Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1981-12-20 / 51. szám
Karácsony este igéje Isten lényének képmása Zsid 1, 1—6 KARÁCSONY ESTÉN földünk jelentős részén — ahol keresztyének élnek — „megáll” az élet. Karácsony előtt nagyobbrészt hazautaznak a külképviseleti szervek dolgozói, a politikai és gazdasági élet is mintha lelassulna, de még a harcoló felek is fegyvernyugvást ajánlanak egymásnak ezekben a napokban. Az ember valahogy ösztönösen is érzi, hogy ezen az estén egy szusszanásnyi időre meg kell állni, mert karácsony este van. De vajon ennek az estének a mélységét, amely az emberi életet rabul ejtő és megbilincselő Isten szeretetében gyökerezik, ismerjük-e, átéltük-e, vagy csak az évenként visszatérő ünnep hagyománya enged életünk feszülő húrjain? „FIA ÁLTAL SZÓLT HOZZÁNK Isten ezekben a végső időkben”, amikor teljesítette az atyáknak tett évszázados prófétai ígéreteket. Az emberi lét torzító lencséjén keresztül „sokszor és sokfeleképpen szóló Isten” ígéretét a betlehemi jászolban nemcsak emberközlbe hozta, de egyértelműen emberi valósággá tette. Jól mondta Luther: „Ilyen módon korábban nem szólt Isten, és ezután sem fog szólni .. . Ha Isten valami más teremtményén akart volna segíteni, akkor annak képében jött volna el. Ű azonban ember lett!” Nem felöltötte magára Isten — akiben ,élünk, mozgunk és vagyunk” — az emberi létet, hogy bármikor levethesse, hanem valóságos ember lett, mert neki nem volt mindegy, hogy velünk mi lesz. AZ ALKOTÓ. AKI NEM A VILÁG RÉSZE, nem a világban van, mert az nem képes befogadni, vállalta Fiában az emberi lét parányiságát, hogy amit elvesztettünk egykoron, azt visszaadja a Golgotán A betlehemi éjszaka angyali híradása és dicsősége óta sem hitetlenségünkkel. sem a róla szerezhető ismeretek hiányával nem lehet Öt többé száműzni abból a világból, amely általa teremtetett, s amelyet annyira szeretett, hogy „egyszülött Fiát adta” érte. Ö ISTEN LÉNYÉNEK KÉPMÁSA, aki megmutata nekünk, hogy kicsoda az Isten, és mit akar a világgal. Többé nem az a kérdés, hogy van-e Isten és milyen, haragszik-e, vagy halott már, a prófécia túí- teljesedett: Velünk az Isten, aki szerető mennyei Atyánk és nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen”. „OTT A FELSÉG JOBBJÁN” ezen az estén is vállalja és számon tartja azt a négy és fél milliárd emberi életet, amelyek bnindegyike fölé négy tonna robbanóanyagot „függesztettünk fel’” Damoklész kadjaként. De így is mondhatnánk, vállalja és számon tartja a világ gyermekeit, akik iskoláztatására hetvenszer kevesebbet tudunk költeni, mint egy katona felszerelésére, de vállalja és számont tartja az ünnepek alatt éhhalál következtében kihunyt emberi életek tízezreit is, „mert azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett”. JÉZUS EZEN AZ ESTÉN IS vállalja és számon tartja nemcsak az emberi életet, de mindazt, ami az emberi élettel kapcsolatos. 0 tud a fenyőfa alatti üres kézfogásokról, ölelésekről, jókívánságokról és erőltetett mosolyokról, az elvált szülők közösségének hiányát ezen az estén különösen érző megsebzett, tört lelkű és életű gyermekekről a magára maradt, réveteg tekintetű idős emberek fájdalmáról, akik ézfen az estén is Hiába várják szeretteiket. Jézus róluk is tud, és „számolja könnyeiket”. TITOK EZ AZ ESTE, mert ekkor találkozott az örökkévalóság a mulandóval, a bűnbocsátó Isten szeretete a tőle elfordult emberi szívvel. Ha ezt a szeretetet már nemcsak sejtjük és nemcsak ráérzőnk .hanem átéltük, akkor már ismerjük ennek az estének a titkát. Ez a hitbeli megismerés felszabadít a 'másokért élés szolgálatára, az élet tiszteletére, mert — a költő szavával élve — „nem elég a jóra vágyni — ezen az estén sem —, de tenni, tenni kell!” Kalácska Béla IMÁDKOZZUNK! Mennyei Atyánk! Köszönjük ezt a visszatérő, kedves ünnepet. Híveid mennyei és földi serege magasztal téged, hogy egyszülött Fiadat ajándékoztad a világnak. Tisztítsd meg szívünket Szentlclked- del, hogy mindennél jobban örüljünk a te ajándékodnak, az Úr Jézus Krisztus által. Ámen. A ínséges éj NAGYON TÁVOL VAN TÖLÜNK. Valahol biztos van „ínséges éj” karácsony szentestén. De mi ezt már vagy teljesen elfelejtettük, vagy — mint az én generációm — nem is éltük át közvetlenül. Karácsonykor tele vagyunk örömmel. Ajándékkal, sikerrel, szép estét tervező fantáziával. A karácsonyi történetet újra hallva vagy olvassa, át kell törnie az idilli hangulaton a valóságos kérdésnek: mi van azokkal, akik ma éheznek? Hogyan hordozhatja el a világ, az ember azokat a gyermekarcokat, akiket a kíméletlen gyermekkereskedelem tán épp karácsony szentestéjére „szállít” ajándékként milliomos családokba? Hogyan érezhet az felőlünk és a karácsonyról, akinek férjét vagy gyerekét épp ezen a napon végezték ki vagy esett el valamelyik tűzvonalán á ma is zajló fegyveres összeütközéseknek ? A világ éjszakája bizony „ínséges éjszaka”. Ma is. Karácsonykor is. NAGYON KÖZEI, JÖN HOZZÁM az „ínséges éj” akkor, ha Móricz-olvasmónyaimra gondolok, s ha az általa oly hűségesen ábrázolt akkori magyar valóságot összekötöm egy régi élményemmel. Gyerekkorom egy karácsonya előtti előkészületben az öreg sekrestyés elmagyarázta, hogy azért van a feldíszített karácsonyfa a templomban mindig ugyanazon a helyen, mert ezek a szegények padjai. Karácsonykor „még ők is” eljönnek a templomba, hát közel tesszük hozzájuk. Otthon talán nem is jut nekik karácsonyfára. Gyülekezeteinkben még itt is, ott is él a karácsonyi csomagkészítés hagyománya. A gyülekezet asszonyai az istentiszteletről távozó gyerekek kezébe adnak egy-egy kis csomagot, cukorral, csokoládéval és a talán még megtűrt almával és dióval. Nem kétséges, mi ennek a szokásnak a gyökere. Az ínségben élőknek, a szegényeknek szabad volt, de talán illett is ily módon elfogadni a gyülekezet sze- retetét. Ma néha már úgy fest ez a szokás, hogy érdekelt szülők és nagyszülők előre megállapított összeget adnak össze biztosítva ily módon gyermekeik karácsonyi csomagjának minőségi és tartalmi színvonalát. Hogy ez ínséget jelent-e vagy valami mást, azt ki-ki maga mérlegelheti. Nekem alkalmam volt néhányszor, ünnep utáni családlátogatások kapcsán meglátni a csomagocska sorsát. A KARÁCSONYI ÍNSÉGES ÉJBEN számomra ott van az ai idős asszorty is, aki távol, 34 km- re él templomunktól egy dülede- ző házban. Házának bedőlt ablakát fóliával javította ki néhány jóérzésű cigány, hogy a téli hideg szél ne közvetlenül a szobát ostromolja. Az idős asszony évtizedek óta ápolja 50 éves, beteg fiát. Ápolt másokat is. Most pedig az időközben erősén meggazdagodott faluban a szomszédok egyik — tán egyetlen — gondja, hogy ennek a rozoga háznak a közelsége rontja kétszintes családi házuk környezetének szépségét. Ha innen visszatérünk a nagy éjszakába, abba az éjszakába, amely nem maradhat ki ma este a világ keresztyénségének gondolatai közül, akkor mélyebb felelősségérzettel és őszintébb közösségvállalással tesszük ézt. ISZONYATOS ADATOK FIGYELMEZTETNEK MINKET napjainkban. Az 1979-ben születettek közül minden tizedik gyermek már nem él. Az évente világrajö- vő 12 millió gyermekből 10 millió a hihetetlenül nehéz sorsú fejlődő otszágök területén születik. Ezek äz öi-SZägök jelenleg 423 fhilliárd dOjlátrál tartoznak áz iparilag fejlett országoknak. iSIápOrttá 50 000 ember hál éhéit. Áz eriibferlség 60°/0-a rosszul táplált. át)°/ö-d éhezik. ÉS cSäk ä fgjíeit tőkés országok évente 500 milliárd dollárt fordítanak fegyverkezésre. Joggal nevezte ezeket az országokat egyik újságírónőnk „szegények között a legszegényebbnek”. EZZEL A HÁTTÉRREL KELL MA ÉJJEL családunk karácsonyát ünnepelnünk. Lehet örömünk ezen az estén, kell is lennie, de a bensőséges ünneplésben el kell gondolkodnunk azon is, hogy milyen nagy és valóságos az az Ínség, amely a világban létező feszültségek egyik legerősebb okozója. Ezért külön is gondolkodnom kell azon. hogyan szólal meg karácsonyesti imádságom. Milyen könnyelmű mondatokat mondok békéről és szeretetről. Mennyit nyújtok közvetlen környezetemen keresztül szavammal, érzésemmel, munkámmal a világ ínséges éjszakájában. A Világ Világossága azért jött el a világba, hogy azt is észrevegyük: a „kisded Istent rongyba bepólyálva” látták pásztorok, királyok és bölcsek. Ezt látjuk és halljuk mi is 1981 karácsonyán, ezt kapjuk Pál apostol szavai szerint ajándékképpen: „gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok”. A meggazdagodás egyetlen útja szolgálatba indulás az „ínséges éjszakába”. Ebben pedig az első tőlem várt szolgálat nincs is olyan messze. Ifj. Szabó Lajos — SZÜLETÉS. Kis János orosházi lelkésznek és feleségének október 3Ö-án első gyermekük született. Neve: BARBARA, ERZSÉBET. Keresztelése december 6-án volt az orosházi templomban. „Legyen munkátokon áldás!” VÁCI NÉNI MESÉL. Meséje igaz történet. Élő tanúja ő maga, meg mindazok, akik kortársai és az ő élettörténetét ismerik. Amit elmond, a még élő tanúk ellenére is a múlt „mesevilágába” tartozik. Elbeszélésének megrázó kezdete előrevetíti már a drámai folytatást is. A köny- nvelmű apa miatt a szegénység legmélyebb fokára jutott egy hétgyermekes család. Az apa elitta, vagy Nyíregyháza és Amerika között elutazta örökölt vagyonát. „Az utolsó útjáról visszatérítették. Nem mehetett, mert a szeme tracho- más volt. Kár, hogy nem hamarabb, hanem csak a hetedik útjánál irányították vissza, mert akkorára már mindent eladott.” Hat éhes gyerek maradt, míg pdavolt, egy meghalt. Az éhező és fázó gyerekeiért küzdő édesanya megpróbálja férjét ráállítani a kenyeret jelentő munkára: „Ha nem voltál ember a magadén, menj el cselédnek!” És ő maga keres neki helyet. Ebben az időben nyílik meg az első kislány számára a távoli iskola kapuja, de csak alig több, mint két hónapra, hogy azután végleg bezáruljon, maga után hagyva a tanulás utáni szüntelen vágyakozást, és azt az elhatározást, hogy ha egyszer neki is lesznek gyermekei, azokat nem hagyja tudatlanságban. Az apa további felelőtlen életmódja, majd családjának elhagyása, az anya erőfeszítése, hogy biztos keresethez jusson, a gyakori lakhelyváltoztatások, a kisebb testvérek ellátásának a gondja — mind a kislány életére nehezedő teherré vált. Az otthontalanság és kiszolgáltatottság nyomasztó érzéséből egy másik elhatározás is megszületik. Egy gyermekkori nehéz emlék és betegség kapcsán mondja: „Akkor gyermekfejjel megfogadtam ott a betegágyamon, hogy én a földnek a sarkából kiemelkedem, ha kell az életem árán Idős Váci Miháiyné emlékezése is, ha kell éjjel-nappal fogok dolgozni, de ért így nem élek.” A továbbiak ennek az elhatározásnak az egész életet betöltő izzását, és az otthonért, a családért, a gyermekekért való küzdésnek a nehéz útját adják elénk. Az események elmondását az teszi széppé, hogy ezt a kislányt a küzdelem nem teszr'embertelenné, kíméletlenné később sem, hanem késszé teszi arra, ho|y mások gondját is felvegye. A visszaemlékezés gondolatai oly szorosan kapcsolódnak egymásba, hogy nem érezzük hiányát annak, ami az események sorából kimaradt, pedig hogy mennyi mindent nem mondott el Váci néni, azt csak akkor vesszük észre, amikor őt élőszóban halljuk. Mert az az emlékezés, amire e sorok szeretnék felhívni az olvasó figyelmét, nyomtatásban a Tények és Tanúk sorozatban, a Magvető kiadásában jelent meg ezen a címen: Legyen munkátokon áldás. SOKAN FELFIGYELTEK RÁ, és több folyóirat méltatta a kis könyvecskét. Belőle az a háttér válik megismerhetővé, amiből a költő Váci Mihály életműve és testvérének, a festő Váci Andrásnak a művészete kinőtt. Korrajz, amely a személyes átélés tüzével eleveníti meg a cselédség és a város peremén élő szegénység életét, a parasztságon belüli osztálytagolódást, de a háborút követő évek nehézségeit is. Váci néni a gyermekeibe is beoltotta a jobbért való felelősséget. Mihály fiáról írja: „Nagy lendülettel vágott néki az életnek, dolgozott, harcolt, mindenkivel vitába szállt, nem önmagáért, csak az elmaradt munkásemberekért, hisz őneki már akkor meg volt alapozva a jövője. ... Egész éjszakákat elbeszélgettünk, kérdezgetett. Én sok nyomorúságos dologról beszéltem neki ... Hiába tértünk át más témára, mindig -csak az előbbire jutottunk vissza. Én a nehéz gyermekkoromat és az utána következőket emlegettem, ő a jövőnek a szépségét látta.” Ezt a múltat feltáró önvalllomást a keserves küzdelem leírása ellenére is költői ihletettség hatja át, és ez teszi igaz mesévé, amelyben a jó és a nemes szándék és a megbocsátani tudó szeretet minden akadályt legyőz, és a tanulni nem tudó, szegény kislány imádsága gazdag meghallgatásra talál: gyermekei nemcsak tanult, de másokat tanító hírneves emberek lesznek, kik felnőtt korukban sem szakadnak el az édesanya szeretetével kibélelt, meleg családi otthontól. Édesanyja elbeszélései Váci Mihályban Illyés Gyula Puszták népe c. könyvének olvasásakor váltak visszhangossá: „Mit tudtam én addig, honnan származom? Te mutattad meg valamennyi rokonomat, azokat a parasztokat is, akiknek tanítója voltam. Akkor tudtam meg kicsoda is volt az anyám — akármit álmodik is szegényke most magáról, akkor tudtíjni meg, hova tartozom, hol és mikor születtem” — mondja a költő Illyés Gyuláról írt arcképciklusában. „HONNAN IS VOLT MINDEHHEZ ERŰM?” — kérdi Váci néni, beleremegve a múltba, amikor megjelent könyvéről beszélgetünk. „Csak felülről, Istentől. Nekem meg kellett tanulni imádkozni.” Bár erre nem esik hangsúly, az elbeszélés menetéhek legdöntőbb pontjain elő-elő- bukkan ez a korán megtanult, Istent ostromló imádság. Egy gyermekkori megrázkódtatás alkalmával, az esküvői oltárnál, vagy fia operációjakor.A sok csapás ellenére Váci néni imádságai meghallgatásának hitet mélyítő tapasztalatával él ma is, 81 évesen is. A könyvet Váci Mihály: Anyám, add ránk áldásodat c. verséből vett idézet zárja. Versének egy nem idézett szakasza hűségesen vall az édesanya hitéről: „Nem istenét elrabolni, / sem szép hitét letarolni / nem akartam: — nem lehet / úgysem azt a nagy eget / benne elérni s rombolni." A költő szerető tisztelete, édesanyja evangélikus hitének értékelése, életküzdelmének a megbecsülése jut kifejezésre a vers folytatásában: „De az fáj, jaj! csak az fájna, / ha meghalni úgy találna, / hogy mindarra, mit én hittem, / hiszek, s mire sorsom letettem, / áldását ő nem adná rá, / két szent karját ki nem tárná, / mosolyogva, életünkre, / s nem tenné kezét fejezmre, / elrebegve: „Hát segítsen / meg titeket a jó Isten!” Nem a költő temette el az édesanyját, hanem az édesanyának kellett temetnie gyermekét. Váci néni ma már egyedül él nyíregyházi városszéli otthonában. Gondolatai naponta Budapesten élő festő fia felé szállnak. Megmaradtak az imádságok, és kialakult a gyermekeiért küzdésnek egy sajátos szolgálata. Otthonának ajtaja mindig nyitva azok előtt, akiket Váci Mihály emléke és költészete hozzá vezet, önmaga és emlékei feltárásával ma is tevékeny munkálója annak, hogy gyermekei életművén valóban áldás lfehessen. Magyar László
