Evangélikus Élet, 1980 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1980-06-22 / 25. szám

GYERMEKEKNEK. Célba ért élet Itália földjén Pál apostolt már keresztyén testvérek fogadták nem kis örömmel Puteoli kikötő- , jében éppúgy, mint a birodalom szívében, Rómában. Az apostol nem is maradt sokáig tétlen, ha­nem igyekezett folytatni a meg­kezdett munkát. Bár házi őrizet­ben tartották, ami azt jelenti, hogy együtt kellett laknia egy őr­zésére kijelölt római katonával, ez nem gátolta abban, hogy a már ismert módon, először is a helyi zsidósággal keresse a kap­csolatot, Ezek eleinte egészen nyitottan fogadták az apostol kö­zeledését, és szinte örültek an­nak, hogy végre valamit hallhat­nak a keresztyén tanításról, mert saját bevallásuk szerint: „erről az irányzatról azt tudjuk, hogy mindenfelé ellenzik”. S ez bizony nagyon kevés, hiszen ahhoz, hogy valaki valamiről véleményt alkothasson és dönthessen, előbb alaposan és hiteles forrásokból meg kell ismernie azt. Az apostol tanítása a hagyo­mányoknak megfelelően Rómá­ban is vegyes visszhangra talált, és megosztotta a zsidóságot, míg a pogányok itt is fogékonyabbak voltak az evangélium iránt, mint. a választott nép előítéletektől le­terhelt rétegei. DE MI TÖRTÉNT EZEK UTÁN MÉG RÓMÁBAN? Sajnos a bib­liai tudósítás csak igen szűksza­vúan számol be a további esemé­nyekről. Ügy is mondhatnánk, hogy csak a lényeget közli arról a két esztendőről, amit az apostol házi őrizetben töltött. Az Apos­tolok Cselekedeteiről szóló könyv utolsó tudósítása így szól Pálról: „Hirdette az Isten országát, és ta­nított az Űr Jézus Krisztusról, teljes bátorsággal, minden aka­dályoztatás nélkül.” Ezzel a mon­dattal ér véget a könyv, de ezzel még távolról sem fejeződik be Pál kalandos életútja. Éppen a római gyülekezetnek írott levelé­ben említi, hogy Rómán túl. sze­retne még eljutni a mai Spanyol- ország területére is, Hispániába. Nem tudjuk, hogy ez a hispá­Cantate-est Cantate vasárnap alkalmából zenés áhítat volt a fasori templom­ban. Az est orgonaműsora a ba­rokk orgonaművészet kiemelkedő mestereit szólaltatta meg. Beve­zetés gyanánt az itáliai orgona­művészet első és egyben utolsó legnagyobb alakja, Frescobaldi szerepelt. Ezt a délnémet Pachel­bel egy fúgája követte. Az észak­német barokkot Buxtehude neve fémjelezte, akinek muzsikája köz­vetlen és friss élményt nyújt a mai hallgatónak is. Az említett három mester vív­mányait mind magába öleli és tovább fejleszti az egyházi zene óriásának: Johann Sebastian Baphnak orgonazenéje. Négy ki­sebb korálelő játékot hallottunk tőle, melyek többnyire húsvét gondolatvilágában mozogtak. Ugyancsak húsvét üzenetét hir­dette Bach 4. kantátája, mely­nek tartalma azonos Énekesköny­niai út valóban megadatott-e még az apostolnak, mert a keresztye­nek helyzete egyre veszélyesebb lett a Római Birodalomban. A császárok kezdték megsejteni, hogy a názáreti Jézusban legyőz­hetetlen ellenfelet kaptak, s leg­alább követőikkel, a keresztyé­nekkel igyekeztek véresen leszá­molni. A hagyomány szerint Pál apostol is ezeknek