Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-11-22 / 47. szám

Rédey Pál riportja Megy a gyűrű vándorútra 1. Néhány héten ke­resztül Rédey Pál ri­portját közöljük folyta­tólag lapunkban a vá­lásról, annak okairól és társadalmi következ­ményeiről. LAKATOS FERENCNEK TET­SZETT A DZSINGISZ KÁN. Ették-e, itták-e, ki fia, borja volt, nem érdekelte. Csak a dal­lama s a ritmusa. A dallama fülbemászó volt vitathatatlanul, a ritmusa pattogó. Nem szé- gyellte kora ellenére dúdolni, s ha rajtakapták, csak a taktust verte ujjaival. — Hallja, Feri bácsi — kiál­totta túl a gépek zakatolását a szüntelen fecsegő anyagmozga­tó fiú —, válik a főnök. — No, fene, csak nem? — Nem is először, mondta Manci néni. Lakatost különösebben ez sem érdekelte. Az emberek válnak, házasodnak, az ő bajuk. De ezen a napon nótát váltott. S hogy, hogy nem egy naív gyer­mekdalocska került sorra: „Megy a gyűrű vándorútra ...” Ezt dúdolta a kopott, vedlett há­zak között a külvárosi utcán, amikor utolértem. Átvettem lé­péseinek ritmusát, füleltem, s az igazán régen hallott dalocska hatalmába kerített. S egyszerre láttam a rétet, igen, a selymes puha zöld gyep­szőnyeget, ahol mezítláb, rövid­ke klottgatyában, ingecske nél­kül futkároztunk mi fiúk lepké­re, szöcskére vadászva, kipirult arccal. Á kislányok kevésbé va- dóckodtak. Pittypangból lán- cocskákat fűztek, virágból ko­szorút, sugdolóztak és vihogtak sértő módon. Azután váratlanul kis kör képződött, madzag került elő va­lamelyik! kincstárnak beillő zsebből, olcsó, vásári gyűrűcske egyik kislány ujjúról. Ráfűztük a madzagra, körbeguggoltuk-ül- tük és fakadt a dalocska: „Megy a gyűrű vándorútra, egyik kéz­ből a másikba...” Egyetlen gyermeknek a kör közepén volt a helye, neki kellett kitalálni, melyik izzadt kis marok szoron­gatja a gyűrűt az utolsó szótag­nál. Ha eltalálta, helyet cserél­hetett, ha nem, kezdődött elöl­ről a gyűrű vándorútja. VAJON MIFÉLE NOSZTAL­GIA RAGADOTT MEG, hogy amióta a külvárosi utcán fel­csendült ez a dalocska, magam is szüntelenül dúdolom? Nem is emlékszem, mikor hallottam ezt megelőzően. Gyeoszőnyeget is csak a Margitszigeten vagy vo­natablakból látok, madzag körül ülni pedig gyermekeket soha. Talán feledésbe ment ez a já­ték, mint a méta kamaszodó ko­rom szenvedélye, vagy a golvó- zás a színes agyag- és csodála­tos üveggolyók játéka? Divatja lehet a játékoknak is, a divat pedig változik. A klottnadrágot felváltotta a farmer, mezítláb pedig aligha látunk gyermeke­ket. Nem ment ki azonban a di­vatból a gyűrű, ez az ősidőktől alkalmazott ékszer. S kezdem érteni, nem is annyira a játék, mint inkább a gyűrű asszociáció­jára volt szükségem. Mert aligha van közöttünk olyan ember, akit a gyűrű vándordíjának problémája nem izgat. NEM IS LEHET TUDNI PONTOSAN, ha kultúrtörténeti alapon vizsgáljuk a gyűrűt, hogy ékszer-e csupán. A régi zsidók pecsétgyűrűként használ­ták, biblikus szövegeket véstek bele. Az arabok mágikus va­rázserőt tulajdonítottak neki. A görögöknél csak szabad embe­rek viselhették. A köztársaság ideje alatt a rómaiaknál csak a szenátorok hordhattak arany­gyűrűt Különös szerepet töltött mindig be a mesék világában. Varázsereje boldoggá tette a szegény embert, megtorolta a vétket. Lessing Bölcs Nátánja gyűrűbe rejtette az igazságot, Wagner operájában, A Rajna kincse egy varázslatos gyűrű­volt. Művelődéstörténeti jelen­tősége szinte felmérhetetlen. Pogány népeknél, de a zsidók­nál is a gyűrű a házasság szimbó­luma is volt. Ezt a keresztyénség mindenestől átvette. Szerte a vi­lágon, ahol keresztyén kultúrával találkozunk, felbukkan a házas­ságnak ez a jele. Az 5. századtól a püspökök hivatalos jelvénye lett, az egyházzal való frigyet jelképezte a „pásztorgyürű”. A bíborosok egyenesen a pápától kapták. De a pápák nem egy­szer adományoztak gyűrűt a „hit bajnokainak”. A történelmi gyűrűk a múzeumok féltve őr­zött kincsei, fantasztikus törté­netek hordozói. A JEGYGYŰRŰ — KARIKA­GYŰRŰ —, melynek értéke fe­lett áll ugyan a vásári, bazári gyűrűknek, de mélyen alatta a históriaiaknak — az egyházi szertartásokban is szerepel. Még hozzá zsidó hagyományok alap­ján. A római katolikus liturgiá­ban ez áll: „Áldja meg az Űr ezeket a gyűrűket, amelyeket a kölcsönös szeretet és hűség je­léül most egymás ujjára húztok — eközben szentelt vízzel hinti meg a lelkész a gyűrűket —, csókoljátok meg a hűség gyűrű­jét, húzzátok egymás ujjára és mondjátok utánam: N. N. viseld ezt a gyűrűt szeretetem és hű­ségem jeléül az Atya, Fiú és Szentlélek nevében ...” Az ortodox egyháznál valami hasonló történik: „Elgyűrűztetik Istennek N. N. szolgájával az Atya, Fiú, Szentlélek nevében”, és fordítva, miközben a lelkész kereszt formájában megáldja a vőlegényt, illetve a menyasszonyt. Az evangélikus egyház már óvatosabb a gyűrű jelentőséget illetően. Ennyi került liturgiájá­ba: „Szívetek szándékának és ajkatok vallástételének bizony­ságául vegyétek e gyűrűket” — és miközben a lelkész húzza a házasfelek ujjára, ezt mondja: — amilyen végtelen a gyűrű. olyan végtelenül szeressétek ti is egymást.” Radikálisan a gyűrűvel és a gyűrűzéssel a protestáns egyhá­zak közül a református szakított. Egyáltalában nem alkalmazza. Talán ezzel is hangsúlyozni akarja a házasságkötés polgári funkcióját. Természetesen sem­miféle rendelkezés nem tiltja a református híveknél a karika­gyűrű használatát, s így az ál­talános gyakorlatnak megfelelő­en eme egyház tagjai is hordják. ŐSIDŐKTŐL KEZDVE A KARIKAGYŰRŰ az örök hűség szimbóluma volt. Valaha a bal­kéz negyedik ujjún volt a helye, mivel a hiedelem szerint abból az ujjból az ütőér egyenesen a szívbe vezet. Ásóig-kapáig, hol- tomig-holtáig tartott az érvénye. Az egyszerűbb lelkek mágikus erőt tulajdonítottak neki, mely megvédte a házasság tisztaságát, hűségre utasította viselőjét. Ezt bizonyos értelemben az egyházi ceremóniák is alátámasztották. Sajnos, csak valaha! Mert napjainkban a karikagyűrűnek is van vándorútja. Ásóig- kapá­ig, holtomig-holtáig szóló érvé­nye a múlté. Könnyedén húzzák le ujjúkról férfiak és nők. Cse­rélgetik, váltogatják házastár­sukkal együtt. Megy a gyűrű vándorútra! Regénybe illő kap­csolatok, törések és sérülések mérföldkövei mellett vezet el egy karikagyűrű vándorútja. Szinte nyomon se lehet kísérni korunk erkölcsi válságában. Eb­ben a riportban csak néhány ti­pikus esetet tudtam magam is megragadni. Az a véleményem, hogy mindenkinek tucatnyi él­ménye volt már, s bizonyára a hallott, látott esetek tanulságait lelkűk mélyén levonták. Egyszó­val kísérjük figyelemmel a gyű­rű vándorútját! (Folytatjuk) A. keresés képei Németh János festőművész kiállítása SOHASEM GONDOLTAM, hogy képeket nagyon nehéz a ki- állítócsarnokban elhelyezni. Nehéz mert nincs ott a művész, nehéz mert még nincs ott a közönség. Németh János képeit tehát egy kicsit az ő szemével kellett egy­más mellé helyezni a falon, s egy kicsit a közönség szemével nézni — visszalépve és hátrálva, össze­húzott szemmel. A képeket most hoztam el eddigi kiállítási he­lyükről — a Gyógyászati Segéd­eszközök Gyárából —, s most tesszük fel a Hazafias Népfront Vili. kerületi galériájának falai­ra. S miközben kézbeveszem, né­zem a képeket, nem tudok szaba­dulni az emlékek béklyójától — néhány éve a Balcony egyik kis falujában úgyanígy tartottam őket magam előtt, még frissebb rácsodálkozással, még meglepet- tebb szívvel. Akkor ott volt a mű­vész is. Utött-kopott falusi ház meszelt szobája. Csíkos vánkosok, „tér­képe” pokrócok között a fiatal­ember. Teljesen béna. Testileg. Nem tudom szétválasztani az el­ső beszélgetés emlékét az összes többitől. Szeméből valami meg­foghatatlan derű sugárzik, bénán is szárnyal a szó, a bizonyságté­tel.” Tudom, Krisztus engem is megváltott”, s ez a mondat nem a szószéki rutin olajozottságával, a lelkész jelenlétének tisztelgők ál­alázatával hangzik. Nehezen, tö­redezetten, csendesen — igazul. A KÉPEK NÉHÁNY HETE ju­tottak el Budapestre. A Gyógyá­szati Segédeszközök Gyára állí­totta ki. A gyár munkásai készí­tették Németh János első tolóko­csiját. Igen — ez már a negyedik ilyen kiállításunk a gyárban az idén— szól a gyár egyik vezetője. Fon­tos, hogy dolgozóink emberközel­be kerüljenek azokkal, akiknek dolgoznak. Fontos az is, hogy a fogyatékosok lássák a gyárat, a munkásokat, akik értük dolgoz­nak. Németh János az ünnepélyes megnyitón a sorok végén lehaj­tott fejjel ül. Ismert festőművé­szünk nyitja meg a kiállítást. — Boldog, János? — kérdezem. — Azt hiszem igen, most tanít Jézus szeretni az embereket is. A MÁSODIK KIÁLLÍTÁS HELYSZÍNE, a Hazafias Népfront VIII. kerületi galériája. A képek rendben a falon. Dr. Gazdagné, Pataky Ilona kezében egy jókora harapófogó a bizottság egyik tag­ja most mászik le a létráról. — Nagyon szépek, — szól a bi­zottság titkára, Pataky Ilona — igazán boldog vagyok. Ez a fiú tud valamit. S amit el akar mon­dani a világnak, az valami hal­latlanul fontos. Németh János fehér ágyon, pár­nákkal feldúcolva. Az ágyneműn az egyik fővárosi kórházunk pe­csétje. Meglepetés — a Népfront a kiállítás megnyitójára „szerez­te” a szobát a művésznek. Kivizs­gálják, orvosolj és nővérek lesik minden szavát. Telefon az ágya mellett, A megnyitás előtti nap. — Igen izgatott vagyok, de tud­ja tisztelendő úr, úgy érzem, hogy sasszámyakon hordoz az Űr. S ahogy kimondja a mondatat a ba- konyszentlászlói szoba jut eszem­be, s az ott elhangzott mondat. NÉMETH JÁNOS FESTŐMŰ­VÉSZ KIÁLLÍTÁSA november 3-án nyílt a Rákóczi tér 2. sz. alatti Népfront Galériában. Ruttkay Levente — SZÉKESFEHÉRVÁR. Ok­tóber 18-án Fabiny Tamás V. évf. teológiai hallgató szuppli- kációs szolgálatot végzett a gyü­lekezetben. A gyülekezet ebből az alkalomból 9564 Ft adomány- nyad támogatta lelkészképzésün­ket. A példamutatóan szép ado­mányt ezúton is megköszöni a Teológiai Akadémia. — KISKŐRÖS. Október 31-én, a reformáció ünnepén dr. Sel- meczi János, a Teológus Otthon igazgatója vendégigehirdetéssel és előadással szolgált. Magassy Sándor V. évf. hallgató mindkét alkalommal szavalattal szolgált a gyülekezetnek. ~äHI vasárnap igEOT] Előre vetített fény 1 Kor 15, 54—58 Ha valahol, úgy koporsók mellett megkísértetdk a hitünk. Kísérti a szemmel látható, a kézzel fogható valóság. Hol a halál diadala? Itt, a szemünk előtt! Kísérti a hit valóságainak elodázása is. A „majd odaát” utópisztikus reménysége, az „amikor pedig” bizonytalan jövő­be tolt ígérete. Itt még nem — vigasztalgatjuk magunkat — de majd egykor! Nem hiszem, hogy Pál apostolnak ilyen kétszakaszos, egymástól elkülöníthető hite lett volna az örök élet felől. A halál fölötti diadal, s az örök élet reménysége nála nem ótestamentomi visszhang (Ézs 25, 8), nem filozofikus okoskodás az énem, vagy szellemem továbbélé­séről, nem álpótlék a megdöbbent ember vigasztalására, nem is a maga hitbeli erejének a fitogtatása, hanem Krisztus-tapasztalat. A ha­lálban és a feltámadásban hozzá hű Krisztus felőli bizonyosság. Einar Billing svéd énekköltő sorait idézem, amit a finnek svéd nyelvű énekeskönyvében találtam: Hitem kialvó, gyenge szikra. Kereszted lobhantja — ez a titka, így vagy hű hozzám! Ez az ereje Pálnak is a szemmel láthatók okozta kísértések között, amelyek az örök életbe vetett hitét teszik próbára. Az örök élet az ő számára nem eljövendő valami, hanem már itt benne jár. Ebből a jelen valóságából tovább nézve tud szólni arról, ami már itt bizonyosság, de teljessé majd akkor lesz. Nem innen vető­dik oda a fény, nem lidérc-villózást látunk, hanem onnan hull ide a fény. Ez tesz erőssé, szilárddá, rendíthetetlenné a Krisztus ügyé­ben végzett buzgólkodásban. Az a fény teszi érthetővé és elfogadhatóvá azt, ami szemmel látha­tó: a test elpusztulását, a romlandó, porból vett port, a halandót. A Krisztus győzelmében, a kereszt titkában, s az üres sír fényében tudva tudja és látva látja az eljövendő romolhatatlant, a halhatat­lant. Ezért hiábavaló a hit, ha Krisztus fel nem támadott, de nem hiábavaló, mert feltámadott. Keresztje lobbantja lángra ezt a hitet, kétségeskedő, kialvó szákra voltából. Szolgálati naplómnak évek óta kezdő jelmondata ez az ige: „buz- gólkodjatok mindenkor az Űr munkájában, tudván, hogy fáradozás­tok nem hiábavaló az Űrban. Sokszor vagyok fáradt, kimerült a napi lótás-futás után. Olykor reménytelenek tűnik a törekvés, a verejté­kezés, az igyekezet, a gondokkal való vívódás. Amikor fellapozom a szolgálati naplót, hogy beírjam a sokszor hiábavalónak tűnő napi el­végzett dolgokat, erre a mondatra esik a tekintetem. Vigasztal, erősít és értelmez. Nem csak amolyan „Losung”-mondat. Nem mirákulum. Nem is üres megszokottság. Nem álmoskónyvszerű bizatás. Ez a mondat valóságról beszél. Mögüle az örök élet fénye veti sugarát napi munkámra. Koren Emil • 'IO,r c-vcr - ■■■ ■■:! =v.: ,>Uvi ÍOÍ Imádkozzunk! Uram, olyan sürgető a sok-sok feladat, mely előttem van, s rám vár. S én olyan gyenge vagyok egy-egy tűnő nap alkonyán. Van értel­me az igyekezetnek? Szórd napjaimra az örök élet fényét, hogy ren­deződjenek dolgaim, a helyére kerüljön minden, s vidáman és boldo­gan tegyem mindazt, ami rám bizatott, s amit atyai szereteted vár tőlem. így legyek hű hozzád. Ámen. — Szentháromság ünnepe után az utolsó vasárnapon az oltárterítő színe: zöld. A délelőt­ti istentisztelet oltári igéje: Mt 24, 37—51; az igehirdetés alap­igéje: 1 Kor 15, 54—57 (58). — EVANGÉLIKUS ISTEN- TISZTELET A RÁDIÓBAN. November 22-én, vasárnap reg­gel 7 órakor az evangélikus egy­ház féróráját közvetíti a Petőfi rádió. Igét hirdet D. Dr. OTTLYK ERNŐ, az Északi Egyházkerület püspöke. — OROSHÁZA. Szeptember el­ső vasárnapján istentisztelet ke­retében emlékezett meg a gyüle­kezet arról, hogy Koszorús Osz­kár esperes huszonöt éve szolgál a gyülekezetben. Benkő István igazgató-lelkész Nagy Sándor fel­ügyelővel együtt tolmácsolta a presbitérium és a képviselőtestü­let jókívánságait is. Egyben kö­szöntötte Koszorús Oszkámé sz. Bartos Éva nagytiszteletű asszonyt is, hogy férjének hűséges segítő­társa volt negyed századon át a gyülekezet szolgálatában is. — Szeptember utolsó hétfőjén este ért véget a tíz év óta rendezett egyházzenei estek idei záró orgo- naestje Nagy János szentesi or­gonaművész, igazgató zenetanár szolgálatával. Ez a zeneiest-so- rozat májusban egy finn gyer­mekkórus szolgálatával kezdődött, utána Lehotka Gábort és Kárpáti Józsefet hallhatta a gyülekezet, majd augusztusban Ella Istvánt. Ezeken az estéken kiegészítő műsorszámokkal más művészek is közreműködtek ének, fuvola vagy kürtszámok'kal. — Október 18-án iktatta be Koszorús Osz­kár esperes a gyülekezet félti ° Iőjét, másodfelügyelügyelőjét, tisztségviselőit, presbitériumát és képviselőtestületét. Közös úrva­csoravétel után tettek esküt a tisztségviselők: Juhász István felügyelő, dr. Tömböly János má­sodfelügyelő, Gulyás Istvánná sz. Juhász Erzsébet pénztáros, Kraj- csovics József számvevőszéki el­nök. A gondnoki tisztet továbbra is Fekete Pál tölti be, a jegyzőit pedig Baranyai Béla. Az. új tagok mintegy tíz százaléka nő. Az istentisztelet utáni közgyűlésen Juhász István felügyelő mondott beköszöntő beszédet, s hangzottak el köszöntések és áldáskívánsá­gok. Fehér Endre volt felügyelőt és Nagy Sándor másodfelügyelőt tiszteletbeli felügyelővé választot­ta a közgyűlés. AZ ÉSZAKI EGYHÁZKERÜ­LET LELKESZKÉPESITŐ BI­ZOTTSÁGA előtt november 5-én Budapesten lelkészi vizsgát tet­tek és lelkészi oklevelet kaptak: ifj. Bence Imre beledi, Laborczi Géza nyíregyházi segédlelkészek Laborcziné Sztankó Gyöngyi és Verrasztóné Mosoni Edit csabdi lelkészi munkatársak. Ifj. Hege­dűs Lajos szolgálati megszakítás miatt megismételte a lelkészvizs­gát. Német nyelvű lelkészi szolgá­latra képesítést nyert: Koháry Fe­renc bezi lelkész. — SZÉKESFEHÉRVÁR. No­vember 1-én a délelőtti isten­tiszteleten Gáncs Aladár buda- dapesti lelkész szolgált igehir­detéssel és úrvacsoraosztással, délután az evangélikus temető­ben nagyapja síremlékénél hir­dette a feltámadás igéjét. — DUNAEGYHÁZA. Októ­ber 25-én teológusnapi szolgálat volt a gyülekezetben. Az anya­gyülekezetben dr. Selmeczi Já­nos, a Teológus Otthon igazga­tója hirdette az Igét, a gyerme­kek között Brebovszky Éva I. évf. hallgató szolgált. A szórvá­nyokban Félixen Zólyomi Má­tyás III. évf. hallgató, Solton pe­dig Mekis Ádám IV. évf. hall­gató szolgált igehirdetéssel. Az esti reformációi ünnepélyen az otthonigazgató előadással, a hall­gatók pedig énekszámokkal, ze­neszámokkal és szavalat'',' szolgáltak. A teológusnapon részt vett még Vető István I. évf. hallgató is.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents