Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-08-09 / 32. szám

öKumené © öKumené © öKumené KülöiiLözőségeinkbcn is közös egy közös test tagjai...99 Orvosok Schweitzer nyomában A tekintélyes nyugatnémet lap, a Frankfurter Rundschau július 13-án közölte a német orvosok állásfoglalását „Lehetetlen a segít­ségnyújtás atomháború esetén" címen. Az orvosok által fogalmazott felhívást neves professzorok is, mint Kurt Beck (Wiesbaden), Her­bert Begemann (München), Hans Mausbach és Hans-Ulrich Deppe (Frankfurt) aláírták. Felhívásuk azon kérdés alapján született, hogy atomháború esetén tud-e az orvostudomány, következésképpen az orvosi kar a polgári lakosság számára segítséget nyújtani. A nyilvá­nosságra hozott kommüniké teológiailag is rendkívül izgalmas, ezért véltem szükségesnek kivonatosan ismertetni. A MÁSODIK VILÁGHÁBORŰBAN — hangzik a nyilatkozat —, egy megatonnányi robbanóanyag pusztított egész Németországban. Kb. ennyi pusztította el később Vietnamot. Egyetlen modern atom­bomba pusztítóképessége viszont húsz megatonnányi. Egy ilyenfajta maghasadásos bombának bevetése és felrobbanása egy akkora város centrumában, mint Frankfurt (kb. egymilliós vá­ros) egy három kilométer nagyságú tűzlabdát eredményezne, amely tízmillió Celsius-fok hőséggel izzana és egy szempillantás alatt gőzzé változtatná a város belső részét. Kb. húsz kilométeres körzetben, délen Hanauig, északon Bad Homburgig a lakosság 60 százaléka a hőségtől, a légnyomástól, s a robbanás nyomában támadt orkántól súlyos sérüléseket szenvedne. De még 300 kilométeres körzetben sem lenne hatástalan, mivel a rádióaktív felhőképződmény a túlélőket kettőtől hat hétig sugárfertőzéssel tizedelné. Mi orvosok, kötelességünknek érezzük a következő tényekre fel­hívni a figyelmet: Egy, ha még „korlátozott méretű atomháborúról” is lenne szó, olyan méretű tömeg embert ölne és sebesíteni meg vagy tenne nyo­morékká, gyógyíthatatlan beteggé, amilyennel még a történelem során nem találkoztunk. ATOMHÁBORÚ ESETÉRE VALÓ GYÓGYSZERMENNYISÉG MEGTERVEZÉSE teljes mértékben értelmetlen és céltalan dolog. Nincs az a gyógyszermennyiség, amely atomháború esetén elegendő és bevethető lenne. A legtöbb kórház terrpészetszerűleg elpusztul­na. Életét vesztené vagy megnyomorodna a legtöbb orvos és gyógy­szerész, aki felelősséggel tudná kezelni a gyógyszereket vagy gyó­gyászati eszközöket. Vagyis önmaguk is segítségre szorulnának. A legtöbb gyógyászati anyag használhatatlanná válna, a gyógyszerek elpusztulnának, illetve fertőzöttek lennének. Segítségnyújtás lehe­tősége nélkül pusztulna el velünk együtt a legtöbb túlélő. Nem lehet tehát szó egy hatásos polgári védelemről. A hullámok­ban támadó légnyomás, hőség, sugárveszély azokat is megöli, akik bunkerekben, óvóhelyeken keresnek menedéket. A rádióaktív le­csapódás utoléri az evakuáltakat is. A bekövetkező élettani károkat soha többé nem lehet jóvátenni. Elképzelhetetlen az emberiség további együttélése egy atomháború után. Környezet, társadalom, egészségügy tökéletesen szétzilálódik, elrombolódik. Az érintettek nemzedékeken keresztül genetikai ká­rosodásokkal és utódlásokkal számolhatnak. EGY ILYENFAJTA HÁBORŰBAN NINCS GYŐZTES ÉS LEGYŐ­ZÖTT. Barát és ellenség, katonaság és polgári lakosság, semleges és elkötelezett nép mind egyaránt érintett lesz a rádióaktív lecsapódá­soktól. Olyan zavarok támadhatnak a légkörben, hogy a Földön min­denfajta élet elváltozást szenved. Ezek a megállapítások érvényesek azokra a területekre is — mint pl. az USA vagy Szovjetunió —, ahol ritkább a népesség. De meny­nyivel inkább azokra a területekre — mint pl. Európára —, ahol sűrűn laknak a népek. Különösképpen a Német Szövetségi Köztár­saságra. ORVOSI LELKIISMERETÜNK ÉS FELELŐSSÉGÜNK ALAPJÁN KIJELENTJÜK, hogy a dolgok szükségszerű konzekvenciája a le­szerelés. A józan ész által diktált leszerelés az egyetlen lehetősége az emberiségnek, amely biztosítani tudja a túlélést. A középhatósu­garú és hadászati rakéták, amelyeket országunkba telepítenek, lé­nyegében kihívás egy atomháborúhoz. És ha ezzel elindul a háború, ha korlátozott méretű lesz is, hazánk pusztulása kétségtelenné válik — hangzik az orvosok nyilatkozata. A nyugatnémet orvosok azt a feladatot kapták, készítsenek terve­ket az orvosi és gyógyászati ellátásról egy atomháború esetére. íme, az orvosok válasza! A tervből ez a nyilatkozat született, amely ben­nünket teológusokat és evangélikus keresztyéneket is mélységesen elgondolkoztat. Még akkor is, ha úgy érezzük, ezen a felvilágosítá­son már régen túl vagyunk. R. P. Szeretet A huszadik század utolsó negyedében, a természettudományok és a technika korában sokak számára elavult, s ha nem is érthetetlen, de használhatatlan ez a szó: szeretet. Még azok ajkán is elhalványul, sokszor csak szólamként hangzik, akik pedig állítják, hogy nagyon fontos. Néha úgy tűnik, mintha csak a régi idők szép emléke lenne. De napjainkban, ha bátortalanul is, újra fel-felhangzik. Felbomlott házasságok miatt szenvedő gyermekek, apa és anya nélkül felnövő fiatalokkal foglalkozó pedagógusok beszelnek arról, hogy mennyire hiányzik a szülői szeretet, menyire nem elég a ruházat, a lakás, a ké­nyelem, a civilizáció és a kultúra sok áldása. Az cygházi esztendő ünneptelen félévének első harmadában a va­sár ap igéiben újra teljes fényben ragyog ez a szó: szeretet. Ma újra meghalljuk, hogy Istenről nem is lehet mást, jobbat, igazabbat mon­dani, mint azt, hogy ő szeretet (1 Jn 4,8). Mi, keresztyének, annak az Istennek gyermekei, „képviselői” vagyunk, aki úgy szereti ezt a vilá­got, hogy mindenét odaadja érte, minden kincsét, hatalmát, — önma­gát. Isten szeretetének nincs motivációja, nincs indoka: p azért sze­ret, mert szeret (5 Móz 7,7—8!), mert ő ilyen, mert ő szeretet. Az ilyen szeretet melege átforrósítja az ember szívét. Aki ezt az Istent megismeri, megtanul igazán szeretni, mindenét odaadni a má­sik emberért, önmagát odaadni embertársainak, időt, pénzt, fáradsá­got nem kímélve szolgálni másoknak. ANGLIAI EGYHAZAK EGYESÜLÉSI TERVE Jó. másfél évtizeddel ezelőtt történt. Egyik falusi gyülekeze­tünkben az esküvő után a más- vajlósú vőlegény édesanyja — aki életében először járt evangélikus templomban — csodálkozásának és meglepetésének ezekkel a sza­vakkal adott kifejezést: „Hát ma­guk is keresztyének!??’ EZ A MONDAT A MAGA NA­IV MEGFOGALMAZÁSA ELLE­NÉRE IS-nagy igazságról árulko­dik. Egymás mellett élünk mi keresztyének és nem ismerjük egymást. Sok esetben valami ka­rikatúraszerű, eltorzított képet őrzünk egymásról: katolikusok protestánsokról, a kis egyházak­hoz tartozók a történelmi egyhá­zakról és megfordítva. így lepő­dik meg egy evangélikus, mikor hallja, katholikus testvéreinek ma mennyire szorgalmazzák a Szent­írás olvasását; a katolikusok, hogy az evangélikusok templom­ban is van oltár, s gyertyák ég­nek rajta; a kis egyházakhoz tar­tozók, hogy a történelmi egyházak is fontosnak tartják a megtérést, a közösséget. A régi, sok esetben torzított képet, melyet egymás egyházairól és egymásról őrzünk. csak a személyes találkozások és beszélgetések módosíthatják és módosítják. Első lépése ennek, hogy tudo­másul vegyük egymás letezeset. Anoi egy-egy országon vagy tele­pülésen belül valamelyik egyház van dónto többségűén, különösen is nagy a kísértés, hogy ne ve­gyen tudomást a másik létezésé­ről vagy legalább is ne számoljon komolyan a másik jelenlétével, akarva és akaratlanul tudomást kell vennnük egymásról. A ka­tolikusaknak mondott Dél-ameri- kaoan Ugrásszerűen megnőtt. a protestánsok száma, a protestáns Zürich lakosságának ma mar to. mint a fele katolikus. Hazánk­ban is vannak vidékek, ahol meg­cserélődött a számbeli arány. De ahol ez nem is történt, a mai élet mobilizálódása folytán egyre in­kább reális tényezőként kell szá­mon tartanunk a más egyházak­hoz tartozók jelenlétét. EZ A VÁLTOZÁS, HA FEL IS VET SOK UJ PROBLÉMÁT — egyházainknak, gyüiekezeteink- nen, sót néha egy-egy családon belül is — mégis magában hor­dozza annak lehetősegét, hogy közelebbről megismerjük egymást. Eletközelböl szerezzünk tudo­mást egymás életéről, gondolko­dásáról, gondjairól, megoldásra váró kérdéseiről, s így valóságos képét alkossunk a másikról. A közelmúltban számomra két ilyen nagy alkalom volt más egyházaü- hoz tartozók megismerésére és jobb megértésére: az Egyházak Vilagtanacsanak női konferenciá­ja 1979 júniusában Velencében és Magyar Keresztyén Nők ökume­nikus Konferenciája az elműt év nyarán Debrecenben. Mindkét konferencia azt a tapasztalatot szűrte le valamennyiünkben, hogy mennyire nem ismertük eddig egymás életét, szolgálatát, gond­jait és mennyire szükségünk van egymás jobb. pontosabb megisme­résére. Amit ma sokszor emlege­tünk egyházunkban, hogy túl kell jutnunk és látnunk egyéni és gyülekezeti életünk szűk látóha­tárán és országos méretekben kell megtanulnunk gondolkozni, ez igaz ökumenikus vonatkozás­ban is. Egymást közelebbről meg­ismerve értjük meg egymás éle­tét. gondolkodását, problémáit, s látjuk egyre nagyobbnak közös Urunkat, Kinek számtalan útja és eszköze van ebben a világban. EGYMÁST KÖZELEBBRŐL MEGISMERVE , segíthetjük egy­mást és kaphatunk segítséget egy­mástól. Különböző országokban, eltérő társadalmi viszonyok közt élő, más-más felekezethez tartozó keresztyének a saját tapasztala­taikat továbbadva, segíthetik, bá­toríthatják egymást, tanácsot ad­hatnak egymásnak a szolgálatra, a nagyobb közösségek, a népek és az emberiség érdekében. Ennek átadására szolgálnak a különböző találkozások. Ilyen segítséget egymástól itthon is kaphatunk. Ha nyitott szívvel, előítéletek nél­kül közeledünk egymás felé. Knut Hamsun, Nóbel-díjas nor­vég író írja le egyik regényében, hogy a hegyi, havasi pásztor a ködben messze mozgó alakot elő­ször vadállatnak véli. Amikor kö­zelebb ér, tűtiik ki, hogy ember. FORRÓ PERCEI VÖT AK JÚ­NIUS 28-ÁN délután a dánszent- miklósi gyülekezetnek. Egyrészt azért, mert a vasárnap délutáni istentisztelet 35 tokos hőségben kezdődött el, s a teremben úgy éreztük, hogy ennél is melegebb volt. Másrészt pedig azért, mert amikor először szólalt meg a ha­rang, a szívek is átmelegedtek. Két évvel ezelőtt kezdődött á munka. Amikor először hangzott el: harangot szeretnénk, úgy tűnt, hogy ez megvalósíthatatlan álom. Aztán mégis keresni kezdtek. Vé­gül is a- kölesdi gyülekezet egyik harangját vette meg a gyülekezet 25 000 Ft-ért. Felejthetetlen nap volt az is, amikor a gyülekezet tagjai egy Wartburg-Touristtal hazaszállították a harangot. Aztán elkezdődött a harangláb építése. A munka és anyag összes díja ke­reken 40 000 Ft-ba került. A dá- nosiak segélyt is kaptak az Orszá­gos Gyülekezeti Segélytől: 10 000 Ft-ot. De végül is 55 000 Ft-ot ma­guk gyűjtöttek össze, és ez abban a gyülekezetben, amelyben össze­sen 225 lélek él, s ebben a gyer­mekek is benne vannak, nem kis teljesítmény. Hiszen ezt az össze­get a megszokott kiadásokon felül kellett összegyűjteniök. Sokan ál­doztak. sokan dolgoztak. Az áldo­zathozók és munkások közül is ki kell emelni Dudás Pálné gondno­kot, aki mindenben fáradhatatla­nul szolgált, lelkesített, dolgozott. El kell azonban azt is mondani, hogy a haranghoz református testvérek, sőt néhány katolikus dánosi is hozzájárultak. AZ ÜNNEPI IGEHIRDETÉS, ÉS A HARANG FELSZENTELÉSÉ­NEK szolgálatát Keveházi László, a pestmegyei egyházmegye* espe­rese végezte. Kiemelkedővé tette az alkalmat, hogy jelen voltak a Lutheránus Világszövetség képvi­selői is, dr. Anza Lema főtitkár- helyettes, és Marc Chambron a kommunikációs osztály vezetője is. A főtitkárhelyettes meleg szavak­kal üdvözölte a gyülekezetét, s el­mondta, hogy náluk, Tanzániában, ahol nagyon nagy távolságok van­nak, igen jelentős a harangok sze­S amikor egészen közel jut hoz­zá, akkor ismeri fel benne édes­testvérét. EGYMÁS FELÉ KÖZELEDVE minket, ma élő keresztyéneket is hasonló felfedezés örömével akar megajándékozni az egyház Ura. repe. A tolmácsolás szolgálatát Reuss András külügyi titkárunk látta el. Megtisztelő és jóleső volt, hogy az ünnepélyen részt vettek a Kö&ségi Tanács V. B. elnöke, és a Hazafias Népfront Bizottság titká­ra is. Ugyancsak eljöttek a helyi római katolikus és református gyülekezetek lelkészei is. Az is­tentisztelet zárószolgálatát pedig Adámi Lászlp, a gyülekezet nem­rég meghívott és beiktatott lelké­sze végezte el. „SEGÍTS MEG MINKET . .. GYÜJTS ÖSSZE ... hogy magasz­talhassunk téged.” — hangzott a harangszentelési ünnep alapigéje. Az igehirdetés emlékeztetett Isten megsegítő szeretetére, amely ott volt a harang megszerzésének ese­ményei mögött, ott van a gyüleke­zet és egyházunk élete „mögött” ma is. Emlékeztetett az igehirde­tés a harang szolgálatára is. Ez nem a „villámok megtörése”, nem is csak a „halottak megsíra- tása”, hanem elsősorban az „élők hívása”, ha egy régi versre emlé­kezünk. A harang eszköz lehet Is­ten .kezében, abban, hogy össze­gyűjtse a gyülekezetét, és szolgáló, szeretetközösséggé tegye. S végül az igehirdetés emlékeztetett mind­ennek a céljára is. A harang sem magáért van, az istentisztelet és a gyülekezet sem. A cél: Isten ma- gasztalása. S az igazi magasztalás a szép családi és mindennapi élet, a diakónia társadalmunkban és világunkban. A dánosi gyülekezet terített asz­talai várták ezután a vendégeket, s az asztalok körüli beszélgetés jó alkalom volt arra, hogy a helyiek, és a sok gyülekezetből érkezett vendégek személyes ismeretsége­ket is kössenek egymással. Szív­ből kívánjuk, hogy a dánosiak so­hase szokják meg a harang szavát, mindig felfigyeljenek rá, és a ha­rang legyen valóban Isten össze­gyűjtő eszköze a gyülekezet életé­ben. K. L. Öt angol egyház foglalkozik az­zal a javaslattal, hogy lépjenek szövetségre egymással a szerve­zeti egységhez vezető út első lé­péseként. Április végén az Egye­sült Református Egyház (United Reformed Church) közgyűlése fo­gadta el a javaslatot. Így tehát ez a református egy­ház is kész elfogadni a püspöki tisztet, mint szervezetének részét. Az elképzelés az, hogy valameny- nyi egyház, tehát az anglikán (Church of .England), a metodis­ta, a morva, és a Krisztus Egyhá­za kölcsönösen elismeri másik egyházi rendjét és szentségeit. A református egyház döntése azért nagy jelentőségű, mert története során mindig is bizalmatlanság­gal tekintett a püspöki tisztre (el­sősorban Nyugat-Európában). Az anglikán egyház (Church of England) előzetesen, -ideiglenesen jóváhagyta a tervet, .de a szava- zattöbség nem elegendő a végle­ges elfogadásra. Sárkány Tiborné Bolgár György: Levél cscrebcrclőknek Vennék Földet, amely mégis mozog, hozzá embert, aki semmit nem von vissza, konok, vennék gondolatot, amely nem eladó, vennék akár egyetlen határozott mozdulatot, vennék fotót egy döntő pillanatról, alulexponálva más időkre, vennék, percenként többször is, ha van, levegőt, adok cserébe földeket, kiparcellázott emberekkel, összkomfortos éveket, szabadnak nevezett idővel, ha kell, a szavamat adom. írásban is, s egyúttal mindjárt radírt, adok dicső albummúltat, felrajzolt függvényjövőt, • tervet és hozzá Istent, akit az ember tervez, nem végezhet hát semmi mást, adok garanciális boldogulást. (Megjelent a költő LEVÉLTITOK című kötetében 1981-ben) „ Gyújts össze minket y Ilaransszcntelcs Dánszentmiklóson

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents