Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-03-29 / 13. szám

I öKumené ^ öKumené ($> öKumené Különbözőségeinkben is közös Az úrtól tanult imádság Sokszor mondták már, hogy mégis jó elismételni: a Miatyánk közös kincs.. Nem az enyém, és nem a tied. Miénk! „Mi Atyánk” — így kezdődik. És nem így: én Atyám. Ügy kapcsol össze minden Jézus-követővel, hogy a másik embert, azt is, aki nem követi Jézust, testvéremmé teszi. Az egész emberiség közös kincse. A gyermekeké is. Olykor felnőtte­ket megszégyenítőn érzik át, hogy itt valami nagy közös ajándékról van szó és ez az ajándék össze­tart, egybeölel mindnyájunkat. NEM EMLÉKEZEM MIKOR MONDTAM EL ELŐSZÖR. De azt tudom, hogy katolikus édes­anyáik tanított rá egész kis ko­runkban, mielőtt még iskolába jártunk volna. A bibliai történe­teket, egy képes Biblia segítsé­gével édesapánk ismertette meg. Édesanya nem a Miatyánk megta­nításával kezdte. Eleinte csak a hozzátartozókért, barátokért imád­koztunk lefekvés előtt, ilyen be­vezetéssel: Édes jó Istenem, vi­gyázz ... és ezután következett a felsorolás. Ez a formula később is megmaradt, de második helyre került. Az első helyet a Miatyánk foglalta el. Még később, amikor már önállóan imádkoztunk, a Miatyánkkal fejeztük be az imád­ságunkat. A „pápista” mama és „eretnek” fiacskái ugyanabban az ajándék­ban részesültek: ajkukra vehet­ték az Űrtől tanult imádságot. Ügy éreztük, mintha kitágultak volna a szoba falai. Egy nagy lát­hatatlan család tagjainak éreztük magunkat. Pedig a vallási különb­ségeket hamar észrevettük. Tud­tuk, hogy ő „más vallású”. Mári­ához, szentekhez nem imádkozta- tott. Olykor elvitt mégis a Krisz­tina téri templomba, karácsony­kor megnézni a „Betlehemet”, nagyhéten a „szent sírt”. Tízéve­sek lehettünk, amikor születés­napjára kicsi, ezüst tokba zárt rózsafüzérrel leptük meg. Édes­apánkkal együtt eszeltük ki ezt a meglepetést. Otthon soha se lát­tam, hogy használta volna édes­anyám, de ha templomba ment, magával vitte. Így tanultam meg gyermekfö- vel, hogy milyen nagy és szép az, ami különbségeink között is kö­zös. FELISMERÉSÜNK KÉSŐBB MÉG ELMÉLYÜLT. Édesanyánk, niint katolikus asszony, hiányolta a szentképet ágyunk fölött. Apám­mal megtanácskozták a dolgot. Megvették a képet: Jézus a Ge- csemáné kertben készül a kereszt­halálra. Imádkozik. Ismert, kissé konvencionálisán ábrázolt jelenet. Őket a téma érdekelte. Az Atya akaratának teljesüléséért imád­kozó Jézust akarták szemünk elé állítani. Közös meggyőződésüket juttatták kifejezésre: a Miatyánk és Jézus szorosan összetartoznak. Nemcsak azért, mert Jézus taní­totta: Ti így imádkozzatok..., hanem azért is, mert amikor a Miatyánkot mondjuk, Jézussal együtt imádkozunk. Ez az imád­ság hitvallás Jézus mellett. Az ót követők imádsága. Az ő Atyja, a mi Atyánk. A GYŐRI ÖREGTEMPLOMBAN március 29-én, vasárnap dél­után 6 órai kezdettel A LUTHERÁNIA ÉNEK-ÉS ZENEKAR előadja J. S. BACH JÄNOS PASSIÓJÁT Közreműködnek az Állami Operaház és a Magyar Rádió neves szólistái. Orgonái: Trajtler Gábor Vezényel: Weltler Jenő Igét hirdet: DE. HAFENSCHER KAROLY A MIATYANK JÉZUS HIT­VALLÁSA IS. Hitvalló része egyetlen szó. Héber tájszólással, araméi nyelven mondta: Abba — Édesapa! Szinte azt kell monda­nunk, Jézus azért született meg közöttünk azért szenvedett ér­tünk, azért halt meg és azért tá­madott fel. hogy vele együtt mi is gyermeki bizalommal és áhí­tattal mondjuk: Abba — Édesapa! A Gecsemané kertben is ezzel a kiáltással kezdte imádságát: Ab­ba! (Mk 14,36). Később a görögül beszélő gyülekezetek görög for­dításban használták a Mi­atyánkot. A megszólítást azon­ban sok helyt araméi nyelven mondták: Abba. Pál apostol a ró- mabeli keresztyéneknek így ír: „a fiúság Lelkét vettétek, aki által kiáltjuk: Abba, Atvánk!” (Rm 8,15). SOKSZOR PANASZOLJUK, hogy még a Miatyánkot se tud­juk egyformán ^mondani. Bizony jó lenne, ha azonos nyelvterüle­ten a különböző egyházak meg­egyeznének a Miatyánk szövegé­ben. Ne felejtsük azonban, hogy az Űrtől tanult imádság egybe- ölelö hatását nem a szöveg egy­formaságával fejti ki. Az egyfor­maság már a kezdet kezdetén is hiányzott. Máté evangélista gyü­lekezeteiben máskép imádkozták a Miatyánkot, mint Lukács gyüle­kezeteiben. Lukács rövidebb for­mulát közól: hét kérés helyett csal: ötöt (Lk 11, 2—4). Nem közli az imádságot lezáró dicsőségmondást sem. Ezek az eltérések csupán azt bizonyítják, hogy már az aposto­lok korában eltérő, egymástól kü­lönböző hagyományok alakultak ki. Az egységet nem az egyforma­ság biztosította, hanem az olyan közös kincs, mint az Ürtól tanult imádság. NEMZETKÖZI EGYHÁZI KON­FERENCIÁK RÉSZTVEVÓiNEK nagy élménye, amikor különböző egyházhoz tartozó, különböző anyanyelvű emberek közösen mondják el a Miatyánkot. Ezek a konferenciák azonban rövid ide­ig tartanak és kevesen vehetnek rajtuk részt. Gyermekkori emlé­kek felidézésével próbáltam meg­mutatni, hogy az említett ökumé- nikus élménynél semmivel sem kisebb, sőt talán jelentősebb, ami­kor egy vegyes házasságú csalá­don belül naponta megszólal a Mi­atyánk és a család különböző val­lású tagjait egybeöleli. A ma­gas szintű ökumenikus párbeszé­dek őszinteségének próbája, hogy milyen mértékben tisztelik és be­csülik a vegyes házasságokat, az égységkeresének e leghétközna­pibb laboratóriumait. Benczúr László Habán Mihály: Nagyurak asztalánál vendégelt Árlekin éneke a várfalakon kívül Szokásotokat én korán megismertem, Azzal magamat álcázva, megtiszteltem, így közétek mindig álarcban mentem, És ott beszédet is sokféleképp tettem, De veletek hangos dobot sohase vertem. Álarcom ha néha félrebillentettem, Láttam: fürkészve, gyanakodva, ijedten Kávás ve»Bjeltbe ásott szőttetek rezzent, • De felöltött maszkátok meg se lebbent, Arcotokra nőtt, immár ievehetetlen. Csontváznyugalmatok hogy el ne hessentsem, Álarcomat hamar helyreillesztettem, De tőletek elválva tüstént levettem, Nehogy a használatban rámnőhessen S elvek, eszmék, dogmák, célhazugság engem, Rangok ellenében bilincsekbe verjen. Azóta mindenkor csak arra ügyeltem, Álarc életemre sohase nőhessen, Hogy arcom Isten felé nyitott lehessen S az őt feltáró bolygóövezetben Szavaim ragyogjanak fénnyel telten. Álarcot bizony én csak azért öltöttem, Hogy a világfaló örök pokla ellen A lélek kapuját őrizzem és rejtsem: Tágasra nyíljon, ha zörgetnek, keresnek Riasztó sugarai a szeretetnek. (Megjelent a költő ÜZENETVÁLTÁS című kötetében 1980-ban.) Az imádság erejével A keresztyén ifjúság is szolidáris Salvador népével Az önkény és az embertelenség erői időnként és helyenként ör­dögi módon koncentrálódnak. Napjainkban ezt a pusztító erő­szakot élik át, vagy éppen túl sem élik azok a diákok, parasztok, munkások, egyházi emberek, akik a kis közép-amerikai ország, El Salvador lakói. Naponta megdöb­bentő híreket hallunk-látunk, amelyek kínzásokról, gyilkossá­gokról tudósítanak. Mit tehetnek ebben a helyzetben Európa fiatal keresztyénéi? Nem illúzió az, hogy nekünk is lehet valamit tenni? Nem! Akinek az imádság nem illúzió, hanem erő, mások megerő­sítésének eszköze, az tudja, hogy az együttérzés szerény, de Istentől kapott aktusa, telte lehet a kö­nyörgés, a másokért felemelt kéz. Ez a felismerés vezette az Euró­pai ökumenikus Ifjúsági Taná­csot, amikor múlt év őszén Lon­donban tartott ülésén elhatározta, hogy kontinensünk ifjúságát fel­hívja szolidaritási hét tartására El Salvador szenvedő népéért. Á Latin-amerikai ökumenikus If. ' jtísági Szervezetek Szövetségével (ULAJE) egyetértésben ennek ide­jét március 22—29. közöttre tűzte ki. E hét során gyülekezeti fiatal­jaink, ifjúsági bibliaköreinek fi­gyelmét imádságban tereljük tá­vollevő testvéreink felé, akik Krisztusban mégis közelvalókká lettek. Bizonyára még mindnyájan em­lékezünk a döbbenetes eseményre, amikor közel egy esztendővel ez­előtt (1980. március 24.) templomi szolgálata közben lelőtték Salva­dor érsekét, O. A. Romérót. Mi volt a bűne? Szerette szenvedő népét. „Tulajdonképpen nem az egyházat üldözik, hanem a népet; csakhogy az egyház a nép oldalán áll, a nép az egyház oldalán” — mondotta nem sokkal a tragikus pillanat előtt. Az EÖIT szolidaritási felhívása olvasásra és tanulmányozásra ajánl néhány bibliai helyet. Ezek közül most kettőt emelünk ki. Amos 8,4—8. verseit ebben az összefüggésben idézi: „Nem fog örökké, tartani.” A Róm 8,18—25. vezérgondolata: „Fájdalom és re­ménység.” Békefi Lajos Köszönijüli vendégeinket! KEDVES VENDEGEKET KÖSZÖNT EGYHAZUNK EZEKBEN A NAPOKBAN. Egyházunk hivatalos meghívására hazánkba érkezik a Német Szövetségi Köztársaságban működő Gustav Adolf Egyesület négytagú delegációja. E látogatás igen fontos eseménye és része lesz egyházunk külügyi szolgálatának. Egyházunk az elmúlt évtizedekben széles körű párbeszédet igye­kezett folytatni evangélikus és nem evangélikus keresztyénekkel. Igen megerősödött kapcsolat fűz bennünket a Lutheránus Világszö­vetséghez, amely a világ lutheránusságának mintegy 75—80 százalé­kát foglalja magában. Egyházunk tevékenyen vesz részt az Egyházak Világtanácsa munkájában is, de szinte megszámlálhatatlan azoknak az országoknak és egyházaknak a száma, akikkel szoros, testvéri kapcsolatot építettünk ki a közelmúltban. Az egyházi világszerveze­tekkel való kapcsolataink jó lehetőségek arra, hogy egymás szolgá­latának jobb megértésével a „rész szerinti" hit igazságaival fáradoz­hatunk az egyház egységéért. Az egyes nemzeti egyházakkal való találkozások pedig egyrészt elmélyítik a kapcsolatot a két nép egy­háza között, másrészt szolgálatainkon keresztül nemcsak egyházaink, hanem népeink is közelebb kerülnek egymáshoz. Van azonban egy harmadik lehetőség is a keresztyén testvérekkel való párbeszédre. Ez pedig a különféle egyházi testületekkel, egyesü­letekkel, karitatív intézményekkel való találkozás. Egyházunk, mi­titán hitéleti tevékenységével és teológiai munkálkodásával kivívta magának a megfelelő elismerést a felekezeti világszövetségben, va­lamint az Egyházak Világtanácsán belül, késznek mutatkozott arra, hogy elsőrenden azokkal az egyházi intézményekkel vegye fel a kapcsolatot, amelyeknek egyházunkban hagyományai vannak. Ezek között is első helyen a Gustav Adolf Egyesület felé tártuk ki szi­vünket. A HAZAI GYÁMINTÉZET első lépéseitől kezdve rövidebb-hosz- szabb megszakításokkal állandó, testvéri kapcsolatot tartott fenn a német Gustav Adolf Egyesülettel. Azonban azt is meg kell állapítani, hogy ez a testvéri kapcsolat nem volt mindig problémamentes. Kü­lönösképpen a második világháború alatt a Gustav Adolf Egyesület messze eltávolodott célkitűzéseitől. A GUSTAV ADOLF EGYESÜLET az elmúlt évtizedekben újjá­szerveződött, bázisa megnövekedett. Ma már nemcsak a két Német­országban, hanem Franciaországban. Olaszországban, Hollandiában, Ausztriában, Brazíliában, Svédországban, Lengyelországban és Cseh­szlovákiában találunk hasonló egyházi szervezeteket, ha elnevezé­sükben nem is azonosak a Gustav Adolf Egyesületével, de célkitűzé­seikben és szolgálatukban hasonló feladatokat látnak el. HAZÁNKBAN a gyámintézet utódja a GYÜLEKEZETI SEGÉLY az a szolgálati ága egyházunknak, amely egyházunk össz- szolgálatain belül s mégis speciális feladatokkal segíti a szórvány- gyülekezeteket. Érthető, hogy az elmúlt időszakban először e két testvérszervezet — a Gustav Adolf Egyesület és a Gyülekezeti Segély — között kezdődött meg a kapcsolatok felvétele. Ha idöileg nem té­vedünk, akkor éppen kilenc esztendeje annak, hogy a Gustav Adolf Egyesület akkori főtitkára, Dieter Knall először tett látogatást a Gyü­lekezeti Segély vezetőjénél, e sorok Írójánál. S ekkor megkezdődött egy újszerű párbeszéd a Gustav Adolf Egyesület és a Magyarországi Evangélikus Egyház között. Mindkét fél már az első találkozásnál alaptételként leszögezte, hogy e párbeszéd előfeltétele a partnerség­nek egy olyan tiszta, egyértelmű értelmezése, amely — tanulva a múlt hibáiból —, mentes mindennemű előítélettől, rosszindulatú ér­telmezéstől s egymás szervezetébe, teológiai gondolkodásába való be­avatkozástól. S míg 1970-ben és 71-ben meg csak egyes egyházi sze­mélyek részesültek anyagi segítségben a Gustav Adolf Egyesület ré­széről, addig 1972-től kezdődően a két testvérszervezet között a kap­csolat egyre mélyült s mindjobban hivatalossá vált. Ennek eredményeképpen igen sok hiteles publikáció jelent meg a i Gustav Adolf Egyesület különböző sajtótermékeiben egyházunk éle­téről, hazánk fejlődéséről. Módom volt kisebb nagyobb plénum előtt egyházunk szolgálatát bőven ismertetni. A hazánkba látogató vendé­geinknek pedig igyekeztünk minél többet megmutatni hazánk szép­ségéből, gyülekezeteink életéből, híveink égyházszeretetéböl. Az el­múlt ősszel pedig D. dr. Káldy Zoltán püspök-elnök vezetésével hi­vatalos látogatást tettünk a Gustav Adolf Egyesület közgyűlésén, ahol módunk volt a diakónia teológiát, annak gyakorlati és elvi olda­lát kifejtenünk. Eddig is ismert volt számunkra a Gustav Adolf Egyesület vezetői­nek, munkatársainak testvéri gondoskodása, mindig megértéssel fo­gadták kéréseinket, s nagy figyelemmel kísérték szocializmust építő hazánkban élő egyházunk életét. Most, hogy hazánkba látogatnak, reméljük, hogy a kapcsolataink még tovább mélyülnek, és a szemé­lyes találkozás örömén túl még jobban megtanuljuk egymást becsül­ni, elfogadni a másik fél álláspontját, véleményét. NEGYVENKÉT ESZTENDEJE nem járt hazánkban hivatalos ven­dégként Gustav Adolf Egyesületi delegáció. Már csak ezért is testvéri szeretettel köszöntjük, kedves vendégeinket. Erezzék jól magukat ná­lunk, s a hagyományos magyar vendégszereteten túl érezzék meg hitünk erejét és gyülekezeteink egyházszeretetét. Karner Ágoston SIRÁNKOZÁS NÉLKÜL, REMÉNYSÉGGEL Johannes Rau észak-rajna- vesztfáliai (Német Szövetségi Köztársaság) tartományi minisz­terelnök a wuppertali teológiai főiskola kétszáz hallgatójának „Mire valók a teológusok?” cím­mel január 29-én előadást tar­tott. Ebben az olyan igehirdetést sürgette, amely az adott, kény­szerítő társadalmi politikai hely­zetben a keresztyén reménység­gel biztatja a világot. A remény­ség igéje annak várására ösztö­nözzön, hogy a jövőben még tör­ténik valami, hogy ez a világ megváltoztatható, javítható világ — mondotta. A tartományi kormányfő, aki tagja a Rajnai Evangélikus Egy­ház tartományi zsinatának, élesen bírálta az olyasfajta igehirdetést, amely a társadalom és a kultúra kritikus elemzésében merül ki. Inkább óhajt „világmagyarázatot az evangélium fényében, mint írásmagyarázatot ennek a világ­nak á sötét pincéjében”. A teo­lógusok ne „napjaink siratófalá­nak” tövébe, hanem a háztetőkre álljanak, ahonnan a jövőt is lát­hatják. Azok a teológusok, akik a „napnyugta” miatt panaszkod­nak, nem használhatók, annál inkább azok, akik az örömhírből élnek, azt hitelesen fogalmazzák meg, és tetteikkel igazolják. A szavakkal való takarékosko­dás meggyőzőbb, mint egy hosz- szú, unalmas prédikáció. Nem a különböző teológiai tanítások za­varták össze a gyülekezeteket, hanem a sok beszéd, amelynek sok az alja, amelyben elvész az üzenet. Rau a közügyekkel kapcsolatos egyházi nyilatkozatok nagy szá­mát is kifogásolta. Az olyan egy­ház, amely a zsinaton egyetlen témát sem akar kihagyni, abba a veszélybe kerül, hogy szavainak értéke csökken. Olyasmit vesz magára, ami nem illik hozzá, társadalmi erőkkel és érdekcso­portokkal tévesztik össze, és azokkal gyakran felcserélhető.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents