Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-05-31 / 22. szám

Olvasónk írja lisalmiba késsülünk A mosoly Á Madách téren autóbuszra vá­rok. Sokad magammal. Míg a Ta­nács körút füstpárában derengő •torkolatát kémlelem, hátulról át­ölel valaki: Szervusz barátom! Hová tartasz? Meglepetve fordu­lok hátra a manapság szokatlan meleg hangra, és az üdvözlés módjára. — Tényleg a barátom. Nem is rég nem látott; hetente találkozunk a templomban, de olyankor egyikünk sem állhat meg hosszabb beszélgetésre. Most a villamosról látott meg; úgyis erre van dolga, hát leszállt, oda­jött, és imigyen üdvözölt. Mon­dom, engem mi szél hozott erre, mire ő a mögöttünk levő utcába mutat, hogy azt a műszaki tele­pet vezeti, meg a másikat is, ott távolabb. Akkor biztosan nyakig merülsz a gondba, munkába. A kalapja te­tejéig mutat: eddig. Közben ra­gyog az arca a jókedvtől, és a mo­solya Leonardo ecsetjére kívánko­zik. Még a napsugár is bukfencet vet mellettünk a poros aszfalton. — De már nem sokáig csinálom. Még egy év, azután nyugdíjba me­gyek. Elég volt. Erre a szóra begurult a busz. Rövid búcsú, még segítene is fel­szállni, mikor valami szokatlant érzek. Máskor a legtömöttebb járműre is utolsónak jutok fel, mert sok évtized alatt sem tanul­tam meg tolakodni, sem helyez­kedni. Most valahogy előre kerül­tem. A tömegen belül kis csoport vesz körül kettőnket, és minden­kinek az arcán barátom mosolyá­nak a visszfénye dereng. Hátranézek még rá, és észreve­szek mellette egy fiatal nőt. Nem tudom, ruhája ízlésesen egyszerű vonalai, vagy az anyaság arcán is felötlő bája emeli ki a sokaság­ból. Ösztönszerűen előre engedem. Zavart pillantása,, bizonytalan mosolya árulkodik meglepetésé­ről. Majd felenged a feszültség, és fellép. Addig a lépcső néhány pillanatra üresen marad. És senki sem zúgolódik, nem ugrik előre. Valami nem mai csend vesz kö­rül, míg felszállunk. Látom, hogy valaki átadja a helyét, és ő a vá­ratlan szereplés megilletődesével leül. Azt hittem, ezzel vége esv élet­teremtette egyperces epizódnak, és megállók a már zsúfolt buszon, egy fogóba kapaszkodva. Az előbb említett tréfás kedvű élet azon­ban engem is kipécéz, és feláll mellettem egy nő. Kedves gesztus­sal rneleg mosollyal felkínálja a helyét. Rajtam a sor, hogy zavar­ba jöjjek, szabadkozzam. Mon­dom, hogy a külső jelek ellenére is nagyon jól bírom az állást, és botot sem azért hordok, hogy he­lyet kapjak, hanem hogy támasz­kodjam rá. Hiába. Ezen is moso­lyog, és szinte anyásán kényszerít, hogy üljek a helyére. Mit tehet erre egy vidám tekintetek kereszt­tüzébe került férfiember? Leül­tem. És tudj’ Isten, valahogy jól éreztem magam. A mellembe több levegő fért, a derekam nem szúrt, a Nap besütött az ablakon. És amíg így döcögött a zsúfolt busz a Bajcsy-Zsilinszky úton, ar­ra gondoltam, hogya ezt a három mosolyt receptre kellene felírni a morcoknak, a törtetőknek, a vér­keringési zavarokkal küszködők- nek. A főnököknek és a beosztot­taknak, a vásárlóknak és az el­adóknak. Akkor talán mi mind­nyáján, ez a futkosva zsongó em­berboly együtt találnánk meg a szívinfarktus leghatásosabb gyógyszerét. Talán még Nobel-dí­jat is kapnánk érte. Molnár Barna EGYHÁZI SEGÍTSÉG LENGYELORSZÁGNAK A BIBLIA FILMEN Eddig 31 film készült el az úgy­nevezett „Genezis-tervből”, amely­nek célja a Bibliának filmen va­ló megjelenítése. A munkát John Heyman■ angol filmrendező 1976- ban kezdte. A Szentírást a legkü­lönbözőbb kultúrájú emberekhez szeretné közelebb hozni 300, egyenként 20 perces film segítsé­gével. Á filmekben csak a bibliai szöveget mondják. A forgatást Palesztinában végzik, 5000 izraeli és arab szereplővel. A második finn-magyar Iclkészgyűlcs Készülésünkben visszatekin­tünk eddigi hasonló taiálikozása- inkra. ­A MÁSODIK FINN—MAGYAR LELKÉSZKONGRESSZUST 1968. június 7—8-án tartották a buda­vári gyülekezet helyiségeiben. Iz­zasztó, meleg, igazi magyar nyá­ri napok voltak. Sem az előké­szítés méreteiben, sem a lefolyta­tásban nem volt az első, az 1937- es gyűléshez mérhető. De belső erejében és a célratörésben felül­múlta amazt. Az első gyűlést izgalmassá tet­te annak kezdeményező volta. El­addig finn egyházi csoport nem járt még hazánkban. Az akkor az első találkozás újdonságával hatott. Ezt a másodikat már megelőzték turistacsoportok, sőt egy kifejezetten lelkészcsoport is. Ennek a másodiknak a tartalma volt az izgalmas. 1967. februárjában, Kuopioban, a finn lelkészegyesület gyűlésén előadást tartottam hazai egyházi- életünkről. Ott merült fel az igény, hogy szeretnének megis­merkedni közelebbről is velünk. Így lett a témája a budavári lel­készgyűlésnek a háború utáni évek teológiai fejlődése, különös tekintettel a békéhez s a világ nagy kérdéseihez való viszonyu­lásra. MINDKÉT EGYHÁZ RÉSZÉ­RŐL igen izgalmas előadások­ban tárták fel a háború utáni problémákat s teológiai fejlődést. Mindkét oldalról igen őszinték és nyíltak voltunk. Az előadásokat Aimo T. Nikolainen, a helsinki teológia dékánja (ma püspök), Pertti Ranta asessor Tamperéből, Eero Saarinen, a lelkészegyesület titkára és Maunu Sinnemüki, az érsek titkára tartották. Részünk­ről pedig dr. Káldy Zoltán, dr. Pröhle Károly és dr. Pálfy Mik­lós. A kezdő és záró istentiszte­leten D. Koren Emil és dr. Ott- lyk Ernő prédikáltak. Közben reggeli-esti áhítatokat tartottak Jussi Sippola és Pentti Aarnio. Az előadásoknak számunkra volt egy érdekes háttere. Három évvel előtte közösen elhatároztuk, hogy könyvet írunk, amelyben ismertetjük egyházunk helyzetét, álláspontját, napi életét, s ezt finn barátaink lefordítják s ki­adják. A könyv elkészült, kéz­iratát mintegy 200 oldalon kikül­döttük. Ám egy év múlva vissza­küldték azzal, hogy magyarul jól értő finn barátaink nem tartják alkalmasnak a kiadásra, mert „ezt a finn lelkészek nem tudják megemészteni”. A könyv generá­lis tartalmát Káldy Zoltán és Prőhle Károly írták, s dolgoztak benne még Koren Emil, Ottíyk Ernő. Rédey Pál és Váradi La­jos. Ezt az anyagot most próbára tettük. Káldy Zoltán és Prőhle Károly előadásukban lényegében ugyanazt mondták el, mint amit a könyvben megírtak. (Mi mást mondhattak volna?) Nemcsak hogy megemésztették, de lelkesen reagáltak rá, kérdeztek, még bő­Fricdrich Riickert: JAJ! Jaj a pohárnak, ha úgy törik el, hogy soha egyetlen szomjazot meg nem itatott. S jaj a szívnek, ha úgy dobban utolsót, hogy még soha senkinek szeretetet nem adott. Németből lord. Túrmezci Erzsébet ÁRPÁDHÁZI SZENT ERZSÉBET — IFJÚSÁGI TALÁLKOZÓ A Thüringiai Evangélikus Egyház Árpádházi Szent Erzsébet halálának 750. évfordulója alkal­mából nemzetközi ökumenikus ifjúsági találkozót' rendezett má­jus 7—12. között Eisenachban (Német Demokratikus Köztársa­ság). A találkozón egyházunk képviseletében Ferenczy Erzsébet teológiai hallgató es Lupták György nagymányok-váraljai se­gédlelkész vett részt. vebb tájékoztatást kértek. Ki­mondatlanul is aláhúzták ezzel a firin tételt; azt hiszem el, amit látok. Az előadásokat kölcsönösen megjelenítettük folyóiratainkban. Izgalmas. dolog belelapozni, mennyire időszerű ma is. A konferencián reszt vett a 70 tagú finn csoport 21 lelkész­tagja (a többiek családtagok s nem lelkész jellegű egyházi mun­kások voltak), s mintegy 30 ma­gyar lelkész, közöttük hatan egy­kori finnországi stipendiumok. A KÉTNAPOS KONFERENCI­ÁT EGYHETES KÖRÜT követte. Siófok székhellyel két napot töl­töttek a Balaton mellett s meg­látogattál* a siófoki imaházat, Ti­hanyt s Gyenesdiást. Innen Kis­kőrösre mentek, ami igen kiemel­kedő nap volt. Gyülekezeti tagok vették őket körül, családi ottho­nokba látogattak el s istentiszte­letet tartottak a templomban. Sze­geden istentiszteletet tartottak, tájékozódtak a gyülekezet életé­ről, megtekintették a fogadalmi templomot, a zsinagógát (ahol sabbatkor istentiszteleten vettek részt), s fürödtek az ú.i-szegedi termálfürdőben. Budapesten a város nagyobb evangélikus templomait nézték meg, isten- tiisiztsleten a Fasorban voltak, ahol Káldy Zoltán püspök és Pertti Rante prédikáltak. A budai szeretetotthon ban is jártak. Méreteiben nem volt akkora, mint az 1937-es találkozó, de tar­talmában célratörőbb és elmé­lyültebb volt; A körút pedig a magyar vendégszeretet s a gyü­lekezetek. intézmények közvetlen nyitottságával igen nagy élményt szerzett barátainknak, különösen is Gyenesdiáson, Kiskőrösön és Szegeden. Nem is szólva a buda­pesti találkozásokról. EGYHÁZI SAJTÓNKBAN AZ ÜTRÓL az Evangélikus Élet négy alkalommal közölt színes ripor­tot, a finn Kotimaa pedig kétszer, s a Kirkko ja kaupunki ugyan­csak kétszer emlékezett meg ró­la. A Lelkipásztor, s finn részről előadásonként más-más folyóirat, közölte a konferencia előadás­anyagát A „láttam, tehát hi­szem” álapján sokan lettek bará­tainkká a finnek közül, akiket a magyar kapcsolatokban ez idő­szakban Aimo T.- Nikolainen és Eero Saarinen szerveztek. Koren Emil .htjjh it Gondolatok B. Lőrincsy Éva Meddig még? című könyvecskéjéről Mi a műfaja e kis könyvnek? Négy kis dokumentumregény? Négy nekrológ? Gyászbeszéd négy elvesztett barátnő fe- tétt? Nehéz meghatározni, de nem Is a műfaj a fontos, hanem az emberi hang. Őszinte emberi sírás, négy elvesztett jó barát siratása, a szinte üvöltésre kész­tető gyász kifejezése. Könyvbe zárt jaj­kiáltás. Az írónő belső kényszerből tu­dósít, hogy elmondja másoknak is, mi történt vele. Szabadulni akar kísértő emlékeitől, fájó élményeitől, szüntelen marcangoló tehetetlenségi érzésétől, meg­osztja fájdalmát. Vera, Bözsike, Magdi és Andi, négy külön egyéniség, négy kü­lön sors, és mégis egy: a rák legyőzte őket. Hozzátartozók és orvosok, munka­társak és ápolók» megint vereséget szen­vedtek. Az írónő epilógusában arról vall, hogy a sorozatot megírta ugyan, a négy sorsnak vége, de az. ő fájdalmának, kér­déseinek bizony nincs vége. Meddig még? — szeretné üvölteni a hajnali de­rengésben, amikor írógépétől feláll'. S valószínűleg ez a hangtalan jajkiáltás a könyv értelme. „Legyen vége. Vége, vége — üvöltöm anélkül, hogy egyetlen hang is elhagyná a torkomat” — írja. Meddig még? Hogy tollat ragadtam, annak egyetlen értelme van: jelezni akartam, hogy én is meghallottam e jajkiáltást. Jelezni akartam: én is éreztem már magam számtalanszor egész tehetetlennek, ta­nácstalannak. Az elmúlt évben is vagy hússzor írtam be halotti anyakönyvbe halál okaként: rák, rákosodás, általános vagy részleges, egy-egy szervet pusztító, vagy az egész szervezetben elburjánzott. S „zúzott-törött lélekkel” hallgattam én is' a gyászoló sírását, sok mindenben kö­zös vonású panaszát: az utolsó hetek, hónapok nehéz napjait, a pusztító beteg­ség menetrendszerű „folyamatát, S kér­dezem én is: Meddig még? Ellentmondásnak tűnik — de az élet is ilyen ellentmondásos: ez a jajkiáltás nem pesszimista- Aki még kiált* Sz nem adta fel. Csak a közöny pesszimista, csak a cinizmus adta föl, csak a „min­den mindegy” bénít: csak a reményte­lenség némít, aki még kiált, az reméli, hogy valaki még meghallja szavát és se­gít. Nemcsak a§ ajánlásból tudom, az egész könyvből érzem ezt: „Ezt az írást azoknak ajánlom, akik életük munkáját akár a kutatásban, akár az orvosi gya­korlatban korunk egyik legfélelmetesebb betegségének, a ráknak megismerésére és megismertetésére, de főként legyő­zésére szentelik” — írja indoklásként az írónő. Az utószóban is, .ahol Örkény Istvánról ír, aki szintén rákban halt meg, reménységről- vall: „ .. .mégis re­ménykedem. Reménykedem, reményke­dünk. Akik élünk és ameddig élünk, alighanem mindig és mindannyian.” A könyvnek négy szereplője van: a beteg, a hozzátartozó, az orvos és én. Mindig újra ez a négy ... .4 beteg. Szomszéd, munkatárs, barát­nő. köztiszteletben álló kolléga. Négy nő, műveltség és lelkikultúra dolgában szin­te azonos színvonalon az írónővel, s majdnem hajszálpontosan azonos tü­netek — fizikai és lelki jelenségek hor­dozói. Besugárzás, gvógyszerek, operáció, morfium — végállomás. A hozzátartozó. Először maga sem akarja elhinni, hogy valóban ilyen be­teg, akit szeret. Azután titkolni jjróbálja mindenáron. Tragikus bújócska kezdő­dik a valóság elől. Hány ilyen embert ismerek én is! Csupa izgalom az éle­tük: mit mutat a szövettani? Idegőrlő napok, hallatlan áldozatok, újabb és újabb próbálkozások: futkosás gyógysze­rek, és még jobb gyógyszerek után, or­vosok és-még jobb -orvosok utón. Örökös­színészkedés: „már jobban nézel ki”, „ma egy kicsit jobban vagy”, „jön a ta­vaszi napsugár, a nyár és rendbe jössz”. Közben állanSó a félelem: vajon az or­vos, az ápolónő, a látogatók nem mond- ták-e meg? A beteg nem jött-e rá maga is? Ismeri-e az igazi leleteket? Kedves mosoly szembe és rázó zokogás a beteg­szobán tűi; valahogyan úgy, ahogy egyik hívünk mondta: „az is borzasztó volt, hogy nem volt hol sírnom, már majd­nem megfulladtam, mosolyogtam, moso­lyogtam, s csak befelé folytak a köny- nyeim ...” ­Az orvos. Az írónőt nem is szakértel- -mük érdekli, hanem emberségük. Vajon ügyet, kutatási területet vagy szenvedő embereket látnak-e? Ezért a páthosz: „Ö kutatók, orvosok, ó tudomány, ó em­beriség: látni-e már az eszközt, amely veszteségeink végét érni nem akaró so­rát végérvényesen lezárja?” Ezért izgat­ja az a kérdés, hogy mond-e írása va­lamit azoknak, akiknek írta: „a tapasz­talatok, amelyeket a test és lélek szim­biózisáról egy kegyellen betegség lefo­lyásának lélegzetelállítóan ismétlődő, négyszer egymás után, kíméletlen pon­tossággal reám törő mozzanataiból kény­telen-kelletlen szereztem, szolgálhat­nak-e bármiféle tanulsággal nekik is?” Én. Lőrinczv Éva úgy ír, hogy az olvasó maga is kénytelen gondolkodni, sőt szembesülni a halál lehetőségével. Ez a szembesülés komollyá és őszintévé avat, tisztít és mélyít. Az utolsó másfél évtized magyar irodalmában a nagy íróktól jelentkező kiskönyvek sorába emelkedik a Meddig még? című köny­vecske. Ezért tettem egyik könyvespol­comra megkülönböztető helyre: Illyés Gyula: Kháron ladikján, Devecseri Gá­bor: A múlandóság cáfolatául és Örkény István: Rózsakiállítás kötete mellé. Oda való. L örinczy Éva őszintén gyászol. Nem önközpontú élet az, amelyik így tud sír­ni mások baján, átérzi mások kétségbe­ejtő sorsát. Ma sokszor élem át, hogy — különösen tanult emberek — rejtik gyászukat, titkolják könnyeiket, min+ha a művelt ember már nem is sírhatna, mintha századunkban már csak hide|, számító fejünk, józan értelmünk volna, de a szívünk elhagyott volna már, „Mélységes meggyőződésem, hogy az em­bert életében a hozzá érzelmileg közel­állók elvesztésénél nagyobb csapás nem érheti, elmondhatom, hogy az utolsó öt-hat esztendő nehéz terheket rakott rám. Sorozatban vitt el a halál mellőlem olyanokat, akiket szerettem és akik sze­rettek ...” Ügy látszik, egy rákkutató­nak. nyelvésznek is lehet szíve is! Nem tudom, magyar viszonyok között, eljutunk-e oda, ahová észak-európaiak és tengerentúliak eljutottak; a beteg kí­vánságára az orvos megmondja a gyó­gyíthatatlan betegségét; s ha eljutunk, ez valóban előrehaladást jelent-e vagy visszalépést. Csak azt tudom, hogy a názáreti Jézus — a mi Urunk — szem- befordult a betegséggel és a beteg mellé állt. Tanítványait is szembefordította a betegséggel, s a betegek mellé állí­totta. Nem azt mondta: tűrjétek el, ha­nem azt: gyógyítsatok. Azt akarta, hogy ii'galmas^n megértsék és segítsék a be­tegeket . .. Azt is tudom, hogy a tanít­ványoknak nem mindig ment jól a be­teggyógyítás. de ebbe nem szabad bele­törődniük. Szabad nekünk is szomo­rúan, a betegség ellen lázadva, fájdal­masan kiáltani: Meddig még? — aho­gyan Lőrinczv Éva kiáltott könyvében — s aztán tovább reménykednünk és se­gítenünk, ahogy lehet, amit tudunk. Hafenscher Károly Az Egyházak Világtanácsa se­gélybizottságának (CICARWS) felhívására az év elején öt nagy európai és amerikai egyházi se­gélyszervezet- küldött élelmiszer­adományokat lengyelországi szo­ciális otthonoknak 220 ezer dol­lár értékben. Az allami otthonok­ban 60 ezer, az egyháziakban 500 idős ember él. A segélyküldés a Lengyel Egyházak Tanácsa és az egészségügyi minisztérium között 1971 óta folyó együttműködés ke­retében történt.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents