Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-12-06 / 49. szám

Evangélikus Elet ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP XLVI. ÉVFOLYAM 49. SZÁM 1981. december 6. Ára: 4,50 Ft. Ragaszkodjnnk a reménység hitvallásához! Nem kampány — szakadatlan életvitel! Diakóniai munkások a mérlegen Zsid 10, 23 Advent a várakozás ideje. Arra tanít, hogy ne csak visszafele te­kintsünk, hanem előre is, hiszen nemcsak múltunk van, hanem jö­vőnk is. Adventben várunk valamit és várunk Valakit. VÁRUNK VALAMIT: szép karácsonyi ünnepet, meleg családi együttlétet, gazdag gyülekezeti alkalmakat. Isten gyermekei sem kap­tak meg mindent Atyjuktól. Megkaptuk ugyan a legnagyobbat, s Ve­le együtt mindent megad, amire valóban szükségünk van, de még mindig várhatunk, a holnapban ajándékok rejlenek s vár ránk az üdvösség, az örök élet mint kibeszélhetetlen ajándék, mint fantá­ziánkkal elképzelhetetlen beteljesedés. VÁR.UNK VALAKIT: aki már egyszer eljött az idők teljességé­ben, aki jelen van a gyülekezetben, közeledik szüntelen, jön holnap is szavával és Lelke erejével, ajtónk előtt áll, bebocsátást kér, s aki elé kell járulnunk egykor, hogy számon kérje gondolatainkat, sza­vainkat, tetteinket. Végső soron nemcsak az ádventi időszak, de egész keresztyén éle­tünk ideje várakozás is. VÁRAKOZÁSUNK REMÉNYTELJES IDŐ. Lehet ugyan várni rosszat is, kellemetlent, bajt, betegséget, pusztulást, halált. De ennek semmi köze a keresztyén reménységhez. A reménység boldog várako­zást jelent, örvendezést, annak komolyan vételét, hogy valami érté­keset tartogat még számunkra Isten. A reménység a keresztyén hit alapeleme. Nem ráadás, nem luxus, hanem alkotóelem. A hitet is így határozza mge a Szentírás: „a hit a remélt dolgokban való bizalom” vagy más fordításban: „a remélt dolgoknak a záloga”. Az Újszövetség a maradandó értékek között tartja számon a reményt: „megmarad a hit, remény, szeretet, e há­rom, s ezek között legnagyobb a szeretet” — olvassuk a szeretet himnuszában. Úgy látom ma, hogy vannak olyan helyzetek, amikor a reménység a legnagyobb ajándék, mert reménytelenség bénít em­bereket. Isten a reménység Istene, s Ö teszi lehetővé, hogy mi a re­ménység emberei lehessünk. Ha kimarad a remény hitünkből, úgy csonka, torzó az. Ezért biztat Péter apostol: „hitetek Istenbe vetett reménység is legyen”. A REMÉNYSÉG HORGONY, amivel belekapaszkodunk Isten ígé­reteibe. Horgony nélküli hajó csak hányódik a viharban. Néhány ' ete olvastuk az újságban, hogy a Fekete-tenger térségében szokatlanul erős vihar söpört végig. Még egy 15 ezer tonnás teherhajót is part­ra sodort, zátonyra futtatott. A hajó horgonyát vesztette. A horgony életfontosságú lehet, a reménység a keresztyén élet horgonya. A keresztyén reménység megalapozott. Isten ígéretei jelentik az alapot. Hű az Isten, ígéretei megállnak, mind az egyes ember, mind az egész nép életében. Jézus megígérte tanítványainak: nincs szük­ségük aggodalomra, Isten gondoskodik. Ígért erőt az erőteleneknek, hajlékot a búcsúzoknak, jelenlétét a megrettent, árvaságtól félő tanít­ványoknak. Jézus reménységre bátorított halállal, bűnnel, hiábava­lósággal szemben is. Ezekben az ígéretekben bízhatunk. VÁRAKOZÁSUNK IDEJE TEVÉKENY IDŐ. A keresztyén remény­ség sohasem bénít le, nem tesz álmodozóvá, merengövé, nem szakít el a valóságtól, nem munkátlan, mint várótermi vagy orvosi váró­szobában töltött, kínosan elhúzódó várakozások. Hamis az a hit, amiből tétlenség születik. Nem igazolható az a kegyelemfelfogás, amely elfeledteti a szolgláatot. Valamit mindenki tud tenni a gyüle­kezetben is. Még a fekvő beteg is: tud imádkozni vagy meg tudja könnyíteni saját gondozását. A keresztyén gyülekezetben egymást buzdítják a hívek, útitársak az útitársakat a tevékeny, hasznos máso­kat segítő életre. „Ügyeljünk arra, hogyg egygmást kölcsönösen sze­retetve és jó cselekedetre buzdítsuk” — olvassuk a reménységre bá­torítás után közvetlenül (Zsid 10, 24). VÁRAKOZÁSUNK A REMÉNYSÉG MEGVÁLLÁSÁNAK IDEJE. Nem szótlan ez a várakozás, hanem hangzik benne a reménység megváltása. Reménységünket meg kell formálni, szóhoz kell enged­ni, meg kell vallani — így erősödik, és így erősít. A hitvallás a Szent­írásban nemcsak leírt hitvallást jelent, hanem hitbeli bizonyságté­telt, hangzó igét, testvéri szót. Bennünket, evangélikusokat jogosan neveznek hitvallásos egyháznak. Őseink hitvallásához hűek is va­gyunk. Tavaly az Ágostai Hitvallás 450 éves évfordulóján sokszor esett szó névadó hitvallásunkról, részt vettünk a világ evangélikussá- gának ünnepi megemlékezésében, előadásokat tartottunk, cikkeket közöltünk, könyvet adtunk ki. Két év múlva, Luther születésének 500. évfordulóján bizonyára ismét esik majd gyakran említés a lutheri hitvallásokról. Mindez jó és helyes, csak nem elég! Nem pótolja ma reménységünk megváltását. MAI VILÁGUNKBAN KELL MEGVALLANUNK JÓ REMÉNY­SÉGÜNKET: üdvösségünk felől és a holnap felől. Veszélyeztetett ko­runkban csak a reménység emberei találnak kiutat, megoldásokat. A keresztyének ilyen kiutat kereső, megoldásokat kutató emberek kell, hogy legyenek, akik hiszik, hogy Isten ígéretein alapuló remény­ségünk nem szégyenül meg már itt a földön sem: a rosszal le lehet győzni a jóval,, az önzést szeretettel, a félelmet bizalommal, a bűnt bocsánattal, a háborús veszélyt értelmes tárgyalásokkal. Talán sohasem volt olyan időszerű, mint ma az Újszövetség szava: „a reménység hitvallásához szilárdan, ingadozás nélkül ragaszkod­junk, mert hű az, aki ígéretet tett. (Zsid 10, 23). Hafenscher Károly ALEC GILMORE LÄTOGATÄSA A TEOLÓGIAI AKADÉMIÁN Alec Gilmore baptista lelkész, Gyula dékán hivatalában fogad- a Keresztyén Irodalmat Támo- ta az angol vendéget, aki beszá- gató Társaság londoni főtitkára, molt a Társulat működéséről és november 2-án látogatást tett a megismerkedett egyházunk lel- Teológiai Akadémián. Dr, Nagy készképzésével. Jóllehet ez az év, melynek las­sanként a vége felé járunk, az ENSZ meghirdetése szerint a la­kott földön a „Fogyatékos ember” éve, egyházunk diakóniai munká­ját azonban ez lényegesen nem befolyásolja. De ösztönöz abban, hogy odafigyeljünk még jobban; hol vannak olyan területeink, ahol többet, jobban tudunk segí­teni. Teológiai felismeréseinkből való elkötelezettség a diakónia. Gyümölcstelen és értéktelen az olyan teológia,' melynek nem ér­nek be jó gyümölcsei. Egyhá­zunkban éppen a közelmúltban történt számadás és értékelés er­ről a munkaágról. Ezzel a céllal kerestük fel Bíá- zy Lajos diakóniai ügyvivő-lel­készt, hogy adjon tájékoztatást egyházunkat és benne gyülekeze­teit leginkább érdeklő kérdé­sekről, gondokról, reménységek­ről. — Mely területeken valósul meg egyházunk diakóniája? — Egyházunk törvényes rendje szerint három területen végzi a diakóniai munkát: gyülekezetek­ben, intézményekben és a társa­dalomban. E három irányú mun­kánk egymástól elválaszthatatlan. Egyik munkamezőt sem l°het a másik fölé emelni, vagy akái; csak fontossági sorrendet megjelölni. Nagy örömünk, hogy mindhárom munkamezőn az elmúlt évben jó gyümölcsök teremtek, sok munka és áldozat eredménye ért be. — Tudjuk, hogy egyházunk ve­zetősége kiemelten foglalkozik ezekkel a munkamezőkkel. Kér­jük ezzel kapcsolatban ismerteté­sét. Az évenkénti diakóniai tanács­ülésen elhangzó beszámolót az Országos Egyház Elnöksége hall­gatja, ott helyben értékeli és a további célkitűzéseket kijelöli. Ezen az ülésünkön mindhárom munkamezőn végzett szolgálatun­kat részletesen elemezzük, meg­tárgyaljuk. Ebben az esztendőben nagy örömünkre szolgált — töb­bek között — hogy az egyházme­gyék gyülekezeteiben általános az a felismerés, miszerint a gyüleke­zeti munka és intézményeink szolgálata elválaszthatatlan egy­mástól, a két szolgálat igényli és kiegészíti egymást. — E két munkaágról külön is kérnénk néhány szót! — A gyülekezeti munkával kapcsolatban örömmel állapítható meg, hogy egyre több gyülekezet­ben alakulnak diakóniai csopor­tok, melyek rendszeresen gondoz­zák az öregeket, betegeket, ágy­hoz kötötteket-... Kapcsolatot tartanak intézményeinkkel, ahol öregeink — testi-szellemi fogya- ékos gyermekeink számára külön­böző műsoros alkalmat rendez­nek, vagy anyagi támogatáson túl, kétkezi munkával segítenek. Egyházmegyei vonatkozásban kiemelném azt, hogy eljutottunk minden egyházmegyében az éven­kénti egyházmegyei diakóniai nap megtartására. Ezeken az egyház- megyei rendezvényeinken nem csupán diakóniai szolgálatunkat tudatosítjuk, hanem az egyház­megyékhez tartozó és az ő gondo­zásukban levő otthonok vezetői is találkozhatnak egymással. — És hogyan állunk az intéz­ményeinkkel, otthonainkkal? nél: hivatás! Természetesen — le- lehetőségeink között — ezt mi anyagiakban is igyekszünk hono­rálni. De létszükségletünk az a hát­tér, amit gyülekezeteink nyújt­hatnak. Azt kérjük tőlük, legye­nek otthon intézményeinkben; lá­togassák, segítsenek, tartsanak rendezvényeket, hiszen ezzel ők is gazdagodnak. Otthonainkban az elmúlt évben is sok felújítás, bő­vítés, modernizálás-kors w.rűsítés történt. Lapunk olvasói előtt is­mert, hogy teljesen felújult és egy gondnoki lakással bővült Gyenes- diási Szeretetotthonunk és Üdü­lőnk, Piliscsabán új Nővérotthont építettünk. Bővítjük a Győri öreg­otthont, három év alatt 12 ágyról 24-re bővítettük a Nyíregyházi öregotthont. De nincs olyan ott­honunk, amelyben felújítás-kor­szerűsítés tekintetében ne történt volna, illetve ne történne valami. Ügy ítélem, nyugodt szívvel vár­hatjuk az LVSZ VII. Nagygyűlé­sének majdani látogatóit ottho­nainkban. Valamennyi olyan szin­ten áll, mely a mi viszonyaink és körülményeink között kielégítő. — Bizonnyal vannak azért gon­dok is a. diakóniai szolgálatban, intézményeinkben? — Igen, — erről is kell őszintén szólnom. Elsősorban arról, hogy még mindig vannak gyülekezetek — elvétve bár — melyek még ma is csak a saját „kerítésükig” lát­nak: a templom, parókia, temető rendbetételéig. Rendkívül fontos ez is. De ez ma már nem elég! Az ideális az lenne, ha minden gyü­lekezetnek lenne egy szeretetin- tézménye, egy öregotthona. De mivel egy ilyen intézmény felál­lításához és üzemeltetéséhez olyan beruházás szükséges, mely egy adott gyülekezet anyagi tehervi­selését meghaladja, ezért vannak az intézményeink, melyeket min­den gyülekezetnek úgy kell tekin­tenie, mint a sajátját. Gondunk továbbá — hogy a legégetőbbeket említsem — az egyes otthonokban még mindig fenálló munkaerő hiány. Nehéz az egyre kiöregedő, hűséges munka­társak pótlása. Meg kell tanul­niuk a gyülekezeteknek Istentől elkérni a munkásokat, mert „az aratni való sok, a munkás kevés”. — A diakóniai munkások kö­zötti kapcsolati lehetőségek is ér­dekelnének. Kérünk e téren is né­hány szót. — Igen fontos kérdést érintett. Ez egyházunk dihakóniájának ki­emelt témája. Évenként egy ízben Országos Diakóniai Konferenciát tartunk. Ezen az országos diakó­niai munka vezetői találkoznak a tizenhat egyházmegye, lelkészei az egyes intézmények igazgatói­val, vezetőivel, a d akóniai munka valamennyi ké; viselőjével. Ezen túl sikerült rendszeressé tennünk az otthonvezetők évenkénti talál­kozását és továbbképzését. Az ilyen több napos együttlétek sok hasznos tapasztalatcserére, az őszinte személyes kapcsolat elmé­lyítésére adnak lehetőséget. Van egy harmadik dolog is — bár még csak kísérlet — egy „regi­onális diakóniai munkásképző tanfolyam”. Ezt hűséges diakóniai munkásaink Nyíregyházán indí­tották el egy éve. Kilenc hallga­tója van. Hasonlót szervezünk Budapesten. — A társadalmi diakóniáról még nem beszéltünk. — Örömmel szólok erről is. Egyházunk eltéphetetlen szálak­kal kapcsolódik népünkhöz és társadalmunkhoz. Ezt a hazát édes hazánknak valljuk mi evan­gélikusok, és boldogan veszünk részt minden országos fáradozás­ban. A társadalomban végzett di- akóniánkban nincs másról szó, mint keresztyén erkölcsi normá­inknak az egyéni és a közösségi életben való érvényesítéséről. Hirtelenjében csak néhányat említek: a gyermekáldás elfoga­dásáról, a szilárd és megbontha­tatlan házassági kapcsolatról, a munkamorál betartásáról, jó munkatársi kapcsolatok kialakí­tásáról, a különböző társadalmi­emberi struktúrák között való élés zökkenőmentessé tételéről, egymás megsegítéséről... Ügy gondolom hogy ezekkel, mi hivő evangélikusok a magunk részéről társadalmunk erkölcsének erősíté­séhez hozzájárulunk. — Az elmondottakhoz még va­lami kiegészítést? — Köszönöm a lehetőséget, hogy éppen most — a diakónia vasárnapjára — hetilapunkon ke­resztül szólhattam egyházunk dia­kóniai munkájáról. Illesse köszö­net és elismerés mindazokat, akik ebben a munkásságban a legköz­vetlenebbül részt vállalnak: püs­pökeinket, az országos munkaágak vezetőit, otthonvezetőket, gondo­zóikat, gyülekezeteinket. Odor István A diakónia vasárnapján Advent második vasárnapján evangélikus egyházunk népe és gyü­lekezetei hálaáldozatukat,‘adományaikat egyházunk 18 szeretetintéz- nyére adják. Gyülekezetünk tagjai előtt ismert egyházunknak ez a munkaterü­lete. Itt egy esztendő alatt is nagy beruházások, korszerűsítések, felújítások történtek. Mindebben óriási részt vállaltak és hordoztak evangélikus egyházunk tagjai. Intézményeinknek, otthonainknak jö­— Akik intézményeinket járják és azokat rendszeresen látogatják, azok tudják, hogy az ott dolgozók­nak igen nehéz a dolga. Nagyon sokszor erejüket meghaladó az a munka, az a teher, amit viselniük kell: ezt a szolgálatot csak hittel, a diakónia iránti teljes elkötele­zettséggel lehet végezni. Ez nem munka, — mérhetetlenül több en­vőbeli életét továbbra is reménységgel tesszük le áldozatos szerete- tükbe. Advent második vasárnapján, karácsony küszöbén, amikor min­denki elindul üzletek, áruházak, ajándékboltok felé, hogy örömet sze­rezzen annak, akit szeret — köszönjük meg mi is a „kicsinyek” nevé­ben, hogy szerettek és továbbra is szeretnek minket: imádságukkal, felelősségükkel, áldozatukkal.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents