Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-04-26 / 17. szám

Evangélikus Elet ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP XL VT. ÉVFOLYAM 17. SZÁM 1981. április 26. Ára: 4,50 Ft Ma újra hűséget fogadok... Évről évre felcsendül az oltár előtt fiatalok, „tizenévesek” ajkáról a korfirmációi ének. Talán a legmeghatóbb ünnepe a gyülekezetek­nek ez az ünnep. Gyermekeink, unokáink, keresztgyermekeink lép­nek a gyülekezet felnőtt tagjai sorába, szülőkkel, testvérekkel együtt térdepelnek az oltár elé, hogy először vegyék az úrvacsora drága kegyelmét, a bűnbocsánatot. Jóleső érzéssel és valljuk meg, könnyés szemmel hallgatjuk gyer­mekeink fogadalmát: „Ma újra hűséget fogadok...” Igen, határkő, egy nagy választó ez a gyermekek életében. MEGKERESZTELT FIATALOK jöttek a gyülekezetbe. Olyanok, akikért szüleik és kér észt szüleik vállalták a keresztség szentségé­ben mindazt, ami most számukra valóság lehet: Krisztus követségé­ben járni és szolgálni. A keresztségben kapott kegyelem a konfir­máció alkalmával bomlik ki és válik teljessé. Ezen az ünnepen egy kicsit mi is vizsgázunk: gyülekezet, lelkész, szülők, keresztszülők, nagyszülők. A konfirmandusok csapatára te­kintve és megtett életútjukra viszatekintve nő igazán naggyá az a felelősség, amit magunkra vállaltunk. Bizonyos, hogy senki nem mérlegeli a keresztelés boldog pillanatában, amikor gyermeke élet­re indul, azt a nagy felelősséget, amit vállalunk. A keresztségben hitről és üdvösségről szól Jézus igéje. És mi vállaltuk gyermekeink helyett azt, amit előre nem láttunk, azt hogy gyermekeinket hitben fogjuk nevelni, hogy ők velünk együtt az üdvösségre eljuthassanak. Azt, hogy velünk együtt a hitben megerősödjenek és hitükről val­lást tegyenek. Ezért van telve a szívünk hálával ezen az ünnepen: gyermekeink eljuthattak a konfirmációi oltár elé. Tulajdonképpen itt érlelődik meg bennünk a nagy igazság: nem a gyermek, nem is a szülő, de még a lelkész sem konfirmál, hanem egyedül az élő Isten. Az, aki a fiatalokat hitre és hűségre hívja. Aki csodálatos kegyelmével esztendőről esztendőre gondoskodik gyülekezetünk felnőtt utánpót­lásáról. A KONFIRMÁCIÓRA KÉSZÜLŐ FIATALOK otthonra leltek a gyülekezetben. Sokan közülük már kicsiny gyermekkortól részt vet­tek a maguk módján a gyülekezeti életben: gyermek-istentiszteletek, hittanórák látogatói voltak. De jöttek és otthonra leltek olyan gyer­mekek is, akiknél teljesen az alapokról kellett mindent kezdeni. A konfirmációra készülés idején átfogóbb képet kaptak az egyház éle­téről, tanításáról. Megismerhették részletesen azt, amit Jézus Krisz­tus tett értük, s azt hiszem ez idő alatt vált egészen világossá szá­mukra az, amit a keresztségben kaptak. Hogy melyikük mennyi ismeretet szerzett, a Krisztussal való közeli találkozás milyen ma­radandó élmény lett számára, az bizonyára változó. Egy azonban bizonyos: a gyülekezeti életbe való bekapcsolódás, az új ismeretek valamennyiüket döntés elé állítja. Merem hinni, hogy számukra életreszóló élmény lett. Még most is előttem van egy konfirmandus fiú megrendült arca. Református volt. Közvetlen a vizsga előtt derült ki, hogy nincs megkeresztelve. Zokogva jött, azt hitte, így nem kon­firmálhat. Megkereszteltem. Végig zokogta a szertartást, majd utána azt mondta: „Csak azt sajnálom, hogy nem előbb volt ez a felejthe­tetlen élményem.” Ö valószínűleg döntött — Jézus mellett. Természetesen öncsalás lenne azt remélnünk, hogy minden meg­konfirmált gyermekből hivő ember, Krisztus tanítványa lesz. Ezt még azokról sem mondhatjuk el, akik most valóban úgy érzik, hogy találkoztak a Megváltóval. Ilyen „tizenéves" korban még nem ala­kult ki a végleges döntés, meggyőződés. Vagyis életüknek ezen a választó pontján szabad dönteniük: elfogadják-e Isten Krisz­tusban nyújtott bűnbocsátó kegyelmét, vagy sem. Mi mégis nagy reménységgel nézünk ezekre a fiatalokra. Rábízzuk őket Isten kegyelmére, hadd érjen a vetés, szökkenjen szárba a kalász, s küld­jön közülük is Isten minél többet az Ö aratásába. AZ EGYHÁZ AKKOR VÉGZI KRISZTUS AKARATA SZERINT A KONFIRMÁCIÓ szolgálatát, ha mindenkori célja: olyan fiatalo­kat nevelni, akik Jézus Krisztus útján járnak, de nem valamiféle elvont, kegyeskedő vallásosságban, hanem, mint akik tudják, hogy ebben a hazában, ebben a társadalomban élnek. Igaz hazafiként, becsületes magyar emberként végzik munkájukat. Szolgálatunk ép­pen az, hogy arra neveljük őket, hogy Krisztus evangéliumán tájé­kozódva tudjanak szolgáló életet élni minden ember és egész egyhá­zunk s népünk javára. Gyermekeink számára a konfirmációval lezárul egy életszakasz. Olyan korszak kezdődik életükben, melyben egyre több lesz a fele­lősség, a döntés. Lépésről lépésre felnőttként kell készülniük az életre. A bensőséges és felejthetetlen gyülekezeti ünnep, a meghitt és örömteli családi alkalom, a szeretet oly sok ajándékban megmutat­kozó, kézzelfogható valósága mellett legyen a döntő ajándék és a legnagyobb kegyelem: Isten konfirmál, Ö indít útra fiatalokat, akik a jövendő gyülekezete lehetnek. Mert Isten erősítő kegyelme végig akarja kísérni gyermekeink egész életét. AMIKOR MEGHATOTTAN TÉRDEPLÜNK LE A OLTÁR ELÉ gyermekeinkkel, akik először ízlelik meg a bűnbocsánatot kegyelmét, adjunk hálát az aratás Urának azért a lehetőségért, hogy fiatalok odaszegődtek mellénk, járni Jézus Krisztus útját. Istennek legyen hála, hogy templomainkban gyermekajkakon felcsendülhet a bi­zonyságtevő ének: „Ma újra hűséget fogadok...”, annak a Krisz­tusnak. aki önmagát adta a világért, annak békességéért és boldo­gulásáért. ________________________________ Solymár Péter SZ EDRESSY PÁL PÜSPÖK BUDAPESTEN A Romániai Zsinatpresbiteri Evangélikus Egyház püspöke, D. Szedressy Pál, aki Teológiai Aka­démiánk tiszteletbeli doktora, fe­leségével együtt szabadságát Bu­dapesten töltötte. Látogatást tett egyházunk elnökségénél, dr. Kál- dy Zoltán püspök-elnök távollé­tében dr. Ottlyk Ernő püspöknél. ,Pihenőidején túl találkozott ba­rátaival, igehirdetést végzett a ferencvárosi, majd a budavári gyülekezetben, s találkozott a bu­dai lelkészekkel, akik között a Lelkészi Munkaközösségben vetí­tett képek kíséretében ismertette Egyházának kialakulását, jogi el­ismertetését, jelenlegi életét, s a túlnyomóan magyar nyelvű szol­gálataikon túl román, szlovák aj­kú és német nyelvű szolgálatai­kat. Képekben( bemutatta temp­lomaikat, s nagyobb gyülekezeti eseményeiket. Megszólalt a ferencvárosi templom orgonája TÖBB EMELETES PESTI BÉR­HÁZAK kopott, vedlett tűzfalai határolnak egy tenyérnyi eget. Alatta ugyancsak tenyérnyi ud­varon arasznyi román stílusú tor- nyocska próbál ég felé törni, nem hagyván magát elnyomni az erő­szakos tűzfalaktól. Templom áll tehát a tűzfalak között. Udvaron és szerényen, de a tavaszi égbolt fényes ragyogásában. Ékszer egy durván ácsolt, gyalulatlan desz­kaládában. Szikrázik és csillog. Nem régen tatarozták. Ez a fe­rencvárosi templom. Tornyának vaskeresztje búgó vadgalambok pihenőhelye, onnan pislognak gyanakodva az udvaron levő szö­kőkút permetjére. Itt vagyunk József Attila szü­lőházának tőszomszédságában. Szinte áthallatszik a költő keser­ves sóhaja a Mamá-ról: „Szürke haja lebben az égen, kékítőt old az ég vizében . . .” Három és fél évtizedes múltjával a ferencvá­rosi templom a legfiatalabb fővá­rosi templomok közé tartozik. Múltja tehát nincs, csak jelene, meg jövendője. Mert ismételjük-e, hogy eredetileg istálló volt, mint az Üdvözítő szülőhelye, és évti­zedes szeretet, odaadás és hűség csiszolta fényesre, olyanná, hogy a legkényesebb ízlést is kielégíti. Lassan alakult ki minden benne és körülötte, és ha halkan is, de el kell mondani, hogy képző- és zeneművészek zarándokhelyévé emelkedett. Mert oltárképe Basi- lides Sándor legszebb alkotásai közé tartozik, kovácsoltvas oltár­kerítése, tölgyfa szószéke kismes­terek remekműve, keresztelőkút- ja süttői fehér márvány művészi kivitelben, fedője Rabatt Ferenc ötvös művészetét dicséri, s most, néhány napja zeng benne a pécsi Angster gyár múlt század végén készített orgonája. LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE, egyik a másik után érkezett és talált vég­leges helyére a templomban. A legnagyobb meglepetéssel és meg- hatódással mégis, az orgonát kö­szöntötte a gyülekezet. Igen, mert egyetlen felszerelési tárgy sem igényelt akkora „nekifutást”, egyiknek beszerzése, beállítása sem járt annyi gonddal, problé­mával, mint az orgonáé. Hónapok vitái, tárgyalásai, gyűlései, esz­tendők, álmai, reménységei előz­ték meg, s közel fél évi építési munlta. Az is igaz, hogy egyikért sem hozott akkora anyagi áldo­zatot a gyülekezet, mint a hang­szerek királynőjéért. Ebbe a hangszerbe valóban beleépítette a ferencvárosi gyülekezet szivét, lelkét. S ha majd egyszer a kö­vetkező nemzedékek, vagy a templomba tévedt vendégek, eset­leg e sorok olvasói hallják a lágy, barokk színezetű muzsikát, jus­son eszükbe, hogy a három hó­nap alatt összegyűjtött 80 000 fo­rint mögött, ilyen áldozatok vol­tak: egy idős özvegyasszony azért ment dolgozni, hogy keresetét be­hozza az orgonára, egy másik a temetésére félretett pénzét he­Dr. Fekete Zoltán hetven éves Dr. Káldy Zoltán püspök-elnök köszönti dr. Fekete Zoltán országos egyházi felügyelőt. Dr. Fekete Zoltánnc, dr. Fekete Zoltán országos egyházi felügyelő és dr. Káldy Zoltán püspök-elnök Március 31-én töltötte be 70. életévét dr. Fekete Zoltán ny. egyetemi tanár, országos egyházi felügyelő. Az ünnepség, amelyen ezen a napon feleségével együtt nagy szeretettel vette őt körül orszá­gos egyházunk elnöksége, az or­szágos iroda munkatársi gárdája, egyházunk munkaágainak veze­tői és teológiai tanárok, vissza­jelzése volt a baráti, munkatársi, testvéri kapcsolatoknak, ame­lyeknek évtizedek hosszú során át építője volt országos egyházi felügyelőnk. Kis gyülekezetek lel­készei, esperesek, püspökök, nagy felelősségű egyházi vezetők tehet­nek tanúbizonyságot arról a szol­gálatra kész partnerságról, ahogy munkájukban támaszkodhattak Fekete Zoltán baráti, hitbeli és népünk iránt elkötelezett hűségé­re. De a mai magyar gazdasági életben kiemelkedő szolgálatot végző emberek közül is sokan vallhatják őt mesterüknek. Erre utalnak az államunktól kapott magas kitüntetései is. Dr. Káldy Zoltán országos püs­pök-elnök is Fekete Zoltán sze­mélyiségének és szolgálatának ezekre a vonásaira mutatott rá köszöntésében, megköszönve azt a segítséget,'amit országos egy­házunk felügyelőjétől a helyes egyházpolitikai és politikai ju­dicium alapján kapnak egyhá­zunk vezetői. Miklós Imre állam­titkár, az Állami Egyházügyi Hi­vatal elnökének levele, amelyet Lóránt Vilmos tanácsos hozott el, államunk megbecsülését fejezte ki azért a szolgálatért, amelyet az egyházunk és állam harmoni­kus kapcsolatainak építésében végzett és végez az ünnepelt. Fekete Zoltán országos egyházi felügyelő válaszában, életének és szolgálatának tapasztalatait ösz- szegezve köszönte meg a feléje irányuló szeretetet és bizalmat. Lapunk munkatársai és olva­sói nevében is Isten áldásának kívánásával köszöntjük dr. Fe­kete Zoltánt, egyházunk nagy csa­ládjának példamutató vezetőjét.. lyezte a közösség asztalára, egy, a gyülekezet számára ismeretlen asszony húszezer forintot hagya- tékozott, és a gyülekezet egyhar- mada kisebb-nagyobb összegeket juttatott e célra. Csak újszülött elé lehet olyan nemes várakozással tekinteni, mint ahogyan tekintett a gyüle­kezet orgonája elé. Igen, mert az orgonát építeni kell. Mint a há­zat, palotát és ahhoz idő is kell. Sok száz, talán ezer darabja tu­catnyi mesterséget mozgósít. Csakhogy ezt az Anpster-orgonát egyetlen ember építette át, Kele­men Árpád, akiben összpontosult a sokfajta mesterség. Aligha fog kitörlődni a gyülekezet emlékeze­téből ennek a szikár, magas, ősz hajú embernek a képe, aki a da­rabokat egyenként vette kézbe, nézegette, simogatta, helyreigazí­totta, fúrta, faragta, s végül azt mondta: „most már jó”. Kelemen Árpádról sokat cikkeztek az új­ságok, a régi megbízható orgona­építő mesterek közé tartozik. Az évszázad fordulója körül in­dult egyfajta hódító útjára ez a hangszer. Ki tudja mennyi vihar, megpróbáltatás áll mögötte! Mennyi érzést váltott ki, s meny­nyit zárt magába bástyás szekré­nye? Az egyik sípjában évszám és név őrzi születését: „E sípot készítettem felszabadulásom előtt három héttel, 1892.” Érdemes len­ne nyomon követni hányatott éle­tét. De végre hazatalált a ferenc­városi templomba. A Déli Egy­házkerület jelentős segítségével sikerült honosítani a drága hang­szert. AKINEK MÉG NEM VOLT KÖZÖSSÉGI ÉLMÉNYE, és aki nem élte át azt, amikor egy kö­zösség szenvedélyesen azonosul egy üggyel, annak nem lehet meg­magyarázni, mi ment végbe a fe­rencvárosi gyülekezetben az el­múlt hónapokban. E sorok írója közel negyed százada szolgája en­nek a gyülekezetnek. Sok min­dent megélt, sok mindenen ke­resztülment. Hozzászokott feszült­ségekhez, rendkívüli helyzetek­hez, változásokhoz. De ami 1981, március 29-én történt, az egyedül­álló jelenség volt papi szolgálatá­ban. Ha fél éven keresztül az orgo-. naépítés izgalma foglalkoztatta a gyülekezetét, úgy ezen a napon az egyházkerület főpásztorának érkezése. Liturgiánk szerint az orgonát a püspök szenteli fel. Kell-e hangsúlyozni, hogy hetek tervezése, ötletek és javaslatok egyeztetésé töltötte ki a presbite­rek és gyülekezeti tagok szívét? Kell-e mondani, hogy két vendég számára egyengették az utat, a püspök és az orgona számára? (Az orgona már családtag lett.) Szükséges-e ismételni, hogy az eddig is meleg szívéről ismert gyülekezet most fokozottan akart kitárulkozni és valami megható, gyermeki boldogsággal ölelte mindkettőt magához. Soha nem voltak ilyen fényesek a szemek, mint azon a vasárnapon, amelyen dr. Káldy Zoltán püspök és fele­sége átlépte a küszöböt, soha nem morzsoltak szét annyi könnyet a szemek sarkában, mint amikor azt mondta a püspök: „most pe­dig szólaljon meg az orgona!” És megszólalt. IGEN, ZSÜFOLT VOLT A TEMPLOM, s boldog tekintetek szegeződtek a főpásztörra. Igehir­detését lélegzetvisszatartva hall­gatták. S igaz az, hogy igehirde­tését leírni nehéz lenne. Ezt hal­lani kellett! És akik hallották, azok gazdagodtak. Szavai meg­érintették. megsimogatták a se­beiket takargató lelkeket, vigaszt nyújtottak á megkeseredetteknek, bátorítást adtak a bizonytalanko­dóknak. És erőhöz jutottak a (Folytatása a 3. oldalon)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents