Evangélikus Élet, 1980 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1980-04-13 / 15. szám

Heringsdorfi képek — jelképek Nem először tapasztalom, hogy a Balti-tenger más mint a Bala­ton. Nemcsak azért más, mert a végtelen víz túlsó partját a leg­jobb távcsővel sem lehet látni, hanem azért is, mert ez a hatal­mas sós víztömeg sohasem me­legszik úgy fel, mint a mi ma­gyar tengerünk. Az idei nyár eléggé változékony időjárást ho­zott. „Pepita” volt az idő, mond­ta a fiam, akivel együtt töltöttem el három hetet Heringsdorfban, a németek Keleti-tengerének partján. Ezt úgy kell érteni, hogy míg egyik nap tiszta, felhőtlen ég, ragyogó napsütés ébresztett fel bennünket, másnapra hatal­mas szél támadt, sötét felhők go­molyogtak, vagy szakadt az eső. Amint azonban a következő na­pon a felhőfoszlányok közül is­mét kikandikált a nap, megin­dult az emberáradat a part fe­lé. A kis napozó fülkék, az úgy­nevezett „kosarak” napraforgó módjára fordultak a nap felé,, háttal a tenger felől, északról fújó szélnek. Most, hogy az em­lékként magunkkal hozott képe­ket nézegetem, a diákat magam elé vetítem, a képek jelképekké válnak. Arccal a nap felé! Ez a ki nem mondott jelszó irányítot­ta a, sok ezer fürdőző magatartá­sát. Hátat fordítani annak, ami rossz, odafordulni afelé, ami jó. Nem ezt kellene-e tennünk mind­nyájunknak, mindig, minden vo­natkozásban? Hátat fordítani minden körülöttünk, s bennünk levő' rossznak, s Isten kegyelmes szeretetének napja felé fordulni, megtelítődni mindazzal a jóval, ami Tőle száll alá. SOK SZÉPET ÉS JÓT TA­PASZTALTUNK üdülésünk ide­je alatt a Bethanienruh falai kö­zött. Ez bizonyosan nem egysze­rűen csak a messziről jött idegen iránti vendégbarátságnak volt köszönhető. A felszínes köteles­ségteljesítés határain messze túl, valahol a szív mélyén gyökere­zett az a szeretet, amelyből ap­ró figyelmességek - fakadtak. Egy­néhány elejtett szó elég volt ah­hoz, hogy Schwester Eva annyit változtasson étrendemen, ameny- nyi a konyhának sem jelentett többletmunkát, s .a diétámnak is megfelelt. Az adminisztráció na­pi munkájának végzése közben azt is észrevette, hogy éppen üdülésem idejére esik a születés­napom. Valóságos ünnep lett ez a nap. Már a reggelinél köszön­tő szó, karének, ünnepi teríték, néhány kisebb-nagyobb ajándék fogadott. Ezek között volt egy lap, amin virág-minta volt sok­sok apró virágsziromból, levélké­ből összeállítva, s gondos, fárad- \ ságos munkával felragasztva. * Mennyi türelem, szeretet, az *' örömszerzés vágya kellett ahhoz, hogy valaki ezt így elkészítse! Ez a szüntelenül tapasztalt, ked­ves figyelem tette meleggé, csa­ládiassá pihenésünk napjait. Csak apróságok: néhány szál virág az asztalon, tört paprika a fűszer­tartóban, egy pohár magyar bor az ünnepi ebédhez, kis horgolt sapka, ami melegen tartja a lágy­tojást. A SZERETET AKKOR IGAZI, ha nem csak ünnepnapokra, s ke­vesekre korlátozódik. A valódi szeretet a hétköznapok világában és mindenki iránt egyformán kész a jóra, a szolgálatra, az öröm­szerzésre. Ennek az általánosan és személyválogatás nélkül tevé­kenykedő szeretetnek is tanúi le­hettünk Heringsdorfban. Minden­ki szokott emléket hazavinni azokról a helyekről, hol hosszabb vagy rövidebb időt töltött. Bizo­nyosan erre gondolt az, aki kis igés lapokkal lepte meg az üdülő vendégeit. Egy másik alkalom­mal abban a meglepetésben volt részünk, hogy tányérjaink mellett egy-egy kőhalacskát találtunk. Apró, lapos kavicsok voltak ezek, amelyek úgy váltak halakká, hogy néhány színes olajfestékkel húzott ecsetvonás alakította ki a halformát. Milyen egyszerű ötlet, s milyen örömet szerzett vele az ismeretlen üdülőtárs mindenki­nek! Apró kis emlék a halakban gazdag tenger mellől. Én akkor úgy éreztem, még ennél is több. Ez is jelkép. A hal képe őskeresz­tyén szimbólum. Krisztus jelképe az első keresztyének között. Va­lahogy azt jelentette nekem ak­kor az a kis hal a tányérom mel­lett, hogy itt Krisztus van jelen. Az ő szeretete hat a szívekben. Ö tanít meg embereket a szere- tetre. Az az indulat, amely Öt in­dította értünk vállalt szolgálatra, tesz képessé minket is az öröm­szerzés szolgálatára. Vető Béla Szimbólumok világa — formák hitvallása A keresztyén templom iránya Az 6-, és középkor embere szá­mára minden tárgy és jelenség egyfajta többé-kevésbé tudatosí­tott vallásos szimbólum volt. ami­ket különböző hiedelmek lengtek sörül egy-egy, kisebb-nagyobb kö­zösség részéről. Különösen hang­súlyos, és szinte minden vallás­ban szereplő szimbólumok voltak a nagy és törvényszerűen ismét­lődő természeti jelenségek, mint isteni jelek, mik számunkra már szinte fel sem tűnnek. Ilyen volt például a Nap napi járása is: kelése, útja, nyugta, mely után tájékozódott az akkori, az irány­tűt még nem ismerő ember. A sok ■ vallásban kulcsszerepet betöltő, sőt. főistenként' tisztelt Nap és sokféleképpen értelmezett járása nem volt hatás nélkül a keresztyénségre sem. Az idők fo­lyamán a Nap járása által kitű­zött égtájak: Kelet. Nyugat, Észak és Dél. olyan szimbolikus tarta­lommal töltődtek meg, melyek a keresztvén hit kulcspontiaira em­lékeztették és figyelmeztették a hívőket életük minden órájában. A KERESZTYÉN ..ÉGTÁJ- SZIMBOLIKA” alapégtája Kelet. Szimbolikus tartalmának gyöke­rei egyfelől a Bibliából, másfelől a napkelte látványának bibliai eseményekkel való as.szocióiából ebednek. E gyökerekből értelme­zésének három rétege bontható ki. Az alanréteg kissé háttérbe szo­rulva Jézus születésére emlékez­tet. a napkeleti bölcsek törté­netére utalva (Mt 2. 1—12). A második rétegben Jézus húsvéti feltámadására mutató jelként ér­telmeződik, a sötétséget (halált) legvőző Nap és élet. a mesíiiulás képeként. A harmadik, kevésbé ismert tartalmi rétegben rindig Jézus második vissza jövetel éré, az eszhatolószikus (végső) időkre utal, mikor Ö majd úev ielenik mey „mint ahogy a villámlás ke­letről támad és ellátszik nyuga­tig” (Mt 24. 27). Mindezekből a lassan kikristá­lyosodott, Jézus Krisztusra és megváltói művére mutató jelen­téstartalmakból adódott a közép­kor embere számára az. hogv a keleti égtájat tekintette annak a fő iránynak, amerre hite szerint’ Isten volt. és amerre őt tisztelnie kellett. így a papnak, az isten­tiszteleti liturgia, mise végzőié­nek kelet felé kellett bemutatnia az istentiszteletet, mintegy „Is­ten felé” fordulva a templom ki­emelt helyén ,a szentélyben. A MISE BEMUTATÁSA IRÁ­NYÁNAK ilyen meghatározottsá­ga azonban a következő lépésben azt a kérdést vetette fel hogy a szentélyhez — melyen minden­képpen kelet felé misézett a pap (!) — milyen irányban épít­sék hozzá a templomhajót, a gyü­lekezet helyét? Az erre a kérdés­re adott válasz azonban egy teoló­giai, a mise mibenlétére vonatko­zó kérdésre adott felelettől füg­gött. Ha ugyanis a mise Isten ki­nyilatkoztatásának az alkalma, amikor Isten szólítja meg a hívő­ket a papon keresztül, akkor a papnak, mint Isten képviselőjének szemben kellett állnia a gyüleke­zettel, s akkor úgy kellett építenie a templomhajót, hogy az a szen­télytől keletre húzódjon, hiszen csak így lehetett egyszerre „szem­ben” Istennek (kelettel) és szem­ben a hívekkel. Az ilyen templo­moknál' a szentély a templomtest nyugati oldalán kapcsolódott a templomhajóhoz, s ezért „nyugá­tolt” templomoknak nevezzük őket. Ha viszont a mise a szó szo­ros értelmében Isten tiszteletének értelmeződött, amikor is a pap a misét mintegy a gyülekezet ne­vében. „képviseletében” végezte Isten felé, akkor a gyülekezetnek a pap mögött kellett elhelyezked­nie. Ekkor a templomijaiét a szentélvtől nyugatra építették meg. Ebben az elrendezésben a templom keleti oldalán volt -a szentély szakszóval „beletelt” templom lett. Ez az utóbbi, a ke­letéit templombeállítás volt a kö­zépkorban a kötelező érvényű templomépítési elv. Kötelező vol­ta, úgy tűnik, a VI—X. sz. kö­rüli időben bontakozott ki, a szer­zetesrendek keletkezésével és erőteljes előtörésével kapcsolatba hozhatóan. Ez az elv csak az új­kor, a reformáció időszakával kezdett oldódni és jelentőségéből veszíteni, míg napjainkra — leg­alábbis a hivő közgondolkodás számára — szinte elfeledett lett. Uram, a régiek komolyan vet­ték hitüket, ugyanannyira, hogy még a templomuk irányát is an­nak jegyében szabták meg. Le­nyűgöző gondosság és figyelem! — De arra gondolok most mégis, hogy Te annak idején tulajdon­képpen nem templomainknak, hanem életünknek mutattál irányt. Te nem égtájakat, égi je­leket, szép gondolatokat, jó öt­leteket szabtál nekünk követé­sedben. hanem emberi életeket, gondokat, föladatokat és nyomo­rúságokat állítottál utunk céljául, amelyek felvállalására küldettünk Fiad szeretetében élve. Mert sza­vad szerint csak így áll jó irány­ban hitünk, életünk és istentisz­teletünk ... if.i. Foltin Brúnó Pályázati felhívás A Budai Evangélikus Egyház­megye pályázatot hirdet valame­lyik evangélium új fordításából vett szövegre írt, három- vagy négyszólamú, kíséret nélküli (a capella) könnyű vegyeskarú mű­re. A mű időtartama legalább há­rom legfeljebb négy perc legyen. Tükrözze, hogy a 20. század má­sodik felében, Magyarországon készült. A jeligés pályázatokat 1981. március 1-ig kell a Budai Egyház­megye Esperesi Hivatalába' (I., Táncsics M. u. 28.) eljuttatni. A szerző nevét és címét tartal­mazó jeligés borítékban mellékel­ni kell a szerző nyilatkozatát, hogy műve még sem ^őadásra, sem kiadásra nem került. Egy szerző több művel is pályázhat. „Selyemlágy, kék zene” Dsida Jenő válogatott versei ■ A MAGYAR IRODALOM GYÖNGY­SZEMEI sorozatban, húszezer példány­ban, Jékely Zoltán kitűnő válogatásában és szerkesztésében jelent meg gyűjte­mény Dsida Jenő verseiből. A péídány- számot nem mellékesen említem: az 1938-ban, harmincegy éves korában el­hunyt erdélyi költő még mindig nem eléggé közismert, s talán most, e köteten át megtalálja az utat sokak szívéhez. Költészete kimondatlanul is a 23. zsol­tár §gyik sorát hívja elő bennünk: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is ...” Ez az árnyék kicsi korától belülről vetítődött a napjaira: gyenge és beteg ■szíve szüntelenül adta a jelzéseket a ha­lál közelségről. • Nem meglepő, hogy az ebből fakadó szorongó érzések átszövik lírai- megnyilvánulásait. Inkább megle­pő, hogy a fiatalságára boruló árnyék nem homályosította el, sőt annál ragyogóbb fénybe öltöztette szemében az életet. A serdülő, az ifjú és a fiatal férfi tele volt életszeretettel és életörömmel. Huszonegy éves korában megjelent el­ső verskötetében, a Leselkedő magány­ban. egyik verse így szemlélteti ezt az egyidejű kettős átélést: „S velem suhan ez a nagy árnyék, a halál árnyéka, ar­comon egy fekete barázda s kivert ki­rályfi kincse: a mosoly.” (Fekete köpeny alatt) Kedvese felcsillanó mosolyát ku­tatja, s ugyanakkor mindenek végét ret­tegi. „Áldom a suhanó halált, ki fekete köpenye alatt megmutatta az életet.” A KÉTFÉLE, ELLENTÉTES ÉLMÉNY, a kísérő halál tudata és a fiatalon tün­döklő élet ismételten egy-egy versen be­lül jelentkezik, mint az említettben is. Gyermekkori, a serdülő kislány halálá­val végződő szerelmének emléke ilyen képeket idéz vissza benne: nyíló ibolyák -közt, harmatos fűben hever mellette a leányka, s ebben a ragyogó tavaszi pil­lanatban „süllyedt vele lassan a pázsit süppedt vele halkan a hant s már lát­tam a mély gödör ásít s ő fekszik a sír­ban alant” Szerenád Ilonkának — Ki­emelés e cikk írójától). Napsütötte őszön a korzóról szerelmespárok felkúsznak a szobor talapzatára csókolózni, de.éjsza­ka „a suhogó nagy lovas árnyék leléptet halkan a házak közé s minden tizedik kapura keresztet ír.” (Sötét szobor a vá­ros felett). Ismét a lobogó élet és a hi­deg halál kontrasztja egyetlen versben! Máskor a kettős alapélmény szétválik, más-más versben jelentkezik, mindegyik szinte végletes megtapasztalásban. Az el­lentétes hangulatú versek sora mégis eggyé válik mint összetartó életérzése. A szomorúság fátyla számos versére tel­jesen ráborul. Sok verssorában olvassuk a „félek” szót. A kihagyó szívverés, a be­teg szív szorítása orvosilag megállapít­hatóan okoz félelmet, szorongást, embe­rek között is a magára maradottság két­ségbeejtő érzését. Megrázó bizonysága ennek különösen a Leselkedő magány, az Itt feledtek, a Nincs többé ember. Egyik idetartozó megrendítő versére még visz- szatérek. A másik, a haláltudattal egybeszövődő szál is megtalálható önállóan, külön ver­sekben. Vidám, derűs életöröm, tréfás jó­kedv sugárzik nem egy költői alkotásá­ból: Vidám kínálgatás keresztényi lako­mán, Kóborló délután kedves kutyám­mal. Gyönyörűek szerelmes versei, külö­nösen is: Arany és kék szavakkal..^ Vallomás. MIKÉNT NEM SZAKÍTOTTA SZÉT a tudatát és nem törte ketté a költészetét a napjait kísérő két ellentétes valóság? Éppen azért, mert verssé alakult, még­pedig- szépséget hordozó, harmóniát árasztó versekké. Verselésében nincs semmi zaklatottság, kuszaság, díszharmó­nia. Rímei, a sorok belső hullámzása, a míves szavak varázsa ringatnak: mintha különös altatódalt hallanának mély szo­morúságunkban. Költészete megnyugtató erejű. Számára volt elsősorban az, de mai olvasójának is. .Versei zenévé válnak.' „Egy hang szól belőle; bársonyos és rejtetten szomorú. Mélyen megérintő mollban” — mondja róla találóan a kötet előszavának írója, Lengyel Balázs, és értő elemzéssel be is mutatja ennek egyéni költői módszerét az egyik legszebb versén. Hasonlóan a végletes ellentét feloldását szolgálja ver­seiben a szépség másik eszköze: a színek. „Hajszálnál finomabb fonál a szomorú­ság ... Éjszaka gyémánt, nappal ezüst.” (A háló közepén). „Kék az éjszaka és arany” — a színek ilyen merész alkal­mazásával emeli tündöklőbb régióba a sötétet, a szomorút. Az arany és a kék különösen kedvelt jelzői. Túl a színek használatán, versei sok részlete festészet­té lesz szavak, mondatok ecsetjével, és­pedig halktónusú pasztellképekké. A KÉT ELLENTÉTES ÉLETÉRZÉS FELOLDÁSÁT nemcsak a forma, tarta­lom is hozza. Csak három tényezőre mu­tatok rá. Az egyik: a mások felé fordu­lás. Testvérekként néz az emberekre, együttérezve és boldogságot kívánva: Le­gyen áldott, Amundsen kortársa. Kz örök utitársak, harmincadik életéve után, leendő feleségéhez szól, a magány­érzet ellenpontjaként: „Ö, szép ez így... Kacaj, sírás, — árny, fény, — élet, halál, örök társak, együtt egy két jelenség’’. Majd: „az üdvösség .társammá szegődött. Halld meg, halál: nem vagyok egyedül”. A másik: a valóság feletti látomások, melybe nem egy halotti verse torkollik. A szerenád halott gyermekkori szerelmé­hez így végződik: „úszunk tova kék le­vegőben mint két pihe lengetegen és ful­ladozunk ölelőben fényteli fellegeken”. A halál fölé emelő szürrealista képzelet keresztyén fundamentumról is elindul szárnyalásra. (A pántos kapukon túl). És a harmadik, visszatérő feloldás! Jézus. Nem ugyan a Megváltó, bár ő is feltűnik a hajnali utcaseprő meleg szív-. vei nézett alakjában (Az utcaseprő). Á Húsvéti ének az üres sziklasír mellett őszinte bűnbánatról tanúskodik, és az élő Űrről, akinek a lábnyomát keresi. DE JÉZUSBAN Ö TULAJDONKÉP­PEN a szenvedő társat éli át. Krisztus cí­mű verse mélyén igaz (jelen számunk más helyén közöljük), és tanulságos is, gondolva émelygős Jézus-képekre a fa­lon, vagy olykor oltáron. Legnagyobb versei közül kettőben is a szenvedő Jé­zussal való azonosulás első pillanatra meghökkentő, de véresen komolyan vett élménye jelentkezik. És mi ne botrán- kozzunk meg: az élő Krisztus engedi, hogy így is belefogódzék kezébe az esen­dő, szomorú ember! Falusi váróterem­ben csatlakozás híján hat órát kellett ül­dögélnie a költőnek nagycsütörtök esté­jén. Testileg-lelkileg törötten, tompa borzalom fogja el: a magára maradottság félelmes szorítása. „Körülnéztem: sze­rettem volna néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel, de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak." A rosszullét izzadtságcseppjei végigcsurognak arcán. (Nagycsütörtök) Az Üt a Kálváriára még bizarabbnak tűnhet: a költő egy régi szerelem vérző sebével a Golgotán lépkedő — bár nem nevezett, de világosan sejtetett — Krisz­tus társaként „ballag a hegvei;”. Ne le­pődjünk meg: az ilyen fájdalom súlyát csak az ismeri, aki már vonszolta. A versek halk zenéjű hangját, pasztell színezését a válogatásban áttöri a költő utolsó kötetéből utolsónak közölt vers: a Psalmus Hungaricus. „Vagy félezernyi dalt megírtam s e szót: magyar, még le nem írtam... Ó. mily hályog borult sze­memre, hogy meg nem láttalak, te elha­gyott, te bús, kopár sziget, magyar szi­get a népek Óceánján!” S következik egv jajgató hosszú ének, a nagyvilágban szét­szórt magyarságot felrázó vallomás, melyben hatszor ismétlődik refrénként a 137. zsoltár siráma, a zsoltár 5. és 6. versének parafágisa. A népe iránti szere­tet egy halk hangú költőből is hangos ki­áltást préselhet ki a torkán. Veöreös Imre

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents