Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-12-27 / 52. szám

VASÁRNAP IGÉJE Isten fiaivá lettünk Gál 4, 1—7 ÖRÖMHÍR EZ. Hiszen nem emberi természetünk, vagy emberi adottságaink alapján vagyunk az Isten fiai. Istenfiúságunk Isten drá­ga ajándéka. A Krisztusban való hit csodája, következménye. Öröm­hír ez mindazoknak, akik ismerik az Isten törvényét. Akik nemcsak ismerik, de összeroppannak a törvény követelő és bűnöket feltáró ereje alatt. Akiket rettegés és félelem fog el, mert az Isten törvényé­nek hatálya alatt tudják magukat, de nem tudnak a törvény köve­telményeinek eleget tenni. Ez boldogtalan és örömtelen élet. Valóban szolgaság. Ennek meggondolása után tudunk igazán örülni annak a nagy változásnak, fordulatnak, amit Jézus Krisztus hozott. Ö megvál­totta a törvény alatt levőket, hogy isten fiává legyünk. Isten felől nézve ez azt jelenti, hogy istenfiúságunk Jézus Krisztus értünk való áldozatának, szolgálatának gyümölcse. Ö megfizetett bűneinkért. Ér­tünk történt halálával és feltámadásával Isten szívéből kiáradt fe­lénk az ő jósága és emberszeretete. Az ember oldaláról nézve pedig ennek a fordulatnak az ajándéka: gyermeki bizalom. Hiszen a Szent­lélek által így szólíthatjuk meg az Istent: Mi Atyánk! ISTEN NAGYKÖRŰ, SZABAD FIAI VAGYUNK. De mi ennek a nagykorúságnak, szabadságnak a tartalma? Hogyan éljük, mire hasz­náljuk? Pál apostol utal arra, hogy a kiskorúság egyik velejárója az is, hogy az ember a „világ elemei” aló van vetve, Ez is szolgaság. A galériaiak nagykorúságuk elnyerése előtt a világ elemeiben, ter­mészeti erőiben, a csillagokban, azoknak járásában valamiféle fel­sőbb hatalmakat tiszteltek, amelyek titokzatos módon meghatározzák az egyes embernek és az egész emberiségnek a sorsát. Az embernek nincs lehetősége, hatalma arra, hogy ezektől megszabaduljon, sorsán változtasson. E felfogás szerint, ami a sors könyvében meg van írva, azt senki sem kerülheti el. Ez a „sors-hit” bálvány volt az életük­ben, amely mögé el lehetett rejtőzni a felelős élet elől. Valóban kis­korú látásmód ez. Mi, mai emberek, mór nem hiszünk az ember sorsát befolyásoló, azt irányító, valahol a csillagokban székelő sors­hatalmakban. Ha valaki mégis hisz ilyenekben, mosolygunk rajta. Ennek ellenére hányán vannak, akik sorsszerűnek, változhatatlan- nak, vagy elháríthatatlannak tartanak valamit az életükben. Hány ember teszi mozdíthatatlan bálvánnyá a saját természetét, megrög­zött szokásait, indulatit, szenvedélyeit. „Rajtam már nem változtat senki és semmi, én magam sem tudok megváltozni” — mondják so­kan. Vagy éppen a körülményekre hivatkozva próbálja valaki kivon­ni magát az élet felelős cselekedetei alól. A NAGYKORÚSÁG FELELŐS ÉLET, SZOLGALAT. Isten az ő szeretetével erre a nagykorúságra hívott el. Ebben erősít. Nagykorú­ságunkat ezzel a tartalommal telíti. Arra és azért kaptuk, hogy min­denünkkel, amink van, amit Isten szeretetéből kaptunk és kapunk, azzal szolgáljunk, segítsünk, azt továbbadjuk. Nem kényszerűségből, hanem örömmel. A körülmények is, amelyekben élünk, amelyek kö­rülvesznek minket, „kihívnak” cselekvésre. „Ez van, ezt keli szeretni” — hangzik el sokszor ez a szólás. Legtöbbször a kényszerű belenyug­vás hangján. Pedig azon, ami van — és nem biztos, hogy úgy van jól, ahogyan van — lehet változtam, hogy jobb, szebb és igazabb legyen az életünk. Magunkká és másoké. Hiszen nagykorúságunkban sza­badok lettünk arra, hogy többet tudjunk adni egymásnak és mások­nak a szerétéiből, az életet építő, gazdagító cselekedetekből. Egyhá­zon belül és egyházon kívül. Társadalmunkban és világunkban. Min­denütt, ahol mint Isten nagykorú, szabad fiai élünk, szólunk, dolgo­zunk. Az a tény, hogy Isten fiai vagyunk, az ő nagy családjának tagjai, egyben azt is jelenti, hogy Isten egymásnak is testvéreivé tesz. Testvérekké, akik egymással és minden jóakaratú embertár­sunkkal karöltve végezzük a nagykorú élet felelős szolgálatát. ÖRÖKÖSÖK VAGYUNK. Isten új világának, a teljes megváltott- ságnak, Isten szeretetének, gazdagságának örökösei. Az Istennél elhe­lyezett nagy „betétnek” kamatait, erőit forgassuk haszonra a másik ember szolgálatában. Mint Isten felelős, nagykorú fiai. Povázsay Mihály Soproni orgonaesték Bizonyára sokan gondolnak nosztalgiával Sopronban eltöltött éveikre, de az átutazót, a turis­tát is magával ragadja a régi korok építészetét eredeti szépség­ben megőrző történelmi város­mag hangulata. A barokk kor­ban épült evangélikus templom is ezen értékek sorába tartozik a maga nemes egyszerűségével, felemelő szépségével. A templom belső hangulatát a harmonikus arányok, a boltívek és a magasba nyúló karcsú barokk oltár adja. Jól illeszkedik ebbe a környe­zetbe áz 1884-ben, a ludwigsbur- gi Walcker-cég által épített, majd 1944/43-ban az Angster pécsi or­gonagyár által bővített orgona ro­mantikus homlokzata is.' Ez az orgona három manuálos, építésekor 48 hangszínváltozatá- val Dunántúl legmodernebb hangszere volt, de ma is a leg­nagyobb evangélikus templomi orgona. A NAGY ZENEI MÚLTTAL RENDELKEZŐ VAROSNAK je­lentős eseménye a tavasztól őszig minden hónapban megren­dezett egyházi orgonaestek. Ezt a sorozatot 1980-ban H. M. Hoff­mann (NSZK) orgonaművész nyi­totta meg. Öt követték Kokits Zsigmond, dr. Dudits Pál, La- borczi Erzsébet és Kormos Gyu­la is. A 80-as évad záróhang­versenyén Baráti István orgona­gonisták közül háromnak is taní­tómestere volt. Az idei évad koncertjeiről részletesebben szólok. Az idei sorozatot Trajtler Gábor orszá­gos egyházzenei igazgató nyitotta meg. Igen sokan várták már ezt az alkalmat. Változatos műsorán felcsendült többek között Bach h-moll preludium és fúgája, melynek ünnepélyességét, hangu­latát és belső feszültségét az igen kifinomult zenei hozzáértés és az átélt muzsikálás adta. De nagy örömmel fogadta a gyülekezet Szokolay Sándor AI fresco per organo c. művét is. Ez a mai mo­dern, nagy technikai bravúrt igénylő alkotás jól sikerült elő­adásban bizonyította a modern zene egyházi létjogosultságát. Alföldy-Boruss Csilla barokk alkotásokból állította össze mű­sorát. A gazdagon regisztrált Stanley: Voluntary és Couperin: Orgonamise tételei mélyen átélt zenei tolmácsolással tették ben­sőségessé az estet. Lőrincz Kata­lin főleg romantikus szerzőktől játszott júliusi hangversenyén. Megszólalhatott két olyan nagy­szabású mű is, mint Reger: Erős vár a mi Istenünk körálfantáziá- ja és Franck Fináléja. Mindkét művét felemelő érzés volt hall­gatni. Az egyébként technikailag csupa nehéz darabokból álló mű­sor végére sem fogyott el az elő­adó ereje, s így a magával sodró Finale méltó befejezése lehetett az estnek. Kitűnően alkalmazkodott az or­gonához Áment F. Lukács, a pan­nonhalmi apátsági templom orgo­nistája. Franck E-dúr korálían- táziája nagy élményt jelentett a hallgatóknak. Műsorának végére egy nemrégiben elhunyt zene­szerző, Lisznyai Sz. Gábor Szent István fantázia c. művét helyezte. Meglepően sokan voltak Laborczi Erzsébet orgonaestjén. Talán azért, mert ő a soproni gyüleke­zet orgonistája, vagy talán azért, mert gazdagon összeállított mű­sorral készült erre az estre. Bach dór tokkátájától a Reger- művek hangulati csapongásain át egészen a ma élő Sulyok Imréig vezetett az út. Sulyok Partitájá­nak előadásával a győztes feltá­madást hirdette. A sorozat befejező hangverse­nyén az NSZK-beli Beate Schmid tolmácsolásában J. Alain modern csengésű darabjai szólaltak meg. Az orgonista játéka hozzáértését és zenei felkészültségét bizonyí­totta, csakúgy, mint Kokits Zsig­mond Liszt tolmácsolása. Minden előadó más-más egyé­niség, játékstílusuk is különböző. Egy azonban közös volt mind­egyikben: amit és ahogyan ját­szottak, az sohasem volt motori­kus, vagy sablonos, hanem min­dig jól kidolgozott, zenei és tar­talmi szempontból átgondolt, át­élt, élményt nyújtó muzsikálást hallottunk. A változatos műso­rokban a korai barokk, francia és német komponistáktól a ma élő zeneszerzőkig szinte minden kor és zenei irányzat képviselve volt. EZEK AZ ORGONAESTEK egyházzenei alkalmak voltak. Nemcsak azért, mert a soproni evangélikus gyülekezet rendezte őket, hanem, mert az itt el­hangzott művek istentiszteleti al­kalmakra, egyházi énekdallamok­ra és istentiszteleti, liturgikus szövegekre íródtak. E művek megszólaltatása, e zenei kultúra ápolása éppen ezért az egyházak, az egyházzenészek feladata. És bátran állíthatjuk, hogy az egy-- ház igehirdető feladatát ez a hangzó matéria is segíti és mé­lyíti. A musica sacrán, a szépen keresztül olyanokhoz is eljuttat­ja Isten szeretetének üzenetét, akik ezt máskép nem hallanák meg. Reméljük, hogy ezek az alkal­mak továbbra is gazdagítani fogják mind a gyülekezeti életet, mind pedig Sopron város kultu­rális programját. Kormos Gyula művész játszott, aki az előző or­Pilinszky János : Introitusz Ki nyitja meg a betett könyvet? Ki szegi meg a töretlen időt? Lapozza fel hajnaltól — hajnalig emelve és ledöntve lapjait? Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni ki merészel közülünk? S ki merészel a csukott könyv leveles sűrűjében, ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel És ki nem fél közülünk? Ki ne félne, midőn szemét az Isten is lehunyja, és leborulnak minden angyalok, és elsötétül minden kreatúra? A bárány az, ki nem fél közülünk egydül ő, a bárány, kit megöltek. Végigkocog az üvegtengeren és trónra száll. És megnyitja a könyvet. (A „Nagyvárosi Ikonok” című kötetből) Pilinszky János: Ők AZ ELMÚLT ESZTENDŐ vitte el őt is, 60. évében. Weöres Sándor a „legna- gyobbunknak" nevezte a mai magyar költők között. Az bizonyos, hogy a leg­mélyebb volt. Pilinszky János oly mély­ségekben járt — s ami ezzel összefügg: magasságokban is —, ahol nem köny- nyű követni. A mélység itt háromszo­ros értelmű: életrajzi, nyelvi és gondol- kozási. Különös gyermekkor után 1944-ben be­hívták katonának, és a visszavonuló né­met hadsereg magával sodorja. Keresz­tülmegy lágerek poklán, melyéknek ször­nyű tapasztalatai nem engedik elszaba­dulni lelkét onnan soha többé. Költői nyelve kevés, egyszerű szóból áll. „Az anyanyelvet édesanyám szeren­csétlenül járt. beteg nővérétől tanultam, aki alig jutott túl a gyermeki dadogá­son ... Ezt kaptam ... Viszont a művé­szetben az ilyen szegény nyelv is — ezt a szegények büszkeségével kell, hogy mondjam — megváltódhat.” Versei nyel­ve olyan, mint nagyon kopár, darabos, sík talaj, de szédítő mélységeket és távlato­kat takar, amik előtt bukdácsol az érte­lem, s gyakran rá kell bízni magunkat „a közlésen-túli közléseire”. A gondolkozása őrzi katolikus nevel­tetésének a jelkép-hagyományait. Ke­resztyén hitét nemegyszer megvallotta, de ez nem szorítható bele azMsmert dog­mák keretébe. Külön teológiai tanul­mányt érdemelte az ő világképe és Isten­hez való viszonya, amely átjárja egész költészetét. Ha nagyon leegyszerűsítve akarnám kifejezni: úgy néz szembe a megtapasztalt szörnyűségekkel, ezen túl­menően az emberi lét tragikumával, hogy közben nem rendül meg a titokzatos Isten mindenhatóságában és jelenlétében, sem az emberek iránt tanúsított, közös­ségvállaló szeretetben. „A világ abszur­ditásának fölismerésén túl — és épp a menekvés irányában — van egy még kö­vetkezetesebb. ha úgy tetszik, még ab­szurdabb lépés, s ez a Világ képtelensé­gének á vállallására.” MOST NEM A NÉHÁNY, vékony vers­kötetét vesszük kézbe. Posztumusz műve más: egy hanglemezfelvétel, amelyen mások verseit mondja. „Ök” — ez a halála után megjelent szöveges lemez címe. Több száz vers közül válogatva, néhány oiyan művet idéz fel, amelyek ifjúkori eszmé- lésében különösen hatással voltak reá. Nem lehet véletlen, • hanem sorsszerű, így is mondhatom: felsőbb életirányítás műve —, hogy ezek a versek egész költé­szetére rezonálnak. Lelki alkata és meg­élt élete átvilágít rajtuk. Sőt, olyan meg­közelítést adnak Pilinszky János, az em­ber és a költő felé, amely sokban segít az ő megértésére. Érdemes a lemez hall­gatásához elővennünk könyveink közül, vagy megszerezni könyvtárból a szöve­geket, mert olvasva-kísérve jobban átél­hetjük izzásukat Pilinszky szavában. A Biblia első lapjairól halljuk, Károlyi Gáspár nyelvezetében, a teremtéstörténe­tet, s mindjárt utána a Jelenések Köny­ve 8. fejezetét, a hét trombitáló angyal­ról, a föld lakóira zúduló ítéletes esemé­nyek látomásáról. A kezdet és a vég az Isten kezében! Azok a versei jutnak eszünkbe, amelyekben apokaliptikus sej­telmek boronganak: számára a XX. szá- zod irtózatos történelmének ezek a meg­rázó bibliai képek sötétlenek át. De felet­tük a diadalmas Krisztus, akiről jelen számunk versében szól (Introitusz). Ezután mindjárt elsőnek Blake, múlt század eleji angol költő verse hangzik: A tigris, Szabó Lőrinc fordításában. Az erőszak létezésének kínzó kérdése: az alkotta, aki a szelídséget? az teremtette, aki a bárányt? A múlandóság átlépése csap felénk a következőkből. Poe nevezetes költemé­nyét, A holló-t több nagy magyar költő fordítása közül Kosztolányiéban szólal­tatja meg. A meghalt kedves emléke, növő éjjeli árnyék kíséri a fekete madár kísérteties szavát: nincs gyógyír, virra- dás — „sohasem”. Hölderlin két rövid versét Rónay György fordításában tol­mácsolja. Az élet fele útjának gyötrő tekintete: „Jaj nekem, hol veszem / ha tél jön a virágot, és hol / a napsugarat...” A másikat, az ifjúság örömének tovatű- néséről, a „válnék a világtól” óhajtásá­ról, német eredetijében is elmondja. A magány festői ecsettel írt képe: Az er­kély. A magyarok közül Vörösmartyval kez­di : Előszó. A földre zuhanó vész borzon­gató látványa mintha irtózatos jövendö­lés lenne száz évvel későbbről. Kosztolá­nyi Dezső Halottak-ja következik, meg­rendítő szemléltetéssel. Hatnak ugyan to­vább, de nincsenek: „Nem tudja itt New­ton az egyszeregyet, / fejére tompa éjsza­ka borul, / Kleopatra a csókokat feled­te, / és Shakespeare elfelejtett angolul.” A másik Kosztotányi-vers a Szeptemberi áhítat. A felragyogó őszi1 utolsó napsü­tésben meg akarja állítani az időt, de „estente búgó hangja van a szélnek,^/ ...s a télre, sárra és halálra gondol.” A lemezen felhangzó utolsó vers Babits Mihályé: ősz és tavasz között. A refrén ötször ismétlődik, minden második vers­szak végén: „Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!” ‘ AZT MONDHATNÁ VALAKI: hiszen ez csupa sötéten látás! Pilinszky János­nak legalább két válasza lenne erre, el is mondotta az életben: „A tények mögül száműzött Isten időről időre átvérzí a történelem szövetét”. O éppen Ilyen kor­ban élt. A másikat az utolsó interjúból idézem. Halála előtt nem egészen egy évvel a Magyar Rádió Szülőföldünk adá­sában a kérdező mondta neki: „Olykor szemedre vetik, hogy pesszimista vagy. Azt hiszem, ez így nem igaz”. Pilinszky: „Én, amikor azt hallom, hogy optimista, min­dig a görögökre gondolok, akik szem előtt tartották az emberiség alaptragikumát és teljesen tisztában voltak azzal. így jutot­tak el a katarzisig, majd a derűig.” A keresztyén hivő az emberi lét tragi­kumát, múlandóságot, az élet szépségei­nek tovatűnését, magányt, bűnt és a ha­lált nem fedi el hamis illúzióval, hanem ezek valósága közepette találja meg a végső megoldást Istennél, és vállalja fel­adatait mindhalálig. kezd a veszteség, ami korai halálával ér sokunkat, olvasóit. Nem sejthette, hog: rövidesen reá is érvényes lesz, amit a említett utolsó interjúban egy kérdéssé kapcsolatban mondott: „Az embér nen azért él, hogy kerek életművet alkossor Nincs is kerék életmű. Mjdnem úg; mondanám, hogy egy életműnek akko van vége, ha a iejünre esik egy tégla. E történt Schuberttel, Mozarttal és ez tör tént József Attilával, és az életművüké egyáltalán nem érezzük befejezetlennek.' Ez történt Pilinszky Jánossal is, ami kor váratlanul megállt a szíve. A búcs> mindig fájdalmas. Mégis — befejezet életmű az övé! .. .. vcorcos Iliin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents