Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-07-05 / 27. szám

Énekkaraink életéből Virágot ültet... Gyakran utazom a Moszkva tér és Budakeszi között köz­lekedő 22-es autóbusszal. Ahogy az autóbusz fölfelé kapaszko­dik, egyre inkább kezdi maga mögött hagyni a kőrengeteget, s egyre több a szemet, szívet-lelket megnyugtató, gyönyörköd­tető virágos kert és zöldellő erdő. Így éri el az autóbusz az útvonal legmagasabb pontját, a Ságvári ligetet. A Ságvári ligetnél az út mellett áll egy kissé talán kopott, szürkés kis őrház, ide húzódik be rossz idő esetén a rend­őrőrszem. De általában az őrház mellett áll. Ö szinte Buda­pestet képviseli, hiszen a főváros határán áll, néhány meg­állóval később már Budakeszi következik. Figyeli a fővá­rosba irányuló és onnan kifelé hömpölygő forgalmat. Az egyik délutánon nem láttam az őrház előtt állni. Vajon mi történhetett? És egyszer csak megpillantottam a földön guggolva, amint az őrház melletti kis „kertjének virágait gondozta. Mert az őrház melett kis kert van. Néhány négy­zetméter csupán, de az a néhány négyzetméter virág a fő­város határán sok mindent kifejez. Kifejezi azt a biztonsá­got, amelyben a főváros lakói élnek. Kifejezi, hogy a rend­őrőrszemnek is van ideje — talán csak néhány percnyi — ar­ra, hogy az őrháznak, „felségterületének” közvetlen környékét otthonossá, barátságossá, széppé varázsolja. És olyan meg­nyugtató ez! Megnyugtató azért, mert vigyázó tekinte óvja az életünket. De megnyugtató azért is, mert ennek a Buda­pest határán szolgálatot eljesítő rendőrőrszemnek nem kell állandóan vigyázban állnia, elég egy-egy szempillantás, hogy meggyőződjék arról, hogy minden rendben van-e. De elég egy-egy szempillantás arra is, hogy észrevegye, ha valami nincs rendben, ha egy autó „gyanúsan” közeledik, talán olyan valakivel a kormánykerekeinél, akinek nincs gépjár­művezetői engedője vagy talán éppen feketefuvarban vinné el a főváros területéről az építőanyagot. Jó látni ezt a rendőrőrszemet a nap huszonnégy órájában. Ez a látvány felidézte bennem azt a régi hűvösvölgyi em­léket, amikor az ottani rendőrőrszem, a főtörzsmester „Jancsi bácsi” — mert mindenki csak így szólította — ismerős alak­ját, lépteit, amikor egy-egy hóviharos éjszakán is őrködött álmunk nyugalma fölött. Ő is a biztonság, a rend, a nyuga­lom követe volt annak idején. Ezek a gondolatok akkor jutottak az eszembe, amikor jú­nius 8-án este 19.30-kor a Kossuth rádióban a „Sajtókonfe­rencia a Belügyminisztériumban” című adást hallgattam. A sajtókonferencia résztvevői — dr. Horváth István belügy­miniszter, Karasz Lajos és Ladv.ánszky Károly miniszterhe­lyettes — válaszoltak az újságírók és a rádióhallgatók kér­déseire. Nagyon sok kérdést tettek fel az illetékeseknek a renddel, a nyugalommal, a biztonsággal, hazánk határainak védelmével kapcsolatos ügyekben. Hallottunk felelőtlensé­gekről, a rendőri szervek nyomozási, bűnüldözési munkájá­ról, a körzeti megbízottak eléggé meg nem becsülhető tevé­kenységeiről. (Feltettek „különös kérdést” is a belügyminisz­ternek: valamelyik rádióhallgató azt hallotta, hogy a Kék­fényből mindnyájunk számára oly ismerős Dobos őrnagy ál­lítólag elhagyta volna az országot. Erre olyan kedvesen, ma­gától értődőén válaszolt a belügyminiszter körülbelül így: nem hiszem, mert éppen délután jelentett nekem.) Jó volt hallani a sajtókonferencián elhangzott válaszok- ■ ból azt a felelősségteljes kötelességtudatot, ami belügyi, rend- -poi őri szerveink munkáját meghatározza. Miniszter,és beosztott munkáját az határozza meg, hogy a legjobb tudása szerint teljesítse a rábízott feladatot: az állampolgárok nyugalmát, a szocialista rend biztosítását. Nagyon tetszett az a nyuga­lom, az a magabiztosság, ami minden válaszból kicsendült. Ehhez a munkához bizalomra, megbecsülésre van szükség, ami szocialista hazánkban, társadalmunkba adva van. Köszönjük, hogy a belügyi szervek így őrködnek élet- és vagyonbiztonságunk fölött! Köszönjük, hogy a rendőrőrsze- mek így vigyázzák fővárosunk rendjét és nyugalmát. Tudjuk, hogy értünk végzik munkájukat. Akkor is, ha egy-egy rend­őrőrszemnek — mint a Ságvári ligetnél őrködőknek is — jut néha talán egy-egy pillanatnyi ideje arra, hogy virágot ül­tessen ... H. L. ÜJ NÉMET KONFIRMÁCIÓI KÁTÉ „Az élet felfedezése” (Leben entdecken) című új konfirmációs kátét, amely a Németországi Egyesült Evangélikus Egyház (VELKD) püspöki konferenciá­Beszélgetés a pécsi gyülekezet énekkarával Sok munka után terített asz­talnál ül a pécsi gyülekezet ének­kara. Böjtben minden vasárnap énekeltünk, végigszolgáltuk az ünnepeket, énekeltünk a gyere­kek és fiatalok nagyheti, illetve húsvéti rendezvényein. Ránk fér a pihenés. Körbeüljük a fehér asztalt, beszélgettünk. Visszapil­lantunk összesen kétéves múl­tunkra, megkérdezzük egymást, kinek mit jélent az énekkar, ter­vek születnek a közeli és távolab­bi jövőre. HOGYAN KEZDŐDÖTT? A pécsi gyülekezetnek az utolsó 10—15 évet leszámítva mindig volt jelentős, ütőképes kórusa. Az istentiszteleti szolgálatokon kívül rendszeresen tartottak egyházze­nei áhítatokat is, a szó legneme­sebb értelmében ápolták, terjesz­tették az egyházzenei kultúrát. Pécs városában ez nagy szó. Hi­szen a városban rendkívül magas az énekkari kultúra. Itt rang kó­rusnak.,és jó kórusnak lenni. Az­tán efölött az énekkar fölött is el­szállt az idő s a fiatalításra, újításra vonatkozó próbálkozások rendre kudarcba fulladtak. Két éve tettünk egy utolsónak szánt kísérletet. Terveink roppant sze­rények voltak mind a létszám, mind az elérhető színvonal vo­natkozásában. Engem az egyház­zene Fótról hozott szeretete fű­tött s énekkarunk alaoító tizen­hat tagja igyekezett kijózanítani. Ebben a városban nem könnyű énekkart toborozni, az emberek egyébként is túlterheltek, ne fűzzünk vérmes reményeket a dologhoz. Ha a gyülekezetem szolgálatot kér tőlem, nem mond­hatok nemet — ilyesfajta szem­pont jellemezte kórusunkat szüle­tése pillanatában. AZTÁN ELKEZDTÜK. Tizen­hatról negyvenötre emelkedett a létszám. Megszülettek a „házon belüli alapszabályok”. Mindenek előtt az, hogy nem az abszolút színvonal a döntő. Nem kívá­nunk versenyre kelni a „profi” énekkarokkal. Saját gyülekeze­tünk asztalára szeretnénk leten­ni valamit. Hozzásegíteni embe­reket, hogy az istentisztelet iga­zi ünnep legyen számukra. Hoz­zájárulni az ige, az igehirdetés mélyebb megértéséhez. Énekkel dicsérni Istent — a tőlünk telő legmagasabb szinten. A maga­sabb színvonalra törekvés nem mehet a kórus közösségének ro­vására. Megfogalmazódtak tehát az ösz- szetartozásunk külső alapszabá­lyai is. Aki tagja lett az énekkar­nak, az