Evangélikus Élet, 1980 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1980-03-30 / 13. szám

TEMETÉS

NAPRÓL NAPRA

TEMETETT A PAPUNK. így mondom, a papunk, mert ez a triviális kifejezés valahogy jobban érzékelteti a lelkipásztor és a gyülekezet viszonyát, mint a hivata- loskodva finomkodó lelkész megnevezés.

Mondom, temetett. Ez az esemény ugyan nem Szokatlan sem az ő, sem a gyülekezet életében, mert bizony a templom soraiban sűrűn ülnek a fehér hajú nagyapák és nagymamák. Ennélfogva a kapu alatti táblán hétről hétre látunk egy-két fekete keretes cédulát.

Térjünk azonban vissza az elejére. Ez a temetés mégis eltért a többitől. Eltért abban, hogy aki meghalt, az 20 éves volt. Es a halála körülményei is szokatlanok voltak. Ami megdöbbentő, azt nem szereti az ember szép szavakkal körülírni, hát lássuk csak a mezítelen tényeket.

MELEG NYÁRI NAPON ez a fiú hét társával egy tó hullámaiban keresett menedéket a tűző napsugarak elől. Lerakták a ruháikat a kákás parton, és ahogy az már évmilliók óta szokás, han- cúrozva bukdácsoltak az életet és enyhülést adó ősi elemben. Mikor megelégelték, kikapaszkodtak a partra, felöltöztek, és felfrissült testtel, újult kedéllyel elindultak hazafelé. Heten. Egy ruhacsomó árván maradt a kókadt káka között. Senki sem kiáltott, egy sem tért vissza, hogy megmondja: Pajtás, mi hazamegyünk.

Órák múlva egy rendőrnek tűnt fel a szellőben vonató ing, a gazdátlan nadrág. Azután még két napig keresték a hozzájuk tartozó embert! Harmadnap a víz vetette fel.

Ugye, rövid történet? Sokat lehetne hozzáfűzni, pszichiáterek, szociológusok talán kötetnyi bölcsességet tudnának róla összeírni. Nekem egy másik eseményt idézett fel.

NEGYVEN ÉVE TÖRTÉNT. A színhely egy meredek, sziklás hegyoldal, ahol külszíni fejtéssel kavicsot termeltünk a völgyben épülő vasút felépítménye számára. Időpont éjfél után egy óra. Ugyanis a munka sürgőssége miatt éjjel is dolgoztunk, hogy az alja- zatkészítőknek legyen elég anyaguk.

A terepet hatalmas acetilén reflektorok világították meg. Éppen a felső szint peremén álltam, a surrantó vályú mellett, és kiabálva értekeztünk a szállítórészleg vezetőjével. Ö ugyanis az alsó szint rakodó fedélzeten állt, és valamire utasítást kért. Eközben történt, hogy a sziklafal tetejéről reccsenve sikoltó szisszenést, majd dörgő robajt és csendbe vesző dörömbölést hallottam. Mire megfordultam, áthatolhatatlan porfelhő gomolygó ködébe fulladt a gyorsan ülepedő porfelhőn át tá- va meneküiő emberek bizonytalan sziluettjei buktak ki itt is, ott is. Leírhatatlan, rémült fejetlenség vett körül néhány pillanatig. Attól féltem, egyesek levetik magukat a szint pereméről. Halálfélelmükben a biztos halálba rohannak. Nem így történt. A perem szélén mindenki megállt, a gyorsan ülepedő porfelhőn át át- jékozódott, majd szó nélkül visz- szafordult, és csákánnyal-lapáttal kezdte kiszabadítani azokat, akiket térdig-combig körülvett a törmelék.

És akkor jött a krízis. A rémült, szorongó kérdés: hányán maradtak alatta? Mindegy, mindenkit ki kell menteni! És százötven ember lapáttal, csákánnyal, váll-váll mellett nekiesett a sokszáz tonnányi omladéknak, hogy embert keressen alatta. Dobálták a követ, földet, ahogy jött. Ki a hátamögé, ki a másik lapátjára, ki a már megtisztított sávra. Éreztem, hogy most kell közbelépni, mielőtt a rémület lesz az úr a máskor oly higgadt, tempósan, okosan gondolkodó agyakon. Nagyot kiáltottam: Sorakozó! És csoda történt. Soha még úgy nem ugrottak az emberek, mint ak,kor. Letszámellenőrzés! És a jobb szárnyon dolgozó csoport vezetőjének egy embere hiányzott. De ki? Senki sem tudta. No, most a csoport minden embere sorban kiáltsa el a jobb és bal oldali munkahelyi szomszédja nevét! Egymás után hangzottak el a nevek, és mindegyikre jött válasz, mígnem a harmadik rajnál döbbent csend támadt. Megvolt a munkahely. A három ötvenfős csopprt emelkedő szinten elhelyezkedve szórta, vágta a törmeléket egy öt méter széles sávban, és közben a másodperceket számoltuk. Ha nem sérült, még él! Szikrázott a csákány, csikorgott a lapát és alakult a nyiladék. És most valaki a felső szakaszról még egyszer, szinte cél nélkül elkiáltotta magát: Szabó!! És jött a válasz messziről, a szállítópálya felől: Itt vagyok! Ö volt, akit kerestünk. Csillékért ment, mert torlódott az anyag. Éppen visszafelé tartott.

AZT HISZEM, AZON A REGGELEN sok kérges tenyér ujjai szorosabbra fonódtak imára, mikor az ajkak csendben rebegték: hogy: Szabadíts meg a gonosztól.

Negyven év alatt sokat változott a világ. Ügy tűnik, hogy közben a tenyerek puhábbá, a lelkek kérgesebbé váltak. A tenyerekre megtaláltuk a balzsamot. De a lelki írt keressük-e?

Molnár Barna

Isién tiszt ele ti rend

Budapesten, 1980. október 5-én

Deák tér de. 9 (úrv.) Hafenscher Károly, de. 11. (úrv.) Wonno Bleij, du. 6. Takácsné Kovácsházi Zelma. Fasor de. 11 Káldy Zoltán, du. ö. Gáncs Aladár. Dózsa György út 7. de. fél 9. (úrv.) Gáncs Aladár. Üllői út 24. de. fél 11. Ruttkay Levente. Karácsony Sándor u. 31—33. de. 9. Ruttkay Levente. Rákóczi út 57/b. de. 10. (szlovák) Cselovszky Ferenc, de. 12. (magyar) Ruttkay Levente. Thaly Kálmán u. 28. de. 11. Rédey Pál. Kőbánya de. 10. (úrv.) Veöreös Imre. Vajda Péter u. 33. de. fél 12. (úrv.) Veöreös Imre. Zugló de. 11. (úrv.) Schreiner Vilmos. Rákosfalva du. 3. Schreiner Vilmos. Gyarmat u. 14. de.

8. Schreiner Vilmos. Kassák Lajos út 22. de. ll. Váci út 129. de. negyed 10. Frangepán u. de. 8. Üjpest de. 10. Blazy Lajos. Pesterzsébet de. 10. VP rágh Gyula. Soroksár-Üjtelep de. fél

9. Virágh Gyula. Pestlőrinc de. lü. Matúz László. Pestlőrinc-Szemere-íe- lep de. háromnegyed 8. Matúz LászJó. Kispest de. 10. Bonnyai Sándor. Kis- pest-Wekerle-telep de. 8. Bonnyai Sándor. Pestújhely de. fél 10. Schreiner Vilmos. Rákospalota-IYláv-telep du. 5. Schreiner Vilmos. Rákospalota-Nagv- tempiom de. 10. Rákosszentmihály de. fél 11. Karner Ágoston. Sashalom de. 9. Karner Ágoston. Mátyásföld de. 9. Cinkota de. fél ll. Szalay Tamás. du. fél 3. Kistarcsa de. 9. Rákoscsaba de. 9. Gáncs Péter. Rákoshegy de. 9. Fe- renczy Zoltán. Rákosliget de. 10. Kosa Pál. Rákoskeresztúr de. fél 11. Kosa László.

Bécsikapu tér de. 9. (úrv.) Koren Emil, de fél 11. (német), de. ll. (úrv.) Koren Emil, du. 6. Koren Emil. To- rockó tér de. fél 9. (úrv.) Madocsai Miklós. Óbuda de. 9. Görög Tibor. de.

10. (úrv.) Görög Tibor. XII., Tartsay Vilmos u. ll. de. 9,. Csengődy László, de. 11. Csengődy László, du. fél 7. Ruttkay Elemér. Pesthidegkút de. fél

11. Ruttkay Elemér. Modori u. 6. de. 10. Kelenföld de. 8. Mi&sura Tibor de. fél 10. Missurá Tibor, de. II. (úrv.) Missura Tibor. du. 6. Bencze Imre. Németvölgyi út 138. de. 9. Rencze Imre. Nagytétény, de, fél 9. Kelenvölgv de. 9. (úrv.) Rozsé Lstván. Budafok de. 11. (úrv.) Rőzse István. Csillaghegy de. fél 10. Kaposvári Vilmos. Csepel de. fél 11. Mezősi György.

EVANGÉLIKUS ÉLET

A Maeyarországl Evangélikus Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszti: a szerkesztő bizottság A szerkesztésért felel:

Mezőst György Felelős kiadó! * Harkányi László

Szerkesztőséé és kiadóhivatal: 1088 Budapest Vili.. Puskin u. 12. Telefon: 142-074

Csekkszámlaszám: 516—20 412—VTT1 Előfizetési ár: esy évre 200.— Ft Árusítja a Magyar Posta Index: 25 211 ISSN 0133—1302

©

80.5321

Athenaeum Nyomda. Budapest Rotációs maeasnvomás Felelős vezető:

Soproni Béla vezárigazgatő

„Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy alti szereti az Istent, szeresse a testvérét is” (1 Jn 4,21).

VASÁRNAP. — „A hátukat fordítják felém és nem az arcukat, de majd ha baj éri őket, így szólnak: Kelj föl, segíts rajtunk!” (Jer 2,27 — Mt 5,45 — Mk 12,28— 34 — Rra 14,17—19) Ilyenek vagyunk mi gyarló, bűnös emberek. Ha jól megy dolgunk, akkor úgy érezzük, hogy nincs szükségünk Istenre. Nem fordulunk feléje, hanem egyenesen hátat fordítunk neki. Csak a bajban, amikor érezzük tehetetlenségünket, akkor kiáltunk fel: Istenem segíts! De hálásak vagyunk-e segítségéért? „Nincs óra, melyben rád ne szorulnék. Kísértő ellen hű kegyelmed véd. Támaszom, utam ki lehet nekem? Fényben, borúban Te maradj velem!” (718. ének 6. verse).

HÉTFŐ. — „Ezt mondta: mégis csak az én népem ez, fiaim, nem tudnak meghazudtolni. Ezért szabadította ki őket minden nyomorúságukból” (Ézs 63,8—9 — Tit 3,5 — Ef 5,15—21 — 2Kor 11,16— 33). Ha mi függetleníteni akarjuk is magunkat Istentől és hátat fordítunk neki. ő végtelen szere- tetével mégsem mond le rólunk, hiszen a keresztségben a Jézus Krisztus által gyermekeivé fogadót. Az ő drága áron megváltott népe vagyunk. Ezért a mienk is minden bűnös nyomorúságunkból való szabadítása. „Emberi jóakarat könnyen elvesz, fordul; De mindvégig hű marad jóságával az Űr. Segítségemre kész, ha sújt bűn. ínség bánat S gyarló éltemre támad halál vagy bármi vész” (367. ének 2. verse).

KEDD. — „Magasztal Uram minden teremtményed és híveid áldanak téged” (Zsolt 145,10 — 2 Tim 1,3 — 1 Thessz 4,9—12 — 2 Kor 12,1—10). Az egész teremtett- ség: a csodálatosan szép természet világa magasztalja teremtő Urát. És megváltottak serege áldja szabadító Istenét, aki a bűnből és halálból új életre keltett bennünket testvéreinek szolgáló szeretetre. „Boldog vagyok, hogy én őt zenghetem. Hálát adok neki. Áldom nevét s míg tart lélegzetem, Jóságát hirdeti. Itt földi por szülötteivel, ott választottak seregivel Dicsérem őt” (14. ének 7. verse).

SZERDA. — „Menjünk eléje hálaadással, mert nagy Isten az Ür” (Zsolt 95,2—3 — 1 Tim 6,16 — Mt 5,23—26 — 2 Kor 12,11— 18). Ha megnyílik szemünk csodáinak meglátására és gondviselő és megváltó szeretetének megtapasztalására, akkor egyre jobban érezzük porszemnyi, elesett voltunkat és alázatosan valljuk Berzsenyi Dániellel: „Léted világít, mint a fénylő nap, de szemünk bele nem tekinthet.” Bizony nagy Isten az Úr! övé hálaadásunk és dicséretünk. „Bár szavam elhatna odáig, Hol a nap ragyog fényesen, Szívem, amíg ver, mindhalálig Szeretné Istenét híven; Bár mindegyik szívdobbanás lenne egy-egy hálaadás!” (12. ének 2. verse).

CSÜTÖRTÖK. — „Nem kell félned a hirtelen föl retten téstől, mert az Urban bizakodhatsz” (Péld 3,25—26 — 2 Tim 2.24 — Jak 2,1—8 — 2 Kor 12,19—21). Bizony gyakran előfordul, hogy fölrettent bennünket életünk egy- egy váratlan eseménye, halál vagy más megpróbáltatás. Sohase felejtsük el, hogy az Űr nagy Isten, benne bizakodhatunk, mert nála nincsen lehetetlen. Meg tud szabadítani Krisztus által még a halálból is, örök életre. „Mint virágnak a tavasz, Oly jó nékem közelséged. Ki nélküled, hervad az, S örök kárhozatra ébred. De én mindenkor Veled Élek örök életet!” (779. ének.5. verse).

PÉNTEK. — „Nagy tetteket visz véghez, melyeket meg sem égtünk” (Jób 37,5 — 1 Kor 1,18 — Mt 22,34—46 — 2 Kor 13,1—4). Isten tettei előttünk sokszor érthetetlenek. Utjai mások, mint a mieink, gondolatai magasabbak a mi gondolatainknál. (Ézs 55,9). A keresztről való beszéd is bolondság a bűnös embereknek, de a megváltottaknak Istennek ereje. Hogyan is foghatnánk fel Istennek világmegváltó szeretetét? Csak a porba hullva láthatjuk meg, mit adott és ad nekünk Isten a Jézus Krisztus által. „Add ó Atyám, hogy nagy szerelmed Mindig szemem előtt legyen, így lesz boldogságom tebenned S éltem teneked szentelem. Te vagy örömöm édessége, Vigasztalóm, ha búsulok: Légy áldott ég, föld szent Felsége. Néked élek, néked halok!” (13. ének 5. verse).

SZOMBAT. — „Nagy az Űr, méltó, hogy dicsérjék, nagysága felfoghatatlan” (Zsolt 14.3 — Juú 16 — Mk 10,17—27 — 2 Kor 13,5— 13). Ha eszünkkel nem is foghatjuk fel Isten nagyságos dolgait, a Jézus Krisztus által hitben mégis bizonyosak lehetünk teremtő, gondviselő, megváltó és megszentelő atyai szeretete felől. Ezért hálás Szívvel dicsérjük őt szavainkkal és embertársaink javát szolgáló cselekedeteinkkel. „Irgalmasságodnak Csodálatos volta. Emberi elme azt Soha meg nem fogja; Te bőséges kezed Táplál szüntelenül. Sok jót adsz gyakorta Reménységen felül” (4. ének 2. verse).

Pusztay László

A kis Sven története

Amolyan „házi író” vagyok én, ennél a dán pedagóguscsaládnál, ahol az apa, az anya és mindkét gyermekük tanár. Ha bármilyen ünnepélyes alkalom van: évzáró, búcsúztató, 25 éves házassági évforduló, érettségi — hogy csak néhányat említsek —, jön a levél: Kérlek, írjál nekünk valami jót. És én — mint régen diákkoromban, amikor jöttek a titkos cédulák, hátba bökdösődések: írj egy jó bevezetést, egy jó befejezés kellene, adj egy jó címet — fogom magam, gép mellé ülök, és elbúcsúztatok egy dán osztályt, felköszöntök egy érettségiző diákot, üdvözlöm az elnököt és az elsős kisdiákot. Meggyőződtem, hogy az írásaimat megbecsülik, sőt más pedagógusok is élnek belőle. Kell ennél szebb honorárium?

Viszonzásul elmesélték nekem a kis Sven történetét, amit én most itt továbbadok, mert jó dolog tudni, hogy Isten miként vezet valakit a helyes útra, hogy a jó hogyan győzedelmeskedik a gonoszon, hogy az elvetett mag, miként terem jó gyümölcsöt, még akkor is, ha rossz talajba hullott.

A kis Sven története olyan szép, mintha csak mese lenne. Érdemes rohanásaink közben megállni, és figyelmesen, szépen meghallgatni.

Ez a fiúcska olyan családba született, amelyben az apa börtönviselt bűnöző, az édesanya alkoholista volt. Mindenki elképzelheti, hogy milyen gyermekkora volt, mit látott, mit hallott maga körül. Nem csoda hát, ha a kis Sven javítóintézetbe került. De Isten ebben a drága kis lélekben mégis állandóan jelen volt, élőn, vigyázón, még ha a környező világ mindent el is követett, hogy a maga számára megnyerje.

A javítóintézetben a kis Sven lassan megszelídült olyannyira, hogy megígérték neki, hogy hamarosan rendes iskolába járhat, és egyben értesítették erről az illetékes iskolát is. Az eljövendő osztályfőnöke két-háromszor, vasárnaponként ki is ment hozzá, hogy megismerje.

— Ahogy ránéztem — mesélte nekem — tudtam, hogy melegszívű emberke áll előttem. Azért hát mindent elkövettem, hogy érezze: szeretem. Tudatosítottam benne, hogy lesz mellette valaki, akinek őszintén elmondhat mindent, akitől kérdezhet, és aki kérdéseire mindig válaszolni fog.

Az új iskolatársat az osztály szeretettel fogadta. Az osztályfőnöke pedig, a lehetőségek keretein belül, mindig éreztette, hogy szereti, számíthat rá.

És a kis Sven mintagyerek lett. Mindenki örült ennek. A tanári szobában gyakran esett róla szó. Készséges udvariassága mindenkit lefegyverzett. Ritkán került szembe társaival, és napról-nap- ra vidámabb lett, visszanyerte önbizalmát, elhagyta az első napok félénkségét.

— Egyik reggel odajött hozzám, és minden bevezetés nélkül azt mondta: En nem ismerem Istent, nem tudom, milyen a templom. Mi a szüleimmel, sosem jártunk oda.

— A mi országunkban, így a mi iskolánkban is, előtérben van az az elv, hogy senkit nem befolyásolnak a hit dolgában, semlegeseknek kell lenni. Szerintem ebben a kérdésben senki nem lehet semleges — mondta barátom —, én ugyanis nem csináltam soha titkot abból, hogy mélyen Isten-hivő ember vagyok.

Kapcsolatom a kis Svennel, egyre jobban elmélyült. Bízott bennem, és őszinte

volt hozzám. Az osztály tanulói abban az időben kezdték meg a konfirmációi oktatást. Egyik nap, a kis Sven megint elém áll:

— Szeretnék Veled beszélni! A szüleimmel nem tudok beszélni, ők nem értenek engem. En is konfirmálkodni akarok, de engem nem kereszteltek meg. Segítenél nekem, hogy én is konfirmál- kodhassam?

— Hosszan elbeszélgettem vele. Elmondtam a dolgot a lelkészünknek is, kérve segítségét. Mivel év vége közeledett, abban' állapodtunk meg, hogy a kis Sven az év elején elkezdi a felkészülést. Boldogok voltunk. Vidám szívvel búcsúztunk, kezdődött a vakáció. Itt lépett be újra a gonosz, a kis Sven életébe. Nem akarta elveszíteni hívét, aki egyenesen a rosszba született bele. És ideig-óráig úgy látszott, diadalmaskodik is, mert amikor a kisfiú visszajött agresszív, verekedős, dühöngő, ördögien rossz emberke lett belőle, olyannyira, hogy apjától kapott zsebkésével egyik tanárának rohant.

Rettentő cselekedet volt ez! Mindenki felhördült a hallatára, és a döntés egyhangúlag megszületett:

— Vissza a javítóintézetbe!

— Fájt a szívem, tudtam, hogy az otthoni környezet végezte el romboló munkáját, a gyerek ebben ártatlan volt, de mégis, az ő érdekében nekem is tartózkodónak kellett lennem. Elváltunk, és Svenről sokáig nem hallottam.

Aztán mégis. Május volt, és az osztályom tanulói konfirmációra készültek. Hét évig tanítottam ezt az osztályt, a szívemhez nőtt valamennyi. Kértem hát a lelkészt, adjon nekem egy olyan helyet a templomban, ahonnan valameny- nyit látom.

Csodálatos egy ilyen konfirmációi ünnepség. Szülő, gyermek számára egyformán, és annak a tanárnak is, aki összeforrott gyermekeivel, a hosszú évek során. Nagy élmény látni az ártatlan gyermekarcokat, ahogy az oltár körül állva, először tesznek fogadalmat az Isten mellett. Mélyen meghatva ültem le a nekem kijelölt helyre. Szívem nehéz volt, mert válni kellett gyermekeimtől. Ott térdepeltek az oltár előtt valameny- nyien. És akkor hirtelen, nagyot dobbant a szívem.

A kis Sven is közöttük volt.

Amikor összefogódzva, a Miatyánkot mondták együtt, Sven felnézett rám. Mosolyogtunk.

— Nézd — mondta a mosolya — mégis itt vagyok. Bocsáss meg, hogy rossz voltam. Nem tehettem róla. De látod, mégis sikerült. És most már tudom, milyen a templom, milyen az, amikor bizonyságot tehetünk Istenünk mellett.

— Látom — válaszoltam szótlanul —, boldog vagyok, hogy itt látlak:

Az ünnepség végén Odamentem hozzá- Kezet fogtunk.

— örültem, hogy itt láttalak — mondtam.

őszintén boldog voltam. Boldog voltam, hogy abban a nagy templombaú, Svennek is volt valakije, akinek nem volt közömbös az ö bizonyságtétele.

Ilyen csodálatosan napfényre jön minden, amit Isten tesz. Így lett áldássá, a kis Sven története szerető tanára számára. így ihletett meg egy szerény „házi írót", és így legyen tőle vidám mindenkinek a szíve.

Gyarmathy Irén

M