Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-08-09 / 32. szám

Virágzik... de kinek? Olvasom az újságban, hogy már megint horogra akadt egy számlákkal, szállítólevelekkel stb. manipuláló társaság. Most éppen a sződi Virágzó Tsz budapesti ágazatának alkal­mazottja, valamint föl- ^ lemenő cinkostársai gondolták úgy, hogy a lehetőségek most nekik virágzanak. Egy na­gyobb volumenű vállalás keretén belül passzolták egymás­nak a labdát aszerint, hogy éppen hogyan diktálta ezt a „szükség”. A kölcsönös jótéteményekkel együtt szaporodtak a hamis pénzügyi okmányok is és „üzletfelek” zsebében a forint is. Ügy tűnt, hogy — nőmén est omen — az üzlet vi­rágzik. Ebben az esetben nem túlságosan sokáig. „Csak ad­dig”, amíg valaki a tsz-ben „szagot nem fogott” és ezzel a manipuláció virágai hervadásnak indultak. A „csak addig” azt jelentette, hogy 1 millió forint kárt akoztak a tsz-nek, illetőleg más vállalatoknak, aminek a fele a „zsebüket ütötte”. Megmondom őszintén, engem nemcsak az eset híre „ütött meg” Hogy miután annak idején a tv Kék Fény-adása kü­lön is teljes műsort szentelt az ilyen és hasonló ügyeknek, vissza is térve a témára több ízben s rádió és újságok ver­nek sajnos nem kevésszer nagy dobra ilyen jellegű ügye­ket, népi ellenőrök és revizorok őrködnek, hogy a korrupció el ne harapódzon — mégis adódik ilyen eset. Az összeg ol­vastán rendültem meg még inkább, önkéntelenül is szá­molni kezdtem, hogy például a Virágzó Tsz-ben egy tisztes­ségesen dolgozó férfinak vagy nőnek hányszor kell lehajolni egy növényhez, hányszor kell a kapát a kezébe venni, a traktorosnak hány órán át kell figyelmesen és fegyelmezet­ten a volán mellett ülnie ahhoz, hogy abból félmillió fo­rint összejöjjön, az érintett parképítő vállalat dolgozóinak hány csemetét kell elültetnie, hány gereblyevonást húznia . félmillióért. Nem szaporítom a példákat. Jó néhány tsz, áfész és egyéb vállalat gazdasági ügyeibe beleszagolva tudom, hogy vezetőség és tagok és nyilván a Virágzó Tsz vezetősé­ge és tagjai is, mint általában a legtöbb munkahelyen meny­nyit fáradnak, mi mindent vállalnak nemcsak forintokért, de fillérekért is számolva azért, hogy munkájuk maguknak is, de a mostani időben országunk közösségéért is „virágozzék”. Ehhez viszonyítva az egymillió forint okozott kár, illetve a félmillió zsebre vágott forint egy kicsit sok. Nincs kifogásom ellene, hogy bárki is nyaralót építsen magának a Balatonnál, a Duna-kanyarban, a Bükkben, a Mátrában vagy ahol jól érzi magát hegyen, völgyön, tópar­ton, folyó mellett, vagy az Alföld homokján, mert ő eppen Petőfi lelki rokona. Noha akad itt is vitatkoznivalóm s nem­csak nekem, vitatkoztunk is e lap hasábjain is igényekről is, méretekről is, keresztyén, meg általános szocialista etikai alapokról. S mint lelkipásztor nyilván nem lelkesedem azért, hogy gyülekezetem tagjainak egy része az ősi igékkel vála­szol nekem arra, hogy most miért nem jön templomba. (Hat iga ökör = 60 LE teljesítményű Lada, szántóföldet vettem = építjük a „tanyát” stb.) Amíg tisztességes munkából tisz­tességes bérből, a tisztességesen ledolgozott munkaidőn túli erőfeszítésekből jut el valaki évek során odáig, hogy: ez a .ház, amiben a gyermekeimmel lakom, megér vagy félmilliót, ' éz á gép, amivel most már sokkal gyorsabban tudok dolgoz­ni ér vagy félmilliót, ezért a kocsiért, mosógépért, tv-ért, hűtőgépért stb., ami van vagy egy félmillió, de sokszor meg­izzadtunk — mérlegelnem kell, hogy itt még ige szerint is, hogyan roagáljak.- A mások, bőrón, zsírján, verejtékén be- zebedt félmillió úgy hat rám, mint a tarkón ütés. Most ne várja tőlem senki, hogy szapuljam a KNEB-et, tollhegyre tűzzem akár az érintett, akár más tsz-ek, Áfész-ek vagy egyéb vállalatok vezetőségét, arra rendelt szerveket. Két dolog , jutott az eszembe, mielőtt még valaki megkér­dez, hogy ez hogy illik az Evengélikus Életbe. Az egyik a Miatyánknak az a kérése, hogy: ne vigy minket a kísértésbe. Vajon keresztyéneket és gyülekezeteket nem kísérhet a gon­dolat, hogy csak mi virágozzunk, s mit nekünk...? A másik gondolat: mi nem a falakon kívül élünk! Ha ez a társadalom nem hatalmazott is volna fel bennünket, ke­resztyéneket másokkal együtt, hogy szót emelhessünk min­den anomáliával kapcsolatban, ami munkahelyen, lakóhe­lyen, közéletben kárára van a nagyobb közösségnek, illik-e hozzánk a három majom szisztéma (nem látok, nem hallok, nem beszélek), boldoguljon mindenki úgy, ahogy tud. Aligha lehet kérdés, ügyünk-e, hogy hol, ki, mi — miért és honnan — és kinek „virágzik”. Mezősi György Utórezgések. Metsaepirttiből lisalmi a huszonhat magyar lelkész számára szinte fogalom­má lett. Pedig a városban nem is jártunk. A város szélén van az öreg templom, ahol a konferenci­át megnyitottuk, s onnan még ki­felé, hangulatos tóparti tájon a tanfolyam-központ, ahol együtt voltunk a hatvan finn és az öt észt lelkésszel. kicsit inkább a holnap boldogsá­gáért élnek, sem mint a ma ké­nyelméért. A KONFERENCIA UTÁN hu- szonhatan huszonhat felé men­tünk. Szerte az országba: Sodan- kylatől Helsinkiig és Turkutól Khumoig. Talán inkább így írom: ezerkétszáz kilométeres át­Lelkészavatás Kuopióban CSILLOG A TÓ. Nappal a nap­fényt veri vissza, éjjel a világos égboltot, a legéjfélibb órában is a vöröses, színdús alkonyi pírt. A szálfenyők, a „honkák” égbenyú­ló, rózsaszín-barnás csupasz tör­zsükkel állnak őrt, s közöttük a felszínre is kifutó gyökérere- ten lépdelsz. Amott a szauna egyedülálló faépületkéje, a par­ton csónak. Már az első este eb­ből kell kiszedni Veczán Palit. Metsäpirtti a telep neve. Ma­gyarul „erdei kunyhónak” fordít­hatjuk, de nekem legyen mondva ez a „kunyhó”. Két épület-tömb. Az egyikben hatalmas előadóte­rem, nagy előtér, iroda, mellék- helyiségek, konyha. A másikban — fél szinttel följebb, az erdő alatt — a hálófülkék, tágas előte­rekkel, bennük kávéfőző kis konyhával, hűtőszekrénnyel, ká­vézó asztalokkal s természetesen fnosdóblokkokkal. Maguk a háló­fülkék szerények: négyszemélye­sek, emeletes faágyakkal, akasz­tós szekrényekkel. A telep egész szerkezete azt- mutatja, hogy ide szellemi közös munkát végezni jönnek, s nem pihenni. A kommunális helyiségek tága­sak. Minden kényelmet megad­nak. De az ágyak — nagyon finn ágyak. Keskeny, kemény prics- csek, közepes kis párnával, oldalt végig begyűrt takaróval. Úgy bújsz alá, mintha zsákba bújnál. (De ilyen az ágyad akkor is, ha a püspök lakásán hálsz.) Dolgos emberek ágya, akik napi munká­tól fáradtan aludni térnek, egész­ségesen kinyújtott gerinccel, s nem heverészni járnak ide. Célt látó, célirányos, célra törő szívós emberek ágya, akik mindig egy mérőjű körben szanaszét. Azon az ünnepen, János napkor, Finnor­szágban huszonhat magyar lelkész pfédikált egyazon téma alapján — ilyen még valóban nem volt! — amit a finnek írtak elő: az Űt- egyengetőről (Ézs. 40), akit szüle­tése után bemutattak a templom­ban, s csodálkozva vették körül, akik látták: „vajon mi lesz e gyermekből?” (Luk. 1. vége). Bizonnyal mindnyájan biblia- hűén prédikáltunk. Ám én az es­te, amikor Kuopio mellett a finn asszonnyá lett Salánki Éváék nya­ralójában — a Bécsikapu téren eskettem őt finn vőlegényével — a tó parton elrévedtem a víztü­kör alkonyi csillogásán; tovább szőttem a gondolatot. Metsaepirt- tiben valami új született. Fél év­századdal a hátunk mögött to­vább léptünk. Baráti ismerkedé­sen, rokonnépi kapcsolatokon, egyházi kapcsolat-építésen túl immár teológiai gondolatokat kezdtünk kicserélni, egységesen és széles skálán. Elérkeztünk volna az elmélyülés, a mélyreásás együtt végzendő feladatához? És ebből a „gyermekből” vajon mi lesz? Kuopioban prédikáltam, a dómban. Egyszerű, tiszta,'nemesen empire vonalak között. Telt templomban. Ám ez' nem minde­nütt volt így. Volt, aki sokezres gyülekezetben két tucatnyi temp- lomozónak prédikált. Természe­tesen más a mérték. Finnország­ban nem ugyanúgy mértékadó az istentisztelet látogatása, mint ná­lunk. Ott, ahol a rádión naponta sugárzott reggeli áhítatok a hírek után a legtöbbek által hallgatott „műsor”, ott más, összetettebb mértékkel kell mérni az egyházi buzgóságot. Kuopioban az egy­házfi a sekrestyében a templom ipari televízióján figyelte, nem intek-e valami utasítást neki a szószékből. Miért ne lenne ilyen is ebbe a gyönyörű, több évszá­zados kőtemplomban? De nem ez „váltja meg” az egyházat, s ezt ők is tudva-tudják. Egyik bará­tunk mondta kissé szomorkásán: „még arra is kínosan gondot vi­selünk, hogy milyen állapotban vannak a templompadok csak arra nem, hogy milyen állapo' vannak azok, akik benne ülnek, vagy már nem is ülnek benne.” Kemény önkritika volt ez,, s a jelek mást is mutatnak. Kuopio­ban másnap lelkész-avatás volt. Két frissen végzett ifjút indított el a szolgálat útján Jukka Mal- mivaara püspök. (Az „Uram, ó add...” szerzőjének unokája.) Ezek a fiatalok arról tanúskod­tak ,hogy a finn egyházban nem a jelen kényelme a döntő, hanem a jövő boldogsága. A püspök „kirkkokahvin” (amolyan foga­dós-féle kávézás) látta vendégül a kuopioi lelkészeket, a rokono­kat és barátokat. Saját lakásán, egy bérház negyedik emeletén. Ezen összefutottunk mi is hár­man, dr. Szendressy Pál kolozsvá­ri püspökkel és Mezősi György szerkesztővel. Ök is a közelben szolgáltak az előző nap. Örömmel éreztük azt az izzó felelősséget, amivel az idősebb lelkészek néz­tek a fiatalokra, s a fiatalok a szolgálatukra. Sorban hangzottak a köszöntések. Én azzal biztattam őket, ami Luther mondásában számunkra közös: „az imádság, az elmélkedés és a meskísértés for­málja a teológust”. Imádkozó háttérre van szükségünk, elmé­lyült készülésre az igehirdetés előtt, és bátor szembenézésre, amikor „megkísért”, vagvis szá­mon kéri a világ az egyháztól ko­runk nagy kérdéseit. AZON CSODÁLKOZOM, ‘ hogjl milyen percnyi pontossággal összefutottunk mind a húszon ha­tan az egyhetes .kalandozás” után Helsinkiben. Ki ott szolgált a közelben, kit autón hoztak ki, ki vonaton jött. Dr. Nagy Gyula repülőn jött Ouluból. Bizonnyal azért, hogy „felülről” lássa az or­szágot. „Ki gépen száll fölébe.-an- nak térkép e táj’’ — írta Radnóti. Gondolom Nagy Gyula felsóhaj­tott: de micsodt térkép! Mi töb­biek lent maradtunk a földön, vo­naton, autón, tavak mellett ka­nyargó utakon, s én megoróbál- tam egészen addig lent maradni, ahol az is meglátszik, miért is olyan aszkéta-keskenyek a finn agyak- Koren Emil AZ V. GÖRLIZTI (NDK) EVANGÉLIUMI EGYHÁZI NA­POKRA mintegy 10 000 résztve­vőt vártak. A belföldi és a kül­földi résztvevők június 19—21. kö­zött hat munkacsoportban vitat­ták: „Gazdaságilag nem függhet „Hogy kezdődik a béke?”, és „Ho­gyan lesz miénk a jövő?”. (EPD) Aprily Lajos: Alom egy könyvtárról NINCS MÁRCIUS, mely őt ne idézné, nincs nyárutó, mely nélküle búcsúzna, ri­gódal sincs, mely ne ébresztené; és a he­gyek, emelkedjenek bárhol, az ő hegyei­hez vezetik gondolatainkat. Költő volt, s annyira a természet, a teremtett világ gyönyörűségeinek énekese, hogy minde­nütt jelenvaló a tájak szépségében, jár­junk bármerre a változékony égbolt alact: vele vagyunk. Nemcsak költő volt azonban, hanem tanár is, e hivatásában úgyszintén a leg­nagyobbak egyike. Alkotó, emberformáló pedagógus, nemzedékek sorában tovább­élő, hatását tanítványainak tanítványai is viselik. Az ember, az irodalom, a termé­szet, minden eleven élet szerétét oltotta tanítványaiba. MOST, 14 ÉVVEL HALÁLA UTÁN megjelent prózai kötete a tanár Áprilyt hozza közel hozzánk. Nemcsak „pedagó­giai vándorlásának úti jegyzeteivel” (1935-ben féléves észak- és nyugat euró­pai körútra indult, minden országban az iskolákat látogatta végig, s megfigyelé­seit itthoni hasznosítás céljával jegyezte fel; izgalmas olvasmány napjainkban, ki­derül belőle, hogy sok mai, hazai újítás már fél évszázaddal előbb honos volt máshol); de irodalmi tanulmányaiból, előadásaiból is a tanító szándék szól, s ad módszertani példát az utódoknak, hogy miként lehet emberközelbe hozni távoli korok íróit; a legbonyolultabb kérdéseket egyszerűen, logikusan, s mégis ihletetten megmagyarázni; a verset „élve boncolás” nélkül elemezni, oly finoman érintve so­rokat, metaforákat, hogy el ne veszítsék pillangó-szárnyuk himporát. Szenczi Molnár Albert nyugtalan életé­ről, magyar irodalmat alapozó hatalmas művéről, Petőfiről, Jókairól, Kuncz Ala­dárról, Dsida Jenőről, Koós Károlyról, Adyról, Reményikröl szólnak magyar iro­dalmi tanulmányai. Mesteri könnyedség­gel világítja át a megírás idején még so­kak által alig értett Ady lírát; az első kézirat tanulmányozása nyomán meg­győzően bizonyítja be, hogy Vörösmarty a Vén cigány írásakor milyen tudatosan al­kotta meg a vulkáni erővel kitörő vers formáját; elmélyült lélekelemzéssel raj­zolja meg a költő-barát, Reményik Sán­dor pályaívét, kimutatva, hogy Reményik számára a vers volt a megváltás: „ő adott életet neki, de a vers visszaadta és fel­fokozta benne az életet.” Reményik val­lásos verseivel külön tanulmányban fog­lalkozik: „A szenvedés panaszát tartózta­tó gátak elsodrása után így jut el Remé­nyik régi lázban tüzesedett hangosabb költészete a legölelőbb és lemélyebb hu­mánumig: a zsoltárig” — írja róla azzal a megértéssel, amely kettőjük barátságát mindig is jellemezte. ,,A' külföldi irodalom vonzásában” c. fejezet kiemelkedő Dante tanulmánya mellett meg kell említenünk a műfordító műhelyébe bepillantást engedő írásokat: ezeknek ismeretében másképp olvassuk az idegen nyelvekből átültetett műveket. A brassói ötvösmesterek unokája itt érvé­nyesíti a „míves művészet” veleszületett képességét, cizelláló aprólékosággal így teremti magyarul újjá az idegen költő alkotását, hogy hangulatát, zenéjét, for­máját is átmentse a szöveghűség mellett. Aprily kezében nyersanyag a NYELV, s példája kötelez, hogy min­denki, aki ezzel az anyaggal bánik, mél­tó formát adjon neki. Nemcsak az írói munkában: minden kimondott szónak szépen kell hangzania, minden mondat­nak formát kell öltenie, mert csak így ér­het célba a mondanivaló. A kötet kezdetével fejezem be: az itt található emlékezések között húzódik meg a címadó előadás 1977-ben hangzott el Kaposváron), ebben mondja el a lényé­re oly jellemző szavakat: „Azt a kevés könyvet tehát, amely életünk vonalát ás életünk nyugtalanságát szimbolizálja, jó­részt elosztogattam gyermekeim között. Életem során azt vettem észre, hogy olyasmit szolgáltam, amit nemrégen az egyház egyik könyvében olvastam: prog- reszív redukció — teológiai értelme volt a szónak —, hogy az Isten az őmaga cél­jainak szolgálatára sokszor csökkenti a hívők számát, hogy annál nagyobb legyen a hitnek a megújulása. Ez azt jelenti, eredményes csökkenés, amely azonban odavezet: Omnia mea mecum porto. Va­lahogyan így jártam én. a progreszív re­dukción keresztül maradt néhány köny­vem, amelyeket nem tudtam elosztogat­ni.” A kötet a Szépirodalmi Kiadó jelen­tette meg, írásait Ugrin Aranka gyűjtötte össze, a jegyzetapparátus is az ő munká­ja. Ez a gyűjtemény igaz örömet okoz mindazoknak, akik a költő-tanártól ma is szívesen tanulnak; elsajátítva elsőbben is, miként kell tanítani, embert s életet formálni, mert az sem kisebb művészet, mint a gondolata formába öntése, s talán nem is független attól, Bozóky Éva

Next

/
Thumbnails
Contents