vállalta, hogy minden pró­bán részt vesz. Akkor is, ha tized­annyi idő alatt tanulja meg a szó­lamát, mint a többiek. A csütör­tök este „szent” időpont, amikor csak tehetjük, hozzá igazítjuk többi tennivalónkat. Ma már gya­korlat, hogy csütörtök délután kétszer-háromszor megcsörren a telefon, jelentkeznek azok, akik semmiképp sem jöhetnek este. Hogy hírt adunk magunkról, ez a minimum. Ezek természetesen külső jelei csupán egy formáló­dó, összetartozó közösségnek. A keretek viszont tartalmat ölel­nek körül. Ennek legfényesebb bizonyítéka az, hogy sok új ének­kari tag épült be közénk problé­mamentesen. Egyikük számára sem okozott gondot, hogy isme­retlenül csöppent közénk. Azt ta­pasztalták, hogy nyitott, új em­bereket befogadni képes közös­ségbe kerültek. Hamar feloldód­tak, otthonosan érezték magukat. BESZÉLGETÉS KÖZBEN TÖBBEN MEGJEGYEZTÉK, hogy azért jó együtt lennünk, mert nagyon hasonló emberek vagyunk. Azt hiszem, szándéko­san sem lehetne sokszínűbb tár­saságot összetoborozni. Életkor, foglalkozás, körülmények szem­pontjából nagyon különbözők va­gyunk. Bár az átlagéletkor na­gyon alabsony, a döntő többséget fiatalok alkotják, akad köztünk néhány nyugdíjas is. Idős és fia­tal egyformán jól érzi magát együtt. Egyik idős kósustagunk kimentését kérve a próba alól megjegyezte: önmagamat fosz­tom meg a ma esti próbától. Ti ugyanolyan jól énekeltek nélkü­lem is, nekem viszont jólesik kö­zöttetek lennem. S ezzel a mondattal már szere- tetvendégségünk fő témájához ér­keztünk. Ki miért jön közénk, nem ritka esetben áldozat árán is, kinek mit jelent a kórus. Röp­ködnek a válaszok, roppant nehéz csokorba szedni őket. KEZDJÜK TALÁN AZ ÉNEK­LÉS ÖRÖMÉVEL! — Ha Isten megáldotta az em­bert énekhanggal s hozzá még kórust is adott, akkor ez nem kérdés. Énekelni kell! — kezdi a válaszok sorát munkatársam, aki közöttünk szakmailag a legkép­zettebb. Gondolatát' máris folytat­ja a, basszus másik erőssége: — Négy évig énekeltem a Lu- therániában. Nem tudok egy evangélikus énekkarban nem énekelni. Még mindig a férfiak nyilat­koznak: — Évtizedes hiányérzetemet szüntetett meg a'kórus. Diákko­rom óta hiányzott az énekkar. Most viszont minden fáradságot és áldozatot megér. S ez a mondat nem alaptalan. Dolgozó és tanuló emberekről van szó, nagyon kevés kivétellel. Nem ritkaság, hogy valaki tömött be­vásárló szatyorral érkezik a pró­bára, mert munka után nem ju­tott még haza. Fiatal mamák fut­nak haza a próba végén. Csütör­tök estére férjük vállalta a gye­rekeket, ez a legkevesebb, amit a kórusért megtehet, de szeretnék még ébren találni csemetéiket. Diákok, ha tudnak, előre' tanul­nak, így többé-kevésbé mindenki áldozatot hoz azért, hogy rend­szeresen közöttünk lehessen. VÉGRE ÁTVESZIK A SZÓT A NŐI SZÓLAMOK. — Sok kórusban énekeltem s éneklek ma is,-világi -kórusban is. Az egyházi énekeknek van vala­mi sajátos többlete, varázsa. Elő­bukkannak dallamok, szövegek napközben, dúdolgatom őket, fel­frissülök. S az valami páratlan élmény, amikor a gyerekszobából kihallatszik egy-egy kórusmű va­lamelyik sora. Már a fiaim is éneklik. Nők fogalmazzák meg a másik döntő szempontot i§: — Elsősorban azért jövök, mert szeretlek titeket. Jól érzem ma­gam közöttetek. S aztán gimnazista lányoktól nyugdíjasokig mindenki ezt vall­ja: otthon érezzük magunkat. Jó­kedvű, családias, oldott a légkör. Még az utcán is jólesik egymással találkozni. Valaki, aki három hó­napja került a városba és a gyü­lekezetbe hozzáfűzi: — A vadonatúj környezetben nagy biztonságérzetet nyújt ne­kem a kórus. Tudom, hogy 45 ember szeret engem, közéjük tartozom. Szinte kórusban folytatják: fá­radtan jövünk — felüdülni. Mun­kából, rohanásból — pihenni, él­vezni az éneklés és a baráti kör minden örömét. S a szolgálatunk hasznos voltát is. Egyre világo­sabban érezzük, hogy szükség van arra, amit csinálunk. Adni tudunk a gyülekezetünknek va­lami szépet és jót. Ha nem vol­na kórus, ma már biztosan hiá­nyozna az egész gyülekezetnek. ELŐKERÜLTEK A TERVE­INK IS. Mindenek előtt az, hogy még színvonalasabban kell éne­kelnünk. Nagyon frappánsan fo­galmazta meg egyik tenoristánk: — Most már itt az ideje, hogy dalárdából kórussá váljunk. Készülnek közben a közös ter­vek: vendégszolgálatok, közösen eltöltött hétvégék, szeretetvendég- ségek, közös úrvacsora-vételek, kóruscsaládok találkozói állnak előttünk. Sok mindent tervezünk. De már eddig is többet kaptunk, mint amennyire valaha is számí­tottunk volna. Nagyon sok öröm­mel ajándékozott meg minket Isten ebben a munkában. ENNEK BIZONYSÁGÁUL HADD IDÉZZÜK BEFEJEZÉ­SÜL szopránunk egyik tagjának véleményét: — A lutheránus kötelességtu­dat hozott. Kötelességből menet közben jókedvű szolgálat lett. Ma az énekkar számomra egyér­telmű öröm. Szabóné Mátrai Marianna 9 9 üti II •> •> NÉGY FOLYTATÁSBAN közvetítette a televízió Regős István Bűn című film- riportját; négy estén át a képernyő előtt ült a ritka tv-néző is; heteken át bírálták a nézők a riportert, — de azért nem mulasztották el a következő folytatás megtekintését sem. Magam is ezt tettem, miközben mérgelődésemért gyötört a lel- kismeret, hiszen mégsem lehet egészen rossz egy alkotás, ha ekkora érdeklődést kelt. A riportert ennek ellenére sem lehet felmenteni. Bűnösök közt vétkes volt ő is, és nem csupán azért, amiért elma­rasztalták, miszerint beleszól riportala­nyai sorsába, tapintatlanul rontott rá ki- gáltatott emberekre, sebeket tépett fel, közhely szólamokkal dorgált. Mindezt el­követte, de ennél többet is: premier plán­ban, felismerhetően, órákon át mutoga­tott 18 éven aluli kislányokat, akikkel inkább „megtörtént” a bűn, mintsem „elkövették”, s akiknél oly nyilvánvaló volt a környezet végzetes hatása. A zárt intézetbe utalt kislányok többsége rossz helyre született: nem várták, nem sze­rették, nem nevelték őket, csavarogni, csövezni kezdtek, s közben éhezve, fázva elemeitek ezt-azt az áruházakból. (Egy kivétellel, azt viszont a túlzott kényez­tetés vitte a kalandvágyba.) Ezek a gye­rekek azonban egészen fiatalok, nevel­hetők, jóra fordulhat a sorsuk, semmi­képp sem lett volna szabad kockáztatni, hogy az emberek rájuk ismerjenek, s esetleg évek múlva, amikor gyermekü­ket sétáltatják, rájuk dörrenjen a rossz­akarat: „Nem téged láttunk a tv-ben?!” ÁM A RIPORTFILM első két része — ha súlyos áron is — mégiscsak ráirányí­totta reflektorát a szülői felelősségre, míg a harmadik és negyedik rész meg­lehetősen adós maradt a lélektani-társa­dalmi motivációval, a háttér ábrázolásá- val.Bármilyen hangzatos is a cím: A bűn, mindig jajkiáltás —, mégsem derül ki, hogy kinek miért kell mások életére törve feljajdulnia? Miért, miként juthat oda egy asszony, hogy kicsi gyermekét áten­gedje szadista élettársa kegyetlenkedé­sének, egészen addig, hogy az parázzsal sütögeti őt és eleven galambok fejét ha- raptatja le vele? És miért működik köz­re egy angyalarcú, bájos fiatalasszony kétéves gyermeke agyonverésében, ha még úgy szereti is a férjét? Ezekre a, rejtélyekre senki sem ad választ a fil­men, legkevésbé a rossz helyen idézett Brecht-vers, amely egészen másfajta . bűnről, a nyomortól űzött leányanya kitett csecsemőjéről szól. A LEGSÚLYOSABB CSELEKEDETEK valódi okairól nem értesültünk a női bör­tönt bemutató filmből. Tanúi lehettünk viszont sokkal kevésbé súlyos vétkesek (csalók, sikkasztok, prostituáltak) „élve boncolásának”, amely részvétet ugyan éb­resztett, de a megelőzést csak kis mér­tékben szolgáltatta. Ez utóbbit csak egy — bűnbandába tévedt, s a szerelem ál­dozatává lett — fiatalasszony szavai hangsúlyozták: ő azért vállalta a tv-sze- replést, hogy minden fiatalt óva intsen, ne kövessék ezen az úton. Az őt ábrá­zoló képsor volt a négyórás film leg­hasznosabb, legmegragadóbb része. Dosztojevszkij, Csehov bűn- és bűnös ábrázolását semmiképp sem kérhetjük számon a fiatal riporteren. Félig sikerült, s olykor felelőtlen vállalkozása azonban mégsem volt hiábavaló. Óva intette — hibái ellenére — mindazokat, akik em­berekkel foglalkoznak: vigyázat, az em­berben olyan sokféle lehetőség van, meg kell akadályozni a rossz kibontakozását! „A bűn betegség” — mondta György Júlia, a néhány éve .elhunyt kiváló kri- minálpszichológus, és a könyveiben hir­dette, hogy a környezet és körülmények kölcsönhatása hozza létre a bűn tápta­laját. A KERESZTYÉN ETIKA SZERINT a bűn ott fészkel minden emberi lélek­ben. Bűnös lehet a végig nem gondolt gondolat, a halványan sejtett érzés, a ki nem mondott szó is. De ettől még hosz­szú út vezet a másoknak ártó tettig, ad­dig a bűnig, mely erkölcsi és jogi érte­lemben (a kettő nem mindig fedi egy­mást) egyaránt elítélendő. A ma felser- dülő fiatal sokszor csak a jogi tiltásról értesül, az erkölcs értelmét azonban el­fedi előle a sokszor hangoztatott rela­tivitás: „az erkölcs koronként változik.” Holott csak az erkölcs külső burka, a szokások járuléka változik, az erkölcs lényeges magját a lelkiismeret hordozza: ölni, lopni, csalni, rágalmazni ötezer év­vel ezelőtt is tilos volt. Miért oly nehéz mégis megtartani az emberi együttélés­hez oly elengedhetetlen evidenciákat? Mert az erkölcsös élet érzelmi alapozású. Ügyvédek mondják: senki sem ismeri úgy a Büntetőtörvénykönyvet, mint a fiatal bűnelkövetők... A bűntől első­sorban a szeretet tart vissza, az érzelmi azonosulás valakivel, aki a jó úton ve­zeti a kialakuló személyiséget. A bűnelkövetőknek nem volt kivel azonosulnia, nem volt vezetője a jó úton. Jogi értelemben ez nem mentesíti őt, erkölcsi értelemben viszont mindenki felelős érte, akinek a közelében csak megfordult. Felelősek vagyunk mindannyian. A megelőzés terén is, de ha az sikertelen volt, az utólagos segítségben úgyszintén. Mert elítélni csak a bűnt szabad és kell, ám a bűnöst új életkezdésében támogat­ni: kötelesség. Bozóky Éva jának megbízásából készült, öt­venezer példányban adták ki. A könyv Luther Kiskátéjának fel­építését követi.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents