Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-01-04 / 1. szám

Hálaiinnep Szimbólumok világa — formák hitvallása Advent első vasárnapja olyan volt, hogy karácsonynak sem kí­vánhatnánk szebbet-! Legalábbis ezt gondoltuk akkor reggel, és gyönyörködve néztük a templo­mot körülvevő hódíszítette bokro­kat,- fákat. Még nem tudtuk, hogy mennyi nehézséget okoz sok he­lyütt a váratlan és kiadós hóesés. LÁGYMÁNYOS KÖZPONTJÁ­BAN, mint egy kis sziget, úgy áll a kelenföldi templom. Az öt-hat emeletes házak között, a nagy forgalmú M7-es mellett, egy kis hangulatos neoromán épület — Schulek János alkotása — ad ott­hont a kelenföldi evangélikusok­nak. Hatvan évvel ezelőtt nedves, mocsaras vidék volt ez, és kuko­ricaföldek között dohogjptt a gő­zös, és zakatolt a helyiérdekű vas­út. Ma a 180 ezres kerület evan- gélikusságát fogadja be a temp­lom, és a gyülekezeti termek. Több éves előkészület folytán összegyűlt az alap ahhofe, hogy a templom világítását és fűtését korszerűsítsük. Augusztus óta dol­goztak a mesterek, lelkesen, lelki- ismeretesen, szép és alapos, tervek alapján. Az eddig viszonylag gyengén megvilágított templom — OROSHÁZA. A gyülekezet­ben hagyományszerűen megtar­tott presbiteri és képviselőtestü­leti szeretetvendégségen Reuss András külügyi titkár tartott ve­tített képes előadást „A világ evangélikussága” címmel. Igét hirdetett a délelőtti istentisztele­ten és a déutáni szeretetvendég­ségen is. — dvgnt 2. vasárnap­ján Csepregi Zsuzsa,»lelkészi mun­katárs, a gyülekezet régebbi szol­gálattevője ádventi témájú előá­Térítők az oltáron dr. Lantos Tibor tervei nyomán olyan lett, mintha zöldeiiő fák alatt beragyogna a napsugár. A padok . tökéletes megvilágítása mellett sem érezzük a fényt va1 kítónak, hanem meleg természe­tességgel áraszt el mindent. Kel­lemesen duruzsol a ventillátor, felhozva a meleget a pincében le­vő alajkazántól. És természetesen e nagy munkák után még a fes­tést is el kellett végezni. Az ezzel járó takarítást a gyülekezet fia­taljai vállalták, megtakarítva ez­zel kb. 30 ezer forintot, örömmel és szeretettel végezték ezt a mun­kát. Advent első vasárnap­ján gyűltek össze hálaadásra a gyülekezet tagjai, D. dr. Ottlyk Ernő, az északi egyházkerület püspöke szolgálatával. Jelen volt dr. Mihály Dezső, egyházkerületi felügyelő is A püspök felhasznál­ta ezt az alkalmat arra is, hogy a gyülekezet lelkészeivel és presbi­tereivel együtt köszöntse Kari Károly felügyelőt, aki negyedszá­zados szolgálatra tekihthet vissza ebben a gyülekezetben, de fel­ügyelője az egyházmegyének is, és a budai szeretetotthonok igaz­gató tanácsának elnöke. A HÁLAADÖ ISTENTISZTE­LETEN a püspök Jelenések 19. alapján hirdette az igét. Ott áll­tak az oltár előtt a gyülekezet lelkészei, és az itt lakó nyugdíjas lelkészek is, és amikor a püspök megáldotta a megújított templo­mot együtt énekelték vele a ,.Confirm?) Deus”-t. A fiatalok énekkari szolgálata is belesimult az ünneplésbe. Amikor letérdel­tünk Isten oltárához, mintegy szá­zan, és magunkhoz vettük az úr­vacsorát, éreztük: Isten valóban itt van köztünk! Áldása képessé tesz arra, amit a püspök igehir­detésében kifejtett: az ádventi gyülekezet úgy készül a végső ád- ventre, Rogy a szolgáló Krisztust követve munkálkodik a békéért, megértésért, a szeretet megvaló­sulásáért a családban, és az egész világon! Bencze Imréné dást és igehirdetést tartott. Köz­reműködött a gyülekezet énekka-' ra Koszorús Oszkárné vezetésével, továbbá Szabó Jánosáé, Horváth József, Plenter Ferenc, Verasztó Mihály versmondással. Szolgál­tak a gyülekezet lelkészei. — SZÜLETÉS. Jankovits Béla bobai lelkésznek, és feleségének Mihácsi Mártának, 1980. novem­ber 14-én negyedik gyermekük született. Neve: ÁGNES. Egy templomban sem áll üresen az oltár. Mindig van rajta terítő, sőt különböző időkben más-más színű az: ünnepkörönként vátozik. Lapunkban a vasárnapot megje­lölő kiírásnál az oltárterítő színe is olvasható a vasárnapi igék mellett. Az (Oltárhoz és az isten- tiszteleti élethez hozzá tartozik tehát valamiféle terítő, sőt több­féle is. Egyszerű szokásról, ott­honossági igényről, vagy többről van itt szó? A 6. SZÁZADI TEMPLOMOK ÁBRÁZOLÁSAIN (mozaikokon, freskókon) találkozunk először nagy térítőkkel leterített oltárok képeivel. (Pl. S. Vitale templom mozaikja; Ravenna.) Viszont írá­sos emlékek már a 4. században mint természetes, közismert tényt emlegetik az oltáron levő kendő­ket, térítőkét, amiből az követke­zik, hogy tulajdonképpen a ke- resztyénség indulásával egyidős az oltáron levő textilek, az ún. paramentumok használata. Nem vallástörténeti újdonsá­gokként jelennek meg a keresz­tyén gyülekezetekben e paramen­tumok. Á misztériumvallásokban is meglevő ősi hit, hogy a szent tárgyakat, eszközöket nem sza­bad közvetlenül érinteni. Az em­beri Jsűnös kéz és test tisztátalan, így csak közvetett módon, kendő­vel letakarva érintheti a meg­szentelt dolgokat.. Ennek a kendő­nek mindig fehérnek kellett len­nie, mely a tisztaság, és így a szentség jele is volt. ugyanakkor természet „föld adta” anyagból kellett lennie, mint ami nem az ember „csinálmánya”. Ennek megfelelően patyolattiszta, fehér lenvászon kendőket, térítőkét használtak e célra. A kersztyén- ség ezt a gyakorlatot vette át, ta­lán azzal a polemikus, vitázó éllel a pogány vallásokkal szemben, hogy a keresztyén szentségek az igaziak az övékéhez képest. En­nek a szokásnak érdekes 4. szá­zadi képe maradt fenn egy ra- vennai márványkoporsón (szarko­fág), hol Krisztus egy dombon állva írástekercseket ad át Péter és Pál apostolnak, kik kendővel letakart kézzel veszik át tőle azt. Ezt a szokást szentesítette azután a toledói zsinat (683), mely ki­mondta, hogy „fehér lenvászonnal le nem takart helyre szentséget tenni nem szabad”. AZ ÖKATOLIKUS ÉS KÖZÉP­KORI EGYHÁZBAN e szokás azonban egyre bővült, és különfé­le híttani és morális jelképeket és értelmezéseket vetítettek bele, ahogy erről Durandus (tl29ü), a középkor nagy liturgusa ír művei­ben. Az oltár maga Krisztus­szimbólum lett, s rá — azt szinte „felöltöztetve” és talpig beborít­va — dupla térítőt helyeztek az­zal a tartalommal, hogy az egyik Jézus.földi testét és lelkét, a má­sik a megdicsőült testét és lelkét jelképezi. Ebben ^z időben mind­két terítő fehér volt, Krisztus is­teni voltára utalóan. A 10. szá­zadtól kezd az alsó terítő színessé válni, s a lenvásznon túl, más anyagokat is ekkortól kezdtek fel­használni a készítésénél. A felső, mindig fehér, többnyire az oltá­ron átvetve használt térítőt ne­vezzük a tulajdonképpeni oltár- terítőnek. KORAI IDŐKBŐL SZÁRMA­ZIK AZ A SZOKÁS IS, hogy az oltár frontjára egy olyan térítőt helyeztek, melyen az oltáron zajló eseményeket ábrázolták. Ez a kendő, terítő az ún. antependium. Ezek az ábrázolások figurálisak voltak: Jézus életéből vett jele­neteket mutattak. A 17—18. szá­zadtól terjed el a szimbolikus áb­rázolás az antependiumokon, mit átvett és máig is használ evan­gélikus egyházunk is, azzal, hogy alapszíneik és szimbólumaik az egyházi esztendő ünnepköreinek megfelelően váltakoznak, cseré­lődnek az év folyamán az oltáron. HARMADIK ÁLTALÁNOSAN, ÉS A MI EGYHÁZUNKBAN IS HASZNÁLT kendő az úrvacsorái készlet takarója,, az ún. corporate. Ez is ősegyházi szokáson alapuló gyakorlatunk. Eredetileg ez is fe­hér lenvászorV kendő volt, mint az oltárterítő, s nem rá terítették az úrvacsorái készletre — mint ahogy ma tesszük —, hanem a készletet tették erre, s négy sar­kát felhajtva takarták be vele azt. Ebben volt valami mágikus féle­lem is attól, nehogy a szentség egy kis morzsája, vagy csöppje il­letéktelen helyre essék. A 11—12. századtól kezdték használni a gazdagon hímzett színes brokát­kendőket e célra, melyek közül sok gyönyörű példány található ősi gyülekezeteinkben. AZ OLTÁRTERÍTŐK. AZ AN- TEPENDIUMOK, A CORPORÁ- LÉK oltáraink és istentiszteleti életünk szerves tartozékai. Nem csak Isten tiszteletét fejezik ki, de tükrei hitünknek is, beszélve gon­dos művű kivitelükkel és tiszta­ságukkal arról a közösségről, mely összeköt Istennel és népével, az egyházzal bennünket. *' Uram! Szeretem, a ruhát, a tisztát, az elegánsát, a jól szabot­tat, a divatosat. Ugyan azt szok­tam mondani, hogy nem a ruha teszi az embert, de azért tudom, hojgy az is. Beszél jólétről, ízlés­ről, szellemiségről. Ezzé lett a ru­ha ma már. De arra gondolok most Uram. hogy Te a szépen va­salt fazon mögé is belátsz, s .azt is tudod, mi rejtőzik a divatos sapka födte koponyacsontom alatt. Mit látsz ott Uram?!... Kérlek, ne mondj le még rólam, hanem aján­dékozz meg felelős szeretetű hit­tel, hogy ne csak a külsőmmel tö­rődjek. S másoknál se folyton csak arra figyeljek ... , ifj. Foltin Brúnó AZ ORTODOX TEOLÓGIÁBAN ÉS EGYHÁZI ÉLETBEN nagy szerepe van a művészetnek. Hatalmas, gazdagon dí­szített székesegyházak és különlegesen szép liturgikus énekek bizonyítják ezt. De van egy művészeti ág, amely minden­nél jobban megadja a keleti egyházak sajátosságát: ez az ikonfestészet. Vallá­sos tárgyú képek, többnyire egy-egy bib­liai esemény illuszrációi ezek — mégis merőben eltérnek a nyugati oltárképek­től vagy hasonló témájú festményektől. Az ikonok ugyanis nem csupán az esz­tétikai értelemben vett szépet tükrözik, hanem mint szent képeknek elsősorban liturgikai szerepük van. Ez a kettő úgy kapcsolódik, hogy — az ortodox teológia szerint — a bennük megmutatkozó szép­ség a Szentiélektől ered; ő adja az ihle- tettséget, amellyel a művész megkísérli az emberfelettit, az isteni szépség kife­jezését. Éppen ezért nem lehet akárki ikon­festő: a mesterségbeli tudás, a technika tökéletes elsajátításával párhuzamosan imádságos, aszketikus életmóddal kell az alkotó munkára felkészülnie. Mert mindezt azzal a hittel teszi a művész, hogy amit fest, az elsősorban nem az ő teljesítménye; ő csak eszköz abban, hogy Isten szépségének és tökéletességének visszfénye megmutatkozzon a művészet­ben. Ugyanis az ortodoxiában a képet nem­csak szemlélik a hivők, hanem misztikus módon, liturgikus imádságban közössé­get is alkotnak az ikon által megjelení­tett személyekkel. (Ez az oka a nyugati kereszténységtől eltérő, sokszor már szinte babonásnak tetsző képimádatnak, ami különösen a protestáns egyházak felfogásától áll távol.) Ez a számunkra idegen gondolat azonban döntő mérték­ben meghatározza a keleti egyházak mű­vészetfelfogását, s csak ezzel együtt ért­jük meg, miért vált az ikonfestészet ilyen Rubljov, az ikonfestő jelentőssé, szinte egyeduralkodóvá itt, amíg nyugaton, elsősorban Itáliában már megindult a reneszánsz térhódítása. A fentiekből következik, hogy az ikonfestők csak hosszas előkészületek után láttak neki a munkának; mint szer­zetesek, általában kolostorokban készül­tek rá fel. De ezek sohasem az individu­ális kegyességnek adtak teret, hanem gazdálkodó közösségek voltak, ahol a hitélet és a munka szervesen összekap­csolódott, és így azok politikai, gazdasá- . gi és szellemi központok is voltak. Az orosz szerzetesek kegyessége általában nem volt olyan egyszemélyes, mint gyakran a nyugatiaké, vallásosságuk pe­dig nem volt olyan elvont, spekulatív, mint a bizánciaké. EGY ILYEN SZERZETESI KÖZÖS­SÉGNEK volt tagja Andrej Rubljov, akinek személyéről vajmi keveset tu­dunk, de fennmaradt művei szebben be­szélnek minden krónikásnál. Az igazán kiváló művészek nagysága mindig abban is megmutatkozik, hogy merik vállalni a bevált hagyományokkal való szakítás, a még járatlan út vállalá­sának kockázatát is. Rubljov egyéni­sége elég markáns volt ahhoz, hogy túl tudjon lépni a bizánci stílus merev hi­degségén és szigorúságán, jóllehet kora oroszországi ikonfestőjével szemben ez jelentette az elvárást. Gondolati-szimbó- litikai túltelítettség, szigorúan egyenes • vonalvezetés és éles kontúrok helyett ki­egyensúlyozottságot, nemes egyszerűsé­get és fenséges nyugalmat árasztanak képei. Az igazsághoz azonban hozzátar­tozik az is, hogy sokat tanult Theofan Grektől, kora talán legjelentősebb bizán­ci ikonfestőjétől is, de egyidejűleg az ő antipólusává is vált. Rubljov harmóniájának talán az a tit­ka, hogy nála az eszköz valóban eszköz: a kompozíciót, a vonalat, a színeket alá­rendeli a központi gondolatnak, amely­nek felfogása által a kép szemlélője nem csupán esztétikai, hanem belső, lelki ajándékban is részesül. Rubljov talán legismertebb képe a Szentháromság-ikon, amelyben a harmó­nia, a zeneiség talán legmélyebb gyöke­réig jut el. Sok művész tett már kísérle­tet arra, hogy az isteni háromságot ké­pen megörökítse — keveseknek sikerült ilyen egyedien és érzékletesen. Egy ószövetségi történetet vesz alapul. Eszerint Ábrahámnak három titokzatos férfi — angyal — jelent meg, akiket a régi hagyomány a Szentháromság sze­mélyeivel azoncjsított. Végtelen békét áraszt az ikon: a feltűnően hasonló arcú, szép vonású ifjak megegyező testtartás­sal ülnek egy asztal körül, amelyen egy kehely áll. Ebben az a finom utalás rej­lik, hogy a Háromság misztériumát iga­zán csak az euchorisztiában, az úrvacso­rában élheti át az ember. A festő, aki szükségszerűen teológus is, egyúttal po­lemizál azokkal a korabeli eretrekmoz- galmakkál, amelyek tagadták a Szenthá­romságot, a három személy dinamikus egységét. A képen semmi mozgás, sem­mi cselekvés, csak a tökéletes összhang: a három így válik eggyé. AZ IKONOK MELLETT SZÓLNUNK KELL Rubljovnak egy más jellegű alko­tásáról is. Felkérést kapott, hogy a vla- gyimiri Uszpenszkij Székesegyház köz­ponti hajójába monumentális freskót fes­sen az utolsó ítéletről. A Rubljov életé­ről szóló emlékezetes film szerint a halk szavú, szépségről és harmóniáról álmodó művész így tiltakozott kezdetben e fel­adat ellen: „Én nem tudok ördögöket fes­teni! Utálom, érted?! Nem akarom ré­misztgetni a híveket!” A mű mégis el­készült, de a kor szokásaival ellentétben nem az elrettentés, hanem a reménység a vezérgondolata. Az ítélkező Krisztus nem bosszúálló, hanem józan, bölcs em­ber. Ez a humanista tendencia teljesen szokatlan a középkor nyers, büszke Krisz- tusrábrázolásaihoz képest! Figyelemre méitó továbbá, nogy az apostolokon is az orosz nemzeti típus jegyeit fedezhetjük fel. Ugyanígy a jellegzetes oroszos arc te­kint ránk egyik legszebb képéről, a Bla- govescsenszkij-székesegyház Krisztus­ikonjáról. Jézus emberközelségét ilyen méjyértelműen talán csak a korai góti­kus mesterek tudták még érzékeltetni. Tiszta tekintete szinte vonzza az ember szemét, hogy egyenesen belenézzen. Az ikont szemlélve eszünkbe jut, hogy ő annyira emberré lett, hogy a csúfos ha­lált is vállalta értünk. Nem véletlen, hogy a film visszatérő látomása a ke­resztet cipelő, megkínzott Jézus. ANDREJ RUBLJOV, AZ IKONFESTÖ SZERZETES műveivel kifejezésre juttat­ja az orosz nép évszázados vágyát a meg­valósult békéről, s hitet vall az ember ősi harmóniára való törekvése mellett. Képeit aláírásával nem látta el — nem saját személyét tartotta fontosnak, ha­nem az Istent, akitől minden szépség ered. Ráadásul ikonjait, freskóit a szá­zadok során gyakran átfestették, leme­szelték — de a rárakódott festékrétegek­től megszabadítva ma ismét a szemlélő elé tárul egy nagy művész ecsettel meg­rajzolt hitvallása. Neve szignó nélkül is fennmaradt. Idén emlékezünk 550 évvel ezelőtti halálára. Fabiny Tanlá.s

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents