Evangélikus Élet, 1980 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1980-03-30 / 13. szám

Heidelberg, az Heidelberg

Beszélgetés dr. Vámos József teológiai tanárral

Dr. Vámos József teológiai tanár, lapunk rovatvezetője — mint erről annak idején hírt adtunk —, az elmúlt tanév második felében Heidelbergben, az ottani egyetem teológiai fakultásán folytatott kutatómunkát. Az első kérdésünk magára a tényre vonatkozik: hogyan került erre a heidelbergi tartózkodására sor, kik és milyen körülmények tették lehetővé ezt?

Azt a lehetőséget, hogy a méltán nagy hírű egyetem teológiai fakultásán három hónapig nyugodt küjső és belső körülmények, jó anyagi és szellemi-lelki feltételek mellett dolgozhattam, különleges ajándéknak tartom és így is köszönöm meg azoknak, akiknek ezért köszönettel tartozom, így, köszönettel tartozom a Lutheránus Világszövetség kommunikációs osztályának, amely az ösztöndíjamat adta és egyházi vezetőimnek, akik készségesen adtak tanulmányi szabadságot erre az időre, s más vonatkozásban is a segítségemre voltak., ,

A Lutheránus Világszövetség kommunikációs osztálya 1977 óta olyan programot dolgozott ki, amelynek az a célja, hogy sokrétű segítséget nyújtson az európai kisebbségi tagegyházaknak a sajtómunkában és segítse az egyházi sajtó munkatársainak továbbképzését. E program keretében került sor arra, hogy a kommunikációs osztály már két „szemináriumot”, azaz: az evangélikus egyházi sajtó aktuális kérdéseivel foglalkozó tanácskozást szervezett, amelyeken az európai kisebbségi egyházak (23 tagegyházról van szó) fő- és mellékfoglalkozású újságírói mindig igen szép számmal jelentek meg.

Az első, az NDK-beli Güstrow- ban tartott szeminárium több javaslatot, többféle kérést terjesztett a Kommunikációs Osztály elé. Kérte azt, hogy egy kisebb létszámú bizottság rendszeresen foglalkozzék az éppen időszerű, az evangélikus egyházi sajtót érintő kérdésekkel; hogy ez a bizottság adjon ki egy olyan fcő- nyomatost, amely minden kisebbségig egyházi lap által felhasználható cikkeket közöl. Kívánságként hangzott el az is, hogy a Kommunikációs Osztály tegye lehetővé egy olyan, havonta megjelenő kőnyomatos megjelentetését, amely hitelesen, „első kézből” ad hírt főleg a szocialista országokban levő evangélikus egyházak életéről, teológiai tevékenységéről. S kérésként hangzott el az is. hogy a Kommunikációs Osztály rendszeresen juttasson ösztöndíjat az egyházi újságíróknak, hogy így további tapasztalatokat szerezhessenek, hogy továbbképezhessék magukat.

Egyházi vezetőimtől azt a megtisztelő feladatot kaptam, hogy a kezdettől fogva részt vegyek — más társaimmal együtt —, ebben a szép és hasznos munkában, sőt: ■egyházi vezetőim engem jelöltek ki a tizenkét tagú Folytatólagos Bizottság magyar tagjául. S merem állítani: az a tény, hogy magvar evangélikus egyházunk sajtómunkája és könyvkiadói tevékenysége nemzetközi összehasonlításban is igen figyelemreméltó, könnyűvé tette a bizottságbeli szolgálatomat;. De ennek a mi tervszerű, összefogott munkánknak a megszerzett „tekintélye” mintegy jutalmaként kaotam meg — három másik, külföldi kolléga mellett — az idei ösztöndíjak egyikét is.

Hogyan és miért kerültél éppen Heidelbergbe. az ottani egyetem teológiai karára?

Ebben többen voltak a segítségemre. Mindenekelőtt a Kommunikációs Osztály vezetője, Marc Chambron és olyan egyházi újságíró barátaink, akik úgy látták, hogy a heidelbergi egyetem teológiai fakultásán olyan oktatási rendszert alakítottak ki, amely hasznos lehet nekem nemcsak mint sajtónk egyik munka társa, hanem mint az egyház- és társadalomtudományokkal foglalkozó teológiai tanár számára is.

Hogyan teltek el napjaid, hol éltél, mivel foglalkoztál Heidelbergben?

Talán az volt az egészben a legszebb, hogy idősödő fejjel újra „egyetemi polgár” lehettem, a vendéghallgatók számára kijáró leckekönyvvel, szabadon választott órarenddel, és azt is az ilyen

kellemes szépségek közé számítom, hogy az egyetemhez tartozó Ökumenikus Diákotthonban lakhattam. Ez a „diákotthon” — ami most azért teszem idézőjelbe, mert először is nem én voltam a legidősebb a lakói között, másodszor pedig azért, mert rajtam kívül még két másik professzor is élt közöttünk — harminc, négy kontinensről és .kilenc országból

való, különböző egyházhoz tartozó, különféle egyetemi tanulmányokat folytató embernek adott szerény, de kellemes otthont, és — többek között — hetenkénti rendszerességgel érdekes találkozási lehetőségeket egyházi vezetőkkel, nem teológus tudósokkal, szakemberekkel.

A teológiai fakultáson Heinz Eduard Tödi — a méltán nagy tekintélyű professzor —, szociál- etikai tanszékén dolgoztam, de emellett más (ószövetségi, egyháztörténeti) előadásokat is hallgattam. A legtöbb időt azonban a könyvtárakban töltöttem el.

A szociáletikai tanszék igen széles körű tevékenységéből mindenekelőtt az érdekelt, hogy a mienktől eltérő körülmények között a professzorok és munkatársaik, hogyan ítélik meg az egyház és a társadalom múltbeli és jelenbeli kapcsolatát; hogyan foglalkoznak a saját hazájukbeli és a nemzetközi társadalmi-politikai kérdésekkel; milyen teológiai eredményeket értek el az olyan — az egyház számára is létfontosságú — kérdésekben, mint a béke, a társadalmi igazságosság, a faji megkülönböztetés leküzdése, a fejlődő országok megsegítése vagy az emberi élet méltóságának a kérdései. Az előadásokon hallottakból — a pozitívumokból és a negatívumokból is —, sokat tanultam, amit (mint ahogyan ezt mindig is tesszük), a tanári munkámban mindenképpen hasznosítani szeretnék.

Kartal Zsuzsa i

Nézd

Becsapta valaki a fákat.

Meieget hideget egy szájból fúj.

Én ezt a valakit nem szeretem.

Engem is folyton becsap.

Gyanútlan cseresznyefaként borít virágba az első fuvallat,

.Virágaim mindig lefagynak. _ •„ ,.

' 'Aztán Kibomlánák újra,

de gyümölcsöt nem érlelnek soha.

Igaz, nem is vagyok cseresznyefa.

. Szeretnék puha gyolcs is lenni — annyi mindent szeretne az ember boszorkány volnék és királykisasszony rohanó jeges patak — mosolygó tenger

De én őrszemnek költöztem a hegyre Vagy fellengősebben: világítótoronynak Vagy népiesen: pásztorleánynak

(milyen messze milyen közel a város és benne elbitangolt juhaim)

A konvektor aprókat kattan ez a hegy itt rámbízatott

csőszeként csőszkunyhómba várlak őrizzük együtt a didergő fákat

nézd: habos virágra hull a hó (Megjelent a költő „KÖRÖZÉS” című kötetében, 1980-ban)

Eggiittmüliötlés as ország

és as egész emberiség faréira

Megemlékezések államunk

és a római katolikus egyház közötti megállapodás 30. évfordulóján

Lapunk hasábjain is hírt ádtunk arról, hogy a Magyar Népköz- társaság Kormánya és a Magyar Katolikus Püspöki Kar közötti megállapodás 30. évfordulóján a Népköztársaság Elnöki Tanácsa, több magas rangú római katolikus főpapot tüntetett ki az állam és a római katolikus egyház együttműködésének fejlesztése érdekében kifejtett kimagasló tevékenységüket elismeréseként.

Az évforduló kapcsán több jelentős megnyilatkozás hangzott el úgy állami, mint egyházi részről.

A MAGYAR RÓMAI KATOLIKUS FŐPAPOK KITÜNTETÉSÉT KÖVETÖLEG Lázár György, a Minisztertanács elnöke fogadta a dr. Lékai László bíboros, esztergomi érsek vezette Katolikus Püspöki Kart. A fogadáson, amelyen jelen volt Miklós Imre államtitkár, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke is, a Minisztertanács elnöke többek között a következőket mondta:

„Amikor hazánk felszabadult, a magyar katolikus egyház hívei számára is lehetővé vált, hogy részt vállaljanak egy új, igazságos, az ember méltóságát tiszteletben tartó társadalom felépítésében. Az évforduló jó alkalom arra, hogy megemlékezzünk az eddig megtett útról, s előre tekintve megerősítsük azt a közös szándékunkat, hogy szeretett hazánk javára a jövőben is folytatjuk a szilárd alapokon nyugvó és gyümölcsöző együtműködésünket. A 30 évvel ezelőtt aláírt megállapodás, amely megnyitotta az utat a tárgyalások előtt és módot adott a legfőbb problémák kölcsönös jóakarattal való fokozatos rendezésére, kiállta az idő próbáját. Hazánkban a hivő emberek minden külső beavatkozástól mentesen, szabadon élhetik vallásos életüket. Egyenjogú, megbecsült állampolgárokként, odaadóan részt vesznek a szocialista társadalom építésében és tiszteletben tartják államunk törvényeit. A béke, a társadalmi haladás szolgálata, a dolgozó ember érdekét kifejező humanista szocialista társadalom építése olyan cél, ami felé haladva, sok a közös tennivalónk. A kétoldalú — az állam és egyház — érdekeit egyaránt korrekten tiszteletben tartó kölcsönös törekvések biztosítékot nyújtanak arra, hogy a közös feladatokon továbbra is jó egyetértésben fogunk munkálkodni.”

Lékai László bíboros, esztergomi érsek Válaszában összegezve az elért eredményeket hangsúlyozta: „Mai visszatekintésünk arról győz meg bennünket, hogy a katolikus egyház és a magyar állam békés együttélése gyümölcsöző egész népünk számára. A hívők, mint polgárok hűségesek magyar hazájukhoz, részt vállalnak a szocializmus építő munkájában, saját maguk és családjuk jól felfogott érdekében is szervesen illeszkednek bele népünk nemzeti egységébe, ugyanakkor pedig, mint hívők, továbbra is hűségesek egyházunkhoz. Az egyház és az állam közti jó viszonyból a közös úton való haladás, a felelősség együttes vállalása bontakozott ki. Őszintén köszönöm a magyar kormánynak az irántunk tanúsított együttműködési készségét és Ígérem, hogy a magyarországi katolikus egyház sajátos, vallási és erkölcsi értékeivel a jövőben is hozzájárul ahhoz, hogy a harminc éve egymásra talált kezek továbbra is becsületesen, kéz a kézben építsék hazánk, népeink, mindannyiunk, az egész világ emberibb és boldogabb jövendőjét.”

HAZAI HÍRKÖZLŐ SZERVEINK IS MEGEMLÉKEZTEK az évfordulóról. A Magyar Hírlap Miklós Imre államtitkárral, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökével folytatott beszélgetést közölte a lap augusztus 30-i számában. Az államtitkár a beszélgetésben felvázolta a két fél közötti kapcsolatok fokozatos fejlődését, szólt antrák hatásáról a Vatikánnal való kapcsolatokra, különösen is kiemelve a magyar kormány és a Vatikán között 1964-ben kötött részleges megállapodást, majd Kádár Jánosnak a találkozóját VI. Pál pápával és ennek az útnak a folytatásaként Casaroli bíboros, vatikáni államtitkárnak a napokban sorra kerülő látogatását hazánkban, Gellért püspök születésének 1000. évfordulója alkalmából. „Államunk és a magyarországi katolikus egyház közötti kapcsolat alakulásának eredményeivel elégedettek lehetünk — állapította meg az államtitkár és utalt az MSZMP XII. kongresszusán is elhangzott pozitív értékelésre. Majd a következőket mondotta: „A két fél részéről újólag elhangzott és összecsengő nyilatkozatok nemcsak az eddigi eredményekre utalnak, hanem szem előtt tartják a magyar nép és a magyar haza szebb, gazdagabb jövőjének munkálását — mindig úgy, hogy járuljanak hozzá az emberiséget érintő sorskérdések megoldásához is. A jövő kérdéseire nincsenek kész válaszaink, de rendelkezünk elvi, reális, nyílt és őszinte politikával. Nyi- . tottak vagyunk a változások iránt, és türelmesek az új körülmények között új módon jelentkező problémákkal szemben. A jelen és — meggyőződésünk szerint a jövő is azokat igazolja, akik a megállapodás szellemében az ország és az egész emberiség javára együtt- | működnek.”

Még a harangok is megújulnak

Aki Budapestről Arnótra igyekszik, Miskolcon áthaladva, már csak néhány kilométer, és elérte úticélját. A templom környéke szokatlanul csendes volt, amikor megérkeztünk, de a papiak ajtaját, mely még ma is újnak tűnik nyitva találtuk. S bár a ház üres volt, mi otthonosan helyeztük kényelembe magunkat a hosszú út után és minden jel arra utalt, hogy vártak bennünket: a nyitott ház és a terített asztal.

Kisvártatva buzgó énekszó hallatszott át a szomszédos épületből. Űrvacsorai istentisztelet befejező énekét , zengte lelkesen a gyülekezet a kívül és belül is megújított templomban. Itt most már szinte minden megújult, de az áldozatkész arnóti hívek és tér vékeny papjuk, Abaffy Gyula ezek után sem ült a babérjain: a még teljesebb harmóniához szükségesnek érezték a templom harangjainak a harmóniáját is, mert itt a harangoknak még ma is jelentős szerepük van a gyülekezet életében: istentiszteletre hívogatnak, halottat búcsúztatnak és még nem is olyan régen vihart űztek és tüzet jeleztek Hangjukat az egész falu meghallja. Az egyik harang a három közül, melyet 1723-ban öntöttek, az" idők folyamán elrepedt és az újraöntése nem kis összegbe került —, amint ezt a későbbiek során megtudtuk.

AZ ŰJ HARANG MEGÁLDÁ- SÁRA D. dr. Ottlyk Ernő püspököt hívta meg a gyülekezet vezetősége, s amint a hálaadó isten- tiszteletre vonultunk, innen is, onnan is meleg kézszorítással üdvözölték az idősebb hívek a püspököt. Régi ismerőst köszöntötték benne: egykori papjukat.

Az emlékezés szavaival kezdte igehirdetését is, és elmondta, hogy 32 év távlatából, amikor most végignéz a tömött padsorokon, már csak az idősebbek között talál ismerős arcokat, és ők voltak az akkori gyülekezet fiataljai. „A bérlinerkendős néniket és csizmás bácsikat már el búcsúztatták az arnóti harangok.” Majd Isten szaváról szólt, „amely segítség a hitetlenségben és minden emberi bajban, gondban és nyomorúságban. Aki hisz, annak minden lehetséges és ez érvényes a mai arnóti gvülekezetre is”. — Igehirdetése után Kovács Béláné,

a gyülekezet tagja a „Halld az ég harangi zengnek” című éneket énekelte.

Az új harangot felszentelő imádság és áldás után megszólalt a 100 kilónál nagyobb súlyú „É” hangolású harang, majd együtt szólt testvéreivel, most már összhangban.

KÖZGYŰLÉS HELYETT DÉLUTÁNI ÜNNEPÉLYRE került sor, melyet Szebik Imre esperes nyitott meg imádsággal, majd Aabffy Gyula mondott rövid ismertetést. Elmondta, hogy ebből az alkalomból nemcsak új harang került a toronyba, hanem a templom padlózatát is új szőnyegekkel borították be. A gyülekezet egyik buzgó tagja pedig, értékes oltár- és szószék térítőt adományozott elhunyt szerettei emlékére. Ottlyk Ernő püspök hazai evangéli- kusságunknak az Északi egyház- kerületben élő népéről, életéről, gondjairól és örömeiről nyújtott összképet.

ökumenikus együttlétnek is lehetne tekinteni ezt a délutáni alkalmat, mert Szapolcay György felsőzsolcai görög katolikus lelkész is szólt az egybegyűltekhez,

és az egész délutáni ünnepséget Baksy Rezső ongai református lelkész fejezte be mindenkit megszólító áhítatával.

SZÍNESSÉ TETTÉK és igazi

élményt nyújtottak a zene- és énekszámok, amelyek az egyes felszólalások között hangzottak el. Abaffy Katalin Bach H-moll szvittjéből adott elő egy részletet fuvolán, a diósgyőr-vasgyári gyülekezet egyik fiatal tagja az orgonát szólaltatta meg avatott kezekkel, és a miskolci gyülekezetből alakult kamarakórus több énekszámmal gyönyörködtette a jelenlevőket.

Aratási hálaadó ünneppel társult az új harang megáldása. Ennek jeleként egy asztalkán „ike- bana” tál állt a föld terméséből: gyümölcsökből, terményekből, kalászos gabonaszálakkal és más növényekkel mesterien összeállítva. Harmónia volt benne, mint a három harang szavának a csengésében is. Kívánjuk, hogy ilyen harmóniával áldja meg Isten a gyülekezet és lelkésze életét is.

Kőszeghy Tamás