Evangélikus Élet, 1979 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1979-04-29 / 17. szám

Gyermek a televízió előtt

A szórvány-egyház gondjairól

NAPJAINKBAN A RÁDIÓ ÉS

TV-KÉSZÜLÉKEKET „tiszteletbeli családtagolcnak” tartják városi és falusi otthonok túlnyomó részében. Ebből természetszerűleg következik az is, hogy a gyermekek szinte születésüktől kezdve ki vannak téve a rádió- és még inkább a tv-műsor hatásainak, élményanyagának is, veszélyeinek is.

Ha konfirmandusok között célzást tesznek valamilyen tv-pro- dukcióra, azonnal ragyogni kezdenek az arcok, mart ehhez ők is hozzá tudnak szólni. „Sakérte- lemmel” és lelkesen, hiszen szüleik véleményét is ellesve igyekeznek határozott véleményt alakítani az elhangzott műsorokról. „Életből vett” példává válik az ilyen példa. De sajnos fennáll az a veszély, hogy a gyermekek fejlődésére vonatkoztatva komoly és kedvezőtlen következményei lehetnek. Mert a gyermek megpróbál úgy gondolkodni, úgy viselkedni. mint a műsorban látott kedvencei, kéllő értékítélet esetén a rossz példát is követi.

Az otthon légkörét és rendjét is befolyásolhatja a televízió, s mivel a gyermek számára döntő egész további életére, fejlődésére nézve az otthon légköre, ezért vegyük számba ennek a jelenségnek előnyeit és hátrányait.

ELŐNYEI KÖZÖTT ELSŐ HELYEN AZ ISMERETTERJESZTÉST kell említenünk. Szórakoztató módon hihetetlenül sok és színes ismeretanyagot ad gyermek- és fiatal nézőinek is, természettudományokban is, a világpolitika iránti érdeklődés felkeltésében is. zenében, irodalomban, képzőművészetben is. Kedvet csinálhat az olvasáshoz, további művelődéshez. Az Iskolarádió és Iskolatelevízió adásai pedig ma már szinte nélkülözhetetlenek a pedagógusok munkájának segítésében. Egyetlen szóbeli előadás sem lehet olyan színes és szemléletes, mint a filmen megelevenedő történelem, irodalom vagy természettudományos kísérletek. Az ún. korosztályi műsorok gondos összeállítása és a műsorban való okos elhelyezése komoly pedagógiai feladat. Előnye lehet a tv-nézésnek az is, hogy a család együtt nézi és közösen beszéli meg az egyes műsorokat és ez alkalmat ad a beszélgetésre, a gyermek, véleményalkotásának segítésére.

Beszélnünk kell azonban a már sokszor vitatott hátrányokról és veszélyekről is. A televízió mindent elmond és megmutat, kész formába önt és ezzel adott esetekben akadályozhatja a gyermeki képzelet és fantázia fejlődését. Egy írónk az ifjúság nevelésében azért érzi a rádió szerepét fontosabbnak, mert az közelebb áll az olvasáshoz, nem ad a hallott szöveghez kész képanyagot is és ezáltal fejlesztheti a gyermeki képzelőerőt is. A rádió sem pótolhatja azonban a gyermek- és ifjúkor legfontosabb művelődési feltételét: az olvasást. „A könyv egyszemélyes élmény” — vallotta egy írónő. Eritől megfosztani a gyermekeket semmilyen módon nem szabad. A folyamatos, kritikátlanul megengedett tv-nézés éppen olyan veszélyes lehet, mint az üresen eltöltött, elfolyt idő. Eltompítja a gyermek képzeletét és munkakedvét, készen kapott mese- és álom világba, rosszabb esetben a felnőttek „szórakoztatására” szánt bűnügyi vagy erkölcsi görbetükör-történetek által tévutakra is terelheti a fiatal nézőket. Így már az otthon légköre is üressé és egyoldalúvá válik, már a megbeszélésre sem marad idő és nem ritka az a szomorúkomikus eset, amikor a fáradt és elnehezülő felnőttek már az igazak álmát ailusszák, a gyermekek pedig nézik a nem nekik való műsorokat. Az esetleg kis méretű lakásokban a tv-készülék már nem családtag, hanem egyeduralkodó is lehet, elmarad a gyermekek életéből a játszás, szülőnek segítés, olvasás, pihenés, kirándulás, keresztyén családok esetében alkalmanként a templomba menés is. Ezek helyett pedig a feldolgoz- hatónál nagyobb mennyiségű, tömény, megemészthetetlen anyagot látnak-hallanak, amelyet elrendezni, képzeletvilágukba illeszteni képtelenek.

TERMÉSZETESEN E TÉREN IS VAN JÁRHATÓ ÜT. A szülőknek és nevelőknek kell kiválogatniuk azt, ami a rájuk bízott gyermekek számára hasznos és szükséges. Nekik kell figyelniük a gyermekeket, hogy lemérjék a műsorok hatását, hogy feleljenek ébredő kérdéseikre. Hiszen amikor például egy művészi műsor, irodalmi feldolgozás vagy emberi sorsokat bemutató történet felkelti az egész ország figyelmét,

(Folytatása az 5. oldalon)

szólva nem kongatunk vészharangot. Hiszen jó részük elválaszthatatlan a szórványélet „természetétől”, egyenesen abból fakad. Másrészük viszont megoldható, számos közülük éppen az elmúlt esztendők során lelt jó megoldásra. De maradnak továbbra is — nem is kis számmal — még nagyobb odafigyelést, közös áldozatvállalást, és egész egyházunk segítését igénylő gondjai a szórványnak, melyeket a jövő során kell megoldanunk.

SORRENDI FONTOSSÁGOT NEM KERESVE, gondok forrása már maga az a tény, hogy minden jó szándék ellenére sok szórvány nehezen válik „teljes értékű” gyülekezetté. Hiszen kevés a lélekszám, kevés az igehirdetési alkalom. Hiányzik a gyakoribb, vagy éppenséggel az állandó együttlét a pásztor és nyája között. Ugyanakkor a szórványban nagyobb a kísértése más gyülekezetek lélekszámbeli és szervezettségbeli súlyának. Ez amennyire gond, annyira felelősségteljes feladat szórványlelkész, szórványhivő számára egyaránt.

Kevesebb még a nagy ünnepi alkalom is. A szórványban ritkábban van karácsonyi, húsvéti, pünkösdi istentisztelet, különösen akkor, ha nagy ünnepek jöttén más falvak népe is várja lelkészét. Van úgy, hogy csak kétesztendőnként kerülhet sor arra, hogy mindegyik szórványban felhangozzék a karácsonyi vagy más ünnepi evangélium.

Gondja szórványaink jó részének az időpontok egyeztetése. Gond ez még a saját szórványterületen belül is. Hiszen nem lehetséges mindig a legalkalmasabb, a mindenki számára megfelelő időpontra tenni az igeszolgálati alkalom kezdését. Nem egyszer így fakad ki valaki: ha korábban (később) kezdhetnénk, bizonyosan többen lennénk együtt.

AZ IDŐPONTOK EGYEZTETÉSÉNEK MÁSIK GONDJA azon más vallású — legnagyobb részt református — testvérgyülekezetekkel kapcsolatos, akiknek önzetlen, nagyfokú segítése nélkül létre sem jöhetne egy- egy szórvány-istentisztelet. Hiszen szórványaink jelentős részében nem rendelkezünk saját

épületekkel sem. Nagyrészt a református gyülekezetek segítése révén lesz szórványnépünknek otthona egy-egy órára az ő templomuk, vagy gyülekezeti termük. Bármily nagy és testvéri is ez a segítség, szükséges és természetes az ő alkalmaik figyelembevételével az időpontok jó egyeztetése.

Gond az is, hogy sok szórványgyülekezet népe ezeken a helyeken mindig vendég. Ebből adódóan természetesen nem illik élnie saját szíve diktálta szépítő, formáló szándékkal. Istentisztelet után az énekeskönyvek ládába kerülnek, a kegyszerek a lelkész bőröndjébe, virágvázák, térítők gyertyatartók a gondnok lakására. Percek alatt kiürül minden. Pedig de jó lenne jó- néhány helyen egy-egy igefelirat a falra, egy szépen hímzett terítő maradandóan az asztalra, s legalább egy szerény kivitelű oltár a liturgia végzéséhez. Az ökumenikus kapcsolatok eredményeképpen itt is találkozunk ma már sok testvéri megértéssel

A tapasztalat általában azt igazolja, hogy a szórványgyülekezet felelős közösséggé formálódásának nem elhanyagolható tárgyi feltétele a bármily kicsi, egyszerű, de saját gyülekezeti épület. Legyen hála Istennek azért, hogy egyre több van belőlük.

SOK SZÓRVÁNYBAN GOND A LITURGIKUS ISTENTISZTELET TARTÁSA, illetve hiánya, mert annak tárgyi feltételei is hiányoznak. Ennek következtében vált sok szórvány-istentisztelet egyszerű, családias igehirdetési alkalommá. Szép és kedves ez így is, de aki érti, tudja a liturgia lényegét, erejét, annak ez mégis kevés. Gond ez különösen azon hivők felé, akik nagy gyülekezetből elkerülve váltak szórványgyülekezeti taggá. Ők a megszokott liturgia hiányában a szórvány-istentisztelet megsze- gényesedését érzik.

Egy-egy szórvány kis lélekszá- ma miatt gyakorta nehéz a megfelelő gyülekezeti tisztségviselő kiválasztása is. Pedig a szórványéletben az ő szolgálatukra, aktivitásukra elengedhetetlenül szükség van. Egy jó szórványgondnok „aranyat ér”. Személye különösen is jelentős, hiszen ő kapcsolja össze a szórványt a lelkésszel, különösen pedig váratlan igények, alkalmi szolgálatok esetén. De ő az, aki elő is készíti a lelkész megérkezéséig a szolgálat végzéséhez méltó külsőt is. Személyét éppen ezért különös gonddal választja ki a szórványok népe.

EZEN A TÉREN TANÍTHAT

IS „nagy” gyülekezeteket a szórványélet. Legyen a gyülekezeti tisztségviselő mindenkor mindenben felelős ember. Legyen a gyülekezet hétköznapi embere, tettrekész munkása, akit ezért becsül a gyülekezet.

Gond az esetleg elmaradó istentisztelet is. Mert sajnos ez is előfordulhat, jóllehet, mindent meg kell tenni annak elkerülése érdekében. De közbejöhet a másutt végzendő halaszthatatlan lelkészi szolgálat, előidézheti az időjárás, a közlekedés pontatlansága, szolgálati gépkocsi meghibásodása is. Gond ez elsősorban is azért, mert rendszerint nem pótolható. Egy kimaradt alkalom a szórvány életében egy vagy több havi kimaradást is jelenthet a vasárnapi istentisztelet esetében. Hiszen a szórványszolgálatok előre elkészített, egyeztetett terv szerint folynak.

A SZÓRVÁNYSZOLGÁLAT GONDJAI között nem hallgatható el az sem, hogy ez költséges szolgálat. Terhét a szórvány nem mindig képes elhordozni. Ebben az értelemben „drága” gyermeke a szórvány az anyagyülekezetnek és egész egyházunknak. De ugyanakkor kedves és féltett gyermeke is, hiszen szerteszórt kicsinységünkben él a magyar evangélikus egyház jelentős számú tagja. Az elmúlt évek során már jelentős segítséget kaptunk sokhelyütt a szórvány offertóriumból, a gyülekezeti segélyből, a Központi Alaptól, de különösen ez utóbbit tekintve még ezután látszik szükségesnek újabb megoldások kimunkálása.

A gondokkal még ma is megterhelt szórványélet mégis láthatóan hirdeti a jelenben Isten Jézus Krisztusban való megtartó szeretetét!

Minket pedig int és bátorít az egymás terhét hordozás gyakorlására. Mert így a szórványegyház gondjai mindannyiunk feladatává nemesednek: közös és egy szolgálattá!

Fodor Ottmár

Tallózás kos! «lányi bit-kérdéseiben

MÁRCIUSBAN LETT VOLNA NYOLCVANÉVES. Augusztusban lesz tíz éve, hogy temették. A két dátum hetvenéves életutat zár. A Kodolányi-mű immár teljes. De még korántsem feldolgozott, s értékelése nem lezárt. Tüskés Tibor Kodolányi-könyve mértékadó és viszonylag bő. de egy olyan széles skálán mozgó, s életműve egészében annyi ellentmondást, feszültséget rejtő egyéniség értékelése még bizonnyal sok feledést és újrafelfedezést fog megérni. Nem voltak dogmatikus fogalmazásai, de — emlékszem — beszélgetések során szeretett határozott kijelentéseket tenni, olykor szinte a vitathatatlanság igényével. Ám ezek mindig gondolkodásra serkentők, s to- vábblendítők voltak. Mércét jelentettek, amikhez viszonyítva volt kénytelen az ember elhelyezni a maga gondolatait.

A beszélgetések — ha szóban, ha levelezésben — nyomot hagyó alkalmak voltak. Egyre inkább régvolt emlékké futnak ezek az alkalmak, az idő egyre mesz- szebb. Ám bergsoni értelmezésben az idő valóságos múlásának semmi köze ahhoz a belső időhöz, a „tartam”-hoz, ahogyan az ember átéli az időt.

Amikor most reá emlékezem, a bergsoni tartamot keresem emlékeimben, első találkozásunkban, későbbi beszélgetéseinkben, levélváltásainkban.

KÉT, RÉSZBEN ÖSSZEFÜGGŐ TÉMAKÖRBEN KERESEM VONÁSAIT: hogyan ítélte meg a finn vallásosságot, s milyen nézetei voltak általában a hitről.

Negyvenkét éve annak, hogy Helsinkiben, ahol akkor Julianus barát-ján dolgozott, kicsi szállodai szobájában felkerestem. Asztalán írógép, papírok, néhány könyv. Az ágy szélén ült. Szúrós tekintete gondolatvetkőztető volt, de szava feloldó, bizalmat keltő. Akkor is, s mindig, hozzá kellett szokni nyelvi beleszólásaiba a hibás mondatszerkezetek, rossz kifejezések miatt. Félelmetesen tudott magyarul, s nem tűrte az óhatatlan nyelvrontást. Éles bírálatai, véleményközlései világosak voltak. Gyakran figyelmeztetett: nem az a barátod, aki szépet mond rólad, hanem aki igazat. A találkozások egyre gyakoribbak, a beszélgetések egyre hosszabbak lettek.

Ma úgy látom, mindketten kissé romantikus szemléletben éltünk a finneket illetően, ki-ki a maga területén. Ö a finn nép s a közállapotok tisztaságát, őszinteségét, becsületes nyíltságát, csendes voltát, megbízhatóságát értékelte. Együtt ízlelgettük a finn közmondást: rehellisyys perii maan — a becsület örökli az országot. Szemléletét jól tükrözi a „Suomi, a csend országa” címen többféle változatban megjelent könyve. • Idealizált-e, vagy a hétköznapi szürkeség alatt meglátta az igazi színeket? Azt hiszem, az utóbbi az igaz. Persze azóta a finn társadalom és közélet forró hullámokat élt át. Akkor mi mind egy félfeudális magyar társadalomból szemléltük a polgári demokráciában élő, s mély, morális alapjait a felszínig megélni tudó finn társadalmat. Ma egészen más attitűdöt jelentene neki is a szocialista magyar társadalom felől nézni a még ma is polgári demokráciában élői de forrongásokkal, polarizálódásokkal, vonzó és taszító erők feszültségében élő finn társadalomra. Ha rávetítem a Csend országa képét a mai Suomira, valóban felmerül a kérdés: nem idalizált-e Kodolányi? Azt hiszem, az a Kodolányi, aki akkor kint járt. ma is megtalálná ugyanazt a Finnországot, csak az analízis volna küzdelmesebb.

VITÁZGATÓ BESZÉLGETÉSEINK EGYIK TERÜLETE a finn keresztyénség formái és tartalma volt. Elismerte és ige- nelte, hogy az általa megrajzolt tiszta és becsületes finn jellem gyökere a vallásosságban rejlik, de hozzáfűzte az éghajlat és történelem szívóssá érlelő hatását

is. Eleinte nem voltam tájékozott egyéni hite dolgában, s bölcsködhettem valamit a fiatal lelkész tudálékosságával, mert egy hirtelen mozdulattal benyúlt az éjjeliszekrény fiókjába, kivette a Bibliáját, s úgy csapta az asztalra, hogy lapjai szétnyíltak. „Engem tanítasz? -Hát mit gondolsz, miért lettem én kálvinistává?” (Fiatal korában tért át, s halála előtt szinte napokkal visszakatolizált.) Olyan szétolvasott, agyon jegyzetelt, aláhúzogatott Bibliát azóta is keveset láttam.

A Csend országának egyik kezdeti kiadásában írja, hogy a helsinki nagytemplomban találkozott az általa „feléb- redetteknek” nevezett köríti ébredés alakjaival. Általában pozitív képet fest róluk. „Itt láttam először — írja — a finn evangélikus egyház egyik rohamcsapatát, a felébredettek feketeruhás, áhíta- tos csoportját is. Nálunk majdnem szektának számitana ez a hitbuzgó, önfeláldo- zóan munkálkodó, szinte túlzásig puritán mozgalom, a rendkívül mély finn keresz- tyénségben azonban csupán egy fokot képvisel a tiszta vallásossághoz való ragaszkodásban, az evangéliumi elvek szolgálatában.” Nem tudom, találkozott-e velük később, mindenesetre az ötvenes években egy levélváltásunk során már kemény kritikai hangon ír róluk: „Meg kell mondanom, hogy a körtti mozgalommal, az ébredéssel ma sem rokonszenvezek ... Annak, hogy valaki keresztyén legyen, három feltétele van: 1. a hit (hogy semmi sem lehetetlen), 2. a bölcsesség (alázat, szeretet, önuralom, stb.) és 3. az értelem, az intelligencia, (hogy a tényeket és az ezoterikus igazságokat meg tudja érteni). Ezekben a föl- ébredettekben megvan a hit. kisebb-na- gyobb mértékben a bölcsesség is, de sehol sem látom az átható értelmet.”

TERMÉSZETESEN SOKAT BESZÉLGETTÜNK A VALLÁS, A HIT KÉRDÉSEIRŐL, a finn ébredéseken túl is. Feldolgozatlan kérdésnek tartom Kodolányi viszonyát a keresztyén hithez. Az a nézetem, hogy amikor Csikesz Sándor hatására (írásaiban Farkas tiszteletes) reformátussá lett, bensője egész valójával hagyta el az aklot azért, hogy a nyájhoz tartozzék. Élete végén megfáradtán, s már-már szinte haldokolva tért vissza az akolba. Bizonyos teológiai kérdésekben olyan határozott és világos véleményt szögez le, ami nem illik bele egyik akol, egyik felekezet kereteibe sem. Rendkívül tanulságosak nekem írt leveleiben azok a sorok, amelyek a lelkész feladatairól igazi tennivalóiról, felkészültségéről szólnak. Hol az egyházatyák írásainak ismeretét hiányolja, hol a bűnbánat szentségi jellegének eltörlését hibáztatja, hol élesen kel ki Mária mennybemenetelének dogmája ellen, amit „az egyház el- anyagiasodása mélypontjának” tart. Legkeményebben a gyermekkeresztséget támadja, s ezek a sorai egyformán távol állnak mind a lutheránus és kálvinista, mind a római egyház teológiai tanításától. Súlypontosan vélekedett Mózes egyiptomi „beavatottságáról”, s ez a képzet- tartalma átsüt egész bibliai felfogásán. Azt hiszem, legközelebb a középkori misztikusokhoz állott. Nem egyszer vallotta előttem igazi mesterének a misztikus Eckehardt-mestert. De mindenképp imponáló volt a Biblia héber és görög szövege közvetlen megértéséért vívott kemény küzdelme.

AKARATTYÁN A JŰDÁS ÉS MÓZES MEGÍRÁSA felettébb kimerítette. Nagy álmaként emlegette, hogy életművének betetőzése volna, ha Dávidot meg tudná még írni, de nincs hozzá immár ereje. Pedig micsoda bibliai trilógia lett volna! Valóban fáradt volt már. Körülnézett, beleszimatolt a világba, de már nem volt a régi. „Friss szelek fújnak.. de már késő; vak, béna és süket vagyok ...” Az idő elmúlt, de a bergsoni tartam él. Megmaradt a szúrós tekintet, a gondolatvetkőztető, eszméltető. Koren Emil