Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-08-16 / 33. szám

„Legyetek készen mindenkor számot adni”

A 47. Kántorképző

A NEGYVENHETEDIK NYÁRI TANFOLYAM a kántorképzés ügyében. Ez a szám bizony komoly és elgondolkoztató. Azt jelenti, hogy evangélikus egyházunkban kereken három évtizede, a szerény kezdet után ez az egyházi munkaág egyre jobban teljesedik és izmosodik. Ezeken a tanfolyamokon már több mint hat- vanan kaptak oklevelet és szolgálnak kántorokként a gyülekezetekben. Bátran elmondhatjuk, hogy a kántorképzés egész egyházunk szolgálata és ügye lett.

Az idei első nyári tanfolyam is ezt tükrözte. A bejárókkal együtt 67 résztvevője volt a tanfolyamnak. Korukat tekintve ők talán az eddigi átlagnál fiatalabbak voltak. De hát ezt a munkát, az egyházi zene tanulását sem lehet elég korán elkezdeni. A „szórást” tekintve is biztató a kép: a 47. tanfolyamnak résztvevői éppen negyvenhét gyülekezet küldöttei voltak. Egyházunk negyvenhét gyülekezete küldött fiatalt, gondolt imádsággal a tanfolyamra. De nemcsak imádsággal, hanem áldozatos szeretettel és adományokkal is. Nagyon sok gyülekezet küldött természetbeni adományt, jelezve, hogy igazi „háttérként” gondolnak a tanfolyamra. A kondorost kántor az egész tanfolyam ideje alatt a konyhában segített, ez is nagy szolgálat volt. A csomá- di és őrbottyáni gyülekezetekből pedig összesen 13 asszony jött felváltva segíteni, dolgozni. Lehetne sorolni tovább is annak szép példáit, hogy a kántorképzés valóban egész egyházunk gondja, öröme és ügye.

A legtöbb hallgató pest megyei volt, de Szombathelytől — Békéscsabáig, Pécstől — Balassagyarmatig sok-sok gyülekezet képviseltette magát, és nemcsak anyagyülekezetek, hanem filiált ésíls&őhványok is.

Sok helyről érkeztek az előadók is: lelkészek, teológusok, szakoktatók, sokan közülük olyanok, akik már itt kaptak oklevelet, önként jelentkeznek és szívesen tanítanak a tanfolyamokon.

AZ ÜNNEPÉLYES VIZSGA méltó zárás volt. A leendő kántoroknak egyházi énekeinket is ismerniük kell természetesen. Az idei énekverseny .győztese 263 éneket tudott, s ez tekintélyes szám idős kántoroknál is. Énekkari és kamarakorusi munka is folyt, hiszen a karvezetés is tantárgy. A vizsgán szép énekkari számok és szakszerű vezetések bizonyították e téren' is a szorgalmat. A „harmonikusok” hat csoportba osztva gyakoroltak és vizsgáztak is, két csoportban azok, akik már orgonán játszanak. Voltak teljesen kezdők, akik a vizsgán a Koráliskola első darabjaiból mutattak meg valamit haladáTanfolyam vizsgája

sukból, de voltak persze olyanok is, akik már egy-egy Bach-orgo- naszámmal gyönyörködtették a hallgatókat, szülőket és kísérőket. Valamilyen bizonyítványt mindenki kapott, ami jelezte, hogy milyen fokon állnak a résztvevők, sokan kaptak persze jutalomkönyveket és kottákat is. Mellesleg ezeket a jutalmakat is sok gyülekezetnek e célra küldött adományaiból vásároltak. A jutalmakat Keveházi László esperes, vizsgaelnök és Kiss János gondnok, a vizsga levezetője osztották ki.

„Legyetek készen mindenkor számot adni" — hangzott a befejező áhítat alapigéjéből. Ez a mondat — önmagában — annak hangsúlyozása is akar lenni, hogy a tanfolyam nem pihenés és nyaralás volt, hanem munka a vizsga délelőttje pedig komoly számonkérés és számadás. „Egyházunk vezetősége és egész egyházunk további fejlődést és tanulást vár tőletek, még sok vizsgát, hogy egykor gyülekezeteink komoly és tudásban is megfelelő szintű kántorai legyetek és az új énekeskönyvet is majd tanítani tudjátok” — hangzott a felszólítás. A felolvasott ige — összefüggésében azonban — másról, többről is beszél. Mindeh keresztyénnek naponta vizsgáznia kell. Vigyázni kell a fiatalnak az iskolában, de nemcsak a tananyagból, hanem abból is, hogy milyen keresztyén. Vizsgázni kell a felnőtteknek a családban és a munkahelyen naponta. Az is lehet, hogy olykor megkérdeznek minket reménységünk felől. Napjainkban és társadalmunkban is ilyen „megkérdezett egyház” vagyunk, s vizsgáznunk kell. Ahhoz, hogy Isten színe előtt az utolsó nagy vizsgán meg ne bukjunk, életünkben minden nap vizsgáznunk kell, egyházunknak, gyülekezeteinknek és a kántoroknak is.

A 47. TANFOLYAMON AZ ELŐADÓK jó munkájáról tettek bizonyságot, a résztvevők általában jól vizsgáztak. Kívánjuk, hogy a leendő kántorok jól vizsgázzanak ezután is minden szempontból.

K. L.

ISAAK BESHEVIS SINGER, az USA-ban élő zsidó író március 8- án kapta meg Dortmundban (NSZK) a Buber—Rosenzweig emlékérmet, a keresztyén—zsidó párbeszéd és együttműködés elmélyítése területén végzett munkásságáért. A hazánkban is olvasott szerző könyvei a kelet-európai zsidóság hányatott életét örökítik meg az elmúlt századok során. (EPD)

Augusstusi hrómikat

AUGUSZTUS ELSEJÉRE vált igazán érzékelhetővé- 1631-ben — 350 évvel ezelőtt —, hogy a sok sebtől vérző országban „valami szokatlan” történik. Már ennek az évnek tavaszán azt kellett tapasztalnia Felső-Magyaror- szág főkapitányának, hogy a jobbágyok a nemesi vármegyék mintájára parasztvármegyéket alakítanak és közfelkelést hirdetnek. A megmozdulás főleg Abaúj-Torna, Zemplén, Sáros, Ung és Borsod megyékben terjedt el, futótűzhöz hasonló gyorsasággal. A parasztok hada nem „összeverődött csőcselék” volt, hanem fegyelmezett sereg, melynek tisztjei és jónak mondható fegyverei egyaránt veszedelmet jelentettek a hatal- maskodók számára. Nemesek is csatlakoztak a jobbágyokhoz, mivel az idegenből verbuvált zsoldosok őket is csakúgy sanyargatták, mint a pórokat. Vezérükké Császár Pétert tették. A had elszánt volt, de nem kegyetlen. Inkább a nagyobb szabadságra jutás vágya hajtotta, mint a bosz- szúállás. Amikor azonban a király katonái 1632 telén a felkelők vezérét elfogták és kegyetlen kihallgatás után Kassán felnégyelték, akkor a végsőkig elkeseredett nép is erőszakosabbá vált ott, ahol módja nyílt rá. 1632 nyarán Zólyomi Dávid és ifjabb Bethlen István vezetésével a hajdúk és a zsoldosok Nyírbátor környékén szétverték a jobbágyhadsereget, és ezzel megtörték a felkelés erejét. Az elnyomottak sorsának javítását megírgérték ugyan, de mélyreható változás ezután sem történt. Nemcsak a török, hanem ez a szomorú sorsalakulás is oka lett sok falu. sőt egész vidékek elnéptelenedésének, mivel a bujdosás is „jobb sor” volt a településeken élés kiszolgáltatottságánál.

AUGUSZTUS ÖTÖDIKÉN, 1731-ben — 250 évvel ezelőtt — az ausztriai Salzach folyó partjánál különös esemény történt. Ezrek , a vízhez hajolva, kezüket a vízbe merítve, majd esküre emelve tettek fogadalmat, hogy megmaradnak hitükben, nem menekülnek el hazájukból, bármennyi

KERESZTYÉNEK ÉS

Pinchas Lapide zsidó teológus, a frankfurti egyetem vendégprofesszora a Keresztyén Ifjúsági Világszövetség és a hesseni evangélikus ifjúság képviselőinek tartott előadásában a keresztyének és zsidók nyílt párbeszédét sürgették. A zsidók Jézusnak testileg testvérei, a keresztyének pedig lelki tanítványai — mondotta. „Közös bennünk, hogy mindannyian Isten fiát várjuk” A zsidók továbbra is a Messiást, a keresztyének pedig Jézus visszajövetelét. — A Biblia ma időszerűbb, mint bármikor. Sem az atomenergia felszenvedés várjon is rájuk. Sereg volt ez is, de nem fegyvert szorított a markában, hanem — hogy képletesen szóljunk — a Bibliát. Evangélikusok voltak és azok is kívántak maradni. Hősi sorsvál- lalás volt ez, mivel az 1648-ban megkötött westphaliai béke óta egyre erőteljesebb ellenreformációk nyomás nehezedett rájuk. Papjaikat elnémították, a hívek csak titokban tudtak összegyülekezni és istentiszteleteket tartani. 1685-ben már több ezer evangélikus hagyta el hazáját, a Salzburgi Érsekség területét. A nagy ínség ideje 1727-ben kezdődött, amikor Leopold Anton Firmian lett a salzburgi érsek, ö azt a célt tűzte maga elé, hogy birtokaiból gyökerestől kiirtja a protestáns eretnekséget. Módszeresen kutatta a gyülekezetek vezetőit, s záratta börtönbe őket. Nem sokkal az augusztusi fogadalomtétel után elkövetkezett a kegyetlen következményekkel járó utolsó lépés: novemberben először 7000, majd nem sokkal később újabb 22 000 evangélikusnak kellett érseki parancsra száműzetésbe mennie. Az üldözötteket hajókra rakták és télvíz idején belezavarták a teljes bizonytalanságba. Legtöbbjüket Frigyes Vilmos porosz király fogadta be aztán, és telepítette le Kelet-Poroszország- ban.

AUGUSZTUS HATODIKÁN,

1881-ben — 100 éve — született Alexander Fleming, a penicillin felfedezője, a skóciai Lochfield- ben. Orvosi diplomáját 1906-ban szerezte meg Londonban. Az egyetemen előbb tanársegédként, majd docensként dolgozott. 1914— 1918 között katonaorvosként teljesített szolgálatot. A háború befejeztével visszatért előző munkahelyére, ahol 1928-ban egyetemi katedrát kapott. A bakteriológia professzoraként vonult nyugalomba 1948-ban. Kutatómunkássága főleg a bakteriológia és az immunológia területére terjedt ki. E munkája közben történt — még 1928-ban —, hogy véletlenül lefedetlenül hagyott laboratóriumában egy Staphilococcusokat tartalmazó tenyészetet. Pár nap elZSIDÓK KÖZÖSSÉGE

fedezése, sem az űrrepülés, sem a kvantumelmélet nem változtat azon, hogy Isten valóságosan érzékelhető és tapasztalható. A felebaráti szeretet „az emberek egymásért való fáradozásainak gyűjtőfogalma” a legjobb válasz minden olyan, eleve kudarcra ítélt kísérletre, amely Istent a természettudomány eszközeivel óhajtja megragadni. — („Különbözőségünkben is közös” a várakozás, mi azonban azt a Jézus Krisztust várjuk, akiben a természettudomány eszközeivel kikutathatatlan Isten jött és jön hozzánk.)

teltével azt tapasztalta, hogy a tenyészetbe penészgomba hullott, s e gombafoltok körül elpusztultak a baktériumok. Fleming most már céltudatosan haladt tovább a véletlen felkínálta úton, s további kísérletek eredményeképpen sikerült izolálnia az ún. „penicilliu- mot". Megállapította, hogy a penicillin olyan gombafaj, mely sokféle baktériumot elpusztít. Azt is megállapította, hogy a kitenyésztett hatóanyag az élő szervezetre teljesen ártalmatlan, így az sikerrel alkalmazható a gyógyászatban. Tömeges méretű előállítására azonban csak akkor gondoltak, amikor a II. világháború sebesültjeinek kezelése ezt sürgetővé tette. Az orvosi Nobel- díjat is talán ezért kapta viszonylag . olyan későn, 1945-ben. A sok emberéletet megmentő antibiotikum tudós felfedezője 1955. március 11-én hunyt el, Londonban.

AUGUSZTUS HUSZONKETTEDIKÉN, 1831-ben — 150 évvel ezelőtt — halt meg Kazinczy Ferenc, a magyar irodalom egyik legnevesebb alakja. Hosszú, időnként viharos, és igen gazdag tartalmú élet végére tett pontot a felvidéki kolerajárvány, mely elragadta a reformkor vezető irodalmárát. Kazinczy Ferenc a Bihar megyei Érsemlyénben született 1759-ben, előkelő kálvinista családból. Sárospatak híres kollégiumában végezte tanulmányait, majd jogászként Kassán, Eperjesen, végül Pesten vállalt munkát. Kapcsolatba került kora haladó gondolkodóival, és részt vett a Martinovics-féle titkos mozgalomban. A szervezkedés lelepleződése után megmenekült ugyan a halálos ítélettől, de 1795—1801 között nehéz fogságot szenvedett Spielberg, Kufstein és Munkács várbörtöneiben. Szabadulása után bontakozott ki korszakformáló irodalmi tevékenysége. Bár jelentős a fordítói munkássága is, elsősorban irodalompórto)ásával, szervező tevékenységével, valamint a nyelvújításban való irányító részvételével tette nevét halhatatlanná. Levelezését a Tudományos Akadémia 22 vaskos kötete tartalmazza. Levelezésben állott mindenkivel, aki hosszú élete alatt valamelyest csak számba jött a szellemi Magyarországon, és levelezett mindenről, ami értelmes téma akkoriban felmerülhetett. A kor belső története szempontjából ezek a levelek felbecsülhetetlen értékűek. Leveleit jól egészítik ki emlékiratai, a „Pályám emlékezete", melyben ifjúkoráról ír érzékletesen, valamint a „Fogságom naplója", melyben a 2387 napos börtönéletének megrázó részleteit is közrebocsátja. Egész vagyonát az irodalomra költötte. Adósságot hagyott örököseire, és hatalmas szellemi kincset nemzetére.

Magassy Sándor

\

Lapozgatás egy történelmi olvasókönyvben

„A budai Vár mai építészeti együttese — csakúgy mint minden régi város — köböl faragott, téglákból rakott történeti olvasókönyv. Lapjai házak, betűi stílusformák, tördelésük utcarend. Lapozzunk hát bele ebbe a kőből faragott történeti képeskönyvbe." Így biztat Zolnay László A budai Vár című könyvecskéjének bevezetőjében arra, hogy egy közös vándoruton idézzük fel előbb a budai Vár láthatatlan múltját, majd látható jelenét.

ZOLNAY LÁSZLÓ A LEGAVATOTTABB IDEGENVEZETŐ a budai Vár területén. Évtizedek óta benne él a Vár területén levő régészeti emlékek kutatásának és feltárásának munkájában. 1949- ben vett részt először a budai Vár régészeti feltárásának munkálataiban, majd tíz év esztergomi munka után 1961-től ismét a budavári kutatásoknál dolgozott. Hosszú időn át a budavári palota ásatásaiban vett ré,szt, az utóbbi években pedig a régebbi királyi rezidenciának, majd a budai zsinagógának régészeti feltárását irányította. Munkáit ritka szép siker koronázta: 1974-ben feltárta a világhíressé vált budavári gótikus-előreneszánsz szoborgalériát. Ezekről a kutatásokról és az értékes leletekről több tanulmányban, könyvben számolt be. Kincses Magyarország című könyvében (1977) részletesen ismertette az egész feltárás történetét sok képpel. Az ásatás során felszínre került torzók, szobortöredékek hatvankét hajdani kőszobor fennállását bizonyítják.

Ezekből négy fejet és négy szoboralakot még az 1976. évi magyar bélyegek is bemutattak.

A tudományos és népszerű írásaiból sokak által ismert Zolnay Lászlót talán az Evangélikus Élet olvasótáborának sem kell különösebben bemutatni. Szenzációs szoborlelete óta a napi sajtó közléseiből, rádió és televízió interjúkból válhatott széles körben ismertté. Ezenkívül többen ismerhetik őt, aki ősi evangélikus családból származik, és mint a Diakónia című folyóiratunk szerkesztőbizottságának tagját. Bizonyára sokan olvasták a Diakónia hasábjain két évvel ezelőtt megjelent írását, amely Budavári kövek és a reformáció címen kedves témaköréhez kapcsolódik. Többoldalú érdeklődését mutatja, hogy a Diakónia legutóbbi számában Zmeskál Miklósról, Beethoven magyar barátjáról írt. Levéltári kutatásai során tárta fel Zmeskálnak, ennek az elfeledett magyar zeneszerzőnek és muzsikusnak Beethovennel való kapcsolatát, haláláig tarló barátságát. Ugyanez az alaposság jellemzi Zolnay Lászlót, amikor a középkor anyagi és szellemi kultúrájának emlékeit gyűjti össze, egyformán merít a régészeti kutatás során kezébe jutó, tehát kézzelfogható emlékek és az írott levéltári adatok forrásából.

ÉRDEMES A BUDAI VÁRBAN SÉTÁT TENNI ZOLNAY LÁSZLÓ KÖNYVE SEGÍTSÉGÉVEL. Először a múltba vezet el e könyvecseke. Ügy mutatja be a budai Vár műemlékeit, hogy végignézhetjük a különböző stíluskorszakok emlékeit, a gótikától a. reneszánszon át a barokk és copf stílusig, majd a klasszicizmuson, az eklektikán, a noebarokkon keresztül a modern építészet alkotásáig. Amikor pedig sorra-rendre megismerteti az egyes épületeket, építészeti alkotásokat, egyre- másra tárulnak fel előttünk a történelmi olvasókönyv lapjai. Színes történetekben bontakozik ki előttünk a magyar történelem. Királyi házak egymást felváltó sora, de a vásárokon, piacokon nyüzsgő polgárok, kereskedők, mesteremberek, világa is egyszerre mozgalmas életet jelenít meg, a középkori vár lakóinak színes sokadalma vonul el előttünk. A bemutatott épületek benépesülnek, a Vár piaca a hetivásárok zajától hangos lesz, míg estére kelve el nem csendesedik a vásári lárma. Szinte filmszerűen pereg le előttünk a városlakók életének egy napja.

A BUDAI VÁR LÁTHATATLAN MŰLTJA UTÁN LÁTHATÓ JELENÉT IDÉZI FEL A SZERZŐ. Az időben megtett séta után térben való sétára hív. Ezen a sétán felhívja a figyelmet mindazokra

az épületekre, műemlékekre és látnivalókra, amelyek a budai Vár területén ma láthatók. Természetesen a könyvnek ez a része sem mentes az egyes épületek történetének leírásától, hiszen amit bemutat, azt múltjával együtt ismerteti. Ugyancsak kapcsolódnak történelmi események, személyek, kortörténeti adatok is a séta során látott épületekhez, utcarészletekhez. A könyv utolsó fejezete a Vár helyreállítási munkáiról szól, arról a hatalmas munkáról, amellyel a második világháború során törekedett, kiégett királyi palotát, és az egész Várnegyedet a háború befejezését követő negyedszázadban azzá tették, ami ma ott van. A mai palota tulajdonképpen a réginek csupán külső falaiban mása, a belső kialakítás a korszerű múzeumok céljainak megfelelően készült el. A Várnegyed kialakítása során figyelembe vették, hogy ott különböző korok építészeti stílusai vannak képviselve, s így abban helyet kaphatott a mi korunk jellegzetessége is.

ÖRÖMMEL VEHETJÜK KÉZBE ZOLNAY LÁSZLÓ KÖNYVÉT, mert a tudós régész a maga tudományos kutató és feltáró munkájának gyümölcseit ilyen népszerű és olvasmányos módon adja olvasói elé. A kőből faragott .sok hasznos történeti olvasókönyvben való lapozgatás mindnyájunknak sok hasznos ismeretet, élvezetes órákat adhat.

Vető Béla