Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-08-01 / 31. szám

Találkozásaink az egyház szolgálatával Egy különös temetés A XYI. Nyírbátori Zenei Napok hangversenyei a református műemléktemplomban Augusztus 6-án, pénteken Mozart: C-dúr szimfónia, K. 200. Haydn: Symphonie concertante, B-dúr. Közreműködnek: A Magyaf Állami Hangversenyzenekar, Döry Zol­tán (hegedű), Koó Tamás (gordonka), Kemény János (oboa), Janota Gábor (fagott). Vezényel: Kurt Wöss (Austria). Augusztus 7-én, szombaton Kodály: Nyári este, Budavári Te Deum, Psalmus Hungaricus. Közreműködnek: A Magyar Állami Hangversenyzenekar, a Nyír­bátori Gyermekkar (karigazgató: Lengyel Károly né), Tóth Mária, Farkas Éva, Horváth József, Berczelly István. Vezényel: Margittay Sándor. Augusztus 14-én, szombaton ' Kodály: a capella művek. Verdi: Quatro pezzi sacri. Közreműködnek: A Szabolcsi Szimfonikus Zenekar, a Nyíregyházi Egyesített Kórus (karigazgató: Gebri József), Andor Éva. Vezényel: Fehér Ottó. Augusztus 20-án, pénteken Pergolesi: Stabat Mater. Brahms: a-moll kettősverseny hegedűre és gordonkára, op. 102. Közreműködnek: A Nyírbátori Nemzetközi Ifjúsági Zenei Tábor Zenekara, a Debreceni Zeneművészeti Főiskola Kórusa (karigaz­gató: Szesztai Zsolt), Kóródy Anikó, Varga Magda, Ruha István, Ádám Károly. Vezényel: Jancsovics Antal. A hangversenyek este fél 9 órakor kezdődnek. Jegyek ára: 100, 80, 60 Ft. Isteníiszleieleft a Balalca mellett Badacsonytomaj (protestáns lma- haz): a no első vasárnapján de. 9. Ba- latonakali: július 11., 25., augusztus 6., 22., szeptember 5., 19. Balatonalmádi (Bajcsy-Zsilinszky u. 25.) minden va­sárnap du. 4. Balaton boglár (reformá­tus templom) : a no első vasárnapján de. 9., a no narmadik vasárnapján du. 3. Balatonlenyves (református temp­lom) : a no első vasárnapján du. 3., a no narmadik vasárnapján du. 6. Bala- tonfüred (református templom): a nó első vasárnapjának kivételével de. b. Bajatonfuzto (református templom, József A. u.) : a no első és narmadik vasarnapjan du. fél 6. Balatonkenese (református templom) : a no utolso vasarnapjan du. 2. Balatonlelle (refor­mátus templom) : a no első vasarnap- jairde. 11., a no narmadik vasárnap­ján du. 4. Balatonszarszo (Evangélikus Üdülő, Jókai u. 41.): minden vasárnap de. 10 és (református templom): a nó második vasarnapjan de. ö, a no nar­madik vasarnapjan du. 4. Balatonsze- mes (Fő u. 32.) : a nó második és ne­gyedik vasárnapján du. 2. Balatonsze­pezd: a nó elsó, narmadik és ötödik vasárnapján du. 2. Balaton világos: minden vasárnap du. 4. Csopak (re­formátus templom): a nó utolsó va- lárnapján du. 5. Dörgicse: július 11., — ---, . ----------------------------------­jú lius 25., augusztus 8., augusztus 22., szeptember 5., szeptember 10. de. 11. és iúlius 4., július 18., augusztus i. augusztus 15., szeptember 12., szep­tember 26. du. 3. Fonyód (protestáns templom) : a nó első és negyedik va­sárnapján du. 4, a nó narmadik va­sárnapján de. fél 10. Gyenesdiás (Evangélikus Szeretetotthon, Béke u. 57.): minden vasárnap du. 6. Keszt­hely (Deák F. u. 18.): minden vasár­nap de. 11. Kisdörgicse: a nó második és negyedik vasárnapján de. 12. Kő­röshegy (református templom) : a nó első vasárnapján du. 1. Kővágóörs: a nó első és narmadik vasárnapján de. 11, a nó második és negyedik vasár­napján du. 3. Pécsely (református templom) : a nó első vasárnapján du. 5. Révfülöp: a nó első es narmadik vasárnapján de. 10. Siófok (Fő u. 93.): minden vasárnap de. 11. Sümeg (pro­testáns templom): a nó első és har­madik vasárnapján de. 9. Tapolca (protestáns templom, Darányi u. l.): a nó második és negyedik vasárnap­ján de. 9. Zamárdi (evangélikus ima- ház, Arád! u. és VI. köz sarok) : a nó első vasárnapján du. 5. Zanka: a nó első, narmadik és ötödik vasárnapján de. 11. SOROZATUNK ELŰZŐ CIK­KEBEN „Találkozás a halállal a családban” címmel arról írt a cikk szerzője, hogy a temetési beszéd tulajdonképpen két rész­ből áll: az életrajzi és az igei részből. Ezt a gondolatot szeret­ném folytatni azzal, hogy mind a két rész nagyon fontos. Harminc­éves lelkészi szolgálatomnak igen nagy részét a temetési szolgála­tok tették ki. És noha egyáltalán nem könnyű egy-egy temetési szolgálat, mégis azt kell monda­nom, hogy hallatlanul nagy le­hetőséget jelent egy temetésen elhangzó igehirdetés. Mert van­nak olyanok, akik — bár nem templombajáró emberek — te­metésen, a végtisztesség, emberi­leg szólva a „búcsúzás” alkal­mán résztvesznek. És egy-egy ilyen alkalmon az ilyen „gyüle­kezet” számára is meg kell szó­laltatnunk Isten igéjét. Mert le­hetséges, hogy éppen egy teme­tési igehirdetésen keresztül akar­ja Isten a temetési gyülekezet egyik, vagy másik tagját meg­szólaltam. így hát minden el­hangzó szónak, mondatnak jelen­tősége van, s minden lelkész lelkiismeretét, szolgálatát nagy felelősség terheli. EGY KÜLÖNÖS TEMETÉS­RŐL szeretnék most írni. Tudom, a temetés nem különös szolgála­ta egyházunknak. Nem is maga a temetés tette azzá, hanem az a tény, hogy egy lelkész ritkán, kivételes alkalommal szolgál családja tagjának temetésén. Már pedig én egy ilyen alkal­mon szolgáltam közel tíz eszten­dővel ezelőtt. Nagyon nehéz szol­gálat volt ez a számomra. Az il­letékes lelkész előzetes engedé­lye alapján az apósom temetésén szolgáltam. Nagyon szerettem az apóso­mat. Egyszerű, becsületes mun­kásember volt. Ami a szívén, az a száján. Már ifjú korában csat­lakozott a munkásmozgalomhoz. Az egyházból azért „ábrándult ki”, mert fiatal korában látta du­nántúli szülőfalujának a paniát égre emelt ököllel átkozódni, amikor a frissen kaszált szénájá­ra hatalmas zivatar zúdult, és a szénát szétáztatta. Egy életre „elég volt” ez a látvány, a „val­lásossága” léket kapott, de a hite, ott belül, a szíve mélyén, soha nem veszett el. Szerették és be­csülték munkahelyén. Tudta róla mindenki, hogy nem koptatja túlságosan a templom padjait, de tudták, róla azt is, hogy mindig kiáll munkatársai védelmében, érdekében. Csak élete végén kez­dett ismét templomba járogatni. Hetvenéves volt, amikor tüdő­rákkal operálták, és a professzor, aki műtötte, a műtét után csak ennyit mondott nagyon csende­sen: három évvel meghosszabbí­tottam az életét... És szinte nap szerint három esztendővel ké­sőbb halt meg. Míg élt, nagyon szerette a természetet, túrákat vezetett, táborokat szervezett, sok kitüntetést szerzett. Minden­ben benne volt, arriit szépnek és jónak látott. És nagyon egysze­rűen halt meg, olyan egyszerűen, ahogy élt. Szóba került a temetése: hogy legyen, mint legyen? Nagyon őszintén bevallom, féltem egy ki­csit attól, hogy az illetékes lel­kész temesse. Nem voltam meg­győződve, hogy ott valóban olyan „temetési beszéd” hangzik el, amire éppen ott, az ő temetésén van szükség. A lelkész nem is is­merte nagyon, legfeljebb azt mondta volna el, amit mi mond­tunk volna az életéről. így lehet, hogy lett volna „búcsúztatás”, amit pedig sehogyse szerettünk volna, és lett volna talán min­dentől független igemagyarázat is, amit meg kevésnek éreztünk volna. Így jutottam el arra az el­határozásra, hogy én fogom vé­gezni a hamvasztás előtti szer­tartást, míg a hamvasztás utánit az illetékes lelkész. NAGYON NEHÉZ VOLT SZÁMOMRA EZ A SZOLGÁ­LAT. De valahogy belső örömmel végeztem. Az Igehirdetést — be­leépítve a nagyon szükséges élet­rajzi adatokat is — szóról szóra leírtam. És megtanultam. Ügy, amint erre az eiso principálisom is példát adott. Ez az ígemruetcs taian meg ma is megvan vaianol. Egyre ügyeltem nagyon: minden mondatnak, minden szonag, aianynaK, allítmanynak és jelző­nek a helyen kellett lennie. iNem lenetett semmit sem elnagyolni, a könnyebbik végéről meglógni, de nem is lehetett semmit sem megspórolni. Ugyanakkor nagyon szerénynek, egyszerűnek, érthe­tőnek kellett lenni. Olyan egysze­rűnek, mint amilyen egyszerű ember volt az apósom életében, s mint amilyen egyszerű és még­is hatalmas Isten vigasztalása, ereje, fölemelő bátorítása. Ügy éreztem, hogy kell valamit mondanom azok számára is, akik talán csak temetésekre járnak a régi munkatársak közül. Mert a temetésen nagyon sokan voltak, általam is ismert barátok, mun­katársak, turistatársak. Mert amint körülnéztem a ravatal kö­rül az igehirdetés közben, látnom kellett azokat a viharkabátos, bricsesznadrágos, hatalmas turis­tabakancsos túratársakat, akik őszinte szívvel hozták el nagyon nagy szeretettel vásárolt ízléses koszorújukat. És meghatottan állták körül a ravatalt. Így bú­csúztatták a földi élettől barát­jukat, társukat, azt az embert, akit életében is őszinte szívvel szerettek és becsültek. Talán egyikük, másikuk szívét az ige­hirdetés is elérte ... VÉGE LETT A SZERTARTÁS­NAK ... Megindultam a halottas kocsi előtt. A temető kapujában megállt a menet. Ugyanis a te­metés előtt a gépkocsivezetővel megbeszéltem, hogy a koszorúkat kivisszük a család már meglevő sírjára, amibe később belekerült az apósom hamvait tartalmazó urna is. A gépkocsivezető, aki nem ismerte a családi összefüg­géseket, odament a feleségemhez (miközben én a Lutherkabátot levetve beültem a kocsiba), és azt mondta: itt tessék most elbúcsúz­ni, mi a tisztelendő úrral kivisz- szük a koszorúkat a sírra... És így is volt. Lehet, hogy csak nekem volt különös ez a temetés ... De hi­szem, hogy — a ma earn szerény eszközeivel — szolgálhattam ezen a temetésen is. Isten igéjével, a vigasztaló szó ereiével. Harkányi I-ászló ORGONÁK AZ NSZK-BAN Kereken 40 000 orgona áll a templomok és gyülekezeti házak- Német Szövetségi Köztársaság nak csupán tíz százalékéban templomaiban és gyülekezeti há- nincs orgona, zaiban. Ez azt jelenti, hogy a Siegfried Lenz: Honismereti gyűjtemény SIEGFRIED LENZ Heinrich Böll mel­lett a mai nyugatnémet irodalom legna­gyobb ‘alakja. A magyar közönség szá­mára Németóra és A példakép c. regé­nyei, valamint A világitóhajó c. elbeszé­léskötete révén ismert. A példakép c. re­génye keresztyén szempontból külön is érdekes, mert sorra felvonultatja és rend­re elveti benne az ifjúság számára újon­nan felmerült, ma számbajöhető példa­képeket, valóságos nagytakarítást tartva ezzel a keresztyénség előtt. Honismereti gyűjtemény c. regénye mazuriai témájú, az író maga is onnét származott. Mazuria félig németek, félig lengyelek lakta terület volt, az I. világ­háború után népszavazás alapján Német­országhoz tartozott, ma lengyel terület, a németajkú lakosság még a háború során elhagyta, a náci vezetőség „ki­ürítési parancs”-ára. A REGÉNY KIINDULÓPONTJA az, hogy egy Mazuriából, Lucknow városából az északnémet tengerpartra került és ott megtelepedett szőnyegszövő mester fel­gyújtja hazai emlékeit: régi ruhákat, népi használati eszközöket, fegyvereket, kitöm;tt állatokat, ősleleteket és a fa­sizmus, a II. világháború emlékeit is tartalmazó múzeumát, hogy az ne kerül­jön illetéktelen kezekbe. Amint mondja, a múzeumot azért nyitotta meg újra, hogy „eleve csak egyetlen célra szolgál­jon: fogadjon be mindent, ami erede­tünk országáról beszél, ami sajátossá­gát bizonyítja, ami történelmét szemlél­teti, és ami végül azt is föltárja, hogy miért veszett el az a föld, és milyen körülmények között kellett elhagynunk”. ■ Ezzel szemben az újonnan megalakult Lucknowi Honfiegylet, amelynek tagjai, talán a háború szörnyűségei következ­tében, annyira elfásultak és közömbössé váltál; erkölcsileg, hogy elnökükké vá­lasztják Reschatot, a volt náci tarto­mányfőnököt, hontalanná válásuk egyik okozóját, ki akarja sajátítani a mú­zeumot, és kirostálni belőle a szláv ere­detű emlékeket, valamint a nácizmus fi­gyelmeztető tanújeleit is. Ezt megakadályozandó, Zygmunt Ro- galla inkább felgyújtja a múzeumot, s porrá is ég az egész. A tűz lakóházára és szőnyegszövő műhelyére is átterjed, s mivel az is leég, Rogalla másodszorra is hontalanná válik. Próbálta menteni a szövőszékeket, s közben olyan égési sebe­ket szenvedett, hogy hosszú időre kór­házba kerül; állandó látogatójának: Martin Wittnek, lánya vőlegényének — úgy érzi — minden feltoluló emlékét el key mondania ahhoz, hogy érthetővé tegye, mit jelentett számára a múzeum, és hogy miért kellett végülis felgyújt tania. A beteg ember előtt lázálomszerű aprólékosságal elevenednek meg múltjá­nak képei: tájak, események, rengeteg szereplő. Élettörténetek, tapasztalatainak elmondása tölti ki a regény 600 oldalát. A regény formája többségében mo­nológ, közben egy-két dialógus Martin Witt-tel a hazaszeretet értelmezéséről és Zygmunt Rogalla hozzátartozóiról: Caro- láról, a feleségéről és gyermekeiről, Bern- hardról és Henrikéről. A történet tago­lását Martin Witt látogatásai adják. A TÖRTÉNET ELEJE az első világ­háború előtti és a húszas évekbeli Ma- zuriát mutatja be, amelynek félfeudális világa az I. világháborúval együtt ko­rántsem idilli, az utána következő ná­cizmushoz és a II. világháborúhoz képest mégis idillinek bizonyul. Megismerke­dünk régi farkasvadászatokkal, aratási és lakodalmi szokásokkal, a lucknowi gyerekek sokszor veszedelmes játékaival: bebújnak egy hatalmas generálisszobor üres belsejébe, a befagyott folyón szán­vitorláznak, nyáron a lefele úszó fa­törzseken egyensúlyoznak. Egy ilyen ha- jókázás során Zygmunt kishíján vízbe fullad, Sonja Turk, a magányosan élő szőnyegszövőnő menti ki, ennek révén lesz azután Zygmuntból szintén híres szőnyegszövő mester. Rogella leírja lá­togatójának a mazuriai szőnyegszövő mű­vészet néhány hagyományos motívumát és azok jelentését. A nácizmust a sovinizmus eleinte ke­vésbé feltűnő jelei előzik meg, amelyekre jobban oda kellett volna figyelni. Zyg­munt esküvője napjára esik Hitler hata­lomátvétele, a diktátor hangszóróból har­sogó hangja túlüvölti a templomban a pa­pot. A nácik ekkor először, rostálni és cél- zatossá tenni akarják a Zygmunt nagy­bátyja, Adam Rogella által alapított hon­ismereti gyűjteményt, ami ellen ő azzal védekezik, hogy magángyűjteménynek nyilvánítja és bezárja a múzeumot. Hogy kik is a nácik, és hogy minden erővel har­colni kellene ellenük, az már abból is kiderül, hogy nyiltan a barbár vallás igényével lépnek fel. A Lucnowi Honfi­egylet Curchosnak, az ősi prussz isten­ségnek áldozik égőáldozattal. „Curchos földerült, az ős-porosz Ajándékozó el­fogadta az áldozatot, amelyet a Luck­nowi Honfiegylet vitt neki... csupa já­ratos ember, aki fejébe vette, hogy hidat ver a keresztyénség előtti kor és a jelen közé, egyszerűen megfeledkezve a bá­rányról, a Lovagrend megfeszített Bá­rányáról.” Mégis úgy meg tudják fer­tőzni még a legegyszerűbb német pol­gárt is, hogy amikor Zygmunt egyik ba­rátjával a vidéket járva megtudja: kitört a háború, az első birkapásztor nyakukba borul örömében. UTÁNA MÁR A VILÁGHÁBORÚ sok­szor ismertetett szörnyűségei, a nácik al­jasságai következnek. „Törvényerőre emelték az embertelenséget, s ezzel meg­szűnt minden aggály” — mondja Zyg­munt Rogalla. Mikor már nyilvánvalóan elveszett a háború, és a náci vezetőket, köztük Reschatot is készen álló autók, vonatfülkék, hajók várják, ők még fegy­verrel kényszerítik a lakosságot, hogy hatalmas tankcsapdát ássanak a délke­letről várt támadás ellen, amely végülis északról tör rájuk. Egyszerre csak, a la­kosságnak teljesen váratlanul, megérke­zik a kiürítési parancs. Kapkodva cso­magolnak, elindul a karaván, a mene­külő népnek fele odavész az ellenséges támadások során. „Gondoltunk-e vissza­térésre?” — kérdi Zygmunt Rogalla. „Csak időleges intézkedésnek ítéltük-e a kiürítést? .. . ha arra az érzésre gondolok, ami akkor úrrá lett rajtunk, meg arra, amivel telebeszélték a fejünket, akkor azt kell mondanom, hogy legalább ne­kem csak egyetlen vágyam volt: el on­nan, mindazzal együtt, ami az enyém...” A főhős a menekülés során elveszti fe­leségét és fiát, a háború után Egenlund- ban, az északnémet tengerparton telepe­dik meg, megnyitja szőnyegszövő mű­helyét, később múzeumát is, újra nősül és két gyermeke születik. Szomorúan ta­pasztalja, hogy az idősebb nemzedék any- nyira kompromittálta a „haza” fogal­mát, hogy a fiatalok hallani sem akar­nak róla. De felháborodottan határolja el magát az újonnan alakult Lucknowi Hon­fiegylet újfasiszta törékvéseitől, amelyek­hez legnagyobb fájdalmára még volt ba­rátja, Conny Karrasch, annakidején an­tifasiszta harcos is csatlakozik. Siegfried Lenz ezzel a könyvével visz- sza akarja adni a hazaszeretet és hon­ismeret jogát, sőt azt az igaz emberség részeként mutatja be. de keményen el­határolja mindenféle célzatosságtól és há­borús törekvéstől. Tanulságos és eleven élményt nyújtó olvasmány. Kászonyi Ágota

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents