Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-10-11 / 41. szám

Kántor-csendesnap Oroszlányon A Fejér-Komáromi Egyházme­gye vezetősége négy éve elhatá­rozta, hogy gyülekezeteinek kán­torait évenként egy-egy alkalom­mal csendesnapra gyűjti össze. Ennek külön aktualitást adott a készülő új énekeskönyv anyagá­nak megismerése. Szentháromság utáni 14. va­sárnapon több gyülekezetben nem volt harmonium- vagy orgona­kíséret, mintegy jelezve, hogy a kántorok sorrendben a negyedik csendesnapon vesznek részt. Együttlétünknek az oroszlányi gyülekezet adott otthont. A délelőtti istentiszteleten dr. Nagy István esperes, a Kol 3, 1—17 alapján hirdette Isten igé­jét. Szolgálni, kántornak lenni felelősség. Ezt vállalni, ebben munkálkodni csak új emberként lehet. Csak az tud szolgálatán keresztül a hangszer mellől is jól tanúskodni, örömöt gyújtani, bé­kességet továbbadni, akinek élete naponként megújul Krisztusban. Életúj ulás nélkül üressé, gépiessé, hazúggá válik minden szolgálat. Istentisztelet után Fasang Ár­pád nyugalmazott igazgató, az új énekeskönyv dallami bizottságá­nak tagja Bach: János-passiójá- nak I. részét elemezte. Ezen ke­resztül adott választ igen szem­léletesen arra a kérdésre, hogy mit tud a bizonyságtételben a ze­ne tenni. Hallhattuk, hogyan vá­lik egy-egy motívum vagy ak­kord az alázat, a megrendültség, a szúró fájdalom kifejezésévé. Bach nem egyszerűen saját gon­dolatait tette át a zene nyelvére. Az ő zenéje bizonyságtétel arról a Jézusról, akiből élete, hite, mű­vészete táplálkozott. Nekünk is úgy kell kántorizálnunk, hogy abban bizonyságtétel szólaljon meg! Reménységünk szerint gyüleke­zeteink a jövő évtől fokozatosan hozzájuthatnak az új énekes­könyvhöz. Ennek jegyében hang­zott el a délutáni előadás, me­lyen lehetőség volt a problémák, kérdések megbeszélésére. Itt íze­lítőt kaptunk énekeskönyvünk gazdag gyűjteményéből. Egy-egy bemutatott éneknél tanácsot kap­tunk a helyes előadásmód, re­gisztrálás, a tempó megválasztá­sához. Általános tanácsként hang­zott el: mielőtt megszólaltatunk egy éneket, tudnunk kell, ki be­szél (ki szólal meg abban), kinek beszél, és végül mit mond. E há­rom szempont döntően meghatá­rozza annak karakterét, előadási módját. Mindnyájan éreztük, hogy az átállás nem lesz könnyű feladat sem nekünk, sem a gyülekezetek­nek. Mégis örömmel készülünk az új énekek megtanítására. A leg­közelebbi együttlétünkkor talán már tapasztalatainkról is beszél­gethetünk. Késő délután volt, amikor 30 fős csoportunk a záróáhítat üze­netével hazaindult. „Űj éneket adott a számba. Istenünknek dicséretét” Zsolt 40, 4 Sztruhár András PAPAI BÉKEFELHÍV ÁS II. János Pál augusztus végén, nyári rezidenciáján mondott be­szédében felszólított, hogy semmi erőfeszítést sem szabad sajnálni, mely a béke biztosítását szolgálja. A több ezer fős zarándokcsoport előtt elhangzott szavait hangszóró­kon közvetítették a római Szent Péter térre is. Utalva a második világháború kitörésének (1939. szept. 1.) évfor­dulójára, a pápa ezt mondta: „Ezt ez évfordulót, melyhez ilyen fáj­dalmas és tragikus emlék kapcso­lódik, nem szabad elfelejtenünk.” Emlékeztetett ez év február 25-én Hirosimában és Nagaszakiban tett látogatására: „A végéhez érő há­ború az első atombomba felrob­bantásával éppen ott hagyott sivár jelet az emberiségnek arról, hogy a nukleáris energia felhasználásá­val milyen lehetne egy új hábo­rú.” A második világháború 42 évvel ezelőtti kitörésére való em­lékezés nemcsak a múltnak szól, hanem „minden nemzet és az egész emberi nem jövőjének is”. Mivel azóta a nukleáris fegyverek mennyiségükben is, romboló ere­jükben is sajnos növekedtek, azért kell „e • pillanatban minden erő­vel aláhúzni annak szükségessé­gét, hogy minden erőfeszítést vál­lalni kell. mely a béke biztosítását szolgálja”. A pápa emlékeztetett Hirosimá­ban elmondott beszédének szavai­ra, majd így folytatta: „Ezt a fel­szólítást minden erőmmel megis­métlem ma abban a meggyőződés­ben, hogy meghallgatásra talál. Ezt várja az egész világ. Maga Krisztus hív bennünket arra, hogy békét teremtők legyünk”. — Szentháromság ünnepe után a 17. vasárnapon az oltárterítö színe: zöld. A délelőtti istentisz­telet oltári igéje: Lk 14, 1—11; az igehirdetés alapigéje: Zof 3, 9. — KIBOCSÁTÁS LELKÉSZ! MUNKATÁRSI SZOLGÁLATRA. Október 18-án délelőtt fél 11 óra­kor istentisztelet keretében a rá­koskeresztúri templomban bocsát­ja ki lelkészi munkatársi szolgá­latra Hegedűs Zsuzsanna végzett teológust dr. Káldy Zoltán, a Dé­li Egyházkerület püspöke. Istentiszteleti rend Budapesten, 1981. október 11-én Deák tér de. 9. (úrv.) Takácsné Ko­vácsházi Zelma, de. 11. (úrv.) Hafen- scher Károly, du. 5. Ifj.- Foltin Brúnó, du. 6. Szeretetvendégség. Fasor de. 11. Gáncs Aladár, úu. 6. Muntag Andorné. Dózsa György út 7. de. fél 9. Gáncs Aladár. Üllői út 24. de. fél 11. Ruttkay Levente. Karácsony Sándor u. 31—32. de 9. Ruttkay Levente. Rákóczi út 57/b. de. 9. (szlovák) Cselovszky Ferenc, de. 12. (magyar) Ruttkay Levente. Thaly Kálmán u. 28. de. 11. Rédey Pál. Kőbá­nya de. 10. Ferenczy Erzsébet teol. (szupplikació). Vajda Péter u. 31—33. de. fél 12. Ferenczy Erzsébet teol. (szupplikáció). Zugló de. 11. (úrv.) Schreiner Vilmos, du. 4. Szeretetven­dégség: Schreiner Vilmos. Rákosfaiva de. 8. Schreiner Vilmos. Gyarmat u. 14. de. fél 10. Kassák Lajos út 22. de. 11. Smidéliuszné Drobina Erzsébet. Váci út 129. de. negyed 10. Benczúr László. Frangepán u. de. 8. Benczúr László. Újpest de. 10. Blázy Lajos. Pesterzsébet de. 10. Virágh Gyula. Soroksár Újtelep de. fél 9. Virágh Gyula. Pestlőrinc de. 10. Matuz László. Kispest de. 10. Bony- nyai Sándor. Kispest Wekerle telep de. 8. Bonnyai Sándor. Pestújhely de. fél 10. Schreiner Vilmos. Rákospalota MÁV-telep de. 8. Matúz Pál. Rákospa­lota Nagytemplom de. 10. Bolla Árpád. Rákosszentmihály de. fél 11. Karner Ágoston. Sashalom de. 9. Karner Ágos­ton. Mátyásföld de. 9. Cinkota de fél 11. Szalay Tamás, du. fél 3. Kístarcsa de. 9. Rákoscsaba de. 9. Kosa László. Rá­koshegy de. 9. Ferenczy Zoltán. Rákos- ligCt de. 11. Kosa László. Rákoskeresz­túr de. fél 11 Ferenczy Zoltán. Bécsikapu tér de. 9. (úrv.) Koren Emil, de. fél 11. (német), de. 11. (úrv.) Koren Emil, du. 6. Madocsai Miklós. Torockó tér de. fél 9. Madocsai Miklós. Óbuda de. 9. Görög Tibor. de. 10. Gö­rög Tibor. XII., Tartsay Vilmos u. 11. de. 9. de. 11. du. fél 7. Budakeszi de. 8. Pesthidegkút de. fél 11. Modori u. 6. de. 10. Kelenföld de. 8. ,(úrv.) Bencze Imre, de. 11. (úrv.) Missúra Tibor, du. 6. Bencze Imre. Németvölgyi út 138. de. 9. Mlssura Tibor. Nagytétény de. fél 9. (úrv.) Rozsé István. Kelenvölgy de. 9. Budafok de. 11. Rozsé István. Buda­örs du. 3. (úrv.) Rozsé István. Török­bálint du. fél 5. Rőzse István. Csillag­hegy de. fél 10. Benkő Béla. Csepel de. fél 11 Mezősi György. — RÉGI, 1947 előtti használt levelező­lapokat, levélborítékokat, tábori postát és bélyeggyűjteményeket veszek. Kü­lönösen érdekelnek az egykori Árva és Szepes megyében feladott levelek. Cor- nides Sándor bélyegkereskedő. Buda­pest. 1067, Lenin krt. 79. (udvar!). Tele­fon: 121-589. EVANGÉLIKUS ÉLET A Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszti: a szerkesztő bizottság A szerkesztésért felel: Mezősi György Felelős kiadó: Harkányi László Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1088 Budapest Vili., Puskin u. 12. Telefon: 142-074 Csekkszámlaszám: 516—20 412—Vili Előfizetési ár: egy évre 240,— Ft Árusítja a Magyar Posta Index: 25 211 ISSN 0133—1302 81.2732., Athenaeum Nyomda, Budapest Rotációs magasnyomás Felelős vezető: Soproni Béla vezérigazgató „... az a győzelem, amely le­győzte a világot, a mi hitünk” (ÍJn 5, 4b). VASÁRNAP. — „Mi pedig há­lával tartozunk az istennek min­denkor értetek, testvéreim, aki­ket szeret az Űr, mert kiválasz­tott titeket az Isten kezdettől fogva az üdvösségre” (2Thessz 2, 13 — Jer 14, 21 — Mt 15, 21—26 — Zsolt 119, 41—48). Szolgáló emberek nélkül szegény és sivár lenne a világ. Pedig sokan inkább várják a szolgálatot, minthogy tennék. A szeretet azonban nem vár, hanem cselekszik, megteszi, mielőtt kérnék s nem tud nyu-, godni addig, amíg ínséget, szük­séget lát maga körül. „Add, vé­gezzem, Uram, Én dolgomat se­rényen, Mint hű szolgád tegyem, Amit parancsolsz nekem” (29. ének 2.). HÉTFŐ. — „Azért nagyon vi­gyázzatok magatokra, és szeressé­tek Isteneteket, az Urat!” (Józs 23, 11 — Lk 7, 41—42 — IMóz 32, 23—32 — Zsid 3, 1—6). A ta­pasztalt öreg Józsué tudja, hogy a szeretet nem természetes tulaj­donságunk. Isten szeretetének a továbbáramlása bennünk. Ezért kell Istenhez ragaszkodni. Ez a ragaszkodás mozgósít, indít, kény­szerít. Ha Isten ennyire szívén viseli az emberek dolgait, mi len­nénk a szűkkeblűek? Nem mi hozunk-e szégyent az Ö nevére? „Isten, szívem néked adom Ked­ves ajándékul, Ezt kívánod tő­lem, tudom, Fogadd sajátodul” (431. ének 1.). KEDD. — „Én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited” (Lk 22, 32 — Zsolt 116, 6 — ÍJn 4, 4—11 — Zsid 3, 7—19). „Ha te nem tanácsoltál volna en- gemet, akkor már régesrégen mindent elrontottam volna” — imádkozta egykor Luther. De Is­ten tanácsol, óv, őriz. Nem ma­gunknak, a felebarátainknak. Nem akkor maradunk meg a hit­ben, amikor mi akarunk hinni, hanem, amikor Istenben bízva bátran látunk neki a tennivalók­nak, a segítésnek; harcolunk a rossz ellen. „Légy te hív a re­ménységben, Isten látja sorsodat, El ne csüggedj az ínségben, Vesd rá minden gondodat” (429. ének 4.). SZERDA. — „Illést egy angyal érintette meg és ezt mondta ne­ki: Kelj föl, egyél!” (lKir 19, 5 — Zsid 1, 14 — Ézs 49, 1—6 — Zsid 4, 1—13). Aki jó reménységgel végzi feladatait, hűségesen áll helyt munkájában, az megta­pasztalja, hogy nincs egyedül. Hol társra lel, hol megelégül tes- tileg-lelkileg, hol pedig új erőt nyerve éli át, hogy jó ütőn ha­lad. A szolgálat lehet fárasztó is olykor, találkozhat' meg nem ér­téssel is, de viszi előre az embert vándorútján. „Ne féljetek, én elől járok A küzdelemnek tüzében, Híven timellettetek állok, Meg- védelek a veszélyben” (430. ének 4J. * CSÜTÖRTÖK. — „Ti se kér­dezzétek tehát, hogy mit egyetek, vagy mit igyatok és ne nyugta­lankodjatok” (Ll: 12, 29 — Ézs 58, 11 — Ézs 49, 7—13 — Zsid 4, 14—5, 10). Hajlamosak va­gyunk sokszor feleslegesen is problémázni. Olykor magunkat féltjük. Jogokra hivatkozunk, em­beri szabadságunkra. De elfelejt­jük, hogy mindennek csak akkor van értelme, ha szolgálunk vele. Ha pedig azt tesszük, akkor Is­ten megoldja egyéni kérdéseinket. „Ö, segélj, hogy életemet, Uram, néked szenteljem, S minden cse­lekedetemet Kedved szerint ren­deljem.” (437. ének 6.). PÉNTEK. — „Hit által enge­delmeskedett Ábrahám és elin­dult, nem tudva, hova megy. Hit által költözött át az ígéret föld­jére, mint idegenbe és sátrakban lakott Izsákkal és Jákobbal, ugyan annak az ígéretnek az örökösei­vel” (Zsid 11, 8—9 — IMóz 28. 15 — Jn 9, 35—41 — Zsid 5, 11— 6, 8). Aki előre kar biztosítékokat kapni, az nem bízik Istenben. A hit bizodalom. Isten nem akar nekem rosszat. „Mind jó, amit Isten tészen, Ö éltem kegyes Atyja; Bár örömnapom enyész- szen, Ismét rám virraszthatja. Nem káromra, Sőt hasznomra Céloz itt minden műve, Leszek hát holtig híve” (376. ének 6.). SZOMBAT. — „Az Ür ígéretei tiszták, olyanok, mint a hétszer tisztított ezüst” (Zsolt 12, 7 — IThessz 2, 13 — ApCsel 5, 34—42 — Zsid 6, 9—20). Érdemes elég­nem, odaáldoznom magam, el­vesztegetnem az életem? Csak azt érdemes! Mert mit használ, ha az egész világot megnyerném is!? Öröm, boldogság, megelégedés csak ott van, ahol megosztjuk magunkat másokkal s megfeled­kezünk önmagunkról. „Adj erőt hát. Istenem, Hogy hitben végig megállják, S úgy, mint égi Mes­terem, Jót művelve szerte jár­jak, Hűséggel keresve itt A jobb élet útjait” (438. ének 3.). Kovács Pál — KÖRMEND. A gyülekezet újjáépített lelkészlakását és újon­nan épült gyülekezeti termét ok­tóber 18-án, vasárnap délelőtt 10 órakor kezdődő ünnepi hálaadó istentisztelet keretében szenteli fel D. dr. Ottlyk Ernő, az Északi Egyházkerület püspöke. Makkai Sándor: HARMADNAPON... Részlet az „Elet Fejedelme” című elbeszélésből (Folytatás) — Menjünk a víz mentén felfele, mon­dotta Magdaléna. A kert felől folyt s így odavezet. Mentek. De a víz egyszerre csak elve­szett a kövek alatt. Ekkor tehetetlenül állottak meg. A sírt nem lehet többé megtalálni. Em­beri erő soha el nem hányja már a kőhe­gyet, amely a kedvest takarja valahol. És szívük tehetetlen nagy fájdalmában kezü­ket tördelve siránkoztak az asszonyok. Csípős reggeli szél hófehér ködöt höm- pölygetett a hegyek tetejéről. Felnézett Mária. Alig száz lépésnyire vigyorgott a Koponya. Odanézett Fia bitó­fájára. Szívére szorította a kezeit. Nézte mond- hatatlan kínná fagyott, üveges tekintettel a keresztet. Aztán kinyújtotta feléje kar­ját, majd keblére vágott és felsikoltott az égre: — Öh, Isten! Isten! A köd betakarta a Koponyát. „Kár! Kár!” — recsegett a varjútábor. — Istenem, mit tegyünk? — tördelte Salome. — Öh, csak egyszer még, egyszer még! az érdes arcát! a hideg kezét!... Nem fo­gom látni többé! Megszólalt Magdaléna, maga elé me­redve: — Menjünk vissza a városba. Keressé­tek meg Józsefet. Vagy a kertészt. Akik itt voltak akkor. Jöjjenek. Jobban ismerik itt a járást. Hátha segíthetnek? Hátha megtalál­juk? ... A szava elfulladt szívének resz- ketésében. — És te? — kérdezték egyszerre ketten. — Én itt maradok addig. Én őrzöm... a helyet. Menjetek hát! Elmentek. És leült Magdaléna egy nagy kőre. Nézte a gomolygó ködhullámokat, melyek las-t san hömpölyögtek feléje és úgy betakar­tak mindent, hogy alig lehetett látni né­hány lépésnyire. Furcsa, démoni alakok hajlongtak a ködben. Rejtelmes sóhajok szállottak fel a kőtemető alól, mintha az összezúzott kertek lelke hörögne. — Most harmadnapja, hogy eltemették. Jól emlékszik, mint fektette bele a kő­vályúba. Még látja eltorzított drága arcát. Harmadnapja, ez a halott mindene. Az volt az egyetlen reménye, hogy még egy­szer megláthatja Öt. Hogy ő fogja letö­rölni róla a vért, a port. Hogy majd ö lesz az utolsó, aki örökre elhagyja a sírt és úgy meg fogja nézni az arcát, hogy soha­sem felejtheti el. Az arca! Íme előtte áll. Szelíd, biztató istenarc. Egy sötét órájában feléje hajolt, felemelte őt a porból és elvezette az ő életének új gyönyörű útjára. Egy szava, egy kézfogása elég volt, hogy meghaljon benne a régi lélek, a bűnös, a gonosz és fölébredjen az új, a tiszta. — És ez az élet rothad a sírban? Ez a teremtő élet? Hát lehet az, hogy aki hatal­masabb volt a bűnnél és a halálnál, mert visszarántotta őt azokból, maga áldozatul essék azoknak? Ez a békességes, új tavaszt fakasztó Lélek, az Isten, meghalhatott? ... Hiszen ő életet, örök életet ígért az övéi­nek! „Aki énbennem hiszen, ha meghal is, él!...” És maga ne bírta volna ezt az életet? — Aztán... hiszen ő most még jobban szereti, mint eddig! Megszakadó szíve minden imádatával tapad hozzá! De kit szeret hát? Azt a testet, ami egész gyö­nyörű életéből fennmaradt? Hiszen ő nem az a test volt! ö több, ő más! Aztán hol is van az, akit, szeret? Akiért szíve ügy ég és vergődik? Meghalt!... Lehel-e halottat ily makacs, olthatatlan lánggal szeretni? Nem, így csak Istent lehet, aki végtelenül nagyobb, mint az ember. És ő az volt. Messiás volt. Előre tudott min­dent, előre hirdette a halált... és azt... hogy ... feltámad!... Feltámad!... De hiszen itt fekszik valahol... De hol? Hol van a sírja? Hol a teste? Felemelkedett a kőről. Szétnézett. Köd hömpölygőn a kövek felett. Valahol itt van a kert. Valahol benne a sír. A sírban Ö. De hát hova lett a kert? Hol a halott? Nincsen! Hiába is keresné Nincs többé! Hol a sír? Nincs sír sehol. Hiába keresné őt, hiába, mert nincs itt. összeomlott minden, amieddig volt... Ö ontotta össsze, hogy ne keressük őt ott és ne találjunk reá a sírban, ahol nincs, amely nincs sehol! Aranyos napsugár ömlött végig a mező­kön, a hegyeken... Átömlött a ködön is és fénytenger áradott el Magdaléna körül. Gomolyogni, lengeni, kavarogni kezdtek a párák. Csodálatos, sejtelmes alakok ke­ringtek a levegőben. Mereven, kápráző szemmel nézte őket az elbírhatatlan ra­gyogásban ... s mintha álmot látna, fi­gyelt egy fényes, tündöklő alakot, amint a kövek közül feléje lengett. Talán jelleg, talán pára? Fehér ruhás ember az... bi­zony! Csupa fény s kitárt karjaival a vég-, telent látszik magához ölelni. Megbüvölve nézte a leány, amint fel- emelkedett, tisztán látta. egy hatalmas sziklahalom mögül. Szíve majd szétpat­tant. Odarohant... És íme ott volt a sir, igen, ott volt a kőtorlasz mögött. Körü­lötte összetört fák. A nagy fedőkő félre- taszitva. Az üregében ott a kőágy... az üres lepedők... és még mindig magaso­dik, emelkedik a ködalak, éppen a kőágy felett. Már alig érinti a köntöse. Most felette lebeg már. Künn van. Fenn van a levegőben! Egy édes. Ismerős hang csendül meg .. I a levegőben-e. vagy a szívében? Nem tud­ja Magdaléna, de hallja: — Ne keresd a halottak között az Élőt! — Mester!... Mesterem! Karjai beleölelnek a napsugaras leve­gőbe, szemében égi tűz ragyog. Hatalmas roppanás ... Magdaléna megrázkódva tekint oda és látja, hogy a sziklahalom leroskadt és be­temeti a Názáreti Jézus sírját.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents