Evangélikus Élet, 1980 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1980-01-13 / 2. szám

A11 VASÁRNAP IGÉJE Isten terve — mindenki öröme Ézsaiás 25,8—9 MENJETEK ISTEN ELÉ ÖRVENDEZÉSSEL — szólít fel bennün­ket, az igét hallgatókat-olvasókat ez a vasárnap karácsony küszöbén. S amint figyelmesen olvassuk az igét, egyre világosabbá válik, hogy Isten közeledik hozzánk, hogy megajándékozzon bennünket! Ahogyan ebben az ádventi időben közeledünk a karácsonyhoz, az együtt olvasott ótestamentumi igékben, úgy éreztük egyre átforró­sodni az Isten szeretetét. Megismertük azt is, hogy olyan ez a szeretet, amely nem takarja el időlegesen sem a mindenkit érdeklő, izgató és nyugtalanító kérdéseket, hanem azok végleges rendezésést hirdetteti meg közöttünk Isten. S ez a szeretet forrósíthatja át a mi szívünket is, hogy ajkunk és életünk sugározza ezt az örömöt. A KERESZTYÉN EMBER ÖRÖMÉNEK ALAPJA A REMÉNYSÉ­GE. Ugyanis mi abban az Istenben reménykedünk, akinek hatalma van örömünk megrontóján! Ezzel kapcsolatban pedig az igénk az embert érintő leglényegesebb kérdéseket említi meg. Elsőként a halált! A halált, melynek nemcsak a szelét, de az útját is egészen közel érezzük magunkhoz. S éppen karácsonykor lesz iga­zán elevenné és fájóvá azok emléke, akiket eltemettünk, akik már nincsenek velünk a családi otthonban, az életúton. A reménységünk rájuk nézve is, magunkra nézve is vallja, hogy Isten ígérete a halál feletti végleges győzelemről beszél! Amit húsvét hajnalán tett az Is­ten, hogy a „halálon győzött az élet” (737. ének), ennek teljességre vitelét hirdeti meg az ige. S hogy ez mennyire fontos, gondoljunk János apostolra, aki a Jelenések könyvében többször kapott erre Is­tentől határozott ígéretet. A másodikként a könnyről szól az ige. A könny letörlése jelzi, hogy az Isten milyen szerettei közeledik hozzánk. Könnyet törölni nagyon könnyed, szinte finom mozdulattal lehet. Felitatja a könny­cseppeket. Így válik az új látás az öröm forrásává. Könny fátylán át homályos a jövő, nem látjuk tisztán az embereket, nem észleljük szolgálati feladatainkat. A könnyes szemű ember szeretetre vágyik! Érzi és tudja, hogy könnyét a szeretet törli le. — S az örvendezéshez az kell, hogy ne legyen arcunk olyan, amelyen ott csillog a könny! De mások könnyes szeme is nyugtalanítja a lelkiismeretünket: még nem szolgáltunk olyan szeretettel, hogy ne legyen könnyes a házas­társunknak, az öreg embereknek, a munkatársaknak, embertársak­nak a szeme! Isten a megvigasztalást nemcsak a belső, az úgynevezett lelki em­bernek adja, hanem egész embervoltunkat akarja mássá tenni! Egy­másra bízott minket Isten — ezen a téren is. A keresztyén ember — mint Jézus is tette — szolgál Isten ígéretei­nek valóra válásával. A halál kérdésére válaszoló reménység, a könnytől tetörölt arc tanúskodik arról, hogy Isten ígéretei nem el­érhetetlen álmok. A szolgáló élet mutatja meg az embertársaknak: mindenkinek ezt ígérte az Isten! OLYAN MÓDON IS MEGAJÁNDÉKOZOTT A VÁLUNK ISTEN SZERETETÉN ÁT, hogy nemcsak mondogatjuk, hirdetjük az Isten akaratát, de cselekvőivé is válunk annak. Nemcsak beszélgetünk a szerétéiről, hanem megéreztetjük a szeretetet és így adjuk tovább embertársainknak. Nemcsak „büszkék” vagyunk arra, hogy mi Isten népéhez tqtozunk, hanem példás életet élve nyitunk ajtót a többi embernek: hadd érjen el hozzájuk is a szeretet ajándéka! Nem reke­dünk meg a hamis dicsekedésnél, hanem komolyan vesszük, hogy az Isten a mi életünkön át is hoz örömöt azokhoz, akik velünk járnak! így vallja fel a „gyalázatunkat”, azaz a szolgálatra alkalmatlanságun­kat az öröm és az ujjongás, azaz a szolgáló életre alkalmassá válás. Ez az Isten nagy ajándéka. E NAGY AJÁNDÉKOK KÖZÜL A LEGNAGYOBB MÉGIS CSAK AZ LESZ. ha azok, akiknek szolgálunk, megszólalnak és szavaik a reménység, a bizodalom szavai lesznek. Ekkor jutott céljához a sze­retet, amit a szolgáló ember kapott Istentől ajándékba. Jer, tárjunk ajtót még ma mind! A legnagyobb király van itt... (720. ének) Detre János A reménység épülete Lelkészlakás és gyülekezeti ház-szentelés Csőváron AZ ÉPÜLET ÁTADÁSÁRA és Egyházunk egyre több gyüle­kezetében történik örvendetesen nagyobb renoválás, vagy építke­zés. Ez a tény azt mutatja, hogy gyülekezeteink jó reménységgel vannak a jövőt illetően, mert a reménytelen ember nem építke­zik és nem ültet fát. A GYÜLEKEZETI ÉLET SZÉP FOLYTATÓDÁSÁT álmodták meg, de ennek érdekében nagy áldozatot is hoztak Csőváron és Pencen élő testvérek, amikor új lelkészlakás építésébe fogtak. A két gyülekezet presbitériuma 1977. júniusában döntött az épít­kezés felől. Egy évre ezután kez­dődtek a munkálatok, és az 1979­A 32 éves Lobi Sifobela lelkész számára lelkiismereti kérdés volt, hogy visszatérjen hazájába, mi­után kikiáltották a függetlenséget. Ezért felhagyott azzal a tervével is, hogy a hamburgi egyetemen doktori fokozatot szerezzen. Té­mája eredetileg ez lett volna; „Emberi‘jogok és emberi méltó­ság”. Inkább hazatért, mert úgy érezte, most otthon van rá szük­ség. A tizenöt évig tartó felszabadí- tási harc nyomán sok iskola, templom és kórház romokban he­ver. Sifobellla lelkész egy hat­es év őszére már lakhatóvá vált az épület egy része. A meglevő parókiális telekre úgy készítették a terveket, hogy a lelkészlakás és a gyülekezeti ház szerves egysé­get alkosson. Az egyszintes, teljes komforttal ellátott lakás, és gyü­lekezeti termek alapterülete 220 m2. Az 1200 lelkes gyülekezet építkezéséhez, hazai és külföldi segélyeket is kapott, de a pénz­beli kiadások nagyobbik részét maguk állották; sőt 650 munka­nap — többnyire szakipari mun­kával is hozzájárultak a megvaló­sításhoz. Így vált az álom re­ménységgé, majd tervekké és tet­tekké. százfős evangélikus kollégium lel­ki gondozója. Ügy véli, hogy ha­zájában az egyháznak tanító és megbékítő szerepe van. Zimbabwe hatmillió lakosából egymillió keresztyén. Az evangéli­kusok száma 35 000. „Erősségünk a cselekvésben van, nem a szá­munkban” — mondja Sifobela. „Kicsik vagyunk, de olyan kisebb­ség, mely számít.” A vezetése alatt álló kollégium a háború során csaknem teljesen elpusztult, de az elmúlt fél év alatt a Lutheránus Világszövetség segítségével újjá­építették. a hálaadó istentiszteletre novem­ber 16-án, délután került sor. A parókia udvarán nemcsak a gyü­lekezet népe, hanem az egyház­megye sok más gyülekezetéből jött vendégek alkotta koszorú vet" te körül dr. Káldy Zoltán püspö­köt, a felszentelés szertartása alatt. Lk 10,6 igével az Úrnak és az Ö békességének, a helyévé szentelve adta át rendeltetésének az új épületet a püspök. Keveházi László esperes oltár! szolgálata után az 1 Kor 14,12b alapján hangzott a püspök igehir­detése. Az ige is az építésről szóL A lelki építésre hívja fel a gyü­lekezet figyelmét, nehogy ez el­maradjon a sok pénzből és sok téglával való építkezéseink mö­gött. A gyülekezeteknek belsőleg, tartalmilag is épülniük kell, mert ha még oly szép és új is egy templom, vagy parókia — semmit sem ér, ha az üres, és meghide- gül. „A gazdagságból, amit kap­tatok” — Krisztus evangéliumá­ból — kell belsőleg építkeznünk. Ezt kell nemzedékről nemzedékre továbbadnunk. Az evangélium gazdagságot te­rem az élet minden területén. Szeretetet és tisztaságot a házas­társak életében, és a gyermek- nevelésben, valamint a közösségi életben. Legyen tiszta és segítő jellegű magatartásunk és beszé­dünk. Osszuk meg azt a kincset is egymással, hogy imádkozunk egymásért. Az imádsággal Isten erejét mozgósítjuk annak érdeké­ben, akiért imádkozunk.' Az Isten­től kapott gazdagságunkkal vé- gezzzük építő munkánkat is a föl­deken, gyárakban, hivatalokban, hogy előbbrejutása legyen né­pünknek — fejezte be igehirdeté­sét a püspök. AZ ÜNNEPI KÖZGYŰLÉSEN Nemecz István felügyelő megnyi­tója után Kiszely Sándor lelkész számolt be az építés történetéről. KÖSZÖNTÖTTE AZ ÜNNEPI ALKALOMBÓL a gyülekezetei dr. Káldy Zoltán püspök és Keve­házi László esperes. Babinszki Mihály penci felügyelő örömük­ről, s arról szólt, hogy ahhoz, hogy itt új lelkészlakás álljon, sokszor kellett kezeiket munka közben imádságra emelniök. A csővári gyülekezettel együtt ün­nepelt, de nekik is szolgált az alberti gyülekezet énekkara, több előadott énekkari számmal. A gyülekezet háziasszonyai pedig terített asztalokkal kedveskedtek új gyülekezeti termükben a ven­dégeknek. Gy. I. Imádkozzunk! Hálát adunk neked Istenünk, hogy Jézus Krisztusban igazi öröm­mel ajándékoztad meg az egész világot. Kérünk, tégy alkalmassá bennünket az öröm befogadására, hogy örömszerzőkké válhassunk családunk, embertársaink között a te nagy neved dicsőségére. Ámen. A madárkák is zengenek A madárkák is zengenek: Űj napodnak örvendenek; Üj éneket új keleten Mondanak minden szegleten. A pacsirta is megszólalt: Íme, jelenti a hajnalt; Hálát ad Istenének, Ég s föld teremtőjének. Vígan szólnak a madarak, a fülemüle fészket rak; örvend a szép tavasznak. Ki ne örülne annak? Kelj fel pajtás örvendezzünk, Mi is vígan énekeljünk! Mondjunk hálát Istennek, Ég s föld teremtőjének! (Karácsonyi népének) ZIMBABWEI LELKÉSZ HAZATÉRÉSE KARINTHY FRIGYES összegyűjtött műveit adja ki sorozatban a Szépirodalmi Könyvkiadó. Ebben az évben Címszavak a Nagy Enciklopédiához címen az 1925— 1930 között írt gondolkodói cikkeit jelen­tette meg két nagy kötetben. Öt sokan még mindig humoristának ismerik csak <a „csak”-ot feltételesen mondom, mert az igazi humor nem nélkülözheti a szelle­met), pedig egyik legnagyobb írónk ő, sőt — amint ezek a kötetek is mutatják —, mélygondolkodó. „Igaz is — ki kérdezett engem?” — töpreng a bevezető cikkben. Senki sem kérdezte, mégis felelt. „De ki kérdezte az embert? Ki kérdezett, Homé­rosz? Ki kérdezett, Szókratész? Ki kérde­zett, Gautama Buddha? Ki kérdezett, Ná­záreti? Shakespeare, Goethe, Madách, Dante, Beethoven, Kant, ki kérdezett?” ' Itt most — éppen karácsonyra tekintet­tel — néhány gondolatát adjuk közre ebből a műből, amelyek hitünket érintik. Evangélikus volt, de nem biblikus hivő. Az ilyen kérdéseket sem teológus módra közelíti meg — ez nem az ő dolga. Egyéni, eredeti gondolkodó, akinek szavait éppen ez a dogmatikus függetlenség teheti érde­kessé. Különösen olyan mai embereknek, ekik keresik a végső transzcendens, ta­pasztalaton túli igazságokat, de nem fo­gadják el az egyház feltételeit. A hi vöket még a szokatlan megközelítés gazdagít­hatja. JÉZUS. „... az élő ember emlékét a (mondjuk, lerögzített) élőbeszéd tovább tartja meg az időben, éppen, mert min­dennél inkább Öt jelenti, mintha írásmű­vet hagyott volna hátra — e sejtelem iga­zolására két nevet mondok: Szókratészét s. Jézusét. Európa gondolkodásának s Eu­rópa hitének kettős eredetét és megalapí­tóját. Egyiknek a keze alól sem maradt \ „Ki kérdezeti, Názáreti?” fenn egyetlen sor írás se, egyiknek szavait Platón jegyezte fel, a másikét négyen is: Máté, Márk, Lukács, János. És íme, a négyféle vallomás, négyféle írásmodoron túl, mégis annyira plasztikusan, s félre nem érthető módon alakult ki egyetlen, senkivel össze nem téveszthető Élő Ember eleven beszéde, eleven beszédében eleven lelkének, gondolatának tartalma és színe és alakja, hogy a magam részéről bátran vállalkoznék rá, Krisztus létezését, a so­kat vitatott kérdést, minden történelmi kutatás mellőzésével, puszta stíluselem­zéssel kimutatni, egyszerűen azon az ala­pon, hogy itt egy kifejezett, egyéni beszéd­modor adódik a feljegyzésekből — be­szédmodor pedig az ember, ahol tehát be­szédmodor volt, ott ember is volt.” TOLSZTOJ. „Hetvenéves korában meg­tagadta a regényeit. Ötszáz sors börtönét írta meg — azután a Megváltás problé­mája döbbent belé —, hogy lehetne utat találni, kifelé, a Sors börtönéből? Senki nem látta úgy a valóságot, mint ő. Végre elfáradt — ennyi valóság után, egy korty Igazságot szeretett volna.” ISTEN. „Két dolgot most már biztosan tudok. Az egyik, hogy rajtam kívül van valahol ő, aki tud rólam, aki jobban tud­ja nálam, ki vagyok. A másik, hogy hiába keresem így — hatalmasabb ő nálam, csak ő találhat meg engem — vakon tapo­gatózva, ha mindketten keresgélünk, elté­vesztjük egymást, elmegyünk egymás mellett. Egyikünknek csendben kell ma­radnia, —hadd legyek én az, a gyöngébb és fáradtabb. Várnom kell és figyelnem — várnom és figyelnem türelemmel — és csak mikor közelemben érzem tapogató kezét, szabad immár suttognom halkan': itt vagyok, itt vagyok, itt vagyok, én va­gyok az — lám, milyen egyszerű és vilá­gos lett minden, jaj, Istenem, én Istenem, én külön Istenem.” LUTHER, „ötszáz évvel előbb egy bizo­nyos Luther MártonmaK csaknem életébe kerül, nem az, hogy nem eléggé, hanem az, hogy túlságosan, csaknem azt mond­hatnám, túl emberien szerette a keresz­ténység megváltó gondolatát. A lényegé­hez akart közelférkőzni: meztelen, ősi for­májában akart egyesülni vele, úgy, ahogy megszületett, a magyarázatokkal, dog­mákkal még fel nem cicomázott bibliá­ban. És lön eretnekség és exkommuniká- ció. Eretnek az, aki jobban akarja szeret­ni, másképp akarja szeretni hitének tár­gyát, mint a többiek.” KRISZTUS SZENVEDÉSE. „Én csak azt mondom, hogyha már szentről van szó, akkor nekem jobban tetszik Assisi- Szent Ferenc például, akinek nem kellett vérezni és stigmatizálni ahhoz, hogy Krisztust megértse, leikébe vegye, köves­se és hirdesse. Azt a Krisztust, aki nem ,belső átélés’ és ,isteni sugallat’ hatása alatt vérzett, kezén és lábán, hanem mert kemény, valóságos szögeket vertek belé, és valóságos ostorral és korbáccsal és szö­ges kancsukával verték — azt a Krisztust, aki másokat meggyógyított ugyan, de ön­magán nem tudott és nem akart segíteni, azt a Krisztust, aki nem kereste a ve­szélyt, a szenvedést nem önmagában kor­bácsolta fel, hanem csak elfogadta és el­szenvedte, amikor jött, magától, a külső világból, annak rendje és módja szerint — azt a Krisztust, aki nem azért szenve­dett szelíden és szótlanul, hogy a szenve­dés keresésére, legfeljebb azért, hogy an­nak elviselésére mutasson örök példát — elviselésére, annak hitében és reményé­ben, hogy ezzel az ő szenvedésével nem több. kevesebb lesz a szenvedés a vilá­gon.” A TÚLVILÁG. „A valóság azért ködös, mert lelkemben köd van. A lelkemben köd van, álmodom. Van-e túlvilág? — ez a kérdés tehát helyesen így hangzik: mi lenne, ha ném volna köd a lelkemben, iia hirtelen minden eszembe jutna, ami volt és van, ha a szó abszolút értelemben fel­ébrednék — hol találnám magam? Vala­hol másutt, mint ahol vagyok. De amellett nem vesztenem el ezt a világot se, csak minden kiderülne — nem mozdulnék el helyemből, és mégis másutt volnék. Mint az álmodó, aki ágyban találja magát, ahol elaludt, holott pillanattal előbb erdőben sétált. A túlvilág eszerint, ha van, csak úgy képzelhető el, hogy mindig van — volt, mielőtt éltem, van, mikor élek és lesz, mikor meghaltam. A halál utáni túlvilág — ennek semmi értelme. Ha van túlvilág, akkor már most, itteni életemben is ben­ne kell hogy legyek ebben a túlvilágban, csak nem tudok róla, illetve nem érzéke­lem jelenlegi, életnek nevezett lelkiállapo­tomban ... A félreértések onnan szár­maztak, hogy a túlvilág! élet kérdését összetévesztették a halhatatlanság kérdé­sével: az idővel hozták összefüggésbe, hol­ott a túlvilágnak, ahogy nincs köze a tér­hez, az időhöz sincs köze.” Az idézetekben a kiemelések természe­tesen mind Karinthy Frigyestől származ­nak. Gondolataihoz nem fűzök megjegy­zéseket. Nyitva hagytam őket Gondoíkoz- tassanak el bennünket! Veöreös Imre k I

Next

/
Thumbnails
Contents