Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-12-06 / 49. szám

„írok nektek ifjak.. GYERMEKEKNEK, A tüzes kemencében Dániel 3 NEBUKADNECCÁR BABILO­NI KIRÁLY olyan, hatalmas úr volt, hogy azt gondolta, ö min­denkinek szabadon parancsolhat. Egyszer egy óriási nagy szobrot készíttetett, olyat, amilyet álmá­ban látott, csakhogy ő az egészet aranyból készíttette. A szobor kö­zelébe pedig egy nagy kemencét építtetett. Amikor elkészült, az egész országból összehivatta va­lamennyi főemberét és kihirdet­te nekik: „Amikor a zenekar megszólal, térdeljenek le az arany szobor előtt! Aki nem teszi meg, amit parancsolok, azt beledobom ebbe a kemencébe”. A kemencét pedig jól befűttette. Pattogni kez­dett a nagy tűz, füstje fekete fel­hőként szállt az ég felé. Nagyon megijedtek erre a fő­emberek. Amikor a zenekar rá­zendített, letérdeltek mind, ahogy a király parancsolta. Imádták az arany szobrot. De nem mindnyá­jan. Hárman állva maradtak. Dá­niel három barátja nem térdelt le a szobor előtt. Azonnal a király elé vitték őket. A király mérge­sen kérdezte: „Szándékosan tet­tétek ezt? Még egyszer mondom, térdeljetek le a szobor előtt, mert ha nem, elevenen fogtok megég­ni!” A három jóbarát erre így vá­laszolt: „Mi semmiféle szobrot nem imádunk. Nekünk van Iste­nünk és csak őt imádhatjuk. Ha tűzbe dobatsz is bennünket, Isten tud rajtunk segíteni, ha akar.” A király erre féktelen haragra ger­jedt. Megparancsolta, hogy fűt- sék be hétszer forróbbra a ke­mencét. Aztán előhívatta erős ka­tonáit és rájuk parancsolt, hogy dobják be ezt a három embert a tűzbe. A katonák úgy tettek, ahogy a király parancsolta. Meg­fogták a három embert és belódí­tották őket a tűz kellős közepébe. A kemence tüze olyan erős volt, hogy a kicsapódó lángok még a katonákat is megölték. MIT BÁNTA EZT A KIRÁLY! ö nem a katonákat nézte, hanem a tüzet és benne a három enge­detlen főembert figyelte. De ak­kor egyszeresük elfehéredett. Ijedten kérdezte: „Nem három embert dobtatok a tűzbe?” „De igen” — felelték. „Nézzétek csak, négyen vannak!” — mutatott oda a király. Igen. Egy, kettő, három, négy. És ott járkálnak a tűzben föl és alá. A negyedik egyálta­lán nem is látszik embernek. Mintha angyal volna!” A király egy kicsit közelebb ment a lán­goló kemencéhez és bekiáltott: „Isten szolgái, jertek ki a tűzből! Megengedem néktek!” A három ember szót fogadott a királynak. Keresztülgázoltak a tű­zön, mintha az meleg se lenne és oda álltak a király elé. Az angyal már nem volt velük. Az már v'isz- szatért a mennybe. Csak azért jött, hogy megvédje Isten három hűséges szolgáját. Egyetlen hajuk szála sem pörkölődött meg. Még a ruhájukon sem lehetett érezni a füst szagát! ISTENNEK VAN HATALMA ARRA, hogy gyermekeit minden bajtól és veszedelemtől megoltal­mazza. Ézsaiás próféta könyvében így szól Isten gyermekeihez': „Ne félj, mert megváltottalak, neve­den hívtalak, enyém vagy! Ha vi­zen kelsz át, veled vagyok, és ha folyókon azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg” (Ézsa­iás 43, 1—2). Selmeczi János LELKÉSZKÉPZÉS PÁPUA-ÜJ-GUINEÁBAN-IV E özinfTizenegy hallgatója van a Ti­mothy Lutheran Seminarynak, a pápua-új-guineai evangélikus egyház Biripben levő lelkészképző intézményének, ahol 11'hallgató fejezte be tanulmányait ez év őszén. Mivel a hallgatók száma ala­csony, a hallgatók igyekeznek kihasználni az ebből adódó elő­nyöket és számos gyakorlati, kí­sérleti programban vesznek részt, így gyülekezeti munkában és is­kolai hitoktatásban is a helyi is­kolákban. Június, július és au­gusztus hónap folyamán a hallga­tók lehetőséget kaptak, hogy kór­házi gyakorlaton vegyenek részt, megismerkedjenek a városi élet problémáival és látogatást tegye­nek egy testvéregyház hasonló in­tézményében. Mindezekkel az a cél, hogy a hallgatók átfogó képet adjanak a missziói munka egészéről és hogy jobban felkészüljenek a változó társadalomban végzendő szolgála­tukra. Ki lesz a társam? Halálosan izgalmas kérdés. Min­den fiatal számára az. Vajon ta­lálok-e társat? Jól fogok-e vá­lasztani? Nincs fiatal, aki számá­ra ne volnának központiak ezek a kérdések. Itt megoldódik a leg­csöndesebb ifjúsági kör nyelve is. Kérdések, viták, hozzászólások, vélemények — alig tudjuk abba­hagyni. Mert ebben a kérdésben mindenki érdekelt. Méghozzá éle­te egyik fő kérdésében az. SEGÍTSÉGET KELLENE NYÚJTANOM ezzel az igazán fontos témával kapcsolatban. S nagy kérdés számomra, vajon tu- dok-e. Előre szólok, receptem nincs. Meg se próbálkozom vele, mert meggyőződésem: nincsen ilyen recept. Lelkiismeretlen, aki kínálja, ostoba, aki elfogadja. Maradnának tehát az alapvető szempontok. Milyen elvek szerint válasszak? Hogyan nézzek körül — társat keresve — barátaim és ismerőseim körében? Milyen kö­vetelményeknek kell megfelelnie annak, aki a társam lesz? Tudom, vannak ilyen szempontok. Én is olvastam őket. És megvallom, ré­gen szívesen böngésztem az ilyen témájú könyveket, akár ismeret- terjesztő pszichológiai művek, akár egyházi kiadványok voltak. MOST VISZONT ÜGY ÉR­ZEM, ezekkel sem szolgálhatok. Nemcsak azért, mert nálam oko­sabb emberek szedték már cso­korba az alapvető ismérveket. Azért sem — és ez a fontosabb — mert hamis, de legalábbis csaló­ka alapállást sejtek mögöttük. Egy fiú vagy egy lány áll a kör közepén, és módszeresen mérege­ti a többit. Melyikőtök lesz a meg­felelő? Aki minden vonatkozás­ban felül marad a rostán (gon­dolkodásmód, intelligencia, külső megjelenés, értelmi szint, érzelmi mélység stb.). Azután kiválaszt egyet. Eltelik néhány év, és köny­nyen lehet, hogy hősünk mélysé­gesen csalódik. Pedig annak ide­jén választottja valóban megfe­lelt minden követelménynek. Tán csak benne maradt meg kényel­mes és lusta álláspontként a régi felállás: én vagyok középen, mér­cét állítok fel, eléritek-e (avagy: eléred-e). Ezért sem akarok szem­pontokat adni. És még egy okból. Ismerek embereket szép számmal. Kapcsolatuk már a „ki illik hoz­zám?” első kérdésénél halálra ítéltetne a szakértők által. Há­zasságuk pedig ragyogó, bár egyik fiókba sem illik bele. Ezért óva­tosan bánok az alapvető szem­pontokkal. Választás helyett pedig sokkal szívesebben beszélek talál­kozásról. MÉGIS MILYEN LEHETŐSÉ­GEINK VANNAK? Hogyan táié- kozódjunk ebben a témában? Hi­szen munka-hivatás mellett éle­tünk másik legfontosabb kérdé­séről van szó. Mint mindenütt, ezen a területen is létezik roman­tikus felfogás. Ma reneszánszát éli. Eszerint a házasságok az ég­ben köttetnek. Isten, látva, hogy nem jó nekünk egyedül, megte­remti a hozzánk illő, épp megfe­lelő társat. Valahol létezik, jön- megy, tevékenykedik a világban. Csak az a dolgunk, hogy megta­láljuk. Aztán pedig minden rend­ben. Boldogan élünk, míg meg nem halunk. A valóságban vi­szont nincs mindig happy end. Jobb is, ha meghagyjuk a másod- virágzásukat élő, századeleji ponvvaregénvek lapiain. M°rt a valóság embereket sodor elénk. Gyötrődnek egy tönkrement há­zasságban. nem hozzájuk illő férj vagy feleség oldalán. Mind bal­kezesen választott volna? Érté­kes. kedves fiúkat és lányokat — férfiakat és nőket (első rendben az utóbbiakat), akik egyedül él­nek. Nem találtak társat. Egytől Kérdéseink 1. Hogyan hívták Dániel három barátját, akik a tüzes kemencébe kerültek? 2. Isten Tízparancsolatában há­nyadik parancsolat szól arról, hogy nem szabad bálványokat imádni? 3. Az angyalok Isten küldöttei, akiknek egyik feladata, hogy az embereket a veszedelemben meg­oltalmazzák. Milyen más felada­tuk van még? 4. Miért éppen a víztől és a fűz­től való megoltalmazást ígéri Is­ten Ézsaiás próféta szavaiban? Aki tud rajzolni, rajzolja le a történet egyik jelenetét! Felele­teiteket és a rajzokat december 20-ig a következő címre küldjé­tek be: Evangélikus Élet Szer­kesztősége, Budapest, Puskin u. 12. — 1088. egyig ügyetlenek lennének? Vagy számukra senkit sem teremtett az Isten? összetettebb a kérdés és több a kudarc annál, hogysem mindent elinézhetnénk saját ro­mantikus vágyaink bibliai ruhá­ba öltöztetésével. Létezik szekuláris megközelítési mód is. Nívója a megfogalmazók színvonalának függvénye. Az a társam, akit szeretek. Akivel min­den lehetséges területen értjük egymást. Akivel jó együtt lenni. Hiányzik, ha távol van. Minden kérdést meg tudunk beszélni. El­fogadjuk egymást. Megfelelünk egymásnak — minden szempont­ból. A sort nem folytatom. A szere­lem mindannyiunk által ismert je­leiről van szó. Tény és való: ez az alap. Ennél kevesebbel nem sza­bad megelégednie egyikünknek sem. Ám újra szót kérnek a té­nyek. Szemünket, fülünket kár bezárni, az nem segít. A tények maradnak. S valamennyien áldo­zatul eshetünk. Melyek ezek a té­nyek? Szépen indult, kölcsönös szerelemre alapozott házasságok — tönkretéve, romokban, teljes csődbe jutva. Mert jöttek a krí­zishelyzetek. Nehezebbek voltak a terhek, sűrűbbek a gondok, ra­vaszabbak a kísértések, váratla­nabbak a csapdák, mint amit el­bírt volna a hajdan volt szere­lem. Évek lepték be porral, hét­köznapok csúfították megszokás­sá. S hol van már az a két ember? Már csak két ügyfél van, akik azon marakodnak, kié legyen a jugoszláv garnitúra. Közben pedig vesztettek mindketten — pótol­hatatlan értékeket. HA MOST BEFEJEZÉSÜL — mint az várható — a keresztyén álláspontot próbáljuk megfogal­mazni. akkor mindenekelőtt le kell szögeznünk: a kiinduló hely­zet ugyanaz. Kölcsönös szerelem. De csatlakozik hozzá egy sajáto­san keresztyén nézőpont: társa­mat Isten bízta rám. Ajándék és felelősség egyszerre. Sima út, mézédes happy end itt sincs. Mil­liónyi gondunk lehet. Egymással is. Harcolnunk kell megszokás el­len, viszályok ellen — egymásért. Ám valamilyen forrásból mindig érkezik fény, új öröm vagy béke. Abból a hitből, hogy őt Isten adta nekem és ő bízta rám. Amíg él ez a hit, addig átvészelhetők a nehéz időszakok, a krízishelyzetek is, s addig megújúl, szép marad, ami szépnek indult. Szabóné Mátrai Marianna Az álmok sokszor teljesülnek. A nap reggelén íróasztalomon találtam színes fényképek vastag kötegét. A felvételeket Ágnes nő­vér készítette. Csak tapintásra is, megemelve a köteget érzékelem, hogy mennyi dolga akadt a fel­vevőgépnek, hányszor kattant a zár megörökítve egy különös uta­zás részleteit, jeleneteit. Végig­„A tengerről ” pergetem a színes lapokat s pil­lanat alatt benne vagyok magam is az események forgatagában. Tizenheten indultunk el Buda­pestről. Egyházunk három gyer­mekotthonának lakói közül válo­gatták össze a csoportot. Messze útra indultak kísérőikkel együtt. Az NDK Diakóniai Központjának meghívására a Keleti-tenger part­ján tölthették el üdülésük idejét. Vakító fehér folt a képen a re­pülőgép minden ablaknyílása, mégis derengőn világítja meg az ismerős arcokat. Könnyedén rá­ismerek mindegyikre. A kényel­mes ülésen hátradőlve zavart mo­sollyal, az úti izgalom szorongó érzésével az arcukon ülnek gyer­mekek és idősebbek. Arcuk keve­redik számomra ismeretlen utasok arcával, s ha nem ismerném a mieinket, nem állapíthatnám meg, ki fogyatékos és ki ép. Mintha az egész utastársaságon jóakaratával őrködne, úgy villan fel az utastér­ben Joli nővér szemüveges joviá­lis arca. Megnyugtatóan hat- talán még Lalira is, akin a szorongás félreismerhetetlen jelei mutatkoz­nak. A berlini repülőtér utascsar­noka nagy részét foglalja el, az egyik kép szerint, gyermekeink csoportja. Példás rendben állnak, egymással beszélgetnek, a kamera rejtőzködő szeme előtt. Megérkez­tek. Legalább is utuk első céljá­hoz jutottak. De indulnak tovább, a kijárat felé saját lábukon és — tolókocsikon. A zöld színű, ragyogó Ikarus tárt ajtaján lépnek fel az utasok, hogy elhagyva az NDK fővárosát északi irányban vegyék útjukat. Bizony jókora út vár még a tár­saságra. Emlékszem azonban az első telefonjelentésre, amelyet Berlinből küldtek, és így hangzott: Csupa boldogság és öröm a cso­portban, nagyon jól érzik magu­kat, nem fáradtak és máris indul­nak tovább Fehér falú, emeletes épület a ház, az egyházi üdülőépület, amely befogadja 14 napra a gyer­meksereget. A vöröstégla koszorú fölött a ház neve: Tengeri béke. A csoport kísérői közül talán csu­pán az optimisták gondolhatták, hogy az elkövetkezendő időre ez a béke lesz jellemző. De ott látni még a házon az IM betűk jelkép­pé formált kombinációját, a né­met evangélikus diakónia közis­mert jelét. És ez bíztató. A misszió ennek a csoportnak a létezési for­mája. Jézus kicsinyei, s mint ilye­nek az ö küldöttei is ebben az idegen, távoli országban. Homok, víz, ég. A horizont éles vonal a távolban. Szél fodrozza a hullámokat. A képről is érezni a csendet és a végtelenséget. Való­ban erről álmodhatott Zoli? Bizo­nyára a valóság sokkal jobban fogva tartja most őt, mint az álom, annak a sok elbeszélésnek a nyo­mán, amelyet indulása előtt hall­hatott a tengerről. Ketten, a gyermekek közül egészen közel merészkednek a vízhez. Cipőjük orra majdnem a vízbe ér. Előre hajolnak, kezüket nedvesítik a hideg habokon. Tény­leg sós-e a tenger vize? Most dől el ez a kérdés. A partra húzott bárkát a cso­port minden tagja körülveszi. A bátrabbak a fedélzetre lépnek, hiába Ildikó nővér tiltóan fel­emelt keze. Ki állhat ellent egy hajó csábításának? Hattyúk úsznak a vizen. Ki lá­tott már ilyen nagy madarakat? És milyen kiváncsiak! Jönnek a gyermekek felé és merően várják a következményeket. De nem szá- míhatnak játékra, vagy támadás­ra hiszen ki tenne ilyet a gyer­mekek közül azokban a szép, sőt, elegáns kabátokban, pulóverek-, ben? Mindenki vigyáz külső meg­jelenésére, hibátlan ruházatára. Idegenben vagyunk. A szeptember végi ragyogó nap­sütés melengeti a homokot, a tün­döklő fényben labda után futnak mezítláb, fürdőnadrágban: igazi nyári tengerparti strandélet. De­zső messzire rúgja a labdát, s az nagy ívben száll, csak a tekinte­tek követik. Felszabadult, nagyívű karmoz­gások, hosszúra terpesztétt, ugró lábak. A homok, s a víz derűs kedvet kelt Buda, Piliscsaba, Nyíregyháza gyermekei szívében. Ha kicsit borzongva is, de bátor lendülettel vetik bele magukat a vízbe. Derül az ember szíve, ked­ve, ahogy nézegeti ezeket a képe­ket. Derűs Gabi néninek, a német nővérnek az arca is e gyermekek között, aki az üdülés egész ide­jén gondoskodással és szeretettel vette őket körül. Az egyházi gon­doskodás keretében Isten igéjének hallgatásában is részük lehetett az üdülőknek. Együtt ülnek öreg nénikkel, bácsikkal a bibliaóra közösségében és áhítatosan fi­gyelnek a szóra. Ez ugyan német, de van aki lefordítsa nekik. Mert a tenger üzenete mellett még az evangélium fontos híre is el kell, hogy érje őket. A kötegből kiragadott színes képek így beszélnek nekem meg­valósult álomról. Megerősítenek bennünket valamennyiünket a munkában, amit a gyermekek kö­zött végzünk és felvillantják a jövő Ígéretét is előttünk: a foly­tatást. Az egyház közösségétől várják ezek a gyermekek, felnőt­tek mit fogunk még értük tenni. Bíztat Garai Gábor szép verse is, s bíztasson valamennyiünket az álmok megvalósítására. „Mert emberek, mert szomjazzák a jót, mert rettegik a rosszat, és nevetni, sírni tudnak, akármily együgyűn, És a maguk módján még boldogok, igen, boldogok is lehetnek: így hát teljes joguk van embermódra élni a véletlen hínárából kimentett sebzetteknek a törvény tenyerén; joguk van játszani, remélni, tenni, lebírni tébolyt és kora halált! Dicsőség annak, aki pártjukra állt” Muncz Frigyes

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents