Evangélikus Élet, 1980 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1980-01-13 / 2. szám
Kezdet ő, és vég Karácsony este igéje Igazi meglepetés Mt 8,20 A ,.CSENDES ÉJ, SZENTSÉGES ÉJ" IGAZI MEGLEPETÉSEK ÉS ÖRÖMÖK IDEJE. Ilyenkor milliók mondják, milyen jó lesz, ha eljön a karácsony este, akkor megérkezik hozzám a meglepetés. Ajándékot fogok kapni, talán éppen azt, amire olyan régóta vágyom. Karácsonynak mindig különös ragyogása van, s már közeledtére is jobban dobog az emberek szíve. Otthonaink is talán most a legvonzóbbak, a maguk melegével és illatával. Mindenki hazafelé igyekszik, mert jó az otthon ölelésében. Karácsonyi hangulatunkban meglepetésként ért bennünket ez az ige. Mintha megtörné az elővett és újra elrakható villanygyertyák fényét. Otthonainkban ezen a Szent estén igen meglepő az „ünnepelt- nek” ez a kijelentése, hogy számára itt nincs hely. Talán azt akarja mondani ez az ige, hogy Jézus betlehemi kirekesztettsége egész életére jellemző mardt? Vagy arra akar figyelmeztetni minket, hogy nem helyes, nem igazán tartalmas ünneplésük? Elszakadtunk a gyökértől? Igen, a karácsonyi eseményhez fájdalmasan hozzátartoznak a csukott betlehemi ajtók és a mai elzárkózott keresztyén emberek. Meglepő, de talán nem ünneprontás, ha azt mondjuk, hogy Jézusnak ugyanolyan emberi sorsa volt, mint legtöbbünknek. Szinte észrevétlenül, minden szenzáció nélkül jött közénk és vállalta sorsunkat. Neki nem volt bűne, de elfogadta a bűn következtében kialakult körülményeket. Hozzá is olyanok voltak az emberek, mint általában egymáshoz. Éppen igénk fényében leplezi le, hogy milyenek vagyunk mi sokszor még karácsonyeste is. De ő vállalta terheinket és nem a körülményekre nézett. Nem irigyli, nem becsüli le otthonainkat, egészségünket és örömünket, a munkával szerzett jólétünket. De tudja, hogy mi van a felszín alatt: mennyi betegség, tanácstalanság és egymásnak feszülő indulat. Látja, hogy vidám társaságban is hányán vannak egyedül. • EZEKRE GONDOLVA EZEN A HÁTTÉREN VÁLIK A LEGMEGLEPŐBBE KARÁCSONY TÉNYE. A karácsonyi eseményben Isten ígérete teljesedik be: Velünk az Isten, Immánuel! Isten van velünk, akinek életünket és mindent köszönhetünk, akit megbántottunk, akitől elidegenedtünk, akit elfeledtünk, figyelmen kívül hagytunk. Ö nem fordít hátat a neki hátat fordítónak, sőt arcával fordul felénk, mert tudja, nálunk sokkal jobban tudja, mennyire szükségünk van Őrá. Közénk jön, hogy megbékéltessen magával, hogy megigazítsa és megszentelje életünket. Nagy dolog, ha mi állunk egymás oldalára, ha segítünk egymáson, ha örömöt tudunk szerezni egymásnak. Magunkból kiindulva csupán és a körülmények miatt azonban sokszor nem ér célba a jó szándék. Legyen hát karácsonyunk igazi öröme az, hogy Jézus Krisztusban szeretettel hozzánk hajoló lesivért kaptunk, s akl.or karácsonyi örömünk nemcsak múló csillogássá lesz. Szeressük tőle vett szeretettel és hűséggel házastársunkat, gyermekeinket, öregjeinket, testvéreinket, hazánkat és népünket! Mert enélkül mi magunk is tönkremegyünk. Adjunk hálát karácsonykor azért, hogy a Krisztus akinek nem volt „hová fejét lehajtania" nekünk békés otthont biztosít, sőt azon munkálkodik, hogy testvéreink az atyai házban is örök hajlékuk legyen. Gyarmati István „JÉZUS ANYJA A BIBILIAI GONDOLKODÁS RÉSZE” A régi, kedves karácsonyi bölcsődal első versének utolsó sora ez a mondat. Az ének Istent dicséri a jászolágyon szunnyadó „édes Me gváltó”-ért. Igazi karácsonyi himnusz ez. Aki írta, szinte maga előtt látta azokat az eseményeket, melyekről Lukács evangéliuma második része számol be. Az ének dallamából is az a karácsonyi hangulat árad, amelyet a legtöbb keresztyén családban jól ismernek, és karácsony esténként mindig felidéznek. A gyermek Jézusra gondolva melegebbé válik az ünneplés, mintha könyebben átéreznénk Istennek az emberek iránti szeretetét. BÁRMILYEN KEDVES IS a jászolbölcsőben nyugvó kisgyermek képe, már a karácsonyi történetből is kitűnik, hogy másra is figyelnünk kell. Az angyal a betlehemi mezőn az „Űr Krisztus”- ról prédikál (Lk 2,11), a napkeleti bölcsek királyt keresnek, és királyként tisztelte ezt a Gyermeket (Mt 2,1—11). És a különböző korokból származó karácsonyi énekeink se csupán a jászolbölcső Gyermekéről szólnak. Ezen a karácsonyon próbáljunk meg jobban figyelni az ünnepi istentiszteletek enekeire, lapozgassunk egy kicsit, a karácsonyi énekek között. Ugye, arról is szólnak, hogy miért született meg Jézus! Arról, hogy ő „kitárta a mennynek ajtaját” (723,3; 130,6; 138,4; 134,6 stb.), hogy ő „Sátánt, átkot, bűnt leverő... Győz a poklok erején” (728, 5), még a haláltusában is segíti azokat, akik hisznek benne (724, 5—6. V.). A címben adót verssor (723,1) segít talán mégis a legjobban arra, hogy a karácsonynak ezt a messze előremutató üzenetét megértsük. Nem a hatszáz évvel ezelőtt élt énekköltő találta ki ezt a mondatot. A Biblia utolsó könyvében az újra eljövő Jézus szavaként olvassuk: „Én vagyok az Alfa és az Omega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég” (Jel 22, 13). Ebben a könyvben nagy hangsúly esik arra, hogy Jézus az első és az utolsó (Jel 1,17; 2,8), de már „az Ószövetség evangélistájánál” (Ézs 44,6; 4842) is megtaláljuk ugyanezt a mondatot. MÉLYSÉGES TITOK ELŐTT ÁLLUNK, amikor a karácsonyi jászolbölcsőre nézünk: az ószövetségi ŰR és az idők végén visszatérő Jézus szavának azonossága azt jelenti, hogy a betlehemi Gyermekben Isten létt emberré. Ezért nevezte őt Úrnak az angyal, és ezért tisztelték királyként a napkeleti bölcsek. Azt is mondhatjuk: karácsony összeköti a múltat, a jelent és a jövőt. A régi Izráel, a pásztorok, napkeleti bölcsek ugyanazzal az Istennel találkoztak, akivel mi is találkozunk Jézusban, és akivel mindnyájan találkozni fogunk az idők végén. így tárul fel előttünk Isten sze- retetének mélysége. Ö a kezdet. Mindennek kezdetén, a világnak, életünknek kezdetén az egész világot, s benne minket szerető Isten áll. Karácsony is segít abban, hogy úgy nézzünk erre az egész világra és minden emberre, mint amire és akikre kezdettől fogva Isten szeretetének melege sugárzik. Ha az ember sok mindent elrontott és elront is abban világban, amelyet Isten szépnek és jónak teremtett (IMóz 1,31) karácsony fényében újra felragyog Isten szeretete az egész világ fölött. És talán, éppen rajtunk múlik, hogy sok ember nem látja Isten szeretetének ragyogását, nem érzi annak melegét! Ö A VÉG. Milyen más tartalmat nyer ez a szó karácsonykor! Ahhoz szoktunk hozzá, hogy a „vég” a gyásznak, lemondásnak és reményteleségnek a szava. A vég azt jelenti: nincs tovább. De most arra kell gondolnunk, hogy ez a „vég” a szerető Isten. Nem a megsemmisülés és a reménytelenség felé vezet utunk, hanem ahhoz az Istenhez,'akinek a szeretetét Jézus Krisztusban megismertük! Ha eszünkbe jut az, amiről néhány vasárnapon át nemrég hallottunk az istentiszteleteken, hogy a vég az ítéletet jelenti, szabad arra gondolnunk, hogy az utolsó ítélet napján Jézussal, a minket szerető Istennel találkozunk, azzal, aki a bűnbocsánatot hozta a számunkra! Milyen mássá teheti ez a reménység egész életünket! Aki ezt az Istent ismeri fel a betlehemi jászol Gyermekében, az egész életében az ő szeretetét és békeségét sugározza embertársaira, az tudja vigasztalni, bátorítani és segíteni a szo- morkodókat, csüggedőket, elhagyottakat, magányosokat. Legyen másokat is boldogító, örömteli életünk gazdag tartalmú himnusza ez a régi, kedves karácsonyi bölcsődal: Hadd zengjen énekszó, Fel. égig ujjongó, Jászolágyon szunnyad Az édes Megváltó, Ott fénylik ő, az új nap, kit várva vártunk rég, Kezdet ő és vég, Kezdet ő és vég! Muntag Andor Evangélikus teológus tartott előadást a bajor (NSZK) rádió egyházi programjában „Mária, Jézus anyja” címmel. Bernhard Klaus erlangeni professzor kifei- tette: ..Az egyház és a teológia döntéseket hozott, melyek nem engedik meg, hogy Máriát átengedjük a római katolikusoknak, és megkockáztatom a tételt: Ha Máriát nem vesszük figyelembe, akkor ezzel nem jobb evangélikusok, hanem szegényebbek leszünk. Akkor ugyanis észrevétlenül hagyunk valamit a bibliai gondolkodás gazdagságából.” Az evangélikus egyház — német területen — három Mária- ünnepet meghagyott (február 2., március 25; és július 27.). Klaus professzor szerint az evangélikus teológia Máriában a történeti ösz- szefüggések jelét ismeri fel. vagyis azt. ami Jézust az emberi szemhez köti. „Jézus .valóságos em- mer’ volt és ebben az emberűen Isten nyilatkoztatta ki magát.” Jézusnak anyja volt mint minden más embernek. „Az anya Jézus földi " útjának kezdetén hirdeti: Isten hozzánk emberekhez lett Jézusban hasonlóvá. Az, ahogyan ez történt, titok marad ...” I niádkozzimk! Űr Jézus, mi olyan boldogok vagyunk ezen az ünnepen. Kérünk térj be hozzánk, hogy meg ne üresedjék ünneplésünk. Kérünk szentelj meg minket örömünkben és egész életfolytatásunkban is, hogy ne távol legyünk Tőled, hanem Veled közösségben, úgy most, mint majd Mennyei Atyánk Otthonában. Ámen, A karácsonyfa ■Összetett szó. A legszebb, legfényesebb keresztyén ünnepek egyikére, karácsonyra feldíszített fenyőfa, amely szinte valamennyi magyar család hajlékában az ünnepekre helyet kap. Az összetett szó első tagja, „karácsony”, jövevény szó, a karácsonyfa-állítás jövevény szokása. Kn-iezsa István szlavológus a karácsony szót a szláv Kracsun kracsin-ból származtatja. Igaz, régi okmányokban, már 1198-ba.n felbukkan a szó ilyen formában: kurá- eson. 1640-ben pedig egy Gyaluban fogalmazott szövegben krácson-ként, de 1873- tól egyre gyakrabban a jelenlegi formában: karácsony. Az orosz nyelvben is így szerepel: korocun, a románban cracinu. Az biztos — állapítja meg Kniezsa István, — hogy románból nem származhat. „Akármi is legyen a szláv szó eredete, nem lehet vitás, hogy a magyar szó sziáv- ból származik. A románból nem eredhet, mert a keresztyén terminológiában román eredetű szó egyáltalán nincs, nem valószínű tehát, hogy egyetlen szó mégis valahogy átkerült volna. Azonban az sem valószínű, hogy a magyar szó éppen keleti szláv eredetű volna. Ügy látszik, hogy a honfoglalás előtti szlávságnál lehetett elterjedve.” TEHÁT JÖVEVÉNY SZAVUNK A KARÁCSONY, de közel nyolcszáz év óta élünk vele, s keresztyénségünk magyar ünnepként tartja számon. A karácsonyfa állítása viszont jóval fiatalabb eredetű. Jövevény szokás, amely Németország felöl szivárgott be hozzánk. Az aszódi Pod- maniczky Frigyes báró írt Emlékiratában először róla, mégpedig annyit, hogy 1825 táján egyik osztrák nőrokona állított fel először ilyet. Ettől kezdve a Podmaniczky család révén terjedt el az országban. A szokás Nyugatról Keletre haladt. Állítólag Strasburg környékén, ringatták bölcsőjét, ahol 1605 körül találtak feljegyzést róla, papírrózsák, almák, aranyfüst és cukorkák díszítették. Hogy mennyiben függőt össze a valósággal, az ma már kimutathatatlan. Goethe még nem ismerte, Drezdában 1807-ben, Berlinben 1816-ban bukkant fel. Bécsbe 1821-ben egy színész hozta. így könnyen érthető, hogy négy év múlva nálunk is megjelent és helyet követelt magának az ünnep keretében. JÖVEVÉNY SZOKÁS, amely mögött a német szentimentalizmus húzódik meg, s aligha tévedünk, ha kijelentjük, magyar- országi elterjedésében nagy szerepet játszottunk mi, evangélikusok. Nem vevődött észre rajta evangélikus sajátosság, s így könnyen és rohamosan áttörte a felekezeti határokat és lett általános szokássá népünk körében. Vallásos, teológiai magyarázatot alig tudtunk fűzni a karácsonyfához. Díszítésére használt almát szokták úgy magyarázni, hogy az összefüggésben van az édenkerti almával, s így a „tudás fája” lehet. De ez a magyarázat is erőltetett. Gyertya csaik a 18. század derekán lobbant fel rajta, csillagszóró századunk eleje óta, s az egyéb díszítő tárgyak az üzleti élet leleményessége folytán változatosan szaporodott. Az egyház valami ellentmondást érzett, mindenkor az ünnep jelentősége és a karácsonyfa kultusza között. Egyfajta aggodalmai hangoztatott vele kapcsolatban. Régi prédikációk idézik újra, meg újra „pogány” eredetét, s próbálták a karácsony lényegét megszabadítani a feldíszített fenyőfa csillogásától. Másszóval aláhúzták. hogy karácsony Krisztus születésének ünnepe, ennek kell az áhitat központjában állnia, nem pedig a feldíszített fenyő hivalkodó, az ünnep lényegétől idege valóságának. A szokás azonban egyre hatalmasabb teret hódított, erőszakosan követelt helyet magának családban, tudatban, s lassan megnyitották előtte a templomkapukat, befészkelte magát az oltár mellé, sőt az oltárra is. AZ EGYHÁZ ÉS A SZEKULARIZÁLT VILÁG KÖZÖTT már a háború előtt megindult a versenyfutás, „kié legyen a karácsonyfa”. Az idősebbek emlékeznek még a Budapest terein, pályaudvarain felállított „mindenki karácsonyfáira”. Bizonyos fokig a szegénység moraját volt hivatva tompítani a „mindenki fája”, mert a karácsonyi csillogásból, ajándékból és jólétből egyeseknek sok jutott, másoknak alig. A háború után a szekularizált világ fölénye bontakozott ki, a karácsonyfa a karácsonnyal együtt nevét is elvesztette, a személyi kultusz idejére egyszerűen „fenyőfa ünnepnek” keresztelték karácsonyt. Ennek a „szürke ünnepek” elég volt egy nap is, s így a fenyőfa a szekuláris ünnepek sorában kezdett szerepet játszani. Télapó hozta csillogása pazarabb lett, és árnyékba borította a bethlehemi jászlat. Eközben a kereskedelem a legnagyobb üzlet közelébe jutott általa. Karácsonyfa, karácsony és ami ezzel összefüggött, forintok milliárdjait mozgatta meg. Kezdetben gondot jelentett a lakosság ellátása a tűlevelűekkel. Akadozott az import, sorok és tülekedések képződtek az árusító helyeken. Az igényt azonban nem lehetett kielégítetlenül hagyni. A belkereskedelmi minisztériumból Tóth Mihály osztályvezető tájékoztatása: '„Az elmúlt évben 1 650 000 fenyőfát forgalmazott a kereskedelem, amelyet túlnyomó többségében erdőgazdaságaink, kisebbhányadát a Somogy- és Zala-megyei kistermelők szállították. Jelenleg nem vagyunk importra szorulva. Ezt a horribilis mennyiséget ki kell egészítenünk a lakosság saját termésű fáival. Gyakorlatilag minden magyar család hajlékát díszítette egy-egy fa karácsonykor.” Kisobb. nagyobb, törpe, óriási) ezüst, luc, erdei fenyő kerül mészárszékre karácsony előtt. De díszíti a Parlament kupola-ter» mét is. Sopron környékéről évről évre elindul egy óriás-fenyő — meghaladja a húsz métert is—, hogy az úttörőknek két napon keresztül örömet szerezzen a „fenyőfa ünnepén”. Mert a két fogalom még küzd egymással, a karácsonyfa és a fenyőfa. Lényegében ugyanazt jelenti. A szokás kétség kívül pogány eredetű, az egyháznak nem sok köze volt hozzá, de sok szép nép» szokással együtt ezt is adoptálták, sőt el» terjedésében teológiai ellenállásával együtt nagy szerepet játszott. S most, amikor a szekularizált világ vissza akarta hó-, dítani a maga számára, majd, hogy nem felkiáltott: „miért, hiszen ez az egyházé?!” JÖVEVÉNYSZÓ, JÖVEVÉNY SZOKÁS-' félett elmélkedtem. Elmélkedésemből a magam számára azt a következtetést vontam le, hogy a népszokások útja óriási vargabetűt írhat le. És azt is, hogy nincs oka híveinknek félteni a „karácsonyfát”, mert nem az egyház találta ki, viszont- nem kell féltenie a szekularizált világnak sem a régi, népi hagyományú nevétől. A magyar tudatban ez karácsonyfa marad, s ebben semmi bántó, sértő nincsen. így azután szépen egymás mellett ünnepiünk, rendkívül bennsőségesen. A hívők, mint hagyományos vallási ünnepeket, Krisztus1 születését ünnepük karácsonykor, s a nem hívők általában „a béke és szeretet ünnepét”, ahogyan ezt az Üj Magyar Lexikon megállapítja. De mindkét ünneplés tengelyében ott áll a karácsonyfa. Rédey Pál V I
