Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-06-14 / 24. szám

öKumené <4> öKumené <4» OKumené ^

Egymást megérteni

A Lutheránus Világszövetség Tanulmányi Osztálya tanácskozása

Ha ma valaki hallja, vagy olvassa ezt a nevet: Genf, arra gondol, hogy ez a kis svájci város a világnak, de legalábbis Európának a közepe. A név hallatára az ember maga előtt látja a Nemzetek Palotájának, vagy más épületeknek kisebb-nagyobb termeit, amelyekben az asztalok körül ott ülnek a világ országainak képviselői, és tárgyalnak, mert olyan sok megtárgyalni való van ezen a világon. Naponként kapunk híreket arról, hogy politikusok, közgazdászok, tudósok tárgyalnak ott egymással. És nagyon jól hallani ezekről a tárgyalásokról, mert tudjuk, hogy ott a népek, nemzetek képviselői azon fáradoznak, hogy egymást jobban megértsék, hogy a vitás kérdéseket ne a fegyverek döntsék el.

A FRANCIAORSZÁGI FER- NEY FELÉ VEZETŐ ÓIMMAL van az „Ökumenikus Centrum” épülettömbje, az Egyházak Világ- tanácsa, a Lutheránus Világszövetség és más nemzetközi egyházi szervezetek székhelye: egyházi szempontból is itt van a világ közepe, a különböző egyházak és egyházi szervezetek képviselőinek találkozó- és tanácskózóhelye. Itt is vannak kisebb-nagyobb termek, asztalokkal, amelyeket körülülnek, amelyek mellett megtárgyalják a világ minden táján élő keresztyének kérdéseit. Régi ismerősök köszöntik egymást örömmel, új ismeretségek és barátságok szövődnek ezeken a tárgyalásokon.

Mi is az egymás jobb megértését kerestük a Lutheránus Világszövetség Tanulmányi Osztályának azon a konzultációján, amelyet most tavaszra hívtak össze. A világ megosztottsága miatt a lutheránusok ' nagy családjában (ahogy magunkat nevezni szoktuk) ugyanúgy adódnak problémák, félreértések, mint a különböző nemzetek között, hiszen mi is különböző nemzetek tagjai vagyunk, és különböző társadalmi rendszerekben élünk. Ezen a tavaszi Konzultáción a hangsúly a különböző társadalmi rendszerekben élő keresztyének kölcsönös egymás megértésére esett.

AZT HISZEM, MA MÁR SENKI NEM GONDOLJA, hogy az ilyen konzultáció „csak beszéd”, azaz nem sok értelme van annak, hogy napokon át tárgyaljanak egymással az emberek. Minden hivatalos küldetés nélkül is tudják azok, akik turistaútra mennek, vagy külföldi vendégeket fogadnak, hogy milyen nagy jelentősége van a személyes kapcsolatnak. Mindenki, akinek ilyen kapcsolata van más országban élőkkel, többet lát és többet ért meg azoknak az országoknak az életéből, mintha csak különböző hírforrásokból értesülne róla. Hát még ha ezek a személyes kapcsolatok olyanok között jönnek létre, akik országuknak, egyházuknak felelős küldöttei! A tárgyalásokon elhangzó beszámolók, tájékoztató jellegű referátumok mind segítik ezt az egymás-megértést.

JÓLESETT ARRÓL ÉRTESÜLNI. hogy a mi egyházunknak, és hazánknak is. nagy tekintélye van, nagy megbecsülésben van része a világ más tájain. Most már nemcsak mi, egyházunk küldöttei visszük a tájékoztató híreket, hanem azok is, akik itt jártak nálunk,- megismerték egyházunk és hazánk életét, beszélgettek lelkészekkel, presbiterekkel, gyülekezeti tagokkal, hallgattak igehirdetéseket, részt vettek egyházi hangversenyeken, gyülekezeti alkalmakon. Most már ezek a volt vendégeink is megvédenék minket, ha valahol rólunk valótlant állítanak, fgy ezek á személyes kapcsolatok még jobban hozzásegítenek az egymással elintézetlen kérdések őszinte megvitatásához. Jó tudni, hogy egyre többen megértik, mit gondolunk akkor, amikor diakóniáról, diakóniai teológiáról beszélünk, amikor kijelentjük, hogy jó lelkiismerettel segítjük népünket és társadalmunkat.

A KONZULTÁCIÓN AZ IS KIDERÜLT, hogy testvéreink, barátaink nagy várakozással tekintenek a Lutheránus Világszövetség Budapesti Nagygyűlése elé, őszintén kívánják, hogy minden a legjobban sikerüljön, ebben ők maguk is készek segíteni, mert tudják, hogy a nagygyűlés is hozzásegít egymás kölcsönös jobb megértéséhez. A konzultáció résztvevői azzal a meggyőződéssel folytatják munkájukat, készülnek a további tárgyalásokra, hogy jó ügyet, szolgálnak : egyházaink kölcsönös megértésén keresztül a népek barátságát, az emberiség békéjét.

Muntag Andor

Mátyás Ferenc:

Széplaki csöndben

Mikor reszket a fű s a lárma t már nem hallható, a nád fekete kardjait a szél

rádcsapkodja a partról s felébred a tó —

mikor az űt pihen s az autók nyomán egy csiga mászik víkendházávai, s a jánosbogárka az utolsó gyorsvonat után lámpájával világít —

mikor a hegy nagyobb, akár ott Ázsiában a Himalája, s a zöldzubbonyos szőlők menetelnek, mint az arab gerillák föl a sziklára —

amikor a virágok hűs sátra alatt elszundikál a táj, s a nesz tündérei már ásítanak, csobbant az üres csónak, s bekerít a magány —

mikor a zsolozsmázó bokrok ágain gyertyákat gyújt a lomb, a keserűség gyümölcsei hullnak,

s a Koszta-fehér parasztházak ágyán

egér rágja a mosolyt —

mikor susog a nád s az éhes szerelem takaratlan, bagoly röppen vérző élettel,

s a sóhaj, öröm és a jaj még olyan ártatlan —

mikor a teli temetők friss virágai ágyú-rémek miatt gyászolnak, s mélyhegedűjén a csöpp tücsök

zokog, s a hold a víztükörre aranyhidat olvaszt —

mikor vándorként jársz, csapongva a földi bolygón,

s csupa sejtelem a végtelen semmi, csak a puha bársony éjszaka denevére dorombol —

mikor egy repülő robbanásától feltep a félelem,

s kapaszkodnál a Göncöl rúdjába,

de még megleled csöndes zugod ideiglenes menhelyeden —

mikor a kő zokog és reszket a fű a Balaton felől,

s az elárvult alföldi tanyák kóbor kutyái a hullámok hátán csaholnak kegyetlenül —

mikor szél támad, felhő tör föléd, jég zuhog kalapodra, s nincs okod még kétségbeesni,

csak néked fáj, nem a világnak, ez még nem a valódi bomba.

Elönti elmém a zaj a csöndben, árnyékba sem fogódzhatom, hörcsögjárta, jégverte széplaki part, ártalmatlan csapásaidba meddig bizakodhalom?

(Megjelent a költő EGYETLEN MENEDÉK című kötetében 1979-ben)

Meghívó

Az Evangélikus Teológiai Akadémia június 19-én,. pénteken délután 4 órai kezdettel a Zuglói Egyházközség templomában (XIV., Lőcsei út 32.) tartja

TANÉVZARÓ istentiszteletét,

amelyen a szolgálatot dr. Hafenscher Károly igazgató-lelkész végzi. Ugyanitt tartjuk délután fél 5 órakor a Teológiai Akadémia TANÉVZÁRÖ ÜNNEPI ÜLÉSÉT, a következő tárgysorozattal:

1. Téged Úristen: 250. é. 1—3., 8 v.

2. Dékáni jelentés az 1980—81. tanévről.

3. Teológuskar éneke.

4. A végzett hallgatók búcsúzása.

5. Teológuskar éneke.

6. Jutalmak kiosztása.

7. Himnusz.

Erre az alkalomra szeretettel hívjuk és várjuk híveinket.

Testvérünk, a természet

MÁRCIUS VÉGÉN MEZEI ANDRÁSNAK MEGJELENT EGY CIKKE az Élet és Irodalomban (ÉS), Kellenek-e katasztrófák? címmel. Rikkantás volt-e vagy velőt rázó sikoly az írás, azt kinek-ki- nek a lelkiismerete dönti el. Mindenesetre Mezeiben nem csak az újságíró felelőssége szólalt meg, de mint „szakértő” tárt fel riasztó tényeket. A huszonnegyedik órában vagyunk, hogy környezetünket megmentsük vagy legalábbis óvjuk, ha nem akarunk Hold-tájat, Holt-tengert, döglött vizet és döglött földet hátrahagyni unokáinknak. Apokaliptikus víziói olyan tényeken alapulnak, amelyek a nyugati világ naponkénti kísérő jelenségei, s amelyek „begyűrűzésétől” igazán jó volna elszigetelni hazánkat. Mert nálunk még csak „hullafoltok” láthatók a természeten, de kellő odafigyeléssel, áldozathozatallal, a társadalom éber felelősségével a magyar ökológiai katasztrófa elkerülhető.

A kérdés nekünk keresztyéneknek elsősorban azért szívügyünk, mert az Isten által teremtett világ az emberre van bízva. A Genezis egyértelműen fejezi ezt ki, de ezt valljuk az első hitágazatban is. Ha tehát mi a természettel — mai kifejezéssel: a környezettel — foglalkozunk, akkor alapvető keresztyén kötelességünknek teszünk eleget.

MEGÍTÉLÉSEM SZERINT FÖLDÜNK JÖVENDŐJÉT A XX. SZÁZAD VÉGÉN három sorsdöntő veszély fenyegeti: a termonukleáris háború, az ökológiai katasztrófa és a túlnépesedés. S ha szabad egyéni véleményemnek hangot adni, akkor én a másodikban látom a legnagyobb veszélyt. Tizenöt éve olvastam egy svájci lapban, hogy „korunkat nem az atomháború fenyegeti elsősorban, hanem hogy lesz-e elegendő ivóvizünk". Akkor meglepett ez a jövendölés, ma Mezei is erre a kérdésre teszi mutatóujját. Azóta magam is bele- belekóstolgattam a környezetszennyeződés kérdésébe, s anélkül, hogy pánikot keltenék, arra a következtetésre jutottam, hogy ha az emberiség sürgősen nem fog össze környezetének megmentéséért, az öngyilkosság elkerülhetetlen. Ezt nem a „szakértő” mondatja ki velem, hanem az, aki a drámai információk mellett nem rrjpgy el szó nélkül. Csak az utóbbi hetekben legalább tíz-tizenöt ilyen természetű írás került kezembe — a Mezeién kívül —* s érthetetlen előttem, miért nem ragadjuk üstökön a problémát, s tesszük még inkább nemzeti, európai és világüggyé, miért marad általánosságban a tudósok problémája. Miért félünk kimondani, hogy a természet az emberiség, utolsó édes testvére, meggyilkolásával saját sírunkat ássuk meg.

PÉLDÁK SORA ÁLL ELŐTTEM. Talán több külföldi, mint hazai. A hazaiból csokorra valót gyűjtött össze Mezei. Viszont nekünk globálisan kell a problémához viszonyulnunk. Az egészet, a teljeset kell együtt látnunk. A levegőt, vizet, földet, s ami azokban van. Azt kell tudnunk, hogy az élet — egyéb tényezők mellett — döntő módon függvénye e három alapvető természeti kincsnek, s ezek Istentől alkotott biológiai egyensúlyának. Rá kell döbbenünk, hogy minden parányi erőszakos és káros beavatkozás utódaink ezreinek életét kockáztatja és veszélyezteti. Ha ma bontjuk meg a természet egészséges harmóniáját, annak beláthatatlan következményeivel utódaink holnap talán már nem tudnak megbirkózni.

„A fák állva halnak meg” — olvashattuk e szimbolikus kijelentést. S valóban, a fák „öngyilkossága” jelez valamit. Bajorországban az ősi fenyőerdők lehullatták tűlevelűket, hektárszámra állnak elpusztulva. Állva haltak meg, a tudósok szerint az ipari szennyező gázok áldozataiként. Akárcsak a mi Népköztársaság úti híres platánfáink. Tavainkból, folyóinból partra vetik magukat a halak, az öngyilkosságnak számunkra érthetetlen formáját választva, mert már nem bírták ki a vegyileg szennyezett vizet. Mint az óceánok partján a cetek.

DE GONDOL-E VALAKI ARRA, hogy egész tengerrészek váltak „holt tengerré”, amelyekben szinte semmi élet nincs, s amelyek már arra sem alkalmasak, hogy megfürödjenek benne az emberek. A mediterrán tengerektől elhúzódtak a nyaralók, tűrhetetlennek tartották, hogy fürdés után terpentint kell használniuk a fekete, ragacsos kő- olajfoltok letisztításához. A tengerbe ömlő sok százezer tonna nyersolaj pedig csak másodsorban a fürdözők problémája. Nyugaton „olaj-pestisről” beszélnek, arról, hogy a tenger vizét szennyező olaj elpusztítja a halakat, madarakat, élőlényeket, de a part menti növényeket is. Itt van pl. az Északi-tenger, a világ egyik leggazdagabb halállományú tengere. Hat ország partjait mossa. Hat ország ipari szennye ömlik bele. S tegyük hozzá, nem csak olaj, de a vegyiművek felhasználhatatlan mérgező mellékterméke. Ma már nemcsak 30%-ra esett vissza a halászat, de amit kifognak, annak jó része is „szederbeteg”, vörös kiütésekkel, tátongó sebekkel kerülnek hálóba. Micsoda élelmiszer-tartaléktól esünk el!?

Némi törvény mintha gátat szabna mindezeknek. De gondolnak-e arra, hogy az ipar megsemmisítetlen mérgező melléktermékeit „kalózhajókra” rakják, meghamisítják a hajónaplókat, kiviszik a nyílt tengerre, néha egész Singapurig, és titokban, éjjel, viharban süllyesztik el rakományaikat? Kinek tűnt fel, hogy Európa híres édesvizű folyói, a Rajna, Szajna, Elba, Weser, Themze stb. már régen „döglött vizet” hömpölyögtetnek és tengerbe ömlésük nagy területeket fertőz meg. S a mi folyóink, Balatonunk? Hány írás, felhívás jelent meg arról, hogy mentsük meg őket, pótolhatatlan természeti kincseinket?

DE A LEVEGŐVEL SEM ÁLLUNK KÜLÖNBÜL. Az átlagember a levegőszennyeződésnél először az autókra gondol. Helyesen, mert ezekkel találkozik közvetlenül. Ellenben azt is jó tudni, hogy egyetlen turbólégcsavaros repülő legalább 1000 Volkswagen által felhasznált oxigént fogyaszt el, ill. tesz töbh^ használhatatlanná. Arról nem is szólva, mennyi mérgező gázt okádnak az ipar gyárkéményei.

Okoz problémát azután a termőtalaj kemizálása, a vegyszeres gyom- és féregirtás, amely elősegíti ugyan a magasabb termésho- zadékot, de félelmetes mennyiségű mérget juttat a földbe. Hol van a határ, hol kellene megálljt parancsolni önmagunknak, más vágányra terelni szemléletünket és gazdasági életünket?

MERT AZ BIZONYOS: ha felelősséggel tekintünk a holnapunkra, akkor fel kell mérnünk a természettel kapcsolatos helyzetünket, s minden eszközzel siettetni kell megvédését. Ügy vélem, ördögi körforgásba jutott a világ. Sokat kell termelni, mert éhes az emberiség, mert megsokszorozódott az ipari igény. Legalább százszor any- nyit fogyaszt a világ társadalma, mint fél évszázada. Kimerülés széléhez jutott az energia, a nyersanyag, az élelmiszer. S a legnagyobb veszély, hogy erőszakos beavatkozásával az ember a természetet, édes testvérét öli szisztematikusan. És mert nem akarunk döglött vizet, mérgezett földet és levegőt utódainkra hagyni, ezért szólal meg bennünk a keresztyén felelősség, de a józan ész is: sürgősen váltsunk szemléletünkön és gyakorlatunkon!

Rédey Pál

VIRULJON AZ ÉLET MINDENKINEK

A Württemberg! evangélikus met Szövetségi Köztársaság) jú- egyház Gusztáv Adolf Egyesülete nius 13—15. között. Az ünnepsé- a fenti jelmondattal tartja ez évi gén Reuss András külügyi titkár ünnepségét Ludwigs burg ban (Né- igét hirdet és előadást tart.