Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1981-08-30 / 35. szám
GYERMEKEKNEK. A farizeus és a vámszedő Két ember imádkozik a templomban. Azon kívül, hogy imádkoznak, semmi közös vonásuk nincs. Egészen különböző háttérből jöttek, egész másként imádkoznak és egészen másfelé visz az útjuk imádság után a templomból. Vizsgáljuk meg, miféle emberek ők! AZ EGYIK FARIZEUS. Rendkívül becsületes ember. Sohasem ütközött össze a törvénnyel. Igyekezett élete minden területén tisztességesen, rendesen élni. Ezen túl istenfélő ember is volt. Ismerte a Bibliát, pontosan megtartotta a parancsolatokat, a legapróbb törvényeket is. Sohasem vétett ellenük. Ehhez szabta az életét, még áldozat árán is. Ezt a két kétségtelenül pozitív vonását azonban messze felülmúlja, hogy mindezekért Istennek ad hálát. Megköszöni Istennek, hogy ilyen becsületes, jó, köztiszteletben álló ember, hogy jobb, tisztességesebb, mint mások. Hosz- szan, szépen, jól fogalmazott mondatokkal imádkozik. Biztos van benne gyakorlata, tudja, hogyan kell imádkozni. Van mit megköszönnie, s ezt meg is teszi. HATUL A TEMPLOMBAN ÁLL A MÁSIK. Nem érzi magát Olyan otthonosan, mint a farizeus. Nem is mer előre jönni, meghúzódik hátul a félhomályban. Nincsenek szép szavai sem. Ügy látszik, nincs nagy gyakorlata az imádkozásban. Alig talál egy-két szót. Lehajtja a fejét, s csak eny- nyit tud mondani: Is,len, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Ez a csöndes, kicsit riadtnak tűnő émber vámszedő. Teljesen igaza van, amikor bűnösnek nevezi magát. Elég sok rosszat tett életében. Kihasználva, hogy pénzzel dolgozott, alaposan kiuzsorázta az embereket. Teli volt a zsebe pénzzel. Nem tisztesseges utón szerezte. Nem csoda hat, hogy amikor megpillantja őt a farizeus, még külön megköszöni Istennek, hogy ő tisztességes, becsületes ember, nem olyan, mint az a vámszedő ott a templom végében. Bizonyára van véleményünk erről a két emberről. Egyik rokonszenves, a másik nem. Jézus is elmondja, hogyan vélekedik a két imádkozó emberről. Az egyiket igznak mondja és igazzá teszi Isten, a másikat nem. S bármily furcsa, a vámszedő az igaz, nem a farizeus. Vajon miért? .Mindaz a jő, amit a farizeus elmond magáról, teljes egészében igaz. De van két olyan pont, ahol nagy baj van. Az egyik az, hogy ő úgy igaz, hogy közben lenézi és mélységesen megveti a másikat. Ügy tűnik, képtelen enélkül az összehasonlítás nélkül létezni. Még imádkozni sem tud másként. Lenézi a vámszedőt, de nem látja igazából Istent sem. Annyira elégedett önmagával, hogy nyugodtan megáll Isten előtt, még kérni sem tud. Csak önmaga jóságáért mond köszönetét. Azt hiszi, nincs is szüksége semmire. O mindenki előtt, még Isten előtt is emelt fővel állhat meg. Eközben szem elől téveszti azt a döntő szempontot, amit meglát a vámszedő. Ö amikor imádkozik, bajosan tud önmagára mutatni és saját jóságában bizakodni. Ha saját magára néz, csupa rosszat lát. Nem is bízik másban, csak abban, hogy Istent irgalmasnak ismeri. És nem csalódik! Többet kap, mint amit vár. Mert Isten szere- tete olyan nagy, hogy túlszárnyalja a legsúlyosabb bűnöket is. Megismerheti mindenki. Mindenki, aki nem saját jóságában, hanem Isten szeretetében bízik. Szabóné Mátrai Marianna AZ ERFURTI AGOSTONRENDI KOLOSTOR RENOVÁLÁSA Dr. Andrew Chiu, a Hongkongi Kínai Evangélikus Egyházak Szövetségének elnöke felhívta az ottani egyházakat, hogy anyagilag támogassák az erfurti (NDK) ágos- tonrendi kolostor renoválását. A Lutheránus Világszövetség Egyházi Együttműködési Bizottsága azzal a kéréssel fordult az evangélikus egyházakhoz, hogy 1.8 mii. lió dollárral támogassák a tervet, hogy 1933-ra, Luther születésének 500. évfordulójára elkészülhessen. A KISALFÖLD című dunántúli hetilap augusztus állítására, mint a város tizennyol- 6-i száma felhívja az olvasók fi- cadik látogatásra méltó érdekes- gyeimét az Evangélikus Országos ségére. Múzeum soproni gyűjteményi ki„írok nefctefe, ifjak...” Édes otthon Végre hazautazhattam. A tanév megfeszített munkája, évvégi vizsgák izgalma, s az azt közvet-, lenül követő külföldi szeretet- munka fáradsága és öröme után újra átélhettem, hogy milyen jó itthon lenni. Pihentető munkaváltás, kikapcsolódás és felfrissülés után jól is jött a feladat, hogy a fenti, megadott cím alapján elgondolkodjam, mit is jelent számomra és miért kedves nekem az otthon. AZ OTTHON TUDATOSÍTJA BENNEM, HOGY GYERMEK VAGYOK, gyermek lehetek. Itt nem kell magamra erőltetnem a felnőttet, a mindent tudót, hanem elengedhetem magam, kérdezhetek, elfogadhatok. Hagyhatom, hogy kiszolgáljanak, útba igazítsanak. Nyitogassák a szememet, leckéztessenek. Vigasztaljanak. Itthon vannak mellettem a szüleim, akik már tapasztalatokat szereztek, próbákon mentek keresztül érettem is és számomra is. Mellettük lehetek egészen rájuk szoruló és gondoskodásra váró gyermek. Ezért áraszt békét és nyújt biztonságot az otthon. Ezzel ölel körül, oldoz fel, és ad új erőt. AZ OTTHON TESTVÉRI KÖZÖSSÉGET IS JELENT SZÁMOMRA. Hozzám nagyon közeli és mégis más kortársakkal való kapcsolatot. Az otthon mindig kínált játszótársat, bizalmas barátot, ösztönző példaképet és felelősségre késztető kisebb testvért. Mindig színes, mozgalmas játék, lelkes tervezés, szárnypróbálgatás színhelye volt, és vissza- Visszatérö számvetések, korrekciók és újrakezdések színhelye is. Az én otthonom az iskola mellett van, és nehezen tudnám eldönteni, hogy hol tanultam többet. Otthonomba sok különböző iskola magvetése gondolatébresztése és hatása is beáradt. Testvéreim más és más iskolákba jártak, és azok gazdag világából hoztak, vagy küldtek ízelítőt nekem is. Otthonomba jöttek az iskolák, a lélekébresztő és szellem- formáló hatások. A népes, test véri közösség egyik legnagyobb áldásának azt tapasztaltam, hogy életem legfogékonyabb időszakában testvéreimen keresztül széles fronton érintkezhettem a fiatalok változatos, eszméltető, indításokat adó világával. Otthonomban harmonikusan volt együtt a meghitt bensöségesség és a külvilág felé való nyitottság. Megnyugtatott és felcsigázott. Itt lehetett lerakodni és felszerelkezni, meggazdagodni. OTTHONOM A TEMPLOMOT IS MAGÁBA ÖLELI. Annyira szó szerint, hogy egy udvarra nyílik lakásunk és az Isten háza. Csak néhány lépés van a két ajtó között. És rendszerint mindig nyitva van mindkét ajtó. Ez ritka kedvező helyzet, de nem csak ezen múlik, hogy otthonom a templomra is kiterjed. Tudok Siv Widerberg: SÓDERPARTI Daniel, aki az osztályunkba jár, a vacsorát Sóderpartinak hívja. „Sódert esztek vacsorára?” kérdeztem egyszer (mert szerintem ez a Sóderparti J olyan lükén hangzik). „Frászt” mondta Daniel, „húst eszünk, és mindenki nyomhatja a sódert, , és senki se mondja, hogy fogd be a szád, és mindig kipakolhatod, ami a szívedet nyomja” mondta Daniel, és nevetett Mégiscsak lükén hangzik, hogy De Ami a Szívedet Nyomja, az Nálunk csak olyan közönséges Sóderparti. ínár igén! Vacsora van. (Ami a szivedet nyomja, Budapest 1978.) olyan családokat — és az otthon kedvességénél ezekre is gondolok — ahol nagyobb térbeli távolság mellett is ,,második otthonnak” ismerik az Isten házát. Mert a családtagok otthonosak a templomban is, és náluk is otthonra talált az Isten igéje, az Isten ügye, az evangélium szolgálata. Nálunk is a szülő—gyermeki és a testvéri viszony ilyen őszinte és kölcsönösen gazdagító voltának alakulásában jelentős szerepe van a kegyelemnek, a személyes hitnek, az Istennel való bizalmi kapcsolatnak. Zavaró körülmények nálunk is vannak. Személy szerint mi se vagyunk mindig készek és alkalmasak a harmonikus otthon megvalósítására. Rászorolunk a nagy Kiengesztelő és Békéltető megigazítá- sára. És áldjuk is Öt azért, hogy nem fárad bele kegyelmének, békéjének és szabadításának ajándékozásába. EZÉRT LEHET OTTHONUNK A SZERETET TŰZHELYE. Itt szeretnek engem, és itt szerethetek én másokat. És az itt tapasztalt szeretettől — Isten szerete- téből és családom szeretetéből — telik az otthonon kívülre is: nehezebb emberekre, megpróbálóbb távolságokra és sivárabb feladatokra is. És nagyon biztató számomra, otthonára hálával és megbecsüléssel gondoló mindenki más számára is, hogy erről a forrásról az van megírva, hogy kiapadhatatlan: „a szeretet soha el nem.fogy”. ÉDES OTTHON. Amikor leírtam ezt a megadott fenti címet, még nem voltam bizonyos benne, hogy el tudom-e mondani ezt az és otthonomról, de amint rendre végiggondoltam az előbbi felismeréseket, egyre kedvesebbé, „édesebbé” lett az számomra. Kívánóm, hogy olvasóimat is ebben a felismerésben erősítsék meg soraim a maguk otthoni világát illetően. Csepregi Erzsébet EVANGÉLIKUS — ORSZÁGOS MÚZEUM Budapest V., Deák tér 4. Állandó kiállítás: Evangélikusság a magyar kultúrában Időszaki kiállítás: Liturgikus művészet — keresztelési tárgyak Nyitva hétfő kivételével naponta 10—18 óráig Rédey Pál, lelkész testvérem, három részletben közölt cikke a varjakról és a fecskékről olyan kérdést érintett, amelyet régen keresek az Evangélikus Életben. Akik külföldön szolgálják magyar népünket, nagyon jól ismerjük az áttelepülésekből származó nehézségeket. Volt idő, amikor gyülekezeteink népe ilyen „áttelepültekből” állott. Mi is találkoztunk „ingázókkal”, mert magunk is közéjük tartoztunk, akik gondolatban és álmainkban hazajártunk. Emlékeirikben megszépülnek a „régi” gyülekezetek, zökkenő- és gondmentessé válik a régi egyházi élet. Nem foglalkozunk elődeink küzdelmeivel, mert nem mi hordoztuk a templom fenn- és megtartásának a gondjait. Valamiképpen gyermeki szemmel gondolunk vissza, azt gondoljuk, hogy hivőnek, egyháztagnak lenni azt jelenti, hogy szeretjük énekeinket, büszkék vagyunk templomunk szépségére, s szívesen hallgatjuk lelkészeink szívnek szóló prédikációit. Ezzel szembeállítva az új környezetben talált gyülekezetek sokszor idegennek, helyesebben kijózanítóan gyakorlatiasnak tűnnek fel. Különösen áll ez az amerikai egyházakra, ahol a segítségnyújtás mellett az újonnan érkezettől elvárják, hogy hitvalló áldozatkészséggel lépjen be az egyházi közösségbe Néha úgy tűnik, mintha az amerikai gyülekezet kevésbé szelíd magatar'tású Levél Éssak-Amerikából Emlékek a károgó varjakról... és anyagias természetű lenne. Zavaró például a látogató számára az, hogy az istentiszteleten perse- lyezés folyik, amelybe mindenki egy-egy pénzes borítékot helyez. Mi otthon nem ismerjük a keresztyén szolgálatnak és áldozatnak ezt a formáját, s egyenesen megbotránkoztató volt egyesek számára az a tudat, hogy ez minden vasárnap megismétlődik, s a lelkész az oltár előtt áldó imádságot mond úgy az ajándékozóra, mint az ajándékra, hogy azt Isten akarata szerint használja fel a gyülekezet. Sok varjú károgott ezért, s megtagadta az ilyen formában való részvállalást új gyülekezetének a fenntartásában. Legalábbis gondolkodási időt kért. De volt olyan, aki még a templom környékéről is elrepült, mondván, az egyház ne beszéljen neki kötelességekről. Ez a kérdés általában problémát okoz több embernél. Megszokták már. hogy Istentől mindig csak kérjenek, sőt még azt is, hogy Isten nevében az egyházaktól szolgálatot követeljenek. De nem tudják elképzelni azt, hogy nekik is van kötelességük, mégpedig akkor is, ha szegények és kezdők az új gyülekezetbe?. Sokszor az volt az érzésünk, hogy egyes emberek szervezete összenőtt a pénztárcájukkal. Ezért szenvednek képzelt kínokat, amikor mások már örvendeznek a közösen elért eredményekeken. Pedig az áldozatokról, a szolgálatról tudomást kell venniök az ősi fészekből kikényszerült varjaknak. Nem tagadjuk, hogy helyzetük nehéz. Hiszen talajt vesztenek, tájékozatlanok és önbizalmuk is megrendült. De fel kell hívnunk a figyelmüket arra, hogy éppen keresztyénségük, egyházi hűségük alapján van komoly tennivalójuk. Nem szabad önmagukat sirató, helyben topogó emberekké válniok, hanem nekik is keresni kell, vagy éppen újraépíteniök azt, ami elveszett és értékes volt. Az új templomot nekik kell felkeresniük. Még az öregek és betegek is fel tudnak küldeni valakit egy látogatóért vagy - lelkészért. A legtöbb esetben az igazi baj oka a kényelmesség, vagy az a hamis felfogás, hogy ők hűek maradnak régi gyülekezetükhöz. Nem szabad engedni, hogy a családi fészek, a régi templom emléke halotti takarója legyen életünknek, amelyik alatt elkorcsosodik még hitünk is. Inkább rugói, elindítói legyenek a bekapcsolódás vágya felé, hogy gyermekeink számára is születhessenek hasonló élmények.; Ez nem jelenti azt, hogy ne gondoljunk szeretettel a régi ekre, s ne tartsunk kapcsolatot egymással, de hitünket ott kell gyakorolni, ahol élünk. Igen, az áttelepülés hitünket is krízisbe hozza. Azok élik át szerencsésen ezt a válságot, akiknek egyházszeretete több, mint szentimentális érzés, amit „csak” a régi templomban éreztek. A hitnek egyik jele az, hogy újra átgondoljuk az egyház lényegét, s benne saját, személyes feladatainkat. A próbákat pedik ki kell állni a nehéz helyzetben is, még akkor is, ha az új egyházban a tagok nem voltak barátságosak az első találkozáskor. Talán éppen azért, hogy mi álljunk közéjük, s pótoljuk ezt a hiányt. De talán, s erre is jó néha gondolni, hogy a mi beköszöntésünkből se volt kiérezhető az, hogy egy hittestvér érkezett közéjük! Néha azt is be kell látnunk, hogy az azonnali ölelkezés nem mindig szükséges feltétele igaz hitünknek. Ugyanakkor nagyon komoly kérdésre hívta fel Rédey lelkész testvérem gyülekezetünk figyelmét. Tudomásul kell venni a magyarországi nagy népvándorlást. Nem lehet ezt elintézni azzal a gondolattal, hogy majd „az ige éhsége” beviszi híveinket új gyülekezeteikbe. Missziói > szolgálatomnak sokáig nagy gondja volt ez a kérdés itt Amerikában. Azt vártam, hogy az emberek jönnek hozzám, s kérni fogják, hogy szóljam az igét, mert ők éhesek! Egy érdekes eset, majd az igének teljesebb megértése hamarosan megvilágította ezt a kérdést. A városi közegészségügyi hivatalból kértek arra, hogy egy honfitársunkat vigyem be a kórházba, mert éhen fog halni. Nem értettem, hogy mi lehet a baj, mert az illető jómódú, idősebb özvegy ember volt, akinek tűzhelyén mindig főtt valami a fazékban és pálinkás bütykösökből is többet láttam az ágya alatt, amikor meg akart kínálni. (Sohasem fogadtam el italt egész lel- készi szolgálatom alatt, amikor látogattam).' De, mondották az orvosok, nincs vitamin az ételeiben. — így van sok áttelepülttel is. Van tévéje és minden más kényelme, de lelki értelemben halálosan alultáplált. Jézus az isteni örvös, ilyen érzelmű éhezőkről beszélt. Áz egyháznak ezeket nem szabad elhanyagolnia. Ezért van tennivalója a magyarhoni gyülekezeteknek a mai népvándorlásban. Brachna Gábor Clevland (Folytatjuk)
