Evangélikus Élet, 1980 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1980-01-06 / 1. szám
t Ali VASÁRNAP IGÉJE ... minden nép szeme Sáliéra Lik 2,25—32 Isten békességet szerző munkájába ad bepillantást a mai vasárnap igéje. Templomban kapta ajándékba Simeon ezt a békességet, amiközben karjában tartotta a gyermek Jézust és áldotta az Istent. Olyan békességet kapott, amely őt az élete további szakaszában is, „az elbocsátásban" is megtarthatta. Teljessé vált az élete, hiszen Isten ígéreteinek beteljesedésében átélt békességet kapta ott ajándékul: igaz az Isten szava, beteljesedett az ígéretei AHHOZ, HOGY MIÉNK LEGYEN EZ A BÉKESSÉG, Jézussal kell találkoznunk! Istennek természetesen erre is megvannak az „eszközei": az ige, az igehirdetés, a gyülekezet és az embertársak élete az az alkalom, lehetőség és hely, amelyen Isten az ajándékait átnyújtani kész. Nagyon fontos az ilyen találkozás, hiszen enélkül nem tudunk szolgálni. Hol találjuk meg ezt a találkozási helyet közelebbről? Vajon keresgélni kell? — Nem hiszem! Bár templomban szólalt meg először a Jézus Krisztusról szóló evangélium, amely az Isten tetteit tárta minden ember elé, azóta azonban ott is hangzik ez az evangélium, ahol Isten emberei élnek, azzal is, ahogyan élnek, ahogyan szolgainak, de azzal is, hogy azt minden emberért teszik! Jézus ugyanis mindig ott van, ahol emberek élnek. Ott van tehát a mi helyünk is — a szolgálattal is! Ott nyílik alkalom és lehetőség a simeoni szolgálatra: Jézussal találkozni, akiben Isten minden nép között él! EBBEN A SZOLGALATBAN FONTOS A BÉKESSÉG! Sőt a szolgálat kiindulása az! Ez azonban most ebben a helyzetben elsősorban nem a külső légkört, a „helyzetet” jelenti, hanem ^azt a biztonságérzetet és tudatot, hogy az Isten ígéretei nemcsak igazak, hanem beteljesedettek! Ez ad talajt a lábunk alá, amely a szolgálatvállalás fontos feltétele. Ez ad utat, amely odavezet a másik emberhez, hogy így szálljon a békesség szívből szívbe, az egyik életből a másik életébe. Vak ugyanis nem vezethet világtalant — azért fontos úgy tekintenünk Isten munkájára, ahogyan Pál apostol meghatározta ezt a felismerést: „mert valahány ígérete van Istennek, azokra benne (Jézus Krisztusban!) van az igen, és ezért általa (Jézus Krisztus által!) van az ámen is. az Isten dicsőségére” (2 Kor 1,20). Ebből a meggyőződésből fakadó békesség tesz alkalmassá bennünket arra, hogy Jézusra mutató legyen az életfolytatásunk — mindenki szeme láttára! A KERESZTYÉN ÉLET ENNYIRE NEM REJTHETŐ EL A SZÍVBEN, hanem teljesen odaállít az embertársak elé és mellé! A békességre igyekezet, a szelídség, a megelégedettség, a szolgáló szeretet, a becsületes munka, a tiszta erkölcs, a családi élet jó szelleme nem titokban végzett tevékenysége a keresztyén embernek! Ez látható, hallható, megtapasztalható, megérezhető, mások számára az érzékszervekkel felfogható — sőt követhető!-Ennyire nyilvánvaló az Istennek a világért megnyilatkozó szere- tete a Jézus Krisztusban! Isten népe felhívást kap abban a mozdulatban, ahogyan Simeon karjába vette a gyermek Jézust és áldotta az Istent: a keresztyén élet így vegye fel magára az Isten munkáját és váljék Isten magasztalásává az minden nép szeme láttára. Nem zárkózhatunk tehát be, ha az Isten ilyen nyíltan cselekszik! Nem zárhatjuk a szívünkbe Isten nagy ügyét, ha azt az Isten az egész világ békességéül szánta! Nem elégedhetünk meg azzal, hogy a mi szemeink látták az üdvösséget, Isten valóra váltott ígéretét, hanem ezt tovább is kell adnunk. AMÍG NEM ILYEN NYITOTT A KERESZTYÉN ÉLETÜNK, addig nyugtalanítson bennünket az a tudat: nem váltunk-e alkalmatlanná erre a nagyszerű szolgálatra azzal, hogy szeretetlenül, önzőn, vagy beszűkült látással eltakartuk Isten munkáját a családtagjaink, embertársaink szeme elöl —, ilyenkor karácsony táján talán azzal is: Jézus helyett hangulati elemekből építgettünk karácsonyt, pedig Isten minden nép szeme láttára Jézust adta mindenki üdvösségére, békességére. Szolgáljunk hűséggel azért, hogy Isten ajándéka maradandó legyen közöttünk: a békesség is, a szeretet is, a jóakarat is — minden nép szeme láttára. Detre János Szimbólumok világa — formák hitvallása AZ OLTÁRKÉP A templomokba belépve szinte -mindig az oltártérrel (szentély- ivei,) találjuk magunkat szemben, mint ahogy erről már szóltunk. A belépés első pillantása az oltárra esik, így, amit azonban a legtöbb esetben nem is sajátos formája emel ki, hanem a hozzá kapcsolódó vagy vele egybeépített többnyire nagyméretű oltárkép és az azt kereteid, rendszerint nagyszabású építmény. Ez főként a későromantikától a múlt századi neo-stílusok koráig keletkezett oltárokra és építményeikre jellemző és általános. AZ OLTÁRKÉPÁLLÍTÁS és az oltárasztalon túli oltárépítmény készítés egyáltalában nem volt szokás az ókeresztyén időkben, az első ókeresztyén templomoknál. Az oltár még díszesen is általában egy egyszerű asztal volt, s körülötte szabad volt a tér, az apszis tere. Az oltárkép előképe azonban már adva volt abban a díszítésben, melyet az apszis falának mozaik vagy freskóművei jelentettek. Ezeken rendszerint a feltámadott Krisztust, vagy az uralkodó és ítélő Krisztust ábrázolták, ahol szimbólumok áttételével (korábbi időkben), hol figu- ratív megjelenítéssel (a későbbiekben) az apszisfalaknak megfelelően óriási méretekben. Jellemző, hogy a keresztyénség első századainak ábrázolásain is még — és nemcsak az apszisokban — eleven tűzzel süt át az apostolok és az első gyülekezet világra szóló élménye: Krisztus feltámadása, mely minden megnyilvánulásukat áthatja és meghatározza, így a művészetüket is. ETTŐL AZ ÉLMÉNYTŐL ÉS MONDANIVALÓTÓL MEGHATÁROZOTTAN jelennek meg az 5—6. században az oltárképek közvetlen előképei az ún. festett keresztek. A sokszor óriási méretű, pallókból készített kereszteken (néha 8—10 méteres volt egy-egy ilyen kereszt!) Krisztus nem függött, hanem — bár átlukasztott kezekkel és lábakkal és félmeztelenül — feltámadottan, töviskoszorú nélkül, ölelően kitárt karokkal és mosolygósán szinte lebegett. A kereszt itt háttere és nem bitófája Jézusnak. E keresztek az apszis mennyezetéről az oltár fölé belógottan voltak elhelyezve. A 8. századtól induló nagy oltárépítmény építésekkel kezdődik aztán az oltárképállítás az egyháztörténetben. A festett keresztek egyre bővültek kis mellékképekkel, Jézus életéből vett jelenetekkel először a kereszt végein, majd oldalán, majd hatalmas oltárképpé, sőt, sorozattá dúzzfadtak, mit már a padlózatra kellett építeni, így jelentek meg a későromantika és gótika idején a nagyméretű oltárok, ünnepek szerinti variációs lehetőséget is biztosító szdrnyas oltárokként, nagyon gazdag képanyaggal és faragványokkal. Ezek közül kiemelkedő magyar művész alkotásaként a Lőcsei Pál mester gótikus szárnyasoltára a lőcsei székesegyházban, de gyönyörű példányokat láthatunk az esztergomi Keresztyén Múzeumban is, vagy a Magyar Nemzeti Galéria anyagában. A barokk kor volt az a 17—13. században, mikor az oltárépítmények mind méretekben, mind díszítésben és virtuozitásban a történelem folyamán a csúcsot érték el. Zsúfolt, vibrálóan mozgalmas mennyei jelenségeket, csodajeleneteket tömörítettek össze egy-egy oltárképen és építményen, szinte az anyagok tulajdonságait meghazudtoló módon. AZ EVANGÉLIKUS OLTÁRKÉPEK és építmények sokkal szerényebbek a római katolikus egyházban fellelhetőknél. Ennek nemcsak történelmi és anyagi, de teológiai háttere is van. Az, hogy az oítárasztal visszanyerte eredeti úrvacsorái asztal jellegét, és értelmét. Ha meg is tartottuk az oltárkép használatának gyakorlatát, mégis ez rányomja bélyegét e képek témájára és mondanivalójára. Rendszerint az úrvacsorához, az igehirdetéshez (Hegyibeszéd) és Krisztus megváltió művéhez kapcsolódnak azok, Isten Krisztusban megjelent szereteté- ről prédikálva. Ma egyre elterjedtebb — s nemcsak az evangélikus egyházban — az oltárkép elhagyása, illetve helyettesítése egy egyszerű kereszttel, festett üvegablakokkal, vagy freskóval. Újra az oltárasztal szabadon hagyása a cél a maga nemes, egyszerű szépségében, és ősi szimbolikus értelmében. Jó ez. Nem szegénységet, hanem értelmi-hitbeli gazdagságot jelent, mely felismerte Isten közelhajló szeretetét és szolgálatát Jézus Krisztusban, mely közvetlenségét csak a dísztelen, egyszerű oltárasztal tud kifejezni. * 9 Istenem! Én istentisztelek alatt mindig az oltárképet szoktam nézegetni. Oly jó elidőzni a szememmel á kis részleteken, a csodálatosan szép festői megoldásokon, a szép,összképen, a látványon. Hozzám nőtt az oltárunk képe. Szeretem. De most arra gondolok Uram. hogy a prédikációkra viszont alig emlékszem. Az istentiszteleti idő csak eltelt de nem telt meg. Te rámköszöntél, és én nem köszöntem vissza. Kihagytam az alkalmat. Nézd, én most mégis arra kérlek: add, legközelebb ne csak nézzelek, hanem halljalak is, meghallgatva szódat, feleljek is szóval és élettel. Mert — tudod — szeretlek... S nem csak a képedet. ifj. Foltin Brúnó Bibliai régészei Megemlékezés André Parrot munkásságáról RÖVIDDEL EZELŐTT meghalt André Parrot régész, a Louvre főigazgatója. A jelenkori régészet egyik legnagyobb alakja volt, s nemcsak mint a Közel-Kelet ásatásainak egyik legelső tudósa, hanem azért is, mert az írásos emlékekben gazdag ásatások s az egész régészet ezekkel kapcsolatos eredményeit igényesen, és érdekfeszítően adta át a nagyközönségnek. Amikor a Louvre főigazgatója lett, teljes egészében átszervezte, átrendezte a múzeum közel-keleti osztályát. Akik egy kicsit is érdeklődnek az ókori Kelet, a Biblia világa iránt, azok a Louvre-t látogatván nem elégszenek meg a sza- mothrakéi Niké, vagy a Gioconda mosolyának megcsodálásával, hanem végigjárják a nyugati szárny termeit is, ahol Sumer-B'abilon földjétől Palesztina felé haladva egészen Kisázsiáig láthatóak az ókor mindennapi, művészeti és vallási emlékei. Ezen az állandó kiállításon ma is Parrot „kalauzolja” a múzeum vendégeit: bár testben meghalt, de igényes ízlése, tiszta, világos gondolatmeneté ugyanúgy érezhető a szakember, mint a laikus néző számára. „Hiszen a közel- keleti táj — mondta Parrot — minden ember számára az emberi kultúra bölcsőjét jelenti, a keresztyén ember számára pedig ennél is több: az a hely, ahol a Kinyilatkoztatás testté vált e Földön.” KÖZISMERT TÉNY, hogy Andé Parrot a huszadik század egyik legnagyobb régész-egyénisége. Azt azonban kevesebben tudják, hogy a Louvre főigazgatója egyben evangélikus lelkész, a teológiai tudományok doktora is volt. A különböző tudományágak önállósága megóvta attól a kézenfekvő csábítástól, hogy valamiféle keveréket képviseljen a régészet és a teológia határán. Ugyanakkor igen sok és jelentős tanulmánya foglalkozott olyan területekkel, amelyek szorosan kapcsolódnak az Őtestamentum világához. André Malraux mellett ő volt az is, aki elindította híres művészettörténeti sorozatukat (L’ Univers des formes), ebben Parrot két nagyszerű kötetet jelentetett meg a sumer és az asszír művészetről. AMI MAGUKAT AZ ÁSATÁSOKAT ILLETI, különösen fontos munkásságának az a része, amely Mari feltárásához kapcsolódik. Ezt a romvárost, amely virágkorát a Kr. e. 2. évezredben élte, úgy fedezték föl az Eufrátesz mentén, hogy 1933- ban az ott élő beduinok egy sír (Jíszítésé- hez köveket keresgéltek. Mari azóta világhíressé vált emlékeit Parrot vezetésével a francia archeológia tárta föl. Szíriái ása- társiról igen érdekesen írta meg 1952- ben, mit jelent a sivatag kellős közepén szakadatlanul dolgozni, miközben sikerek és kudarcaik váltják egymást. Két esztendővel az ásatások megkezdése után találta meg Mari város királyi palotájában azt a több ezer ékírásos táblácskát, amelyet munkájában valóságos levéltár- hegységnek nevezett. Az ékírással mindkét oldalukon sűrűn teleírt agyaglapocskák úgy készültek, hogy miután három- szögletűre hegyezett stílussal (ókori író- vessző) belenyomkodták a jeleket, a napon kiszárították és így tették tartóssá az agyagot. A „levéltár” nemcsak gazdasági feljegyzéseket, hadvezérek parancsait, követjelentéseket tartalmaz, hanem olyan módon is tanúskodik koráról, hogy az egyes emberek életébe is bepillantást enged. Magánlevelek tömege került napvilágra, amelyeket a feleség írt a férjének, apa a fiainak; testvérek agyagtáblákon megmaradt levelezéséről is tudunk. Az egyik király, Zimrilirrt felesége, ennélfogva Mari királynője kéri urát és parancsolóját, hogy utazásai közben melegen öltözzön, meg ne fázzon. Küld is neki meleg ruhákat. A Mariban talált agyagtáblák kiegészítik a régészet módszereivel nyerhető ismereteinket, és segítenek abban, hogy elképzelhessük, milyen lehetett az élet ott, ahol ma rhár csak romok vannak. ÉRDEKELHETI A BIBLIA OLVASÓIT, hogy e felfedezéseknek érdekes mondanivalójuk van a prófétizmusról is. Tizennyolc olyan Mariban előkerült táblát ismerünk, amelyen a helyi kormányzó jelenti az uralkodónak, hogy bizonyos férfiak és nők egy istenség nevében lépnek föl, akitől üzenetet kell átadniuk a királynak. A karizmatikus üzenethozók azért jönnek, hogy figyelmeztessék a királyt vallásos kötelezettségeire, vagy azért, hogy megfenyegessék, illetve vállalkozásában bátorítsák. A leletek tanúsága szeíint ezer esztendővel Náthán és Ézsiás előtt már voltak próféták Mariban, és egyre bizonyosabb, hogy ez a jelenség végighúzódik a különböző civilizációkon, évezredeken át, amint az Ószövetségben is. ANDRÉ PARROT nevével kapcsolatban még sok eredményről lehetne szólni, de tudományos publikációi mellett felfedezéseiről tanúskodnak népszerű könyvei is, amelyek mindegyike igényes olvasmány az érdeklődők számára. Egyházunk könyvtárában több műve olvasható tó francia és német nyelven. Űj sorozata, amelyben a Bábel tornyára, Niníve és Babilon városaira, Ábrahámra stb. vonatkozó történeti dokumentumokat mutatja be, halálával félbeszakadt. Fáidal- mas érzés tudomásul venni a nagy régész távozását, akinek annyit köszönhet a Biblia világa után érdeklődő ember. (La Vie Protestante című svájci lap nyomán) Bánffy Eszter
