuk volt. Az ő harangozó- jukat még több ámulat vette körül. Egymaga négy haranggal tudott bánni. Szájtátva bámultuk, amint két marokra fogta a négy kötelet, s valóságos muzsikát játszott ki a négy haranggal. Sánta, görnyedt hátú ember volt, soha egy hangját sem hallottuk. Csak szemével intett, ha valamelyik kötelet meghúzhattuk. Ebben a templomban mindig harangoztak. Délelőtt, délután, még este is. A délutáni harangszó rendszerint a templomkertben ért bennünket, ilyenkor anyám tudta nélkül gyakran húztam a római katolikus harangját is. Ez az én titkom volt.

A kóruson lépcsőzetesen emelkedtek a padsorok. Mi, gyerekek elszórtan, egymástól távol helyezkedtünk el. Mindegyiknek megvolt a maga foglalatossága. Én a százados véseteket faggattam. A neveket, monogramokat, évszámokat, rajzokat. Kívülről tudtam mindegyiket. Hogy Feri szereti Julit, hogy Lajosnak a helye volt ez nyolcvan évvel ezelőtt. A templomhajó padjairól hiányzottak a vésetek. Ott fejkendős asszonyok, komor férfiak ültek. Feketén csillogtak a fejkendők, a bajuszok kifényesítve, keményen szegeződtek a papra. Csodálatosan tudtak ülni ezek az öreg magyarok. Pillájuk sem rebbent, feszes mozdulatlanságban, mint ha karót nyeltek volna. Szemérmesen zárt lelkűkbe a papi beszéd mintha sohase hatolt volna be.

Karján télen, nyáron esernyővel utoljára a kántor érkezett. Alacsony, köpcös ember volt, vastag, puha ujjakkal. Drótkeretes szemüveget viselt, senkivel sem állt szóba. Rövid lábával megkocogtatta az orgonát, és Sándor bácsi lassú, tempós ringásba kezdett: fújtatott. Ének végén a drótkeretes szemüveg tokjába került, majd hátrasimította szemébe hulló haját, s kiment a harangkötelek közé. Ilyenkor sem Sándor bácsinak, sem nekünk nem illett kimenni a toronyfeljáróba.

Számunkra az élet istentisztelet után kezdődött. A déli harangszóig még egy teljes óra állt rendelkezésünkre. Ha cirkusz sátorozott le a faluban, ott ólálkodtunk körülötte, lestük, mit csinálnak az artisták, bohócok. Kötelek között bukdácsoltunk, míg el nem kergettek. De a legtöbb örömöt az artézi kút adta. Be lehetett fogni a csövét, és úgy zúdult ki belőle a töméntelen víz, mintha gát szakadt volna. Akkortájt fúrták, s a falu apraja, nagyja naphosszat leste, mikor fakad víz a föld gyomrából. A fúrás még igen egyszerű módon ment végbe. Három vasgerendát ácsoltak össze emelet magasságba, arra csigákat helyeztek, és két-három ember fel-felhúzott egy öblös vascsövet. Amikor a csúcsig felvonszolták, vezényszóra elengedték a kötelet, az öblös vascső lezuhant, s néhány maroknyi iszapot kivájt a konokul ellenálló földből. Csak víz nem fakadt. Takács Lali, akinek a sztme sem állt jól, egyszer megjegyezni találta, hogy Mózes

könnyebben fakasztott vizet, pedig neki sziklából kellett, mire cifra szavak kíséretében eltanácsoltak a helyszínről bennünket. Sokáig csak madártávlatból kémlelhettük a műveletet. Egész nyáron húzták és eresztették a vascsövet, víz azonban nem jött. Késő ősszel összepakoltak és eltűntek a munkások. Következő tavasszal újra kezdték.

A Luca-széke is egyszer elkészül. Amikor megeredt a víz, egy nyári vasárnap délre összedobolt bennünket a kisbíró. Ott volt a tisztelendő, meg a plébános úr és ritka ünnepség készült. A jegyző beszélt, hogy most már jó ivóvize lesz a falunak, a mai napon meg lehet kóstolni. Mi, gyerekek ott lábatlankodtunk a felnőttek között, s elsőként akartunk inni az agyondícsért vízből. De erről szó sem lehetett. A jegyző beszédét követően megszólaltak a harangok mindkét templomban. Nyálam összefutott, egyszerre nagyon szomjas lettem. Egy bádogbögre járt körbe, s úgy éreztem soha nem jut el hozzám. Az emberek megelégedetten bólogattak. Végre hozzám érkezett az edény, s amikor Jcortyolni akartam, undor fogott el. A vizet büdösnek, langyosnak, ízetlennek éreztem. Hát ez az artézi, amit a jegyző úgy dicsért.

Csak akkor barátkoztunk meg vele, amikor játszópajtásunkká szelídült. A csőből szakadatlanul ömlött a büdös víz, árkot kellett ásni útjának. Az árok vize lett a mi Dunánk. Gátat építettünk, ágakat és papírhajókat úsztattunk rajta, térdig gázoltunk a langyos, rozsdaszínű vízbe. Vasárnapi fehér ingem, sötétkék nadrágom bánta, s anyám, az én szép, fiatal anyám szomorúan nézett ilyenkor rám: — kisfiam, már megint a vízben játszottál. — Az artézi és

a nyári vasárnapok valahogy ösz- szetartoztak. Egyszer ott elhagytam a cipőm, sohasem lett meg, egyszer pedig lenyeltem a perselybe szánt kétfilléresemet. Az pedig sehogy sem ment a fejembe, miért kell az artézire menni kannával vízért, holott udvarunk szélén mély, hideg vizű kút állt.

Ezt a kutat a szomszéddal közösen használtuk. Mint demarkációs vonal, a kerítés éppen kettészelte. Innen is, onnan is lehetett húzni. Ha a vödör beleszakadt, apám a szomszéddal együtt halászta ki. Ilyenkor engem küldtek követ gyanánt, mert Jóska bá- csiéknak volt vasmacskájuk. Mor- gott az öreg, de mindig jött, hozván a vasmacskát. Volt Jóska bá- csiéknak egy rettenetes kakasuk. Szép csendőrtollak fityegtek farkán, taraja a dühtől lil-szederjes volt, szeme szikrákat hányt. Ez a kakas tartotta félelemben az egész utca gyerekhadát. Ha nyi- kordult a kerti kapu, már felkapta fejét, borzolta tollazatát, mint a pulyka, kettőt-hármat kapart a homokban, s rohant felém. Két karomat arcom elé tartottam, s úgy vártam végzetemet. A kakas rám rontott, csípett, rúgott, karmolt. Mondtam is anyámnak — ha kicsit szeret, ne küldjön a szomszédba.

— Csak nem ijedsz meg egy kakastól? Micsoda katona válik belőled — próbált megnyugtatni.

Amikor vasárnap a delet elharangozták, otthon volt a helyem. Apám. aki ritkán járt templomba, ilyenkor elővette a kopott fedelű családi Bibliát, s egy-egy zsoltárt olvasott fel. Szép, tisztán csengő hangját imára kulcsolt kezekkel hallgattuk. Anyám szeme rajta csüngött, én az abroszt babrálhattam. De azért figyeltem: — Szemeimet a hegyekre emelem ... — Az asztali imádságot nekem kellett elmondani: — Jövel Jézus, légy vendégünk... — Ez volt hosszú időn keresztül a vasárnapi szertartás.

Ó, azok a nyári vasárnapok ..;

Rédey Pál