Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1981-03-29 / 13. szám
Kérdőjeles mondatok Falak nélküli templom? Ef 2,21—32 Mindenkinek van templomélménye. Akár a miénk, akár utazás során felkeresett hires dóm vagy székesegyház. Imponáló, vastag falak, Oltárkép, orgona, színes üvegablakokon átszűrődő fény sajátos hellyé formálja belsejét. Zajos utcák után csend és félhomály. Mintha más világba lépnénk ... Éppen ezen akarnak változtatni a modern templomépítök, üvegfalakkal. A templomlátogató ne érezze „misztikus” helynek a templomot. „Falak nélkül”, tehát nem zárt, szakrális terület, elkülönülve a profántól, a mindennapitól. Senki se érezze, belépve a templomba, hogy maga mögött hagyta a világot. Ám legyen sokak számára alkalomadtán menedékhely, de mint műhely fogadjon be minden belépőt, ahol a legkritikusabb munka folyik, az emberformálás. Nem kilépünk a világból, amikor belépünk a templomba, hanem az legyen a templomélményünk, hogy rendeződnek dolgaink, zilált mozaikok egybeilleszkednek, és az egészséges élet jeleként növekedés induljon el bennünk. 'egyszer jézustól megCYÖZÖ JELT KÉRTEK a zsidók. Jézus így szólt hozzájuk: rontsátok le e templomot, de én három nap alatt megépítem azt (János 2,18—22). Nem értették, hogy Jézus testének templomáról szólt- Mi is nehezen értjük, hogy ott van igaziban templom, ahol Jézus jelen van. S ahol Ö van, ott van a templom. Ö az, aki szól, ma is lehajol hozzánk, és szolgál nekünk, vigasztal és megbocsát, bátorít és tanácsol. Ezért felőlünk nézve a templom az imádság háza, ahol az Ó szolgáló szeretetét kérjük és várjuk, neki mondunk el mindent, és kezéből vesszük a megújuló élet ajándékait. Egyszerre érthetővé válik mai témánk. Ezért nem az elkülönülésnek, hanem a nyitottságnak, felelősségvállalásnak, szolgálatnak és szeretetnek a helye a templom. Falak nélkül ?! Jézus nélkül utópia, ág,„Űrbán"' azonban valóság. Leomlanak á válaszfalak, nincs többé diszkrimináció, végtelenné válik a horizont. Amiket mi adottságoknak és tényeknek nevezünk, hatálytalanná válnak Jézus jelenlétében. Nem egymás ellen, hanem egymásért váltják egymást gondolataink és így érlelődnek akcióink. Nem a világ „ellen”, hanem a világért folyik minden a falak nélküli templomban! Nem üres beszéd ez. Figyeljünk textusunkban a rendre és az egy- beilleszkedésre. Ez folyik & falak nélküli templomban. Kaotikus zűrzavar helyén ékeskedik a rend. Minden helyére kerül bennünk és körülöttünk. Romlottságunk, önösségünk és gonosz akaratunk miatt ez nem egycsapásra végbemenő esemény, fordulat. Egybe kell illeszkednünk. Törésvonalak, sérülések, kapott és adott sebek, ágaskodó önérzetek és mentege- tődzések, önigazolások és vádaskodások csak igen-igen türelmes munkával csiszolódhatnak, gyógyulhatnak, amíg az egybeillesz- kedés lassan-lassan megtörténik. Földi életünk végéig tartó folyamat ez. Gondoljunk csak arra, hogy mennyi kuszaság van otthonainkban, munkahelyünkön, emberi kapcsolatainkban. Milyen nehéz megtanulni a másokért való életet, a „jókedvű adakozás”-t, a derűs áldozathozatalt, a mindennapi szolgálatokat személyvá- loaatás, jutalomvárás és elfáradás nélkül... A FALAK NÉLKÜLI TEMPLOM jelzi a b efcjezetlenséget. Még minden növekedésben van, egészen világkorszakunk végéig. Ez a növekedés az igazi életnek jele, egy világátfogó, isteni terv folyamatos megvalósulása. A falak nélküli templom növekszik. Ahogy kinőiiük gyermekcipőnket, úgy kell magunk mögött hagynunk a gyermekhez illő dolgokat és fel kell nőnünk érett felnőttségre. Amint egyre nagyobb lesz számunkra Krisztus, úgy növekszünk mi is Vele együtt. Akinek csak „jézuská.ia” van, szánalmasan szegény, oda is dobja semmiért gyermekkori hitét Amekkora a Krisztusod, akkora az erőd, örömöd, békességed! A falak nélküli templomban növekszik „új emberünk”, Minél inkább kitárul előttünk Krisztus szeretetének szélessége és hosszúsága, magassága és mélysége, annál inkább járunk mi is szeretet- ben. Minél jobban meggyógyul szemünk és megszokja a világ világosságát, annál inkább törik bennünk és körülöttünk a nagy sötétség. Minél inkább megismerem Krisztus dicsőségét szolgáló szeretetében, annál jobban törik meg bennem az uralomvágy, a dicsőség hajszolása, az erőszakosság'. Üj emberünk azért „élő kő” ebben a falak nélküli templomban, a Krisztusban, mert az Ö élete lesz mindinkább látható halandó testünkben. Bevonhat munkájába. küldhet, szolgálatba állíthat, használhat az egész emberiséget fogó templom építésében, hogy végre Krisztus legyen mindenekben! MŰVÉSZETTÖRTÉNETI HÍRNÉV övezhet templomokat, de ha a falak nem válnak áttetszővé, nem szívják magukba az utcát és nem sugározzák ki a tisztulást, rendeződést, illeszkedést és a sze- retetben, gyógyításban való növekedést, ha sötét árnyak gubbasztanak a padokban és nem szolgálattevők sürögnek-forognak benne, ha idegen testként állnak a főtéren, ha falai elválasztják egymástól az Istent és az embert — ugyan mit ér az egész?! A templom van a városért, világért és nem fordítva. Nem misztikus félhomály, hanem az élet világossága. Nem menekülés a világból, hanem felkészülés a szolgálatra. Igen, akármilyen szokatlanul is hangzik, műhely, edzésterem, parancskiadás, beszámolók és megújulások helye a falak nélküli templom! Mindenkinek van templomélménye. Legyen tiéd a páli. Gyógyuló életed, növekedő szereteted, derűs szolgálatod tegye a reád bízottak számára falak nélküli templommá lelki otthonodat. Báliké Zoltán Jegyzet a közlekedésről Kultúra? Nagy sodrású folyam a kultúra. Mert nemcsak valamiféle művészeti tevékenységet hordoz a fogalom, természetesen azt is. A kultúra nemcsak könyvet kínál, filmélményt, zenei vagy színkompozíciók kincseskamráit nyitja meg. Van étkezési kultúra is, meg van testkultúra. És természetesen van közlekedési kultúra is. Így osztatlanul és egészében, nem hitbeli, vagy világnézeti meggyőződéshez kötötten. Itt azután ugyancsak érvényes az, hogy nem fontos a gyalogosátkelő- helyen, hogy milyen meggyőződéssel megy át az ember. A fontos az, hogy átérjen. „Viselkedjen”! Minapi — megszokott — párbeszédből lestem el a szót. Pontosabban' így szólt r '.(Marna; viselkedjen !”. Mert a mama — idős asszony — nem viselkedett, pontosítva kiszámíthatatlanul viselkedett az úttest kellős közepén, valami század eleji zavart maga- biztossággal lépett hol előre, hol hátra. A cipője orránál prüszkölt a taxi, hol gázt adva, hol levéve. S a különös „tangó” mondataként hangzott el a lehúzott ablak mögül a fenti mondat. Mielőtt azonban megállapitanók, hogy ki volt itt igazán a hibás, a kis elesett asszony, aki nem tudta, hogy hol kell ma a fővárosban átkelni (hiszen fél évszázada itt lakik), avagy a gépjármű főhivatású vezetője, aki igazán „megszokhatta” volna, hogy ő egyénileg is, meg a Lada lóerőjével is erősebb. (Meg különben is, neki is van — vagy volt — idős édesanyja, mint a fenti eset csúcspontján az idős hölgy mégis jegyezte, kicsit ugyan más összefüggésben.) Szóval, mielőtt kényelmesen elhelyezkednénk jól megszokott ítélőszékünkben, megállapíthatjuk, hogy a közlekedési kultúra viselkedés, kicsit „fellengzősebben”: viselkedési forma. Természetesen más körülmények között, mert, hogy egy fiatal ember hogyan viselkedik a bélyeggyűjtő szakkörben az itt most kevésbé fontos, mint az, hogy hogyan száguld a néhány tonnás ZIL tehergépkocsival. „Menni kéne ...” Nem klasszikus alkotásból, csak egy sláger szövegéből kölcsönvett mondat a fenti, de nagyon sókat elárul. Tudniillik ezért közlekedünk. Gyalog — mert menni kéne — valahová, tömegközlekedési eszközön, kerékpáron és gépkocsival. És még néhány közlekedési eszköz fajtájával: mindenképp menni kéne. Nagyon fontos az. hogy az ember „kiküszöbölje” a gátló tényezőket, amelyek „meggátolják” kitűzött szándékát. Mert van ilyen. A vendéglátóipari egység falát bánatos lemondással támasztó, a megindulás nehézségeit „komolyan”, életközeiben átélő embernek szól a fenti cím, kicsit kiegészítve talán, hogy: haza kéne menni. De nehogy azt gondolja valaki, hogy csak az árva gyalogosokra vonatkozik a fenti megállapítás. Például a kerékpárosra, aki „bohó” szentjánosbogárkaként villog az országút egyik szélétől a másikig. Ebben az esetben talán így módosulhat a felszólítás: haza kellene érni! S ne feledkezzünk meg az úgynevezett „úrvezetőkről” sem (bár ma már furcsa ez a meghatározás, hiszen falun minden harmadik, városban minden negyedik családnak van autója), akiknek szintén menni kéne. Összefoglalva tehát: a közlekedési kultúra már induláskor is meghatározza az ember további útját. Részegen ugyanis nem lehet túlságosan messzire érni. S ez az aranyigazságnak látszó közhely nemcsak a gyalogos, kerékpáros vagy motorerejű közlekedésre vonatkozik, hanem az életútra is. A cél Kimondottan irigylésre méltóak a rövidtávfutók, mert kijelölt pályán futnak a célig. Oda azután senki fiának nem jut eszébe be- szemtelenkedni, mert bizony kizárnák a versenyből. Akkor hiába az erőlködés, s célszalag-át- szakítás, meg minden ... Kissé talán vitatható ellentétem ezzel szemben: a közlekedésben senki sem mérte ki az „én” pályámat. Senki sem hívott be semmiféle hivatalba, semmiféle engedély kiadása „céljából”, amin az állna, hogy egyedül én vagyok jogosult használni egy útvonalat, egy tömegközlekedési eszközt. Sok millióan közlekedünk, sok millió cél felé. S életünk talán egyetlen területén sem mondhatjuk ki olyan szerényen az „én” szót, mint itt. Az élet olyan területe ez, ahol a „mi” már régen elnyerte az őt megillető rangot. Természetesen elméletileg. Az, hogy a gyakorlatban is így legyen, hogy mi mindnyájan célba érjünk, s nem idegesen, gyomorfekéllyel, egetverő vérnyomással, azt határozza meg: közlekedési kultúránk. Ruttkay Levente FINNORSZÁGI emlékeink a kotimaa-ban A finn Kotimaaban Martti Vo- ipio bő cikkben ismerteti az idei Emil, Csepregi Béla, Tamás, Kása László, Baranyai Bárdossy Naptárunkban közölt cikksoroza- Tibor, Schreiner Vilmos és Vető tot, amelyben hét lelkészünk te- Béla írásait. A Kotimaa ezzel is kint vissza finnországi emlékeire készülőben a nyári finnugor leligyekszik előkészíteni a nyáron Iisalmiban megrendezendő lelkésztalálkozóra. A beszámoló készi találkozót, amelyre egyhá- cikk részletesen ismerteti Korén zunkból 26 lelkész készül. A1MVASARNAP IGEJE Adómtól - Krisztusig Rm 5, 12—n. Az ember gonoszsága, tökéletlensége tapasztalati tény. Szenvedünk miatta. A bűn tehát jelen van világunkban. Világpolitikai feszültségeket teremt, mérhetetlen szenvedéseket zúdít népekre. De ott van a megromlott munkahelyi légkörben, családi életünk konfliktusaiban, sőt még egyházi, gyülekezeti életünkben is. Igaz, nem mindig és mindenütt van egyformán jelen. Az emberiség történelmének vannak nagyszerű fejezetei és döbbenetes időszakai. Az utóbbiakkal kapcsolatban elég, ha a 2. világháború eseményeire utalunk, amikor éppen a civilizált népekből törtek fel „állati” indulatok, és ezek a társadalmak veszítették el emberi arcukat. DE MIÉRT VAN BŰN? HONNAtí ERED? Mit lehet ellene tenni? Ha az eredet-kérdésére nincs is megnyugtató és egyértelmű válasz, azzal mindenki egyetért, hogy küzdeni kell a bűn ellen. Küzdeni kell a törvény szigorával éppúgy, mint türelmes pedagógiai munkával, hogy visszaszoruljon a bűn. A bizakodók azt mondják, az európai ember több százezeréves történetében „mindössze" negyvenezer éve szokott le az emberevésről. Mennyi időre van tehát szüksége, hogy tudatában megváltozva, megközelítse ember voltának méltóságát?! Mai igénkben Pál apostol is ezekre a kérdésekre ad választ. De, hogy jól értsük gondolatait, tudatosítanunk kell, hogy Pál egészen más síkon érvel és bizonyít, mint amelyen az előző szemléletek mozognak. Ha erre nem figyelünk, akkor vasárnap lelkészünk igehirdetése üres szólamok és frázisok puffogtatásának tűnhet. Az apostol látásmódjának a síkja teológiai, vagy másként — lelki, szellemi. És ezt nem lehet másképp, „csak lelki módon megítélni” (Kor 2, 14) — azaz a Szentlélek világossága szükséges megértéséhez. Különben „bolondságnak” tűnhet az egész. A hit látása ez. A hité, amelyik bizonyos abban, hogy Pál gondolatai — s igy a Szentirás kijelentései — mögött Isten megvilágosító és közlő szándéka áll. AZ APOSTOL AZ ÁLTALUNK JÓL ISMERT ADAM-EVA TÖRTÉNETRE UTAL. Ügy látja, hogy a bűn oka végső soron az embernek Istentől való elfordulásában van, abban a tényben, hogy az ember elszakadt Teremtöjétöl. Ez az eredendő bűn, amit hitvallásunk is tanít, és amiről minden keresztyén embernek van valami fogalma. Most világosan kell látnunk, hogy ez a bűn nemcsak azt jelenti, hogy az ember még a történelem előtti időkbén elszakadt Istentől és mi ma élő utódok ennek a következményét szenvedjük — hanem sokkal inkább arról van szó, hogy akkor elkezdődött egy folyamat, és ami azóta végbement az emberiség történetében, abban megannyi Ádám- variációra ismerünk. Az Ádám vétke tehát ma is történik, bennem és állalam is — „mert mindenki vétkezett" (12. vers). Ennek következménye, hogy „a bűn bejött a világba, és a bűn által a halál". Itt megint nem biológiai halálra kell elsősorban és kizárólagosan gondolni, hanem a páli szemlélet síkján kell érteni azt. Ügy, ahogy az Ágostai Hitvallásban olvassuk: „Ez az eredendő betegség, vagy romlás valóságos bűn, kárhozatot és örök halált hoz most is.. PÁL, SAJÁTOS BIBLIASZEMLÉLETÉBEN, ÁDÁMMAL SZEMBEÁLLÍTJA KRISZTUST. Kijelenti, hogy a bűn és halál uralmának vége! Jézus Krisztusban egy új korszak, a kegyelem korszaka kezdődött el. S ez akkor is igaz, ha a bűn hatalmát, és valóságát lépten-nyomon tapasztaljuk. Az apostol érvelésében van egy, kétszer is előforduló, lényeges kifejezés, „még inkább". Azt hangsúlyozza ezzel, hogy hasonlíthatatlanul nagyobb ereje van Krisztusnak, mint a bűnnek. Ádám, hógolyónyi görgeteget indított el a bűnnel, Krisztus az egész világot elpusztítani készülő lavinát állította meg. Ezt a képet használja egy mai írásmagyarázó Pál nyomán. S a hasonlatot bizonyára vállalná az apostol is mert ö sem mond kevsebbet. A kérdés csak az, igaz-e ez az állítás? Mi ebből nem sokat látunk. A bűnt látjuk ezernyi változatban és nyomában a halált. Vajon, amiről Pál beszél, nem vágyálom csupán? Pál józan ember volt, távol állt tőle minden rajongás. Ebben a levélben, két fejezettel odébb arról vall, hogy benne is ott lakik a bűn. De nem a bűneire tekint, hanem a szabadító Krisztusra. A hit mindig Krisztust látja, mégpedig mint győztes urat. Ellenvetéseink közben két dologra gondoljunk. Az elsőt egy ismert hasonlattal világítom meg. Köztudott, hogy Európában a háború sorsa Sztálingrádnál dőlt el. S mégis, mennyi ember és érték pusztult még el abban az iszonyatos tombolásban, míg végleg elhallgattak a fegyverek. így van ez Krisztus győzelmével is! A másik, amire jó, ha figyelünk: nem igaz az, hogy győzelméből ma még nem látunk semmit. Úgy vagyunk ezzel is, mint sok mással. Gyakran emlegetjük például a tönkrement házasságokat, de a szép és harmonikus házasságokat figyelemre sem méltatjuk. Mintha ezek magától értetödőek lennének. Nem azok, S természetesen az sem, ha a bűn megkötö- zöttsége és uralma alól felszabadul egy élet. Ezek a kegyelem erejének a bizonyságai. És igenis vannak ilyenek. Vannak, akik „új, isteni természet” részesei lettek. Gondolkodásukban, életvitelükben elkezdődött valami új. Azután ott az egyház, a gyülekezet. Ameny- nyiben tagjai Krisztusban vannak, annyiban egy új emberiségnek a vonásait hordozzák. HA VÁRAKOZÁSSAL ÜLÜNK BE A TEMPLOMBA, MERT KÉRDÉSEK ÉBREDNEK BENNÜNK, akkor ez a kis előkészítő írás elérte célját. Csak ne felejtsük el a legfontosabbat. Ezekkel a sorokkal fel akartam nyitni a szemünket, hogy Krisztust lássuk. Lelki síkon gondolkozva, a hit szemével vegyük észre diadalát, és a kegyelemnek azt az új korszakát, amely Vele és Benne elkezdődött. A nyomorúságokra, megkötözöttségekre úgy tekintsünk, hogy bízzunk szabadító erejében. Ne legyen kétségünk: „Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek” (Jn 8, 36). Őt, Krisztust látva, merjünk részt vállalni mindenből, ami világunkban a bűn ellen van. A küzdelem nem reménytelen. Krisztus azt akarja, hogy szabadító ereje érvényre jusson és „kegyelme kiáradjon sokakra”. Pintér Károly Imádkozzunk! Megváltó Krisztusunk! Hálát adunk igédért, mely hirdeti nekünk győzedelmedet a bűn, halál és gonosz felett. Adj nekünk hitet, hogy tehetetlen rémületbe ne dermesszen elesettségünk látványa. Adj megnyílt szemeket, hogy lássuk hatalmas tetteidet és csüggedés nélkül végezzük feladatainkat embertársaink javára és üdvösségére. Ámen.