a kegyetlen üldözéseknek során, valószínűleg az őrült zsarnok, Néró császár idejében halt vértanúhalált, célba jutva, hazaérkezve a Mesterhez. KÖZELGŐ HALÁLÁRÓL meg­rázó szépséggel így ír fiatal mun­katársának, kedves, jó ismerő­sünknek, az efezusi gyülekezet püspökének, Timóteusnak: „Én nemsokára feláldoztatom, és el­érkezett az én elköltözésem ideje. Ama nemes harcot megharcol­tam, futásomat elvégeztem, a hi­tet megtartottam, végezetre el­tétetett nekem az igazság koro­nája, amelyet megad nekem az Ür, az igaz bíró ama napon; de nemcsak énnekem, hanem mind­azoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.” Valóban nemcsak az ő élete te­kinthető célba ért életnek. Nyo­mába ezrek és milliók léptek az egyház csaknem két évezredes történelme során mind a mai napig. Ezt a sort fogjuk nyomon követni következő sorozatunkban, hiszen az evangélium nem állt meg Rómánál és a birodalom ha­táránál. Jézus minden népé, az egész világé, s benne a miénk is lehet. A TARZUSZI PÁL a Mester egyik leghatalmasabb eszköze volt, mégis talán még emlékeztek sorozatunk első mondatára, ahol így mutatkozott - be: „Én a legki­sebb vagyok . az apostolok kö­zött ..S talán szabad nekünk befejezésül megfordítanunk ezt a furcsa ellentétpárt: Ti, gyerme­kek, a legkisebbek is lehettek Jé­zus Krisztus szerétetének küldöt­tei, továbbadói, „apostolai”! G. P. a Fasorban vünk 207. énekével: „Krisztus ha­lálra adatott.” A kantátában a középkori Jézus-misztika és a re­formáció lutheri tanítása együtt szólal meg. Az orgonaműsor tetőpontja Bach nagy h-moll prelúdium és fúgája volt. Sajátos hangvétel, óriási arányok jellemzik. Az egy­szerű témából kiinduló fúga a ze­nei építkezés és logika csodája. Az orgonaszámokat Gáncs Ala­dár orgonista-lelkész adta elő. Közreműködött még Somogyi Eszter, Fillenc Ágnes, Fülöp At­tila és Herényi István (ének). A kelenföldi gyülekezet kamara- együttesét ifj. Hafenscher Ká­roly teológus vezényelte. Az or- gonaco.itinuót Sulyok Imre kar­nagy játszotta. Igét hirdetett Szir­mai Zoltán lelkész. Jelenések 14,1—3 alapján arról az új ének­ről beszélt, amelyre Isten tanít meg minket. G. A. AZ EGYHAZAK VILÄGTANÄCSA KOMMUNIKÁCIÓS BIZOTTSÁGÁNAK ÜLÉSE Az Egyházak Világtanácsának Kommunikációs Bizottsága június 8. és 14. között East Grinsteadben (Anglia) tartotta ez évi ülését, amelyen a, bizottság tagjai, a fel­kért szakértők és az EVT genfi kommunikációs osztályának mun­katársai, a világszervezet kom­munikációs tevékenységével és az EVT kommunikációs osztályának munkájával foglalkoztak. A gyűlésen Magyarországról a bizottság tagjaként dr. Aranyos Zoltán református zsinati taná­csos, az ökumenikus Tanács tit­kára vett részt. AZ EURÓPAI EGYHÁZI ÜJSAGlRÓK SZERVEZETÉNEK EZ ÉVI KÖZGYŰLÉSE Az Európai ökumenikus Infor­mációs Munkaközösség 1980-ban a Tutzingi Evangélikus Akadé­mián tartja évi rendes közgyűlé­sét. A közgyűlés főtémája: „Azúj médiumok és az egyházi sajtó”, amelynek keretében vizsgálatra kerül a kommunikációs eszközök­nek a vallásos életben történő al­kalmazása, valamint az a kérdés, hogy milyen kommunikatív lehe­tőségek vannak a béke biztosítá­sára. Az NSZK-ban működő előké­szítő bizottság 1980. június 18-án Fuldában tartott ülést, amelyen részt vett dr. Aranyos Zoltán, a szervezet magyar ügyvezető el­nöke. „írok nektek, ifjak...” Úrvacsora az őskeresztyén gyülekezetben Sajnos időgép csak a fantasz­tikus irodalomban létezik, és ezért nincs módunkban visszafor­gatni kétezer esztendőt, hogy részt vehessünk az első keresz­tyének úrvacsorái alkalmain. Pe­dig csak így alkothatnánk ma­gunknak megbízható képet arról, hogy miként éltek keresztyén őseink az úrvacsorával. Minden érdeklődést kielégítő leírás ugyanis nem maradt ránk. Úgy vagyunk ezzel is, mint régi templomok vakolat alól elővará­zsolt freskóival. Nagy fehér fol­tok között néhány színes sziget: ennyi maradt meg az egykori fal­festményből, s ennyi az, ami kép­zeletünknek támaszt nyújthat. Mégis a Bibliából és a bibliai kor irodalmából kihámozható adatok segítségével próbáljunk betekin­teni az őskeresztyének úrvacso­rái életébe. Válasszuk talán a korinthusi gyülekezetei, hiszen Pál apostol a nekik írott levél­ben foglalkozik legtöbbet az úr­vacsora kérdéseivel. MEG KELL VÁRNUNK A VA­SÁRNAP ESTÉT. Az ifjabb Pli- nius, Bithynia helytartója leve­lében úgy tájékoztatja Traianus császárt, hogy a keresztyének egy bizonyos napon napfelkelte előtt jönnek össze, s azután es­te, hogy kenyeret, egyenek. Ez utóbbi minden bizonnyal szere- tetvendégséggel összekötött úrva­csorái alkalom lehetett. Az Apos­tolok Cselekedeteiről írt könyv szerint a jeruzsálemi gyülekezet még naponként egybegyűlt „a kenyér megtörésére”. Minden jel arra mutat, hogy a pogányokból keresztyénné lett gyülekezetek­ben, amelyekben sok idejével szabadon nem rendelkező rab­szolga is élt, hetente egyszer, va­sárnap este terítették meg az Ür asztalát. Lépjünk be tehát a zsidók zsi­nagógája mellett, lakó korinthusi Titius Iustus házába. Ö fogadta be a Jézusról hallani akarókat, miután a zsidó gyülekezet egy ré­sze hallani sem akart Jézusról, és követőiről (Csel 18,6—7.). A ház fedett belső udvarán felállított asztalok körül már sokan szoron­ganak. Vannak, akik régi isme­rősként testvéri csókkal üdvözlik egymást. De látni olyanokat is, akiknek tartózkodó viselkedésé­ből kivehető, hogy még nem sok­szor járhattak itt. Az úrvacsorára még várni kell. Előbb istentiszte­leten veszünk részt, amelynek ön­ként adódó rendje, változatossá­ga, drámai feszültsége magával ragad minket is. Amikor az együttlét nyugvó­ponthoz ér, a szolgálattevő dia­kónus tapintatosan, de határo­zottan távozásra szólítja fel azo­kat, akik még nem keresztelked- tek meg, vagy botrányos élet­módjukkal, mint például az ap­ja feleségével viszonyt folytató férfi (1 Kor 5,2—11.) kizárták magukat az úrvacsorázók közös­ségéből. Az illetéktelenek kire­kesztése miatt a kívülálló sze­mében titokzatosság veszi körül az úrvacsorát. Még olyan gyanú­sítások is lábrakaptak, hogy a ke­resztyének gyermekvért isznak. Pedig ezek a rendszabályok csak az úrvacsora komolyságát és szentségét hivatottak megőrizni. A GYÜLEKEZET VEZETŐJE ELŐTT LEVŐ ASZTALRA ke­nyér és bor kerül. De még nincs itt a kenyér megtörésének az ide­je. Hogy a közös étkezés és az úrvacsora egybe ne mosódjék, Pál tanácsára előbb a szeretet- vendégségre kerül sor. Előkerül­nek a kosarak, amforák, vagy a szerényebb ételeket rejtő kendők. Aki tehetősebb, megosztja falat­ját a szegényebbel. Akinek elin­tézetlen ügye van a másikkal, megbékül vele. így fűzi egy sze- retetközösségbe az úrvacsora a gyülekezet tagjait. „Mert amint egy a kenyér, egy test vagyunk sokan, akik az egy kenyérből ré­szesedünk” — írja az apostol ép­pen a korinthusiaknak (1 Kor 10,17). Innen kezdve már elmosódik a kép. A későbbi gyakorlatból kö­vetkeztethetünk arra. hogy az úr­vacsorát bűnvallás és az egymás ellen elkövetett vétkek megbo­csátását jelző békecsók előzhette meg. Az viszont bizonyos, hogy valaki, valószínűleg a gyülekezet vezetője a kenyér és bor felett megismételte Jézusnak az utolsó vacsorán elhangzott szavait, a szereztetési igéket. AMI SZAMUNKRA A LEG­MEGLEPŐBB: ebben a régi ke­resztyén gyülekezetben az úrva­csora vételekor nyomát sem lát­juk a nálunk megszokott komor hangulatnak. Inkább a hálás öröm tölti be csordultig szívü­ket. Olyannyira, hogy hamarosan az úrvacsorát is „eukharisztiá”- nak (Hálaadásnak) nevezték el. Hogy is ne töltötte volna be őket az öröm, amikor azzal a feltá­madott és élő Orral kerültek leg­bensőbb közösségbe, aki értük adta magát a keresztfán, és aki­nek vágyva vágyják eljövetelét: Maranatha! — hangzik az ősi ki­áltás az úrvacsora záróköveként: Jövel Uram, Jézus! Miért volt az első keresztyének között olyan nagy becsülete az úrvacsorának? A titok nyitja bi­zonyára ebben van: az úrvacso­rában egyszerre három „idősík­ban” is átélhették az Urukkal való közösséget. Azzal a Jézus­sal kívántak kapcsolatban lenni, „aki tegnap és ma és mindörök­ké ugyanaz” (Zsid 13,8). Cserháti Sándor Gyermekek imádkoznak JÓ REGGELT! Jó reggelt! Istenem! _ Most fölkelek, mert kezdődik a nap. Bárhol vagyok, bármit csinálok — Te mindig ott vagy. Tudok róla és örülök neki. Felébredtem, az előttem álló napra gondolok. Tedd széppé, Uram! Ügy örülök, hogy élek! Hitvallásaink gyűjteménye négyszáz éves HITVALLÁSAINK GYŰJTE­MÉNYÉT az Ágostai Hitvallás felolvasásának 50. évfordulóján, 1580. június 25-én ünnepélyes ke­retek között Drezdában bocsátot­ta a nyilvánosság elé Ágost szász választófejedelem. Anyaga olyan bőséges, hogy még a modern nyomdatechnika alkalmazásával is hatalmas kötetet tölt meg. Tar­talmazza a három legősibb, és az egész keresztyénségben elfogadott hitvallást: az Apostolit, a Nicaea- it és az Athanasiusit. Ezekhez kapcsolja a sajátos, evangélikus tanítást: a Melanchthon által fo­galmazott Ágostai Hitvallást és ahnak Védőiratát, Luther Már­ton Kis- és Nagykátéját, vala­mint a Schmalkaldeni Cikkek cí­men megfogalmazott hitvallását, végül a Luther utáni korszak ve­zető teológusainak több évi mun­kájával kiformálódott Egyességi Iratot. Tiszteletet parancsol az alap­állás — mely egyébként minden hitvallást jellemez —, a Szent­írásnak (való) engedelmesség: „készek legyetek megfelelni bár­kinek is a bennetek levő remény­ség felől”. Világosan előttünk áll a szándék és a cél is — melyet a kialakulás sorrendjében utolsó hitvallásunk nevében is hordoz —, hogy egységbe foglaljon, hogy egyetértést hozzon létre, vagy ál­lítson helyre hitünk, üdvösségünk nagy kérdéseiben. Az pedig, hogy az erőfeszítések milyen ered­ménnyel jártak, leolvasható a történelem évszázados alakulá­sán. Felmutatja egyfelől azt a po­zitívumot, hogy a hitvallások mederbe vezetik a hitet és re­ménységet mindegyre kísértő „csillogó egyéni ötleteket”, fe­gyelmeznek és alázatosságra in­tenek, de egyben biztonságot is nyújtanak. Ugyanakkor egy fáj­dalmas igazságra is figyelmeztet, arra ti., hogy a nagy és nemes célt: az egységet nem sikerült ve­lük elérni. MOST, EZEN A NÉGY ÉV­SZÁZADOS JUBILEUMON a ta­nulságokat keressük. Az egyik abból a tényből adó­dik, hogy a korai keresztyénség hitvallásait is a magunkénak tud­juk, valljuk. Ezzel pedig beleta­golódunk a világ keresztyenségé- nek egészébe és bizonyságot te­szünk saját egyházunk egyete­mes, ökumenikus jellegéről. Az Apostoli Hitvallást templomaink­ban és azokon kívül is rendsze­resen és közösen használjuk is­tentiszteleteink szerves tartozéka­ként. Meg kell kérdeznünk ma­gunktól, hogy vajon mennyire vá­lik tudatossá számunkra: szemé­lyes vallástételünk egyszersmind egy emberi tekintettel át nem fogható hatalmas táborba állít minket? A másik tanulságot a történe­lem formálta helyzetek ismerete alapján vonhatjuk le. Hitvallá­saink sohasem úgy alakultak ki, hogy valamiféle öncél lebegett volna eleink előtt. Minden eset­ben feleletet kellett megfogal­mazni arról, hogy mit hiszünk. A hitvallás tehát alapvetően számadás is a bennünk levő re­ménységről. Vajon mennyire va­gyunk tudatában annak, hogy akár a „Hiszekegy”-et mondjuk, akár a „Miatyánk”-at imádkoz- zuk, akár gyermekeinket keresz- teltetjük, akár istentiszteletein­ken veszünk részt, mindezekhez szivünk teljességével kell kap­csolódnunk? VÉGÜL A HARMADIK TA­NULSÁGOT ABBAN TALÁL­HATJUK MEG, hogy a „jó hit­vallás” sohasem támadó élű, so­hasem agresszív. Nem kirekesz- teni akar, hanem csak körülha­tárolni. Nem támadni kíván, ha­nem csak a meglevőt, elnyertet megvédeni és megtartani. Ä „jó hitvallás” nem lehet bunkósbot mások ártalmára, hanem csak pajzs. S, ha már e ponton mon­danivalónkat egy kép segítségé­vel próbáltuk kifejezni, kapcsol­junk hozzá még egy képet: a bú­vópatakét, mely hol a föld fel­színén csörgedez, hol szemeink elől rejtetten a föld alá bukik; üdíteni azonban csak akkor tud, ha „szem előtt” marad. Emberek vagyunk; valljuk be: nagyon ne­héz feladat úgy hitet vallani, hogy közben ne sértsük meg a „másként gondolkozókat”. Ne elégedjünk meg hát a ta­nulságok puszta levonásával, ha­nem felhasználva az emlékezés adta lehetőséget, olvassuk ki a 400 éves „Liber Concordiae”-ból az indítást és buzdítást is a csen­des és bizodalmas hitvallásra. Magassy Sándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents