Evangélikus Élet, 1980 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1980-06-22 / 25. szám

Egyházunk a hétköznapokban Mindig időszerű elgondolkoznunk azon, hogy egyházunk népének is több a hétköznapja, mint az ünnepe. Amikor most nagyon tudato­san gondolunk erre, nem rendkívüli, hanem szinte magától értetődő dolgokat idézünk fel. Olyanokat, amelyeket éppen ismétlődésük foly­tán árnyékolhat be könnyen a közöny, a megszokás unalma. Akkor pedig a különben szívet melegítő dolgok is elveszítik szépségüket, örömöt szerző rendeltetésüket. Nem baj ugyanis, ha csak dolgozga­tunk és nem szolgálunk. Ha hidegen, kínosan, begyakorlottan tesszük, ami soron van. Tesszük csak azért, mert tennünk kell. Így válnak kényszeredetté a szavaink, erőltetetté az udvariasságunk, semmit sem ígérővé a cselekvésünk. Még nagyobb baj, ha az önző számítás visszataszító jelei kikandikálnak — leplezetten is — hétköznapi ma­gatartásunkból. Semmiképpen sem mehet ez így! EVANGÉLIKUS KERESZTYÉN VOLTUNK CSAK AKKOR IGAZ, HA HÉTKÖZNAPJAINK A HITÜNK ÉLÉSÉNEK ALKALMAI. Amikor valóban azok, nem az ünnepektől elütő szürke napok a hét­köznapok, hanem ajándék alkalmak. Áldott napok. Az áldott hét­köznapokért vannak az ünnepek és azok áldásáért vagyunk az evan­gélium népe. Egyházunk népének keresztyénsége tehát nem ünnepi ügy csupán. Az evangéliumi hitnek valamennyi tagja életét gazdaggá, felelőssé, másoknak valóvá kell tennie a hétköznapokra. Olyan idő­szerű életté, amilyennek Urunkét ismerjük és valljuk. Nem törpül- het a hitünk életkori sajátsággá. Nem válhat vagy csak férfiak vagy csak nők meghatározójává. Nem lehet hivatáshoz vagy foglalkozás­hoz kötött. Egyházunk egészének minden pórja — a többségében hét­köznap — a hite élésének alkalma. A HÉTKÖZNAPOKAT A SZERETET TESZI IGAZÁN DRÁGA ALKALOMMÁ. Az teremt jó viszonyt az emberek között. A jó vi­szony alapján valóspl meg a jó légkör, a jó munka elengedhetetlen feltétele. Bizony nem sorskérdés ez, hanem szeretettel és áldozat árán is érteni kell. Olyanná, amelyikben mindenki tekintettel van a töb­biekre. Személyére, munkájára, örömére, nehézségére, bánatára. A gyengéjére is. A szeretet valódi alapja a megbízhatóságnak, tisztake- zűségnek és tisztességnek. Ha valóság, nem szül tolvajt az alkalom. De házasságtörést és válást sem. Nem erénycsőszködésre van szükség tehát, hanem hitből fakadó szeretetre. Az Isten szeretetére épülő sze­retet ébren tartja a felelősséget és elkötelez minden közösség javára. A család, a munkahelyi közösség és a társadalom számára. ILYEN ALAPON VÁRJÁK JÖ MUNKÁRA A MUNKANAPOK EGYHÁZUNK NÉPÉT! Mindenekelőtt a különféle hivatásokban. Te­hát a munkahelyi tennivalók idejében és jó minőségben való elvég­zésére. Mai gazdasági viszonyaink között jó munkának csak a jó mi­nőségű és termelékenyen folyó munka nevezhető. Minden pazarlás, minden selejt, minden lógás, minden látszatmunka vétek a közösség ellen. Becstelenség és hazafiatlanság. Jó munkán azonban mi ennél még többet értünk. Igazán jó munkát csak szolgálni kész és szolgálni akaró lelkülettel végezhet bárki. Aki szolgál, nemcsak dolgozik, ha­nem szeret és jót tesz másoknak és másokért. EGYÜTT KELL LÉPNIE ÉS CSELEKEDNIE EGÉSZ NÉPÜNK­KEL a hétköznapok mindegyikében. Kevés csak óhajtozni a jobbat, az igazat és a szépet. Az evangélikus keresztyénnek is minden erejé­vel, minden eszközével és lehetőségével munkálnia kell azt. Noha közéleti és politikai cselekvésében sem szünetel hitbeli alapviszonya és az abból fakadó felelős szeretet, közvetlenül mégis az bkos, józan és ííVákoVlati megfontolás irányítja tetteit. Mindenekelőtt abban, hogy akarjapvállaija, éli és ápolja a nemzeti egységet. Az egész néppel együtt azokat az ügyeket tartja szem előtt, amelyek ma különösen is foglalkoztatják közéletünket. Tudatában van annak, hogy milyen idő­szerű feladat napjainkban a béke megőrzése. Ebben az ügyben vég­képpen nincs semmi helye a kétnyelvűségnek vagy a kétszívűség- nek. Sőt nagyon egyértelmű és — indokolt ezt kimondanom — na­gyon magas szintű tájékozottságra és nagyon határozott lépésekre van szüksége egyházunk népének is. A háború rémének száműzése, az ismét fagyos nemzetközi légkör javítása, a fegyverkezési tempó fékezése bizony cselekvésre szólítja egyházunk egészét. EGYHÁZUNK NÉPE HAZÁNK MINDEN DOLGOZÓ KÖZÖSSÉ­GÉBEN JELEN VAN. Ügy legyen jele. hogy a feladatot lássa és ne azt mérlegelje, hányadik a sorban. így válik áldássá — erre rendeltetett —! a hétköznapokban. „ . . _ Szabó Gyula Mindennapi dolgaink Szórványnapok Szórványév GYÜLEKEZETÜNKBEN A SZÖRVANYNAPNAK régi ha­gyománya van. Vértesi Zoltán a magyarbólyi egyházközség törté­netéről szóló könyvében több olyan esetet is leírt, amikor az anyagyülekezet tagjai, köztük az énekkar, külön autóbuszon ellá­togattak egy-egy szórványfaluba, s ott — például 1931. április 6-án a beremendi cementgyárnak az udvarán — a helybeli evangéli­kusokkal s nagyszámú más val- lású résztvevők jelenlétében ün­nepi istentiszteletet tartottak. Mai szórványnapokra a szór­ványban élők a hivatalosak. Sik­lósi imaházunk felszentelése óta évente egyszer-kétszer Siklósra próbáljuk összegyűjteni a szór­ványban élőket. Ezeket a „gyüle­kezeti és szórványnapokat” a szórvány alapos feltérképezése előzte meg. Tudnunk kellett min­den névsorban szereplő evangéli­kusról, él-e, hal-e, szívesen ve­szi-e a gyülekezet s a lelkész szolgálatát vagy sem, kész-e ál­dozatot is hozni az együttlétért?! AZ ELSŐ MEGHÍVÓ MÉG MENETRENDET IS TARTAL­MAZOTT, kinek az autóbuszét, kinek a vonatét néztük meg, hogy ezzel is akadályokat hárítsunk. Az együttlét időpontját is a leg­alkalmasabb órákra tűztük ki. S mint lenni szokott, éppen azok nem jöttek el, akiknek az a leg­egyszerűbb lett volna. „A hivata­losak nem voltak méltóak”, nyil­ván találtak mentséget távolma­radásukra. De az első alkalommal is, azóta is mindig örülhettünk a meg­érkezetteknek ! Üttalan ormánysági faluból jött az egyik. Kéretlenül is elmondta, hogy sok-sok éve költözött el szü­lőfalujából, otthagyva fehérre me­szelt templomát is, s nem tud­ta, hogy ezen a vidéken élnek-e egyáltalán evangélikusok?! Köny- nyes tekintettel nézte végig ima­házunkat, majd ő „fogadta” a belépőket: „Tessék mondani, ma­ga is evangélikus?! Hát itt min­denki evangélikus?!” Öröme át­ragadt mindnyájunkra. Jó az ilyen öröm a megszokás ellen. Megszoktuk már, hogy együtt va­gyunk, hogy összetartozunk. Ügy látszik, érdemes többet törődnünk a Szórványban élőkkel, akik mind gyülekezetünkhöz tartoznak, akik nélkül csonka, hiányos gyülekeze­tünk! Kálmán bácsi egy határ menti kis faluból érkezett, tulajdonkép­pen rá nem is számítottunk: „Ho­gyan jött, Kálmán bácsi, vasár­nap Óidról nem jár a busz?!” — „Én biz, gyalog, mi az a 15 km a haraszti erdőn át!” — „S nem sajnálta a cipőtalpat?” — tréfál­koztunk vele tovább. „Én talpa­lom az egész faluét — volt rá a válasz —, a magamét is megjaví­tom valahogy ..Kálmán bácsi egyik törzstagja lett szórvány­napjainknak. Megjelenése mindig prédikáció volt: „Áron is megve­gyétek az alkalmakat!” Bárcsak több ilyen hívünk lenne a szór­ványban élők között, akik áldo­zatot is vállalnak az együttlétért, nem sajnálják az útiköltséget, az utazásra és várakozásra veszte­getett órákat! A közösség öröme kárpótolná őket, a tudat, hogy odatartoznak egy gyülekezethez, az országos egyházhoz, s nem tel­jes az életük a gyülekezet nélkül. EGY-EGY SZÓRVÁNYNAP PROGRAMJÁT is hozzájuk iga­zítottuk. Mindig tartunk teljes („fő”-) istentiszteletet, úrvacsora­osztással. Nem lehet ilyenkor meghatódottság nélkül nézni a „vendégek” zavarát, eltévesztik, mikor kell felállniuk, leülniük, hogyan kell az oltárhoz térdel­niük — s ugyanakkor hálás örö­müket, hogy senki nem moso­lyogja meg őket, hanem szeretet­tel támogatja. A nap szeretet- vendégséggel folytatódik, a kötet­lenebb együttlét feloldja zárkó­zottságukat, részt vesznek a be­szélgetésben, az énektanulásban, együtt figyelnek a többi prog­ramra, az előadásra. Az előadás témája hol előre mutat, hol a múltról szól, elhangzptt már gyü­lekezet- és egyháztörténelem, de előkerül a mai keresztyénség vagy a mai keresztyén élete a nagyvilágban, sőt éppen a szór­ványokban. Istentiszteleti rent Badacsonytomaj (protestáns ima­ház) : a hó első vasárnapján de. 9. Balatonakali: július 13., július 27., augusztus 10., augusztus 24. de. 9. Ba­latonalmádi (Bajcsy-Zsilinszky u. 25.) : minden vasárnap du. 4. Balatonboglár (református templom) : a hó első va­sárnapján de. fél 10., a hó harmadik vasárnapján du. 3. Balatonfenyves (református templom): a hó első és harmadik vasárnapján du. fél 4. Ba- latonfüred (református templom): a hó első vasárnapján de. fél 8, a hó többi vasárnapján de. 8. Balatonfűzfő (református templom, József A. u.): a hó első és harmadik vasárnapján du. fél 6. Balatonkenese (református templom) : a hó utolsó vasárnapján du. 2. Balatonlelle (református temp­lom) : a hó első vasárnapján de. ll., a hó harmadik vasárnapján du. 4. Ba­latonszárszó (Evangélikus Üdülő, Jó­kai u. 41.): minden vasárnap de. 10., és (református templom): a hó máso­dik vasárnapján du. fél 4. Balaton- szemes (Fő u. 32.): a hó második és negyedik vasárnapján du. 2. Bala­tonszepezd: július 6, július 20., augusztus 3., augusztus' 17.. augusztus 31. du. 2. Balatonvilágos (Drenyovszky villa. Zrinyi u. 36.) : minden vasárnap du. 4. Csopak (református templom): a Balaton mellett a hó utolsó vasárnapján du. 5. Dör- gicse: július 6. du. 3., július 13. de. 11., július 20. du. 3., július 27. de. ll., augusztus első, harmadik és ötödik vasárnapján du. 3., augusztus második és negyedik vasárnapján de. 11. Fo­nyód (protestáns templom) : a hónap első és harmadik vasárnapján du. 5. Gyenesdiás (Evangélikus Szeretetott­hon. Béke u. 57.) : a hó harmadik va­sárnapján du. 3. Keszthely (Deák F. _u. Iß.): minden vasárnap de- 10. Kis- dörgicse: a hónap második és negye­dik vasárnapján de. 12. Kőröshegy (református templom): a hó első va­sárnapján du. 1. Kővágóörs: a hó el­ső', harmadik és ötödik vasárnapján de. ll., a hó második és negyedik va­sárnapján du. 3. Pécsely (református templom) : a hó első vasárnap du. 5. Révfülöp: a hó első, harmadik és ötö­dik vasárnapján de. 10. Siófok (Fő u. 93.) : minden vasárnap de. 11. Sümeg (protestáns templom, Széchenyi u.): a hó negyedik vasárnapján du. fél 4. Tapolca (protestáns templom. Darányi u. 133.): a hó második vasárnapján du. 4.. a hó negyedik vasárnapján de. 10. Zamárdi (evangélikus imaház, Arany J. u. és IV. köz sarok) : a hó első vasárnapján du. 5. Zánka: a hó első és harmadik vasárnapján de. ll. KAPCSOLATOK KÖTŐDTEK, BARÁTSÁGOK ERŐSÖDTEK, el­határozások születtek ilyen szór­ványnapokon. „De hiszen én ide máskor is be tudok jönni” — örült az egyik asszonytestvér —, „piacra és boltba úgyis Siklósra járok!” Bizony, jöhet bárki más­kor is. ez az imaház a szórvány­ban élőké is, az egész gyüleke­zeté! S akik jártak már „benn”, azokra mi is több reménységgel gondolunk: jobban megállják he­lyüket, mint evangélikus keresz­tyének a falujukban, a munka­helyükön, a közösségi életben. „Evangélikus keresztyének” — le­fordítva —, örömhírt hordozó Krisztus-követők, akiknek kapcso­latuk van a Krisztussal is. a Krisztusban hívőkkel is, s akik­nél a szórványsors nemcsak hát­rányos helyzet, de küldetés is. Zászkaliczky Pál A rádióban hallottuk „így láttam Kodályt” A Magyar Rádió június 12.-i műsorá­ban a mikrofonnál Fasang Árpád jelen­tős zenepedagógusunk mondta el vissza­emlékezését a fenti sorozatcímen. Elő­adásának néhány részletét közöljük. „1954. JÚLIUS 1-TÖL rendszeresen ta­lálkoztam Kodály Zoltánnal. Ekkor ke­rültem ugyanis a Népművelési Miniszté­rium Művészetoktatási Osztályára zene­oktatást osztályvezetőnek. Feletteseim igényelték a Kodállyal való jó kapcsola­tot... Én meg boldogan vállaltam ezt az összekötő szerepet, hiszen tudtam, hogy jó ügyet szolgálok vele . .. Kodállyal való kapcsolatom még szo­rosabbá vált, amikor 1955. augusztus 1- Főosztályának vezetésére kaptam meg­bízást. A zeneoktatás — bár ezen a terű­vel a Népművelési Minisztérium Zenei létén is rengeteg megoldásra váró prob­lémával kellett megküzdenünk — sokkal nyugalmasabb, biztosabb síneken fut, mint a tulajdonképpeni zenei élet. Itt sokkal nagyobbak a különbségek anyagi és erkölcsi megbecsülés terén, mint ami a zeneoktatás területén lehetséges. Így az ezekért folyó harc is élesebben jelent­kezik. Bizony gyakran előfordult, hogy nem egy muszikus — olykor éppen a legrangosabbak — úgy akart ebben a harcban a maga oldalára állítani, hogy sok rosszat mondott valakire, aki őt — véleménye szerint — méltatlanul meg­előzi. Efeletti szomorúságom késztetett arra, hogy egy beszélgetésünk alkalmával — séta közben — félig tréfásan, félig ko­molyan azt kérjem Kodálytól: »Tanár Úr! Tessék még egy mondatot írni a ,Ki a jó zenész?’ című füzethez.-« (Kodály ezt a beszédét a Zeneművészeti Főiskola 1953. évi záróünnepélyén mondotta el.) »És mi legyen az?« — kérdezte Ko­dály. Én meg ezt kértem: »Tessék még hoz­záírni, hogy ,Jó zenész az, aki egy másik jó zenészt is ismer’.« Azt vártam, hogy szellemesnek szánt javaslatomra élénken reagál majd. De nem ez történt. Tanár úr egy szót sem szólt, arcizma sem rezdült, csak lépked­tünk tovább szótlanul. Már-már azt hit­tem, nem kíván szavaimra válaszolni. Nagy sokára mégis megszólalt: »Tudja mit? Ha már írunk valamit, legyünk precízek. Írjuk azt, hogy: ,Jó zenész az, aki egy másik élő jó zenészt ismer’. Haydnnal, Mozarttal semmi bajunk. Egymástól nem férünk.« Azt hittem, ezzel lezártuk ezt a témát. De mi történt? 1956 tavaszán a Zeneakadémián a ki­vételes tehetségek felvételi vizsgáján a főigazgató-helyettes lelkendezve hívta fel a figyelmünket az egyik felvételizőre, mondván: »Erről már egy tavaly felvett társa mondotta, hogy sokkal tehetsége­sebb, mint ő.« Ekkor Kodály hozzám for­dult, és ennyit mondott: »Látja, ez egy jó zenész. Jót mond a másikról.« Én már szinte elfelejtettem a jó zenész kritériumáról való beszélgetésünket, de Tanár úr számon tartotta. Mert a tör­ténetnek folytatása is van. Szőnyi Erzsébet, a középiskolai ének- tanár- és karvezetőképző tanszak veze­tője, a Zeneakadémia kupolatermében olyan találkozót szervezett, amelyen a tanszak egykori tanárai, növendékei és az akkori tanárok, növendékek vettet.: részt. A találkozóra Kodály tanár úr is eljött. Szőnyi Erzsébet tanárnő megkért ar­ra, hogy — mint a tanszak egykori hall­gatója — szóljak néhány szót az énekta­nári hivatás szépségéről. Készséggel vál­lalkoztam erre, hiszen szinte minden ál­lomását végigjártam, megszerettem is azt, amit tennem kellett. Mondanivalómat azzal kezdtem, hogy ebben a teremben 25 évvel azelőtt felel­tem utoljára — orgona tanszakot végez­tem Zalánffy Aladár tanár úrnál, aki óráit itt tartotta —, de ilyen nehéz kér­dést sohasem kaptam. Az énektanítás szépségére, örömére való utalás után ar­ra hívtam fel a fiatalok figyelmét, hogy sokkal szebb, örömtelibb lenne ez a pá­lya, ha mi magunk jobban megbecsül­nénk egymást, ha több jót tudnánk egy­másról mondani. Ezt az állításomat az­zal támasztottam alá, figyeljék meg, hogy zenészek dolgában sok esetben nem zenészek döntenek, de azt rendsze­rint zenészek tanácsára teszik. Ekkor Tanár úr közbeszól: »Szót ké­rek! Tovább fejlesztem az ideológiámat. Jó zenész az, aki egy másik élő, jó ma­gyar zenészt ismer.« Eddig az idézet. Bár lenne foganat­ja... 1957-BEN VILÁGSZERTE megemlé­keztek Kodály Zoltán 75. születésnap­járól. Itthon is a legnagyobb megbecsü­lésben részesült. Kormányzatunk har­madik alkalommal tüntette ki a Kos- suth-díj legmagasabb fokozatával... December 16-án, Kodály születésnap­ján — mint ahogyan azt a hagyomány már szinte rögzítette, az Operaházban a Háry került színre. A televízió az évfor­dulóra való tekintettel különös figyelmet szentelt ennek az előadásnak. Felmerült, milyen szép lenne, ha Kodály az előadás szünetében beszélgetne az előadás sze­replőivel ... Tanár úr szinte egy kis elő­adásban azt fejtegette, hogy Háry most találkozott az igazi közönségével. Ak­kortájt éppen egy TSZ kongresszus volt Budapesten, és a hallgatóság zömét an­nak résztvevői tették ki. Tanár úr nem a színpadot nézte, szinte le nem vette a te­kintetét a hallgatóságról, őket figyelte. Ez a közönség oly nagy hatással volt rá, hogy csak erről beszélt, összehasonlítot­ta őket azzal az operalátogató közönség­gel, amely a bemutatón vett részt... Most meg azok ülnek a nézőtéren, akik a színpa­don is mozognak. Minden szaván érződött, hogy ez az élmény volt számára a legszebb születésnapi ajándék . ■ ■ Bámulatos munkabírására jellemző, hogy ugyanaznap szülővárosában, Kecs­keméten vett részt a tiszteletére rende­zett ünnepségen... A műsor végén — amelyen gyermekkarok, felnőtt énekka­rok Kodály műveit szólaltatták meg — Kodály rövid beszédet mondott. Azzal kezdte: »A világ sok táján megfordul­tam már. Sokszor beírtam különböző rublikákby., hogy születtem Kecskemé­ten. önkéntelenül is feltámadt bennem a kérdés, jelent-e számomra valamit az, hogy Kecskeméten születtem Ügy érzem, hogy igen. Mert ennek a népnek szívós­ságát érzem a csontjaimban. Ennek a népnek, amelyik megállította a sívó fu­tóhomokot, és termésre kényszerítette azt. Én sem kívántam egyebet tenni, mint hogy megállítsam a magyar zenei élet futóhomokját, és oázisokat teremt­sek abban. Ilyeneknek szántam az ének­zene tagozatú általános iskolákat.« Azután — mint a balladák visszatérő gondolatát — újból kihangsúlyozta, mi­lyen nagy fontosságot tulajdonít az éneknek abban, hogy különb, boldogabb nemzedék nőjjön fel, mint amilyen a ze­ne nélkül élő nemzedékek sora volt” — emlékezett vissza Kodály Zoltán szavai­ra a mikrofonnál Fasang Árpád, akinek rádióelőadását Kodály-művek megszó­lalása kisérte. _

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents