Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1981-03-29 / 13. szám
Beteljesült próféciák A rádióújság egyik cikkéhez A nagy példányszámú Rádió- és Televízióújság ez évi 10. számában olvastuk a beharangozó cikket Károli Gáspár bibliafordítása hasonmás kiadásának közeli megjelenéséről és erről a Vizsolyi Bibliáról azon a héten elhangzó rádióadásról. Örvendetes, sőt ünnepi eseménynek tartjuk mind a magyar irodalom, mind a hazai protestantizmus szempontjából az eredeti Károli-fordítás kiadását, mégpedig annak XVI. századi nyomdai másolatában. Viszont zavaró az említett cikk számos pontatlansága,- amelyet teljességében e rövid jegyzetben nem is tudunk kiigazítani. A Vizsolyi Biblia fakszimile kiadása ad majd indítást a mi egyházi sajtónknak is, hogy a magyar bibliafordítások történetével és a Károli-fordítás irodalomtörténeti és egyháztörténeti jelentőségével bővebben foglalkozzunk. Itt csak a legszembetűnőbb hibákra tudunk rámutatni a szó- banforgó cikkben. Károli Gáspár előtt a reformáció hatására már 1541-ben megjelenik Sylvester János teljes Űjtestámen- tum-fordítása. Heltai Gáspárnak sem „csak az Űjtestamentu- mot sikerült fordítani”, hanem munkatársaival több részletben bocsátotta ki a Biblia egyes részeit, s ennek a révén majdnem teljes bibliafordítás jelent meg. Egyébként is hazánkban a reformáció százada hallatlanul gazdag részleges magyar bibliafordításokban. A Vizsolyi Biblia 1590-ben történt első megjelenése óta, a római katolikusokat kivéve, az egész magyar keresztyénség használatában volt, átdolgozva, a jelenünkig, s ma is használatában van az 1975-ben megjelent új fordítása mellett. A cikkíró egyik mondata azt a képzetet kelti az olvasóban, mintha a Károli-fordítás évszázadokon át csak a magyar református- ság Bibliája lett volna. A magyar evangélikus hivők és írók ugyanebből a Bibliából táplálkoztak. Ez a fordítás a mi múltbeli és jelenbeli kincsünk is. Végül egy helyesírási következetlenség, ami a megjelent cikken túlmenően általánosabb kérdést vet fel. A cikkben a „biblia” szó kisbetűvel van írva, az „Űjtestámentum” nagybetűvel. Bár még nincs helyesbítve a magyar helyesírás szabályaiban szereplő, mindkét esetben kisbetűs előírás, de nem lehet kétséges, hogy a gyakorlatban a Biblia, az Ószövetség, az Újszövetség szavak nagybetűs írást kívánnak, ahogyan például a Ma- hábhárata hindú eposz vagy a Kalevala nevét nagybetűvel írjuk, mint címét a műnek. V. I. Bétliel ünnepe világ világossága Éss 49,6 - Jn 8,12 A Bielefeld melletti Bethel intézmény (NSZK) a közeli napokban Friedrich v. Bodelschwingh születésének 150. évfordulójára emlékezett. A nagy pedagógus, szervező, gyógyító és politikus 1831. március 8-án született és 1872-től 1910-ben bekövetkezett haláláig az intézmény vezetője volt. Március 5-én megnyílt Bethel- ben az új történelmi gyűjtemény kiállítása. Az „Ebenezer” nevű épületben rendezték be, az egykori parasztházban, amelyet 1866- ban bieleíeldi kereskedők vásároltak meg epileptikus gyermekek otthonául. Ez az épület csírája lett a mai több mint tízezer gondozottat magában foglaló intézménynek. Az ünnepségen dr. H. Begemann elnökhelyettes és Dietrich v. Bodelschwingh dortmundi lelkész mondottak beszédet. Ehhez csatlakozóan Bethel népe együtt ünnepelte meg, volt lelkésze születésnapját. A betheli egyházi főiskola volt professzora dr. W. Schweitzer előadást tartott az alapítóról. Dr. G. Rubach szintén e főiskola professzora Bodelschwingh lelkipásztori tevékenységet ismertette. A westfaliai miniszterelnök Bodelschwingh szociálpolitikai érdemeit méltatta. Bethel előző vezetőjének, Alex Funke lelkésznek bibliatanulmánya fejezte be a napot. A következő nap estéjén ünnepi istentisztelet keretében Josiah M. Kibira tanzániai püspök, a Lutheránus Világszövetség elnöke hirdette az igét és zárta le a jubileum programját. E napok emlékére új bélyeget és ünnepi bélyegzőt használt a betheli postahivatal. A A FÉNY, A VILÁGOSSÁG az élet egyik fontos feltétele. A fény felé törekszik s bújik ki a földből az elvetett mág. A fény, a világosság indít és tart fenn az élet létezéséhez szükséges biológiai folyamatokat. Fényben, világosságban tud tanulni, dolgozni, tájékozódni az ember. Ezért, is érzi magát jobban fényesen kivilágított utcákon, tereken, mint elhagyott sötét, vagy alig kivilágított helyeken. A felhő mögül kibújó napsugár pedig még a bús, szomorú szívű embert is képes jókedvre deríteni. A keresztyén ember számára az igazi fény, az igazi éltető erő, a legragyogóbb világosság maga Jézus Krisztus. Már az Ótestámen- tum prófétái is írnak arról, hogy a megígért Messiás, Szabadító hatalmas fénylő fáklyaként fog világítani a világ népeinek. S a megérkezett Jézus Krisztus vall így önmagáról: én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága (Jn 8, 12). KRISZTUS, AZ IGAZI VILÁGOSSÁG félreérthetetlenül, egyértelműen világít rá azokra a hibákra, amelyek elválasztanak minket Istentől. Az Ö közelségének fényében semmi reményünk arra, hogy szépnek ítéljük a csúnyát; jónak azt, ami valójában rossz; igaznak azt, ami hamis; szeretetnek nevezzük azt, ami valójában gyűlölet; igazságnak azt, ami hazugság. Nem csoda, ha az Újszövetség tudósít arról is, hogy ez a világ nem fogadta be Theodor Schober, a Németországi Protestáns Egyház Diakó- niai Szervezetének (Diakonisches Werk der EKD) elnöke visszautasítja a fogyatékosok évével kapcsolatos kritikákat. „A fogyatékosság közös sorsunk” című előadásában a január 25-i dortmundi egyházi megnyitóünnepség útmutatását ismételte meg. „A nagyszámú fogyatékos embernek, aki magát még kifejezni sem tudja, különleges felszerelésekre és együttérzésre van szüksége. Schober bírálta azokat, akik a fogyatékosokkal való kapcsolatban megértést kívánnak részvét helyett. A részvét csak az együttérzés egy másik szava. „A fogyatékosokkal való együttérzés hiányán még a legjobb törvények ezt a fényt. Talán érthető is ez. Hiszen kellemetlen érzés kendőzetlenül látni azt a sok rosszat, amely sokszor megrontja életünket. S ezt a rosszat mi milyen sokszor gondoljuk jónak! Jézus Krisztus a világ világossága nem csak a rosszat, a hamisat, vagyis az élet szépségét és nagyszerűségét megrontó tényezőket leplezte le kegyetlenül, hanem megmutatta az elrontott életből kifelé vezető utat is. Éltető fénysugárként hirdeti Jézus: Isten szereti ezt a világot ebben a megromlott állapotában is. Bár az ember elfordult tőle, Ö nem hagyja magára. Nem engedi, hogy vesztébe rohanjon. Jézus Krisztus hirdeti, hogy személyében bűntől, rossztól, haláltól való szabadító érkezett közénk. Védi, hívja, óvja a világ emberét színre, fajra, nemre, tudásszintre való tekintet nélkül. A fény, amely Betlehemben Jézus születésekor ragyogott fel először, nagypénteken elhomályosodni látszott. Húsvét ténye azonban újra egyértelművé tette Isten akaratát. S ha lehet, még ragyogóbb fénnyel tűnt fel előttünk Isten mindenhová világosságot hozni akaró szeretette. EZ A VILÁGOSSÁG NYIT UTAT, szabadít fel és ad erőt Isten akaratának cselekvésére. Hiszen Isten nem csak fényében sütkérező, napozó embereket szeretne látni. Hanem fényéből élő, szeretetéből erőt merítő, reménységből táplálkozó tevékeny, szolgálatkész embereket. Olyan emsém Segíthetnek.” A fogyatékos ember az ember mindenkori életének képmása. Minden ember több, mint teljesítményeinek, hibáinak, hiányosságainak összessége. Schober szerint a növekvő szerzési vágy az emberiség legsúlyosabb fogyatékossága. A fogyatékos cselekvést követel környezetétől, A modern lakótelepek „betonsilói” a „magányosság csapdái”, mert elszigetelik egymástól az embereket. A fogyatékos nem „mínusz-ember”, hanem sokkal inkább a nem-fogyatékosok lelkiismerete — mondotta Schober az evangélikus családvédelmi és biztosítási egyesület ötvenedik évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen. bereket, akik nem gyűlölködnek. Olyanokat, akik képesek baráti jobbot nyújtani azoknak is, akik emberi mércével mérve ezt a baráti kézfogást nem nagyon érdemelnék. Akik ismerik és használják a bocsánatkérés szavait. Akik képesek arra, hogy egy-egy vélt vagy jogos sérelmen túltegyék magukat s ezért tudnak és képesek is megbocsátani. Jézus, a világ világossága el nem homályosítható módon világít rá arra, hogy az embernek oda kell állnia embertársa mellé. Egymás iránti felelősségre biztat Urunk. Osztozni egymás örömében és részt venni a másik gondja, baja, bánata hordozásában. Ez a felelősség természetesen nem csupán érzésekben nyilvánul meg, hanem tettekben válik valósággá. Az egymásért érzett felelősség nyilvánul meg akkor is, amikor az ember mindennapi munkájában, hivatásában igyekszik feladatait legjobb tudása szerint elvégezni. Ezt kívánja és várja Isten. Ezt várja a család, a munkatársak, de az egész társadalom is. JÉZUS KRISZTUS URUNK SZERÉTETÉNEK NAGYSÁGA, világosságában járásra való elhívása arra is kötelez, hogy a keresztyén ember vállaljon felelősséget az emberiség nagy kérdéseiért. Nem mindegy, hogy milliók arcán külső és belső nyugalom tükröződik, vagy sokfajta fájdalom csal ki könnyeket a szemekből. Nem mindegy, hogy reménységgel tekinthet előre a vi- világ jövője elé, vagy a reménytelenség és nyugtalanság rajzol barázdákat milliók homlokára. Nagyszerű a világosság, komoly az elvárás. Azért, hogy kellőképpen értékelni tudjuk, mit kapunk, s legyen erőnk tenni azt, amit kell — jó lenne, ha sokszor tudnánk ajkunkra venni ezt az imádságot: Senkire se szorulok rá annyira, mint Rád Uram. Amióta a földre jöttél, nem kell az embernek tehetetlenül beletörődnie a sötétség tényébe. Ha hozzád szegődöm, szívemben pazar fényt szórsz. Mint annyi más híved életét, az enyémet is áldássá tudod tenni társaim számára. A Te világosságodba beletartozik a múltam és a jövőm. Nem sötét még a halál völgye sem, ha Veled haladok át rajta. A cél pedig, amely felé vezetsz, a rejtélyek nélküli világos örökkévalóság. Kosa László A FOGYATÉKOSOK EGYÜTTÉRZÉST IGÉNYELNEK ,,Sor§vála§ztók*' TISZTELET ADASSÉK a pécsi Nemzeti Színháznak. Sorrendben immár Illyés Gyula tizedik drámáját hozta színre. Abban a korban, amelyben megkopott a színpadi szónak hitele, Pécsett makacsul kitartanak a drámai színház joga mellett. Nem mindig esik egybe az író problémalátása a közönség érdeklődésével. Ezért kockázatos a vállalkozás, de jól tették Nógrádi Róberték, hogy vállalták. Az író szerint is „azt, ami a levegőben van, azaz mindenkinek már a nyelve hegyén”, muszáj kimondani idejekorán. Korábban mindenkinél, „amikor még lehet tenni az elkerülésére, vagy legalább emberi elviselésére”. Illyés Gyula mesterségbeli nógatásra írt, hiszen „növeli, ki elfödi a bajt!” Tisztelet adassék azért a drámaírónak, aki ismét vállalja a nagy kiáltást, mielőtt a veszély elfajulna. CSAK LÁTSZÓLAGOS TÉMA a „zsidókérdés”' Valójában a dráma intonálása szerint Racine egyik műve előadására készül a színész jegyespár rokonszenves rendező jelenlétében. Az olvasópróba újra és újra meghiúsul. Egyre világosabb, hogy Gábornak, a fiatal színésznek egyéni, belső drámája sűrűsödik robbanásra készen. Racine szövegeben kötelesség és szenvedély küzd a hősei lelkében, míg Illyés drámájában a sors, végzet és a megszállott igazságkeresés vívja ön- és egymást pusztító csatáját. A sors hatalma a múlt ezer szálából szőtt, másíthatatlan törvényben fogalmazódik meg. Mi történik azonban, ha „fölfeslik a törvény szövedéke?” Racine szövege olvasása közben Gábort egy elejtett mondatból támadó gyanú gyötri; a művésznő édesanyának, és a hangszerkészítő édesapának valójában nem édes gyermeke. Egy halálmenetből ragadták ki csecsemőként, nehogy ő is ott vesszen a Duna vizében, a faji üldözés áldozataként. Lelki alkata szerint amúgy is lassan országszerte ismert „bajkeverő”, az igazság kérlelhetetlen bajnoka (kicsit Soós Imrére, Latinovits Zoltánra emlékeztetőén). Most, mint véreb csap rá a nyomra, egyre növekvő daccal és irgalmatlan szenvedéllyel kockáztatva harminc-egynéhány éves élete veszítés'ét mindazokkal együtt, akik szívéhez nőttek: szülei és arája, barátja és eddigi életműve a görög sorstragédiákra emlékeztetőén rendül meg és örvénylik. „Saját szemem elől akarok és fogok leszedni minden fátylat” — kiáltja keserű dühvei. Nem a származása érdekli, sem a gyűlölt és annyit szenvedett „faj”-hoz tartozás tisztázása, nem is azok az emlegetett „gyökerek”, amelyek megbízható választ adhatnának öngyötrő kérdésére. Egyszerűen az identitás izgatja, azonos akar lenni önmagával, igazi önmagát vállalni akarja bármi áron, de tudnia kell az igazságot! Az egyre valószínűbbnek tűnő zsidó származása az író számára hasonlat. Valójában Gábor szenvedélye azokat akarja átizzítani, akik bárhol a világon megbélyegezhetőek és kiközösíthetőek. Mert „amit az árjatéboly mívelt a zsidókkal, azt fogja mívelni, sőt míveli is már minden olyan néppel, amelyet .üldözni lehet”. Azután kiderül az „igazság”. Édesanyjának valóban édes gyermeke házasságkötése előtt. Mint tolnai előkelő család féltve őrzött, nevelt menyasszonyleánya, frontról szabadságra hazaérkezett tisztvőlegényétől teherbe esett. Hamarosan a vőlegény meghalt a fronton, s mint ilyenkor szokás volt, titkon megszülte kisfiát a bajba esett ara. Utána sürgős férjválasztás, az útjába kerülő, egyszerű, derék hangszerkészítővel. Anyai vágyódását nem bírván, mintázza az egyik nőrokon példáját és mint „megmentett zsidógyermeket” becsempészi otthonába. Férje vállalja emberségből és miközben feleségével azonosul a hőstett kockázatának vállalásával, megjön az asszony szívébe a férje iránt megbecsülésből eredő hitvesi szereleme. Kiderül Gábor számára, hogy a múltját kutató nyom hamis, nem köti őt a zsidókhoz semmi, de közben lelepleződik az általa szeretett embereknek titka és bűne. Az édesanya, hogy hitelesítse fia előtt a váratlan magyarázatot, az igazi igazságot, halálba menekül, mert képtelen lenne az igaz embernek, férjének szemébe nézni. Az igazságkeresés szenvedélye összecsap a törvény, a kötelesség hatalmával, s a halott édesanya mellett iszonyú, metafizikai vád tör fel a nagybetűs Sors, a történelem Legfőbb Ítélkezője ellen! Illyés szerint a darab minden alakja arra érez jogot, hogy sorsát önmaga alakíthatja. „Sorsunk a kezünkben van.” De csak akkor és abban az értelemben, ha az igazsággal szembefeszülő másik pólusnak, a szeretetnek elve érvényesül. A szülő tisztét nem a gének szabják meg, hanem az ezerarcú szeretet, gondoskodás, áldozathozatal, a fészek melege, kultúrája, az erkölcsi példa és a hétköznapok formáló ereje. Tán azért maradt ez vastag meddő mélyén rejtett telérként a drámában, mert csak a „tiszta” szeretet képes erre? S a szeretet legfőbb ellensége, a hazugság eleitől lehetségessé tette a szükségképen bekövetkező tragédiát, úgyhogy már a szabadító gyónást is csak a halál hitelesítheti és a feloldozás Gábor holnapi útjának feladatává válik? Színházból hazamenve rajzottak a gondolatok, amelyek a drámából íakadtan választ sürgető útitárssá váltak. Szabad-e szüléink múltjában motozni igazságkeresés ürügyén? önmagam megtalálásának ügye hol szab határt a megszállott igazságkeresésnek? S hol tudna áttörni titkot őrző szíven és ajkon kellő időben a gyónó vallomás, hogy a megtisztult szeretet a győzelem esélyével szálljon szembe a sors hatalmával? Régi mondás szerint, akinek sokak számára van mondanivalója, válasszon a szószék, színpad és vérpad között. Illyés egyszerre prédikál — helyenként hosszú, veretes szöveggel. Elmegy a vérpad közelébe is, oly kíméletlen igazságokat dörög társadalomról, nemzetről, hazáról. Közben színészi alkotással ragad meg és szorít szíven, követelve az együttgondolkodást és a cselekvést — amint mondta — „a veszély elfajulása előtt!” Abban bízik, hogy „a tragikus élet is előre mutat, az egyéni kudarc látványa is tettre ösztökél bennünket”. Ebben feltétel nélkül igazat adunk néki. A kitűnő rendezés és a színészi alakítások bírálata és méltatása nem lévén feladatunk, azzal fejezem be az izgalmas és tanulságos drámának kurta ismertetését, amellyel Illyés Gyula magyarázza írói kényszerét; „ez a téma egyre aktuálisabb. Mintha a fejlődés észszerű ígéretének teljesüléséhez, az emberiség világméretű üdvös egyesüléséhez a szétszakadás poklán át vezetne az út. Mintha az egy akol eljövetelét az sürgetné, hogy a jövendő lakói képesek már halálra tépni egymást. Hegel hiedelme, hogy a mennyiség baljós fokozódása is szerencsés minőségre válthat át: soha nem volt végsőbb remény. A vastörvényű dialektika, hogy minél rosszabb, annál jobb”. Balikó Zoltán I
