Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-07-12 / 28. szám

GYERMEKEKNEK Szálka vagy gerenda? Lukács 6, Éles, szenvedélyes vitatkozás keilős közepén toppantam be a gyerekek közé: Jancsi árulkodó, Jutka nem mond igazat. Ági hiú és beképzelt, Péter csalt, mert szomszédjáról másolta le a matek dolgozatát. És ti? — szegeztem nekik a kérdést. Mert én nem a többiek rossz szokásaira, mulasz­tásaira, bűneire vagyok kíváncsi! A magatokéit is ilyen élesen, „jó szemmel” látjátok? Hirtelen nagy csönd tamadt. Lehet, hogy a ma­gunk hibáit, bűneit sokkal eny­hébben bíráljuk el? Sajnos, ebben gyermekek és felnőttek nagyon hasonlítunk egymáshoz: meg va­gyunk győződve arról, hogy ne­künk csak rossz szokásaink, ap­ró hibáink vannak, míg a másik­nak megbocsáthatatlan bűnei! Na­gyon szemléletesen mondja igénk­ben Jézus: „Miért nézed a szálkát, a saját szemedben pedig nem ve­szed észre a gerendát?” Sok baj­nak, viszálynak, ellenségeskedés­nek volt már ez az okozója! Mire tanít bennünket Jézus? HELYES LÁTÁSRA! így is mondhatnám:' hogy szépítgetés nélkül felismerjük, lássuk a ma­gunk hibáját, bűnét. Olvastam egy régi, keleti mesét az aranyaimat termő almamagról. Egy tolvajé volt a különös mag, aki a király börtönében raboskodott. Egy na­pon kihallgatást kért a királytól. Amikor eléje vezették így szólt: Uram, király neked ajándékozom ezt a magot:»ültesd el. és aranyal­mát fog teremni! Miért nem te ülteted el? — csodálkozott a ki­rály. Mert csak annak terem aranyalmát — volt a válasz —, aki még soha nem lopott! A ki­rálynak eszébe jutott, hogy egy­szer. nagyon régen anyjától pénzt lopott. Nem merte elültetni a ma­got, továbbadta a kancellárnak, ő a kormányzónak, az egy hadve­zérnek. így vándorolt az almamag egyik kézből a másikba, de senki 36—42 sem merte elültetni, mert egyik sem volt ártatlan! — Aki magát helyesen látja, bűnét felismeri, nem fog a másikra újjal muto­gatni, felette ítélkezni! MEGBOCSÁTÁSRA is tanít bennünket Jézus. Milyen nehezen tudjuk kimondani ezt a szót: meg» bocsátók. Milyen sokáig őrizzük a sérelmeket, emlegetjük, ki mivel bántott meg minket. Jézus arra figyelmeztet, hogy Istentől sem várhatunk bocsánatot, ha mi nem tudunk egymásnak megbo­csátani. (Bocsásd meg ... mikép­pen mi is megbocsátunk!) S ha egyszer komolyan felismerjük, hogy Isten naponként mennyit bocsát meg nekünk, máshogyan nézünk egymásra is és nem le­szünk olyan engesztelhetetlenek, haragtartók, ítélkezők! LEGYETEK IRGALMASOK! — tanít végül igénkben Jézus ben­nünket. Nem elég az, ha nem ítél- getjük szeretetlenül a másikat. Még annál is többet vár tőlünk Jé­zus, hogy megbocsátunk. Azt akar­ja, hogy segítsük is egymást. Aki­nek látását nem gátolja a „geren­da”, nem elvakult, öntelt önmagá­val szemben, aki jól lát, az tudja a másikat is segíteni, vezetni a jó úton. Aki az irgalmas Isten bo­csánatából, szeretetéből él. az sze­retettel és tapintattal vállalkoz­hat a „szálka-kivételre” is, a má­sik hibájának, tévedésének kijaví­tására. De ennél sokkal többre is: jó szívvel, jó kedvvel adni an­nak. aki rászorul, segíteni azt. aki bajbajutott, ahogy az irgalmas samáriairól szóló példázatban ta­nít Jézus. Ezen az úton vezethet bennün­ket ez a rövid imádság: „Segíts Uram, hogy jobban figyeljek rád, hogy az embereket úgy lássam, ahogy Te, és jobban szeressem őket! Ámen. KeveházinéCzégényi Klára A BERLIN-BRANDENBURGI EVANGÉLIKUS EGYHÄZ ÚJ PÜSPÖKE A berlin—brandenburgi egyház zsinata az 57 éves Gottfried Forck cottbusi szuperintendenst válasz­totta püspökké Albrecht Schön­herr utódjául, aki szeptemberben tölti be 70, évét és nyugalomba vonul­„írok nektek, ifjak.. Ifjúsági találkozó Eisenachban Mint azt már lapunk hírül ad­ta, a Thüringiai Evangélikus Egy­ház május 9-én ökumenikus ifjú­sági találkozót rendezett Eise­nachban. 750 évvel ezelőtt, 1231- ben halt meg Árpádházi Szent Erzsébet, s ez az évforduló adott alkalmat arra, hogy evangélikus és római katolikus fiatalok visz- szatekintve a múltra, a jelen kér­déseire próbáljanak meg közösen választ adni. ERZSÉBET MAGYAR KI­RÁLYLÁNY VOLT, Katona Jó­zsef jóvoltából jól ismerjük szü­leit is. Apja II. Endre, anyja pe­dig a merániai Gertrudis —, az ő gyermekük tehát Erzsébet, aki 1207-ben született Sárospatak vá­rában. De nem sokáig maradt itt­hon. mert a kor szokásainak meg­felelően már négy éves korában Thüringiába vitték, és ott elje­gyezték a wartburgi őrgróf fiával, Hermannal. Akik már jártak Wartburg várában, biztosan lát­ták azokat a falfestményeket, amelyeken Erzsébet életét örökí­tette meg a festő, Moritz von Schwind. Hogyan lett ez a magyar király­lány szent? Végül is Lajos őrgróf vette feleségül 1221-ben. mivel Hermann meghalt. Három gyer­mekük született. Lajos 1227-ben kereszteshadjáratba vonult és nem is tért vissza, járványos be­tegség áldozatául esett. Erzsébet, akinek rövid életébe annyi min­den belesűrűsödött, így már húsz éves korában megözvegyült —, három gyerekkel. Életének hátra­levő idejét a szegényeknek, a be­tegeknek szentelte. Elhagyta Wartburg várát, és ahogy a vár freskóin ma is látható —, enni adott az éhezőknek, inni a szom- jazóknak, ruhát a ruhátlanoknak, betegeket és foglyokat látogatott. Másokért éget, mások voltak a számára fontosak. Belépett a fe­rences rend harmadrendjébe, nem fogadta el a II. Frigyes ál­tal felkínált koronát, hanem he­lyette a marburgi szegényházat választotta. Ott is halt meg 24 éves korában, 1231. november 17- én. Igen ' hamar, már 1235-ben szentté avatták. MIT MONDHAT NEKEM evan­gélikusnak egy szent, akit a római katolikus egyház szentté avatott? Mit mondhat nekem az, aki már 750 éve meghalt, egy egészen más korban élt és gyökeresen más kö­rülmények között? Ezek a kérdé­sek foglalkoztattak, amikor meg­érkeztünk Eisennachba Ferenczy Erzsébet IV. éves teológiai hallga­tóval, aki a teológus ifjúságot képviselte a találkozón. Mintegy száz, római katolikus és evangélikus fiatal gyűlt össze a nagyon szép, mindennel felsze­A szél hova fut Senki meg nem mondja, mit senki se tud, hogy a szél honnan jön és hova fut. Szárnyal valahonnan nagyon sebesen, utol nem érem rohanva sem. De ha sárkányomat elereszteném, napokig repülne az ég peremén. Aztán megtalálnám, ahol leesett, s tudnám, hogy a szél is odaérkezett. Akkor megmondhatnám, a szél hova fut... Hogyan honpan jön, arról senki setud. , A. A. Milne: Hatévesek lettünk Budapest 1977) relt gyülekezeti központba, a fa­sizmus áldozatául esett mártír lel­készről elnevezett „Werner-Syl- ten-Haus”-ba. Jöttek fiatalok Marburgból, az NSZK-ból, ahol Erzsébet meghalt. Jöttek sokan Eisenachból és környékéről, ahol Erzsébet négy éves korától fogva élt. A szülőhazát, Magyarországot mi ketten képviseltük. ÉLETE BENNÜNKET EVAN­GÉLIKUSOKAT IS ARRA IN­DÍT, hogy embertársaink javát akarjuk. Mi úgy tekintünk rá, mint aki szolgáló, másokér* gyer­tyaként égő és elfogyó életével rna is példát mutathat nekünk. Életét látva önkéntelenül fölme­rül bennünk a kérdés: hogyan fe­jezhetem ki ma azt, hogy keresz­tyén vagyok? Erzsébet egész éle­tével Krisztusra mutatott, rövid élete minden percével azt a sze- rctetet adta tovább, amit Istentől Krisztusban kapott. Ha kellett, segítséget nyújtó, sohasem üres kezét adta. Vagy ha kellett, sza­vaival vigasztalt. De minden esetben Krisztusra is mutatott fi­gyelmeztetve arra, hogy Ö az, aki igazából segíteni tud, ö, a Meg­váltó. „Ahhoz, hogy szolgálatkész le­gyek, még nem kell keresztyén­nek lennem” — mondták többen is. Valóban, mennyivel tud töb­bet nyújtani egy keresztyén, mint egy humánus ember, egy „jó”, de nem keresztyén ember? Az éhezőnek kenyeret adni, ehhez még nem kell okvetlenül keresz­tyénnek lenni. S római katolikus és evangéli­kus fiatalok mind egyetértettek abban: a döntő különbséget, a többletet a Krisztusra mutató Kéz jelenti. Attól lesz keresztyén szolgálattá a szolgálatunk, na nem marad el a bizonyságtétel ar­ról, aki valójában és igazában se­gíteni tud. „Suchet den anderen” — keresd a másikat! —, ezt láttam felírva egy matricán, amelyet az évfor­duló kapcsán adtak ki. Középen egy kép — kereszt, rózsákkal. A rózsák ugyan nyilváfi'á legendára utalnak, miszerint Erzsébet köté­nyében rózsává vált az ennivaló, de valami mást is mond ez így, egvütt. Kreszt és rózsák — Krisz­tus és szolgálat. Így tudunk töb­bet adni —, mondja ma nekünk egy 24 éves, három gyermekes öz­vegyasszony. Igaz, már régen nem él —. s mégis, mennyire mai mondandója van! Lupták György FALUSI GYÜLEKEZETEINK korábban kezdtek arról panasz­kodni, hogy az öregedés jelei mu­tatkoznak. Elköltözött, ill. a váro­sokba áramlott a vállalkozóbb kedvű fiatalság. Vonzotta a kul­turáltabb környezet, a szervezet­tebb munka és munkaidő, a jobb kereseti lehetőség, az oktatás, egészségügy ellátottsága. Az öre­gek szerették annyira házukat, földecskéjüket, s az ősöktől örö­költ foglalkozásukat, hogy ma­radtak. Maradtak a tsz-ekben, át­vergődtök a szervezéssel járó ne­héz időket, s újabban vállalták a „háztájit” a kisegítő gazdaságot. Az ország 96 városában kereken 5,75 millió, míg falun és tanyákon 4 millió 963 ezer ember él. Ez utóbbi szám azonban némi ma­gyarázatra szorul. Már Erdei Fe­renc felhívta a figyelmet arra, hogy a hazai településszerkezet megváltozik, a falvak átalakulása tévén városias nagyközségek jön­nek létre, ahová a kisebb falvak és tanyák népe beköltözik. Ez a folyamat tehát megindult, de nagyjából le is zárult. Mert a mintegy 3000 magyar település között a többség — ha lassan is —. de közelít a városokhoz mind életformában, mindpedig szoci­ális, kulturális, egészségügyi, stb. ellátottságban. Ezekben a fejlett községekben szinte minden meg­van abból, amit városban keres az ember. Villany, vízvezeték, jó utak, korszerű lakások, fejlett infrastruktúra, kulturált élet. Vi­szont önmagukat ítélték sorva­dásra az ún. törpe-települések, apró falvak és tanyák, ahová a népgazdaság nem tudta megte­remteni mindezeKet a feltétele­ket. EMBEREK AZONBAN ITT IS Csigavonal 4. ÉLNEK. Méghozzá földet, mun­kát .szerető emberek és általános­ságban az igényeket alacsonyabb szinten tartó öregek. Ök azok, akik a népgazdaság jelentős ága­zati hányadát biztosítják a háztá­ji, kisegítő gazdaságokon keresz­tül. Lényegében roppant munka- igényes, nagy időráfordítással já­ró feladatra vállalkoztak. A regi istállókban tehenek bőgnek, az ólakban malacok visítanak, az udvaron baromfik kapirgálnak. A paraszti leleményesség a major­ságot kibővítette nyúl, galamb és egyébb jószágok tenyésztésével, amelyekhez a munkaerőt meg­erőltető módon biztosítják az öregek. A termelőszövetkezet takar­mányt ad, kedvezményesen mű­veli a háztájit, gondoskodik a jó­szágok és termékeik felvásárlásá­ról, az állam hitelt és adókedvez­ményt biztosít. Az ösztönzés te­hát minden oldalról maximális. A mezőgazdasági termelő- és szak­szövetkezeti átlag 1948 forintos nyugdíj, és az átlag 1399 forintos járadék mellett komoly bevételi forrás tehát az idős lakosság je­lentős rétegénél a háztáji. Amíg természetesen meg nem szakad a csigavonal. De amíg bírják, juttat­nak megtakarított tőkéjükből az elszármazott gyermekeknek, uno­káknak. ÍGY JELENTKEZETT AZ­UTÁN az egyháztagság elörege­dése a törpe-településeken, ta­nyákon. majd később azokban a községekben, ahol a fejlesztés késett vagy lassúbb ütemű volt. A községek, falvak apadása, ama bi­zonyos másfél millió paraszti szár­mazású ember elvándorlása első­sorban a mai közép- és fiatal ge­nerációkat érintette. És bár ez a folyamat megállt vagy legalábbis tetemesen meglassult, mégis számtalan településünk életkor átlaga az idősek javára billen. Ez az idősebb nemzedék viszont erő­sen egyházszerető nemzedék. Kö­tődése a valláshoz, egyházhoz erősebb, mint a két háború között volt. Más lelkülettel, nem felszí­nesen, de tudatosan igényli az egyház szolgálatát, ragaszkodik templomához. Szinte történelmi felelősséget érez, s tudatosan ál­doz fenntartásukra. Az áldozatho­zatal meglepő példáit lehetne fel­sorakoztatni. Templomba járásunknak vi­szont gyakorlati nehézségei van­nak. Ilyen pl. a mezőgazdasági munkában betöltött szerepük, a háztáji-, kisegítő gazdaságban levő elfoglaltságuk. Ősztől tava­szig némiképpen kedvezőbb a helyzet, de akkor is szorosan kö­tött az idejük, s az egyházi alkal­mak feszes programjaihoz nehe­zen tudnak alkalmazkodni. Vi­szont a népgazdaság jelentős ter­he nyugszik vállunkon. Az anyagi érdekeltség kedvező alakulásának termesztésen troz jelenségei van­nak, bőven találkozhatunk velük. A mindenáron való meggazdago­dás, a testet lelket nem kímélő gyűjtési és gyarapodási vágy a csigavonal középpontja felé sza­porítja a köröket. VÁROSON SEM KÜLÖNB A HELYZET. Az általános jólét „státus-szimbólumai” a gépkocsi, nagvszerű lakás, nyaraló, külföldi, utak versenyre hívták az egész társadalmat. Még a nyugdíjaso­kat, az öregeket is. Valaha egy­szerűen bankbetétjeiket növelték — bár ma is számtalan idős Ko­moly megtakarított összegekkel rendelkezik—, most mégis inkább kertét vásárolnak, nyaralót épí­tenek, gépkocsit tartanak. A kert nosztalgiája visszanyúlik az ősi paraszti életformához. Városok környékén széles gyűrűben he­lyezkednek el az apró parcellák, kiskertek, amelyekben zöldség, virág, gyümölcs-kultúrát hívtak életre. A hozadék a nyugdíjas konyháját jelentősen kisegíti, de piacra is jut belőle. Viszont a kert művelése munkát és főleg sok időt igényel. TERMÉSZETSZERŰLEG HÁT KI EZ A JELENSÉG a templom­látogatásra B. S. azért nem vállalt* presbiterséget: mert májustól ok­tóberig balatoni villájában tartóz­kodik, s méltatlannak érzi ma­gát a tisztségre, ha ha fél éven át nem látogatja a templomot. B. J. tavasszal egy kosárka cseresznyé­vel, ősszel egy üveg borral lep meg: „Saját termésem, mit tetszik hozzá szólni?” Koratavasztól késő őszig Budaörsre jár, és kapál, gyomlál, metsz és permetezik, s ha érik a gyümölcs, kinn is alszik, hogy őrizze. Egyebekben estén­ként hordja be a termést és adja el a szomszédoknak. Templomba csak késő ősszel jut el. Sz. M.-ék rendszeresen külföld­re utaznak. Régóta nyugdíjban vannak a házastársak, egész év­ben takarékoskodnak, azután be­fizetnek egy Ibusz-útra. Ha meg­jelennek a templomban, Egyip­tomról, Spanyol- és Görögország­ról mesélnek cifra történeteket. „Az én férjem amíg élt, szenve­délyes kiránduló volt. Skodánk minden vasárnap reggel befűtve várt. Jártuk az országot. Sárospa­taktól Sopronig, Szegedtől Balas­sagyarmatig nincs szeglete az or­szágnak, ahol nem fordultunk volna meg. Szegény meghalt, most inkább van időm templomba járni. Tessék érte imádkozni!” S én azért imádkozom, hogy az öz­vegy megragadjon közöttünk. AMIKOR ELGYÖNGÜLNEK, MEG-MEGSZÉDÜLNEK, vagyis az első, második „harangozáskor” az orvosi rendelőben gyülekez­nek. A csigavonal végén, úgy ott a közgptájon a templom mellett he­lyezkedik el a rendelőintézet. Egy körzeti orvosra Budapesten 450—500 hatvan évesnél idősebb beteg jut. Hangsúlyozom, hogy „beteg”, mert az öregek szinte ki­vétel nélkül betegek. Türelmesen várnak sorukra, de egyre gyako­ribb eset. hogy „háziorvost” tar­tanak, mert módjuk van hozzá. — A cukor megtámadta látásukat, a vérnyomástól szédülnek, ízüle­teik megdagadtak, a lábuk, fejük, derekuk fáj. az elnyűtt élet szo­morú jeleit hordozzák. Ezek a le­gyengült szervezetű öregek már alig járnak templomba. Bíztatják magukat, mi is őket, hogy „majd tavasszal, ha jobbra fordul az idő”, de sovány vigasz ez. A nagy menetelésnek végeszakad, s rend­szerint csak ágyhoz vihetjük a bűnbocsánat szentségét. (Folytatjuk) Rédey Pál

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents