Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-10-25 / 43. szám

Kik hallják meg?

Fehér Klára írónő legutóbbi publicisztikai cikke az Élet és Irodalom október 3-i számában meglepő címmel tárgyalja az öregek mai problémáit: „Szép esténk lesz?” Csak az utolsó bekezdéséből világlik ki, miért kapcsolja össze a mai öregek bajait az olvasók eljövendő öregkorával. Karinthy Frigyes intelmére emlékeztet. „Ne áltassuk magunkat — írja —, hogy majd, egyszer, a messzi jövőben. Eljön a perc, amikor valamennyiünk öregsége is jelen idő.”

S ha ki-ki a maga későbbi öregségére gondolva olvassa a riasztó eseteket, talán-talán másképpen viszonyul mai öregekhez. A kórházban egy mozdulatlanságra kényszerült, idős beteg nem érhette el az ágya fölé függesztett csengőt. Betegtársai minden este meghosszabbították egy bot és egy zsebkendő segítségével. De a következő napon mindig szét volt szedve. A nővért zavarta? Más: szép helyen, de távol a világtól szociális otthonnak akarnak megvenni egy épületet — hallja egyik útitársa tervezgetését Visegrád táján. Mit szólna hozzá ugyanez a Géza, ha holta napjáig „a gondnokon, a havonta egyszer odalátogató orvoson, a takarító nénin, a szakács nénin és a kilenc szobatársán kívül soha senki mást nem látna”. Hátha a „kisöregek”, ahogyan kedélyesen emlegette a negyvenéves férfi a tervezett otthon jövendő lakóit, „szívesebben élnének olyan szociális otthonban, nyugdíjasházban, ami benn van a város közepén?” — kérdezi az írónő. Azt is kérdezi, hogy a nyugdíjkorhoz közeledővel nem beszélhetnék-e meg vezetői, legalább egy évvel hamarabb, hogy milyen formában használhatná fel majd csökkenő munkaerejét. Évekkel ezelőtt az egyik nagy építkezés főmérnöknőjét éppen az ötvenötödik születésnapján nyugdíjazták. „A főmérnöknő elsápadt, összecsukta a dossziéit, és elment.” Aznap éjjel hólapátolásra jelentkezett, „önmagának akarta bebizonyítani, hogy nincs még vége az életének”.

Nem sorolom tovább a cikk megrendítő példatárát. Kettős tanulságát azonban ideírom. Az egyik a hivatalosak felelősségét ébreszti, a meglevő sok intézményes gondoskodás mellett is. A másik a nehezen megtanulható leckére figyelmeztet mindnyájunkat: a megértésre az öregek helyzetének, sorsának átélésére.

A cikk olvasása után azon gondolkodtam: hányféle beosztásban dolgozó embernek kellene felfigyelnie reá és tennie, intézkednie a nyomában, túl azon, hogy egyéni magatartásában mindenkire vonatkozik, akinek közelében öreg ember él! Kik hallják meg?

Mert a legfájdalmasabbnak azt a részletét érezzük az írásnak, amely arról szól, hogy évekkel ezelőtt egy valóban felháborító, idevágó esetet megírt a szerző — és nem történt semmi.

V. I.

AZ EVANGÉLIZÁCIÓ ÉVTIZEDE SVÉDORSZÁGBAN

Keresem a prófétát

„Az evangélizáció életbevágó fontosságú az egyház léte szempontjából. Ha nincs evangélizáció, akkor az egyház elhal” — mondott Olof Sundby svéd érsek.

A sy,éd evangélikus egyházban ezért nagy terveket szőnek egy evangélizációs kampányra. Szeretnék, ha a tervek megvalósításában valamennyi svéd gyülekezet belekapcsolódna és a laikusok milliói vennének benne részt.

Az evangélizációs kampány neve: dialógus. Először amerikai evangélikus egyházak próbálkoztak ezzel, majd kísérletet tettek vele Finnországban és a svéd Göteborgban is. Ingvar Laxvik

lelkész, a kampány egyik szervezője szerint nem sok reménységet fűznek a nagy tömegmegmozdulásokhoz. A dialógus módszerben egyes emberek beszélgetnek egymással. Laikusok állnak készen arra hogy választ adjanak mindenféle kérdésre, de a cél nem az, hogy kész feleletek álljanak rendelkezésre, hanem hogy a beszélgetők közösen próbáljanak feleletet találni. „Fel kell készülnünk arra hogy bizonyságát adjuk hitünknek, melyet elfogadtunk és hogy megmondjuk annak okát-értelmét, miért tettünk így.”

Nem tudom a reneszánsz „szupersztárja”, Michelangelo, a pápai „házi kápolna” gigantikus, több ezer négyzetméter felületű freskóján, ahol 343 figura szerepel, megfestette-e Sofoniás prófétát. A „nagyokra”, Ézsaiásra, Jeremiásra, Illésre stb. emlékszem. S most hiába kutatok emlékezetemben, Sofinásra sehogyan sesem bukkanok rá. A sixtusi kápolna freskóit renoválják. Napi 30 cm2-nyi felülettel készül el két neves olasz restaurátor. Előzetes számítások szerint több mint 12 évre lesz szükség míg készen lesznek.

FELLAPOZTAM A SZAKIRODALMAT IS, ott sem találkoztam Sofoniás portréjával. Pedig érdekelne, hogy Michelangelo miképpen képzelte el. Azt tudtam, hogy a 343 figura egytől egyig egy-egy emberi típus ábrázolása. Közöttük H. Thodé magyarázata szerint „az utolsó ítélet Krisztusa nem az evangéliumok Megváltója, hanem az Olympos istenei közül való”. Engem közelebbről az érdekelt, hogy az úgynevezett „kispróféták” közül Sofinást, akinek a könyvéből a Szentháromság utáni 17. vasárnapon az alapigénk volt, hogyan ábrázolta a nagy reneszánsz festő, öregnek, vagy fiatalnak? Dús hajzatúnak, vagy tar fejűnek?Szikrát lövell-e a tekintete, vagy szelíden, jámbor arckifejezéssel tekint alá a 20 méter magasból? Ruházata tarka, előkelő, vagy megszaggatott melléről letépett — az emberek többségét anyaszült meztelenül festette meg a mester —, jelezni kívánva szavainak súlyát, szent dühét?

Mert Michelangelónak volt képzelete!

NEKEM TANULMÁNYAIMRA KELLETT TÁMASZKODNOM, és arra, amit a tudósok a szöveg elemzése, a különböző utalások révén felderítettek, s a rövid három fejezetben elszórt hely-, idő és névmegjelölések alapján kisi- labizálták.

Néhány adat alapján is sok

Belfast (Észak-Irország) protestáns keleti negyedében hatvan év óta első ízben létesült olyan magániskola, melyben protestáns és római katolikus gyerekek együtt tanulnak. Huszonnyolc gyerek kezdte meg a tanulást a „Lagan-College”-ben, melyet egy polgárjogi mozgalom létesímindenre fény derült. Tudjuk azt, hogy Sofoniás királyi családból származott Szemben Ámóssal akit „barompásztorként” hívott el az Isten. Meghökkentő Isten kiválasztó tevékenysége! Miért hívhatott el ilyen „előkelő” embert? Nyilván összefüggött választása a drámai időkkel, amelyek meghatározták Izrael népépek helyzetét. Rövid ideig együttműködött Jeremiással, a nagy prófétával és nagyjából abban az időben, amikor a jámbor Jósiás király uralkodott. Vele egyebekben rokonságban állt.

Ezt a Jósiás királyt azért bátorkodunk jámbornak nevezni, mert az ő idejében (Kr. e. 621- ben) volt egy nagy horderejű vallási reform Izraelben. Jósiás idejében bukkantak rá a törvény- könyvre. amelyet a király felolvastatott a nép előtt, a nép’ hangos bűnbánatot tartott és eskü- véssel fogadta, hogy a' jövőben maradéktalanul engedelmeskedni fog az Űr akaratának.

Nehéz lenne néhány szóban vázolni a 621 előtti félelmetes állapotokat. Az erkölcsi anarchia tökéletes volt. Idegen isteneknek hódolt a nép, az egyéni önzés elképesztő méreteket öltött, a gonoszság hullámai az egeket verték. Sofoniás könyvéből ízelítőt kapunk abból, milyen mélyre süllyedt a nép, hátat fordítván Istennek. A királygyilkosság (Jósiás atyjának megölése) csak jelentéktelen epizódja az erkölcsi züllöttségnek.

A TÖRTÉNELEM MÉG TÖBBET TUD erről a szomorú korszakról. Kiderítette, hogy a környező népek között sem voltak kedvezőbbek az állapotok. A levegőben remegett a skithák támadásától való félelem. (A skithák a Kaukázusból leözönlő barbárok voltak, akik kardélre hánytak minden útjukba kerülő népet.) Szorongó félelem lappangott a szívekben Ninive egyre növekvő hatalma miatt is. En- ríek a városállamnak a módszeréhez is az tartozott, hogy nem ismert kegyelmet a legyőzőitek

tett. A kezdeményezők szerint az egységes iskolarendszer elengedhetetlen a protestáns és római katolikus lakosság békés együttélése szempontjából. Az iskola vezetősége reméli, hogy 1984-ben már 300 kisdiákot vehetnek fel. Ekkor már állami támogatásra is igényt tarthatnak.

iránt. Borzalmas vérfürdőket rendezett. Ninive 609-ben pusztult el. Sofoniás a város pusztulása előtt működött.

Feltehető, hogy a próféta, aki királyi vérből való. jelentős és befolyásos ember volt. Talán maga is előkészítője volt a fentebb vázolt nagy vallási reformoknak. De mert keveset tudunk működésének pontos idejéről, az sincs kizárva, hogy néhány évvel a reform után lépett színre. Akkor, amikor tapasztalta, hogy a nép esküje, fogadkozása szalmaláng fellobbanása volt, a felbuzdulás lelohadt és maradt minden a régiben, ha nem rosszabb állapotban. Akár a reform előtt, akár azt követőleg hívta őt el Isten, próféciái rettenetes ítéletről szólnak. Isten ítélete, mint a vihar fog kitörni, végigsöpör Jeruzsálemen, a hamis prófétákon és papokon, a választott népen. Azután, mint a forgószél, szétdúlja Moábot, a filiszteusok világát, Ammon fiait, Asszíriát, Ninivét.

Erről szól Sofoniás több mint két és fél fejezeten keresztül. Csak a 3,8-tól enyhül szava és változik mondanivalója vigasztalóvá. Az üdvkort hirdeti meg a „szegény nép” számára. Akkor majd énekelhet Sión leánya, harsoghat Izrael örömében.

Sofoniásra Isten „kemény beszédet” bízott. És ha nem is találom alakját Michelangelo csodálatos körképén a 343 figura között, nekem mégis van elképzelésem róla. Előttem úgy áll, mint magas, szikár, csontos alak. Kissé olyan, mint a Keresztelő! Rőt szakállát a szél borzolja, tekintete villámot lövell, hangja túlharsogja a vihart is. Jeruzsálemben a palota lépcsőit választotta „szószékül”. A ki- és besiető főembereket megállította rettenetes hangjával. Két marokra fogta az osonni készülőket, a fülükbe harsogta: „megfenyítem mind, aki a küszöbökön ugrál..Kiáltásait visszaverték a palota folyosóinak falai. Még Jósiás király szíve is beleremegett abba, amit mondott. Az emberek elhúzódtak tőle, széles ívben kikerülték őt, mintha leprás lett volna. A kalmárok üzleteikbe osontak rossz lelkdisme- rettel, a kézművesek aznap nem tudtak már szerszámot kezükbe venni, a papok áldozni, a próféták hitegetni, a bírák ítélkezni. Csak néhány rongyokba bugyo- lált szegénynek csillogott fel a szeme. A hit kiült tekintetükre, áhítattal hallgatták, hogy lesz egy üdvösséges kor, amikor nem kell félniük a hatalmaskodóktól, a szegénységtől, az Űr rájuk tekint.

Valahogy így képzelem el So- faniást. Rédey Pál

ROMAI KATOLIKUS—PROTESTÁNS ISKOLA BELFASTBAN

„Én nem keresel;, én találok”

Száz éve született Pablo Picasso

Önérzetes, irritáló mondat a cím idézete, de hitelképes, igaz szónak bizonyult annak a szájában, aki kimondta. Pablo Picasso ez, a kereken száz évvel ezelőtt született művészóriás. Egy hatalmas, sok szempontból a művészettörténetben fordulópontot jelentő életmű tanúskodik mellette.

BORZALMAS — CSODALATOS, ÉRTHETETLEN — Világos, sokat mondó — üres, képtelenség, — soha nem látott színt — művészietlen — a művészek művésze ... Ilyen és ehhez hasonló megjegyzések kísérték és kísérik műveit, művészetét, egyéniségét szenvedélyes viharokat kavarva szakmai és műélvező körökben egyaránt. Valóban sok minden elmondható róla. Egy valami azonban nem. Az, hogy vértelen, közömbös műveket vagy művészetet valósított volna meg. Bármelyik műve kerül a szemlélő elé, az valami módon provokál, indulatot korbácsol, állásfoglalásra késztet, radikálisan de megmagyarázhatatlanul megragadja az embert, hogy aztán ne feledje többé, mit tőle látott. Ki volt ez az ember, ki ilyen hatással tudott és tud lenni mindenkire?

Századunk és hazánk zeneszerző óriásával, Bartók Bélával egyidős művész temperamentumát, mindig újat hozó nyugtalanságát, elképzelhetetlent nem ismerő alkotóerejét sokan próbálják származásával, spanyol voltával magyarázni. Kétségtelen, hogy művészete elválaszthatatlan attól a légkörtől, élményanyagtól, melyet gyermek- és ifjúkorban szívott magába a múlt század utolsó évtizedének spanyolországában. De nem választható el attól a világtól sem, melybe tizenkilenc évesen toppant a századforduló művészeti életének fővárosában, Párizsban, hogy

aztán egy életen keresztül annak részese, majd egyik vezető egyénisége legyen.

ÉLETMŰVE IDŐBEN ÉS ANYAGÁBAN hallatlanul összetett és szerteágazó. Az úgynevezett „kék korszakkal” indul pályája (1901—1904) melyben megrázó

módon ábrázolja a szegényeket, betegeket, az élet kitaszítottjait drámai hangvételben, megnyújtott formákkal és szinte kizárólag a kék szín használatával fejezve ki a nyomorúság tragikumát. Az ezutá- ni „rózsaszín korszakában” bizonyos „megszelídülés”, kiegyensúlyozottság figyelhető meg a könnyed technikával készített művek során (1905—1906). 1907 fordulópont Picasso életművében, de az

egyetemes művészettörténet életében is. Ekkor születik a híres Avignoni kisasz- szonyok című mű, egyaránt keltve botrányt és bámulatot. Egy teljesen új szemléletmód, az alakok mértani formákra való felbontása, a térbeli idomok síkban

kiterítése, a különböző látószögből jelentkező formák egymásra vetítése valósul meg e művön elindítva egy új művészeti irányzatot, a kubizmust, melynek legkiemelkedőbb egyénisége lett és maradt. Az ezt követő időszak a szürrealizmus kibontakozása művészetében: a lelke mélyéből feltörő víziók, látomások jelennek meg művein, mint a Fürdő nők a tengerparton (1930) és sok más munkája jelzi.

1935-TÖL A HAZÁJÁT VÉRBE BORÍTÓ FRANCOISTA FASIZMUS polgár- háborújának hatása a lelke mélyén mindig is lakozó indulatokat, tiltakozást hozza felszínre expresszionista hangvételű alkotásokat inspirálva. E munkák csúcsán áll az 1937-es párizsi világkiállítás spanyol pavilonja számára készült óriási képe, az európai művészettörténet egyik legkiemelkedőbb alkotása, a Guernika. A hazakerülés eseménye kapcsán újra előtérbe került mű, melyet a Pradóban a művész 100. születése napján, október

25-én megnyiló kiállításon mutatnak be Spanyolországban először, Picasso addigi életművének hatalmas összegzése. A fekete-fehérben, tiszta formákkal alkotott mű nem leír egy borzalmas rémtettet, hanem részleteiben és egészében jelképet, szimbólumot alkotva döbbent rá mindenkit a mindenkori háború borzalmára, bűnös voltára. „Tragédia és burleszk, gúny és szánalom, átok és irónia, az élet lüktetése és a halál mozdulatlansága, a gondolatok és érzelmek tömege oly erővel tör fel ebből a megrázó kompozícióból, hogy az már az emberi mérték legfelső határát súrolja” — írja róla egyik mu tatója, Frank Edgar. S valóban, nincs az az ember, akit ne rázna fel, ne késztetne cselekvésre, tiltakozásra ez a végidők iszonyatát is idéző mű, melynek új, egyetemes aktualitást ad negyvenhat évvel keletkezése után a fegyverkezési verseny, s a nukeláris háború kézközeli veszélye.

„ÉN NEM KERESEK, ÉN TALÁLOK” — mondotta egyszer jelentőségteljes nyomatékkai Picasso. Igaz volt szájában a szó. Művészi nyelvben, kifejezésben, de mondanivalóban is talált olyan újat, időszerűt, melyet nem tehet félre, nem feledhet soha a ma és a holnap embere.

Ifj. Foltin Brúnó