Evangélikus Élet, 1980 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1980-03-23 / 12. szám
„írok nektek, ifjak... GYERMEKEKNEK Ki méltó az úrvacsorára? Szólj, Uram! 1 Sám 3, 1—4. 11. Sámuel már Eli főpap mellett növekedett, nevelődött. Éli nagyon idős volt, látása is egészen elromlott. Sámuel volt a támasza. Volt ugyan két fia, Hofni és Fi- neás, akik .szintén papok voltak, de rájuk nem számíthatott. Nagy szomorúsága volt ez Élinek. Gyermekei nem végezték lelkiismeretesen, Istennek tetszőén hivatásukat. Munkájukból meg akartak gazdagodni. Éli tudta, hogy Isten nem nézi jószemmel fiai életét, és egyszer megbünteti őket. TÖRTÉNT EGYSZER — már késő éjszaka volt —, Sámuel a kistemplomban, ahol aludt hallotta, hogy szólítják. Azonnal fölugrott és sietett Étihez, aki a templomhoz közeli szobában lakott. Az hitte, ő szólítja. De a főpap elcsodálkozott^ mert nem hívta Sámuelt. Visszaküldte a templomba, hogy csak aludjon nyugodtan. Ez így ismétlődött háromszor is. Akkor Éli megértette, hogy Sámuelt az Isten szólítja, akinek hangját már régóta nem hallották Silóban, egészen elfelejtették. A főpap így szólt Sámuelhez: „Menj, feküdj le, és ha újból szóA LUTHERÁNIA ÉNEK ÉS ZENEKARA október 19-én, vasárnap délután 6 órakor istentisztelet keretében a Deák-téri templomban KANTÁTA-ESTET tart. Sorrend: Bach: 8. kantáta Bach: 19. kantáta Igehirdetés SZOKOLAY SÁNDOR: Confessino Augustana — kantáta Közreműködnek: Mohácsi Judit, Bodonyi Katalin, Fülöp Attila, Berczelly István, Trajt- ler Gábor Vezényel: Weltler Jenő Szokolay Sándor Igét hirdet: DR. HAFENSCHER KÁROLY lit, ezt mondd: Szólj Uram, mert hallja a te szolgád!” Az Űr elmondta Sámuelnek, hogy ítéletet fog tartani Éli fiain, bűneikért. Reggel Sámuel nem merte elmondani Élinek éjszakai találkozását az Istennel. A főpap azonban hívatta: Mondd meg, ne titkold el előttem, hogy mit jelentett ki neked az Isten. Sámuel őszintén elmondott mindent. Éli így felelt: „Ő az Űr. Tegye azt, amit jónak lát.” Az Isten büntetése valóban beteljesedett. Egy csatában meghalt a főpap mindkét fia. Izrael csúfosan megszégyenült, Isten nem engedte meg, hogy győzelmet arassanak a filiszteusok fölött. SÁMUEL PEDIG NÖVEKEDETT, és szerették őt az emberek. Az Isten is vele volt és megadta, hogy Sámuel megértse üzenetét. Gyermekkorom egyik legkedvesebb története ez. Hiszen egy kisgyermekről van szó, akit Isten nagyon szeretett. Eszközéül választotta már fiatal korában, hogy ha majd fölnő, hirdesse népének igéjét, üzenetét. Megszólította őt, a gyermeket, amikor az arra hivatott emberek, a papok is elfelejtették már Isten szavát. Mert bűneik miatt az Űr néma maradt, nem beszélt népével, kiválasztott embereivel. SÁMUEL KÉSZSÉGES VOLT meghallani Isten szavát. Nyitott füllel, nyitott szívvel mondta: „Szólj Uram, mert hallja a. te szolgád.” Minket is érthetően szólít meg az Isten igéjében. Beszél velünk, mint gyermekeivel. Mi is megérthetjük szavát, ha készséggel hallgatjuk. Ránk éppenúgy számít, mint Sámuelre. Megszólítására várja válaszunkat. Feladatokat bíz ránk, várja, hogy hűséggel végezzük. Milyen jó, hogy nem néma Istenünk van! Beszélhetünk vele imádságainkban, kapcsolatunk lehet vele. Mi is lehetünk „Sámuelek”, akik értjük az Isten üzenetét, és egész életünkkel készségesen szolgálhatjuk őt. Tekusné Szabó Izabella 1 Mielőtt együtt elindulnánk ennek a kérdésnek a megválaszolására, olvassuk el Pál apostol 1. Korinthusi leveléből, a 11. fejezet 17. versétől kezdődő szakaszt! Itt található az a mondat, hogy „aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét és issza az Űr poharát, vétkezik az Űr teste és vére ellen”. Ez az a kijelentés, amiből már. nagyon sok félreértés adódott a bibliaolvasó emberek körében. Ez a félreértés nem más, mint hogy sokszor megpróbálták rendszerbe foglalni az úrvacsorára való jogosultságot — megkísérelték emberi eszközökkel lemérni, vagy erkölcsi ítéletek alapján meghatározni ki méltó arra, hogy részesüljön az Űr Jézus testének és vérének vételében. Abból indultak ki, hogy nyilván vannak olyanok, akik méltatlanok rá, mert Pál apostol szavai egyértelműen állítják: „aki méltatlanul eszi... vagy issza..., az vétkezik”. HA AZONBAN EZT AZ EMLÍTETT SZAKASZT, teljes ösz- szefüggésében vesszük szemügyre, könnyen rájöhetünk, hogy a „méltatlanság” itt nem erkölcsi előírások betartásán vagy be nem tartásán dől el, hanem azon, hogy különbséget tesz-e az ember az úrvacsora és a közönséges evés-ivás között. „Mert aki anélkül eszik és iszik, hogy megkülönböztetné az Űr testét más eledeltől, az ítéletet eszik és iszik magának.” Az úrvacsorára való jogosultságot tehát az határozza1 meg, hogy hajlandók vagyunk-e elismerni benne, Isten megtisztító, új életet adó és tes- tet-lelket megváltoztató cselekvését. Mit ir Luther, a Kis Kátéban? „Csak az igazán méltó és jól készült, aki hisz ebben az igében: ,Érettetek adatott’ és ,ki- ontatott bűnök bocsánatára’. Mert ez a szó, hogy „érettetek”, nem követel mást, csak hivő szívet.” Ennyire egyszerű lenne az egész? Igen is, meg nem is. A hit, a hivő szív ugyanis egyfelől Isten ajándéka, amit ő gondoz és táplál Szentleikével. Másfelől azonban a hit az állandó feszültség állapotát is jelenti, az állandó küzdelmet önmagunkkal. Hiszen Jézus valóságos testével és vérével egyesülni azt jelenti, hogy hagyni, hogy ő legyőzze bennünk mindazt, ami önmagunk szerete- téből adódik, de nem szolgálja Istent, és nincs javára a körülöttünk élőknek. Lemondani sok csábító ötletről, sok helytelen, de megszokott magatartási formáról, és felvenni azok helyébe az ő átformáló erejét — ez a hit küzdelme. AZ ÜRVACSORA ENNEK A „HELYCSERÉNEK” a szentsége, amely azonban biztosítja is az átformálódás sikerét, Erő van benne, amelyet megkapunk és felhasználhatunk. Jézus azt mondja: „érettetek”. Gondoljuk át ezt a szót: énértem! Méltók vagyunk-e erre az életátformáló kegyelemre? Önmagától senki sem méltó rá, mert melyikünk állíthatja magáról, hogy sziklaszilárd hite van? A bűnbocsánatOlvassuk együtt a Bibliát 2. E héten Máté evangéliuma 2. fejezetét olvassuk. Kérdéseink: 1. Milyen összefoglaló címet adnátok ennek az egész fejezetnek? 2. A hagyomány szerint királyok voltak a napkeleti bölcsek. Mi volt a neve a három királynak? Könnyítésül olvassátok el József Attila: Betlehemi királyok című versét! 3. A szövegben ezt olvassuk: „Heródes megöletett Betlehemben és annak környékén minden kétesztendős, vagy ennél fiatalabb fiúgyermeket.” Mit gondoltok, sok, vagy kevés gyermekről van szó? Indokoljátok meg válaszotokat. 4. Mire utal eredetileg ez az idézet: „Egyiptomból hívtam el fiamat.”? Válaszaitokat október 26-ig küldjétek be a következő címre: Evangélikus Elet Szerkesztősége, Budapest, Puskin u. 12. 