Evangélikus Élet, 1980 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1980-03-09 / 10. szám
90 GYERMEKEKNEK Az engedelmesség jobb az áldozatnál ,,Mrok nektek* ifjak... Örök élet eledele és itala 1 Sám 13 Az új király, Saul, már uralkodásának első éveiben sokat háborúskodott. Ellenséges, harcias népek vették körül az országot. Ezek közül a filiszteusok voltak a legveszedelmesebbek, ök harcoltak legtöbbet Izrael népe ellen. Sault most ott látjuk a rettegett filiszteus sereggel szemben. Nehéz helyzetben van a király: hatalmas harcedzett, állig felfegyverzett sereggel kell szembe- szállnia. A király segítségére ösz- szegyülekező kisebb csapatokat a filiszteusok szétkergették. A megmaradt két kis csapat Saul és Jonatán vezetésével csak maroknyi az ellenség erős táborához képest. A reménytelen helyzetet látva még ebből a kevés létszámú csapatból is elszökdöstek az emberek. Fegyvere csak Saulnak és fiának, Jonatánnak van, mert az ellenség minden fegyverkovácsot fogságba hurcolt. Ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben Saul megoldást keres. Tudja, hogy minden perc drága, ha tovább vár, még többen hagyják cserben. Sámuel se jött meg a megbeszélt időre, pedig megígérte, és megparancsolta, hogy az ő megérkezéséig ne mutassanak be áldozatot, és ne kezdjék el a harcot. De Sámuel késik. Ezért Saul imádkozik az Űrhöz segítségért, ő mutat be áldozatot Sámuel helyett. D£ alig fejezi be az áldozati szertartást, megjön Sámuel. Saul hiába sorolja jobbnál jobb érveit, engedetlenségét, türelmetlenségét semmivel se mentheti. Sámuel leleplezi Saul bűnét, és elmondja Isten üzenetét: engedetlensége miatt az Ür megfosztja királyságától. Izrael új királya pedig engedelmes, Isten parancsaihoz hűséges ember lesz. Engedelmesség: még a legszorultabb helyzetben is ezt várja tőlünk Istenünk. Ez az egyetlen jó megoldás számunkra. Ezzel szemben mégis sokszor úgy érezzük, ez a lehető legrosszabb: Nem jó engedelmeskedni, mert akkor nem az történik, amit mi akarunk. Nem jó engedelmeskedni, mert akkor szüleim, tanáraim szabják meg, mit tegyek. Nem jó engedelmeskedni, mert talán az jobb, amit én elgondoltam. De az elmondott történet figyelmeztetni akar bennnüket. Óvni akar a meggondolatlanság, türelmetlenség, engedetlenség veszélyes következményeitől. Tőlünk királyságot nem vesz el senki, viszont meggondolatlanságunk já- •ték közben, türelmetlenségünk az utcán, engedetlenségünk otthon és az iskolában sok balesetet, bajt okozhat. Ezért hiányzik talán eltört lábú, kórházban fekvő padtársunk, ezért visel turbánt kötszerből bezúzott fejű játszótéri pajtásunk, ezért nem lát szemével a szomszéd házból jól ismert kisgyerek. Még mindany- nyian nagyon sok példát tudnánk felsorolni. Mégsem ez a cél, hanem, hogy megértsük: Isten nem tehernek adja az engedelmességet, hanem azért, hogv óvja. védje életünket. Smidéliusz Zoltán Amióta ember él a világon, szívében ott’lappang az ősi vágy, hogy elérje a halhatatlanságot, vagy életét legalábbis valamivel meghosszabbítsa. Mindezt azonban nemcsak egészsége megóvásával, vagy a különböző betegségek gyógyításával igyekezett elérni, hanem valamiféle „csodaszerrel” igyekezett biztosítani az örök életet. Az örök életet adó eledelnek a gondolata és reménysége éppen olyan ősi vágyálma az embernek, mint az örök életet adó víznek a képzete. Ezért találhatjuk meg szinte minden vallásban az örök élet eledelét, vagy italát, vagy a halhatatlanságot biztosító kultikus szertartásokat. JÁNOS EVANGÉLIUMÁNAK TUDÓSÍTÁSA SZERINT, amikor a nagy kenyércsoda után Jézust nagy sokaság követte — nyilván azért, hogy újabb csodák szemtanúja lehessen —, Jézus ilyen meghökkentő mondatokat mondott dz embereknek: „Én vagyok az élet kenyere: aki énnozzám jön, nem éhezik meg, és aki én- bennem hisz, nem szomjazik meg soha” (Jn 6, 35). „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom azt az utolsó napon. Mert az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital” (Jn 6, 54—55). Mit akart mondani ezzel a képies beszéddel Jézus? Aki egy kicsit jártas-az egyházi életben, az azonnal felismeri, hogy Jézus szavaiban valami utalás van az úrvacsorára, hiszen azúrvacsorában — amint arról sorozatunk több cikkében is szóltunk — a kenyér és a bor színe alatt Jézus testét és vérét vesszük magunkhoz. De hát lehet mindezt ma, a húszadik században komolyan venni, hogy az úrvacsora misztikus szertartásában Jézus testét esszük és Jézus vérét isz- szuk, s hogy ezzel biztosítjuk a magunk számára az örök életet? HOGY A KÉRDÉS MEGÉRTÉSÉHEZ kissé közelebb kerüljünk, mindenekelőtt arra kell utalnunk, hogy az „élet" szónak a Biblia szóhasználatában sokkal mélyebb értelme van, mint a világi szóhasználatban. A Bibliában az élet elsősorban nem biológiai fogalom, hanem azt az életfolytatást jelenti, amely Isten szerint jó és kívánatos. Ezért lehetséges a Biblia szóhasználata szerint, hogy valaki biológiai értelemben él, valójában mégis halott, mert életfolytatása nem az élet forrásával. Istennel, hanem a „halált” okozó gonosszal, vagy bűnnel van kapcsolatban. Mindennek alapján már egy kicsit könnyebben érthető Jézus szava: Én vagyok az élet kenyere. Röviden ez azt jelenti, hogy Jézus meg tud szabadítani a halál állapotából, vagyis meg tudja változtatni bűnös életfolvtatá.sun- kat, más szavakkal: új élettel tud megajándékozni bennünket. Az ő áldozatos szeretets, amellyel felénk közeledik, végzi el rajtunk és bennünk ezt a csodálatos változást. De nemcsak megváltoztat, hanem meg is tud tartani MEGTALÁLTÁK DÁVID SÍRJÁT? E héten Máté evangéliuma fejezetét olvassuk. Kérdéseink: 1. Jézus megkísérlésének leírása Isten ősi ellenfelét háromféleképpen nevezi meg: ördög, kísértő, sátán. A Szentírás még sokféleképpen nevezi őt. írjatok le legalább kettőt ezek közül az igehely megjelölésével! 2. Jézus a kísértőt mind a három esetben a Bibliából vett idézettel verte vissza. Mire tanít ez bennünket? 3. A 11. versben azt olvassuk, hogy „íme angyalok mentek oda és szolgáltak neki”. Az itt használt ige eredeti jelentése: asztalt teríteni, felszolgálni. Mire figyelmeztet ez bennünket? 4. Az első tanítványokról azt olvassuk, hogy nem késlekedtek, hanem „azonnal” követték Jézust. Ez a szó tizenkilencszer fordul elS Máté evangéliumában. írjatok le legalább két ilyen mondatot az igehély megjelölésével. Kérlek titeket, hogy az októberi rajzok beküldéséről se feledkezzetek meg. Válaszaitokat és a rajzokat november 9-ig a következő címre küldjétek be: Evangélikus Élet Szerkesztősége, Budapest, Puskin u. 12. — 1080. Újból kapható az új fordítású ÚJSZÖVETSÉG Ára: 46,— Ft. Kapható a Sajtóosztályon Izraeli régészek Jeruzsálemben nagyméretű, piramis alakú épületet tártak fel. A munkát 250 emberrel 3 éve kezdték; céljuk az, hogy elérjék a legkorábbi kultúra rétegeit. Az építmény 15 m magas, és két bejárata van. Ji- gael Schilo, az ásatások vezetője nagyon óvatosan nyilatkozott az építmény rendeltetése felől. Angol kutatók a 20-as években az épület felső részét már kibontották, de azt hitték, hogy kánaáni erődítmény egyik részét találták meg. A 60-as években Kathleen Kenyon, aki folytatta a munkát, görög-római eredetűnek gondolta. A mostani ásatások bebizonyították, hogy mindkét korábbi fel- tételezés helytelen volt; az építmény az időszámításunk előtti I. évezredforduló táján készült, Dávid vagy Salamon uralkodása idején. Még mélyebben a jebu- sziak (Jeruzsálem lakói Dávid előtt) korából származó tárgyakat találtak. A királyok korából származó, részben az építmény lépcsője fölé emelt lakóházat is feltártak, amely viszonylag épségben megmaradt. A leletek azt mutatják, hogy a ház valószínűleg Jeruzsálemnek a babiloniak által történt elfoglalásakor pusztult el. Egy egyiptomi pecsétnyomót is találtak benne, Jósiás király kortársának Ipszammetik fáraónak (i. e. 664—610) nevével. A piramisépület idős kora miatt különböző találgatásokra ad módot. Dávid síremléke lehet, amelyet Salamon emeltetett? Vagy talán Salamon egyik feleségének, azok közül is esetleg a fáraó lányának sírja volt? Csak a belső feltárás adhat választ ezekre a kérdésekre. Mindenesetre az már biztos, hogy nem az izraeliek előtti városfal része, mert az a Dávid-korabeli rétegeknél jó néhány méterrel lejjebb van. Olvassuk együtt a Bibliát 4. 4. bennünket ebben a megváltozott állapotban, az élet állapotában. Amikor vele találkozunk, amikor beszédét hallgatjuk és szeretetét átéljük, csodálatos erő áramlik belénk, amely képes bennünket megtartani az élet állapotában. Úgy is szoktuk ezt mondani, hogy maga Jézus vesz szállást a szívünkben, maga Jézus gondolkodik értelmünkkel, beszél nyelvünkkel és cselekszik kezünkkel. Pál apostol ezt úgy mondja, hogy többé már nem is mi élünk, hanem Jézus él bennünk (Gál 2, 20). A JÉZUSSAL VALÓ KÖZÖSSÉGNEK az emberi ésszel fel nem fogható csodáját az úrvacsorában éljük át a legplasztikusabban. Vannak teológusok, akik azt mondják, hogy Jézus az úrvacsorát éppen a mi felfogóképességünk gyengesége miatt rendelte el, hogy mindenki számára szinte „kézzelfogható legyen a Jézussal való egyesülés. Mert, amint a megevett kenyér és a lenyelt bor szervezetünkben szinte énünkké válik, úgy egyesülünk Jézussal is az úrvacsorában. Örökre egyesülünk vele. Mert Jézus sze- retetétől a világon semmi és senki sem tud elválasztani bennünket: sem bűn, sem ember, sem életkörülményeink megváltozása, de még a halál sem. Akik közösségbe kerültek Jézussal, a halál után is közösségben maradnak vele. Ilyen értelemben a Jézus közösségében kapott élet számunkra örök élet. PERSZE, EMELLETT ÉRVÉNYES Jézusnak az az ígérete is, hogy az utolsó napon feltámasztja övéit a halálból, és olyan új testtel ajándékozza meg őket, amilyen az 5 feltámadott, meg- dícsőült teste volt. Ez az ígérete semmivel sem felfoghatatlanabb, mint az, hogy az úrvacsorában közösségre lép velünk és feltámaszt a bűn állapotából. Jézus ígérete alapján a keresztyének hitéhez kezdettől fogva hozzátartozott ez a végső reménvség. Ezért vallották a keresztvének, amikor az Apostoli Hitvallásban megfogalmazták hitüket: „Hiszem a testnek feltámadását és az örök életet.. .” Aki az úrvacsorában rendszeresen átéli a Jézus Krisztussal való közösség fsodáját. aki megtapasztalja földi életében, hogy Jézus szeretete életre tud.ia kelteni a bűn állapotából, annak számára nem probléma a test feltámadásában és az örök életben való hit sem. így lesz számunkra az úrvacsora valóban az örök élet eledele és itala. Selmeczi János Heidelberg, az Heidelberg Beszélgetés dr. Vámos József teológiai tanárral 4. A múlt alkalommal említetteken kívül volt-e alkalmad találkozni más, valamilyen oknál fogva tekintélynek számító — rossz magyar kifejezéssel élve — személyiséggel? Természetesen, hogy volt, hiszen a Teológiai Fakultás, a diákotthon rendszeresen hívott meg egy-egy előadásra egyházi és világi vezetőket, illetve „tekintélyeket. Ugyanezt tette az ökumenikus Intézet keretében rfiűködő egyik munkacsoport is. De ilyen találkozások sorozata volt az, amikor a diákotthon szokásos, évi kirándulásán eljutottunk Bonn- ba is, ahol nemcsak az ottani egyházi „csúcshivatalokban” fogadtak bennünket, hanem ellátogattunk a Nemzetközi Gazdasági kapcsolatok Minisztériumába és a mindig mozgalmas Nemzetközi Sajtóklubba is, ahol eszmecserével egybekötött ebéden láttak bennünket vendégül. A sokféle alkalom kitűnő előadói közül elsőként dr. Heidland, a most nyugdíjba vonult tartományi püspököt említeném meg, aki olyan őszintén és nyílthn beszélt az NSZK-beli protestáns egyházak örömeiről és gondjairól. mint ahogyan ezt püspök-elnökünk szokta tenni. (Különben jói ismeri egyházi vezetőinket, nagyon becsüli szolgálatukat és a rövid beszélgetésünk néhány perce alatt a legnagyobb szeretettel beszélt egyházunkról.) De nem hagyhatom ki azt az érdekességet sem, amikor az egyik héten — az egyetem zsúfolásig megtelt aulájában —, meghallgathattuk a sokat vitatott római katolikus „reform-teológust”, Küng professzort, és a reá következő napokban az ugyancsak római katolikus Forster előadását (igaz, hogy csak szűk körben), aki nemcsak az úgynevezett Küng-ügyről fejtette ki egyházának hivatalos álláspontját, hanem elmondta a német római katolikus egyházvezetés véleményét a gyakran oly’ túlzott optimizmussal emlegetett ökumenikus együttműködésről is. Az e tárgy- báni mondatai igencsak elcsüggesztették az ökumenikus mozgalom jelenlevő, olyan nagy tekintélyű „veteránjait”, mint Schlinck és Brunner professzorokat. A megismert „világi” előadók közül szívesen emlékszem a germanisztikával foglalkozó Peppke professzorra, aki az Eötvös Lo- ránd Tudományegyetemmel kialakított kapcsolatok révén többször járt már hazánkban, és aki utánozhatatlan stílusú előadásában arra intette a fiatalokat: figyeljenek jobban a magyarokra és a szocialista országokban élő emberekre, mert e?ek „valami többet tudnak az életről”, mint a világon másutt tudni szokás. Volt-e valami, ami nem tetszett, vagy amit egyenesen kellemetlennek-tartottál? Természetes, hogy volt, s elsősorban az időjárás, ami az itthoninál is elviselhetetlenebbé tette a mindennapjainkat, és ami nemcsak a helyi lakosság felének okozott egészségbeli problémákat, hanem — a tévé egyik kommentátorát idézve —, a megbetegedések nagy száma miatt állandó stresszben tartotta az orvosokat és a mentősöket is. . Ami viszont nagyon nem tetszett: néhány ellenzéki politikus haladás- és szocializmusellenes- sége, s az általuk szított hideg- háborús hangulat. S nagyon nehezen viseltem el — amit az említett kirándulás alatt tapasztaltam —, a württembergi pietiz- mus egy-egy csoportjának teológiai fundamentalizmusát és az ezzel Várhuzamos politikai reakciós- ságát —, sok gondot okozva a ná- luknál bölcsebb egyházi vezetésnek. A heidelbergi diákélet mindig híres és nemegyszer hírhedt is volt. Most milyen? Heidelberg — ez az NSZK-nak talán legfestőibb városa —, még akkor is megszűnt hagyományos diákvárosnak lenni, ha 120 ezer lakosából vagy lakosa mellett, több mint 20 ezer az egyetemista. Ma inkább turistalátványosság, ahol éjjel-nappal nyüzsögnek a kül- és a belföldi látogatók ezrei — köztük magyarok is. Ök ülnek a valamikori diákkocsmákban, ők látogatják (belépődíj mellett), a valamikori diákbörtönt; a diákoknak nincs elegendő idejük, és az árakat tekintve, nincs elég pénzük, hogy a tanulás helyett mulatgassanak. Tanulni pedig nagyon kell: valamirevaló állásra csak az számíthat, aki jelesen vagy legalább jó eredménnyel végzi el tanulmányait. A tanulás mellett azért természetesen marad idő a vidámságra, a véget nem érő társalgásokra és főleg a sokféle kulturális lehetőségek közüli választásra is. Néha azután rebelliskednek is, de már nem olyan — általam értelmetlennek tartott módon —, mint a hatvanas évek végén. S az a gyanúm, hogy a városháza előtti szökőkútba sem ők szórnak esetenként mosóport, ami ezek után Jem „szökik”, hanem habzik. És még valami: az egymás közötti kapcsolatuk közvetlenebb — de ez mondható a tanáraikkal való kapcsolatukra is —, mint volt akár tíz évvel ezelőtt. A fiatalok ma már nem urazzák és magáz- zák, hanem tegezik egymást. De, hogy el ne felejtsem, és hogy ne legyek hálátlan, két fiatalabb társamra különösképpen is szeretettel gondolok vissza: dr. Golka exeteri docensre és Lothychius teológiai hallgatóra, akik az első naptól fogva készségesen segítettek olykori tanácstalanságomban, és akikkel együtt, szinte szertartásszerűen „költöttük el” mindennapi menzai ebédünket. Végül: lapjaink látnak-e valami hasznot abból, amit e három hónap alatt tanultál? Ez természetes, mert hát egyházi vezetőim — elsősorban dr. Káldy Zoltán püspök-elnök —, ezért küldtek ki ösztöndíjasnak és az is természetes, hogy a jegyzetfüzeteimben sok olyan lap van, ami nemcsak engem érdekel, hanem érdekelheti olvasóinkat is. Hogy csak egy-két témát említsek: ki ismerte jobban a korabeli magyar viszonyokat, Luther vagy a „modern” egyháztörténészek; hogyan lehet és kell írni a mi diakóniai teológiánknak megfelelően a jézusi etikáról? (Ennek a sorozatnak az első cikkei azóta meg is jelentek.) De a heidelbergi, önvizsgálatra is alkalmas idő felkeltette bennem a régebbi vágyamat is: színvonalasan művelni az elmélkedésre és a cselekvésre késztető egyházi műfajt.