1088. ra, Isten maga tesz méltóvá mindenkit, méghozzá nem önmagunkért és emberi erőfeszítéseinkért, hanem egyedifi Jézus Krisztusért, akit az egész világért küldött a keresztre. Ha úgy tudjuk magunkhoz venni az ostyát és a bort, hogy átérezzük Isten formáló kezének munkáját magunkban, akkor nem vesszük méltatlanul az úrvacsorát. Aki még ilyesmit sohasem érzett, de őszintén tud vágyakozni arra, hogy érezze és értse, mit akar adni neki Isten, az méltó az úrvacsorára. ELŐ KELL-E KÉSZÜLNI az úrvacsorára? A reformációt követő időben, számos szokás alakult ki erre vonatkozóan. Volt hely, ahol a konfirmandusoknak első úrvacsoravételük előtt, oda kellett menniük szüleikhez, tanáraikhoz, szomszédaikhoz, hogy bocsánatot kérjenek tőlük. Az úrvacsoravételt nálunk majd minden esetben megelőzi a gyónás, amikor elfogadjuk Isten felemelő szeretetét, és egymásnak is megbocsátunk. Ez nem azt jelenti, mintha gyónás nélkül nem lehetne úrvacsorát venni. Szükséges azonban, hogy átérezzük minden alkalommal előre is, azt az ajándékot, amelyet Isten az úrvacsorában számunkra is elérhetővé tesz. Ez az előkészület értelme. De nem a felkészülés tesz méltóvá bennünket, hanem egyedül Jézus, mert az ő ajándéka ingyenes. Hogy volt-e értelme az ő ajándékának, az akkor dől el, amikor a „gyümölcstermés” ideje következik. Az ő ajándékainak, az életben kell megteremniük a gyümölcsöt, hogy a kapott ajándék ne csak az enyém maradjon, hanem belőlem kisugározzon a környezetembe. El kell tehát jutnunk odáig, hogy ez a szó énértem, elindítsa bennünk azt a folyamatot, amit egy szóval így foglalhatunk össze: másokért. HA TEHÁT ŐSZINTÉN VÁGYAKOZUNK ARRA, hogy Jézus testében és vérében megerősödve és megtisztulva, a szeretet emberi útját járjuk és ezáltal Isten szeretetének lámpásai legyünk, akkor méltók vagyunk az úrvacsora felmérhetetlen ajándékára. Zügn Tamás Heidelberg, az Heidelberg Beszélgetés dr. Vámos József teológiai tanárral 2. Folytassuk a beszélgetést ott, ahol múltkor abbahagytuk, s ezért változatlanul erre a kérdésre várunk tőled választ: -mivel foglalkoztál Heidelbergben? Mint már említettem: a szoci- áletikai tanszék munkájában vettem részt, de mivel ebben az esztendőben senki sem hirdetett meg az ösztöndíjamnak megfelelő előadásokat, a legtöbb időt a könyvtárakban töltöttem el. Ezek a kitűnő könyvtárak azután bőséges anyagot adtak ahhoz, hogy részletesen • foglalkozhassak az evangélikus a, protestáns egyházak kommunikációs tevékenységének (egyházi sajtó, könyvkiadás, rádió- és tv-adások, stb.) múltjával, jelenlegi helyzetével és problémáival. Sajnos, az ebbéli olvasmányaim a legtöbbször legalább annyi szomorúsággal, mint örömmel töltöttek el — mindenekelőtt: a szinte érthetetlen és magyarázhatatlan múltbeli mulasztások és iránytéyesz- tések miatt. S nagyon őszintén mondom: az ilyesfajta tapasztalataim miatt egy kicsit büszke voltam önmagámban arra, hogy a magyar evangélikus egyház sajtómunkájának lehetek egyik tagja, mert nekünk ezen a területen is nagyobb az örömünk, mint a gondunk. (Az Evangélikus Életet ezeken a hasábokon nem szeretném dicsérőleg összehasonlítani az NSZK-beli, hasonló jellegű egyházi hetilapokkal, mert ezt a magam részéről ízléstelennek találnám.) Hogyan vettek körül a teológiai fakultás tanárai, hallgatói és az ökumenikus Intézet lakói? Beszélj erről valamivel többet, mint ezt a múltkori alkalommal tetted. Erről csak jót mondhatok. Tödt professzor — akinek több barátja van hazánkban és még több •valóságos ismerete egyházunkról és országunkról és akinek előadásait, cikkeit a Lelkipásztor is közölte már — ugyan hosszabb ideig beteg volt, nagyon gondosan megtervezte kutatási programom kereteit és ő biztosított számomra elhelyezést az ökumenikus Diákotthonban is. Ez azt jelentette, hgoy már jóval a megérkezésem előtt felhívta rám professzor- és munkatársainak figyelmét és az ő közbenjárására kaptam meg azt az egyszerűségében is kellemes manzárdszobát, ahol lakhattam. A tanárkollégák pedig örömmel vegyes kíváncsisággal és némi izgalommal vették tudomásul azt, hogy látogatni szeretném az előadásaikat és az általuk vezetett szemináriumi gyakorlatokat. Voltak, akik meg is jegyezték: igazán érdekli őket az, hogy mit fogok majd itthon írni, mondani róluk. Most azért elmondom: azoktól, akikkel közelebbi kapcsolatba kerültem, tudományos- tartalmi és módszertani szempontból egyaránt sokat tanultam még akkor is, ha egyes, egymástól eltérő teológiai nézeteink és társadalmi berendezettségünk különbözőségei miatt, velünk ellentétes elgondolásaikkal nem értettem egyet. De hát ez ma már egészen természetesnek mondható, hiszen mi, mai magyar teológusok messze vagyunk attól az időtől, amikor szinte kritikátlanul vettük át a „német protestáns" teológia bizonyos és számunkra is káros állásfoglalásait. Persze, ami jó és mindnyájunknak hasznos, azt változatlanul „megtanuljuk” és a hazai szolgálatunkban hasznosítjuk. Nagyjából így tettem én is: tanultam, hogy taníthassak, hogy újabb és újabb dolgokról írhassak. Azok a fiatalok, akikkel megismerkedtem, ugyanilyen kíváncsisággal. vegyes szeretettel vettek körül engem, a náluknál jóval idősebb, egy szocialista országból jött teológiai tanárt. Közülük már többen jártak Magyarországon és más szocialista államban és ezért nagyon indokoltnak, s őszintének vehettem mindazt a jót és azt a néminemű kritikát is, amit a mi egyházi; életünkről elmondottak, illetve amit ők kérdésesnek láttak. Buta, tájékozatlanságot eláruló vagy irántunk ellenséges megjegyzéseket csak elvétve hallottam tőlük. (Csak kitérőként és zárójelben: a kintlétem alatt a televízió első csatornája egy majdnem órás műsort sugárzott fővárosunkról, Budapestről. Ez a riportműsor nagyon szépen és ügyesen fényképezve mutatta be városunk szépségeit, múltbeli s jelenvaló érdekességeit; és megkérdezett néhány hazai, illetve „külföldi” magyart, olyanokat, akik nagyon tárgyilagosan vagy némi nosztalgiával beszéltek múltunkról, mindennapi örömeinkről, gondjainkról, s a mi népünk — sokak .által megirigyelt — komolyságában is megnyilvánuló felszabadultan vidám életviteléről. Arról, amit jó néhány „tudós szakember” az emberi élet „minőségeként” kutatgat és amit mi — több-kevesebb sikerrel — a valóságban is megélünk. De hadd említsem meg ennek a riportfilmnek egy másik — és általam legjobban becsült — vonását: csak néhány másodpercre mutatta be a „magyarosnak” vélt éttermi cigány-magyar muzsikát és akkor is azzal a megjegyzéssel, hogy ezt nem lehet „magyar tulajdonságnak” mondani, mert ebben az esetben leginkább csak a turizmust szolgáló attrakcióról van szó. S miközben néztem a képeket és hallottam a modern magyar klasszikusoknak a képeket aláfestő muzsikáját, csak ez juthatott az eszembe: jó az, ha mi emberek és népek közvetlenül, s ilyen tárgyilagosan ismerjük meg egymást. Jó, mert az nemcsak a helsinki béke és együttműködési megállapodásoknak, nemcsak a magyar és az NSZK kormányzat által közösen elfogadott külpolitikának felel meg, hanem jó azért is, mert ilyen módon közelebb kerülhetünk egymáshoz mi magyar és nyugatnémet protestánsok. Azok, akik egymást a Jézus Krisztusban a közös hitvallások korszerű képviseletében és az emberiség javának szolgálatában testvéreknek, barátoknak, munkatársaknak mondjuk és hisszük. De legyen szabad itt félbehagynom a mondanivalómat azzal, hogy legközelebb folytatjuk a beszélgetést Heidelberg egy része a regi híddal
