Evangélikus Élet, 1979 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1979-03-04 / 9. szám

Szórványsorsban Somogybán Szőkcdriícs Helytállás Amikor e sorokat írom, úgy tűnik, már túl vagyunk a Tisza ve­szélyes áradásán, amelyik egyik-másik esetben meghaladta az eddig ismert maximumokat. Mintha jubileumra készült volna a „szőke”, általában az esztendők nagyobb részében romantikus érzéseket kel­tő folyó, emlékezve arra a hatalmas pusztításra, amelyre lapunk mostani számában külön is visszatekintünk. Szerencsésen sikerült végül is engedelmességre kényszeríteni a föld palackjából kiszabadult óriást, a zsanai gázkitörést is hallatla­nul nagy küzdelem árán, aminek a televízió, a rádió, a napilapok tiszteletreméltó munkája nyomán mindnyájan tanúi lehettünk. ITT AT. IDEJE, HOGY A MEGBECSÜLÉS ZÁSZLÓJÁT MEG­HAJTSUK azok előtt, akik akár a Tisza partján, akár Zsanánál őrt álltak, a mesterség és a tudomány eszközeivel felvették a küzdelmet a természet ellenséggé vált erőivel szemben és akik készek voltak a maguk életét, egészségét, éjszakáját és pihenését mások élete, ott­hona, anyagi javai, egész népünk közös kincsei megóvására, meg­mentésére a szolgálat áldozati oltárára is helyezni, őket illeti első­sorban a köszönet és tisztelet: munkásokat és vezetőket, katonákat és tűzoltókat, tudósokat és állami szerveink felelős képviselőit, akik éjt nappallá téve, testi erejük, szakmai tudásuk összegezésével bizo­nyították. hogy az ember képes erőt venni az őt és környezetét fe­nyegető veszélyeken. A közösségért tudatosan vállalat felelősségről, a munkának, hiva­tásnak másokért való szolgálatként való értékeléséről tanúskodott a két helyen lefolyt hősies küzdelem. Mint ahogy a közösségért ér­zett felelősség, az egész ország javáért tenni akarás jeleinek tekint­hetjük, azt a számtalan sok telefont, levelet, amelyek között ugyan bőven lehettek a szakembereket megmosolyogtató javaslatok és ta­nácsok is — mégis a szándék, az együttérzés, az együttgondolkodás, a segítőkészség több mint megható. A gondolkodás megváltozásának is tükre, abban a társadalomban, amely a humánum alapján közel tudta hozni az egyéni értéket és érdekeltséget a közösségivel. ARRÓL SEM FELEDKEZTÜNK EL, HOGY MENNYIRE MÁS ELŐFELTÉTELEKKEL vehették fel a küzdelmet a természet erői­vel szemben e két esemény hősei. Ha egyéni vállalásuk, közös össze­fogásuk értéke ezzel semmit sem csökken, mégis számba kell ven­nünk mindazt a sok hivatalos intézkedést, a szakemberek által java­solt és kimunkált, törvénnyé tett és megvalósított tervet, amelyet az egyes ember élete és javai, s egyúttal egész népünk közös tulajdo­nának védelme és gyarapodása érdekében államunk az elmúlt több mint három évtized alatt valóra váltott. S ez azt is jelenti, hogy mi­nél inkább teremtjük meg a mindennapi munka hűségével és minő­ségével az anyagi alapjait az ember és környezete, az egyén és kö­zösség java védelmét szolgáló tervek megvalósulásának, a győzelem annál biztosabb és gyorsabb reménységében vehetjük fel a küzdel­met a természet fenyegető veszedelmeivel szemben és kényszeríthet- jük annak erőit boldogulásunk szolgálatába. A KÉT ESET ARRA IS TANULSÁGUL SZOLGÁL, hogy más ne­hézségekkel szemben is reménységgel vehetjük fel a küzdelmet helytállással és összefogással. Ennek felismerése, a felelősség válla­lása és az áldozatos részvétel nekünk keresztyéneknek hitbeli köte­lességünk is. M. Gy. ISTENTISZTELET-KRITIKA ' — NEM TETSZETT A LELKÉSZEKNEK SZÖKEDENCS, a Balaton dél­nyugati csücskén, az M 7-es Nagykanizsa—Balatonkeresztúr közötti szatkaszán, közvetlenül a főútvonal mellett fekvő kisköz­ség. A Budapest—Letenye—Fiu­me közötti- tranzit és idegenfor­galom a falu határában bonyoló­dik le. Üdülési szezónban a ki­rándulók, az üdülni és pihenni- vágyok ezreit autókaravánok vég- eliáthaitalan hosszú sora repíti a Balaton és Zalakaros felé. Ilyen­kor télen csendben pihen a falu, miint az elszenderedett kicsi gyermek az édesanyai ölben. De az ország lüktető vérkeringésé­nek a dencsi hívek ebben a po­zícióban is hiteles szemtanúi. Ez a szerény leánygyülekezet történelme folyamán soha nem volt elhagyott. Múltja mindig Véséhez kötötte. Dench parókiá- lis egyháza fel van tűntetve az 1332—37 évi pápai .tizedjegyzék- ben. 1444-ben az óbudai kápta­lan birtoka. 1550-ben Thorkos Péteré és Véssey Lászlóé. 1573. évi török kincstári adólajstrom­ban, Váras—Dénes néven szere­pel 5 lakóházzal. A falu ugyan­is a 16. században, a törökdúlás idején teljesen elpusztult, s csak a 18. század derekán települt is­mét be római katolikus és pro­testáns vallás ú népességgel. A szőkedencsi evangélikusok ősei Gollwitzer szeminárium Az 1861-ben épített és 1977-ben felújított templom vasmegyei vend vidékről költöz­tek ide. Hajdan a község a jelenlegi temető helyén állott. Ezt jelzi egy 6—700 éves ha-tateas hársfa is, melynek rendkívüli méretű törzse manapság a ritka faóriá­sok közé tartozik. A mostani A nyugat-berlini rádió beszün­tette „Istentisztelet-kritika” című programját, melyet két éven át minden héten kedden sugárzott és melyet később az egyházi lap­ban nyomtatásban is közöltek. Az adás beszüntetését azzal indokol­ták, hogy sohasem érte el azt, aminek lennie kellett volna, és­pedig,, hogy „elgondolkoztasson az istentiszteletről”. A szerkesztőség indokai között szerepelt, hogy csak kevés olyan szerző van, akinek számára az is­tentiszteleten való részvétel nor­mális dolog és akik képesek ar­ra, hogy ezt a hallgatókkal, vagy olvasókkal megértessék. A „kri­tikusokat” félreértették és rossz­hiszeműséggel vádolták. A rádió­szerkesztőség benyomása az volt, hogy miközben az istentisztelet iránti érdeklődés növekszik, azok, akik hivatásszerűen foglalkoznak az istentisztelettel, mintha nem hinnének máj abban, hogv az is­tentisztelet még mindig munká­juk középpontjában van. Más­képpen nem lehet megmagyaráz­ni, hogy éppen a lelkészek voltak azok. akik az ^istentisztelet-kri­tikát” többségükben elutasítot­ták. Nyugat-Berlin központjában a Kurfürstendamm sarkán két tem­plom: egy sokszögű modern, s közvetlen mellette egy a II. vi­lágháborúban lebombázott áll. Különös memento ez. Mintha egy város lakosságának akarna fi­gyelmeztetést mondani az értel­metlen pusztulásról, de a békés jövendőről is. Nehéz elkerülni, messziről jelt ad és megállásra készteti az idegent. A H. Gollwitzer professzor 70. születésnapjára rendezett nem­zetközi szemináriim is számve­tést készített. Elsősorban egy je­lenős életpálya állomásairól, de a jövő még előttünk álló felada­tairól is. A lelkészt a teológia ta­nárt, az egykori antifasiszta moz­galom tagját, a jelenleg is aktív békeharcost úgy gondolom nem szükséges bemutatni, hiszen neve ismert szerte a világon. Ünnepé­lyes köszöntése — a szemináriu­mon, majd az egyetemen, ahol ma is oktat — a megbecsülés szép jele volt. A három nap mérlege azonban több volt a múló hangulatnál. A közel kétszáz résztvevő olyan kérdésekről folytatott megbeszé­léseket, mint az antifasizmus mai összefüggései, a béke. az igaz­ságosság, a keresztyén felelős­ség értelmezhetősége az Ö- és Újszövetség tükrében. Nehéz len­ne mindazokat a témákat felso­rolni, amelyek a különböző cso­portokban napirendre kerültek. Így a számos közül csupán egy következtetést emelnék ki. A kü­lönböző országokból érkezett küldöttek nem titkolták eseten­ként a vélemények különbözősé­gét sem. Ez természetes is. Ma a társadalmi fejlődés különböző kérdéseket vethet fel Kelet és Nyugat-Európában. A sajátos eltérések ellenére azonban kiala­kult az a szilárd meggyőződés, hogy erősíteni kell a keresztyé­nek összefogását a világbéke megőrzéséért. Mindannyiunk . bé­kés jövőjének érdekében. A konferencián személyesen résztvevő H. Gollwitzer, életéről vallva így fogalmazott: „A nagy társadalmi változások segítették azt a keresztyén felismerésemet, hogy önmagad helyett a másikra gondolj. A közért dolgozz.” A Kurfürstendamm mementó- ját a visszautazás napján a he­ves hóvihar miatt már n,em lát­hattam. Most így visszagondol­va: a szép emléknél a cselekvő összefogás sokkal többet tehet — fogalmazódott meg a három nap nyomán. Lehe, LászIÓ község csak 1726 után keletke­zett a mai helyén.. Földesurai mindvégig a Vésseyek maradtak. Több száz éven át Vése is, meg Szőkedencs is a Vésey Véssey- család birtokát képezte. A Vés- sey-család már a reformáció el­terjedésekor felvette az evangé­likus hitet, így Szőkedencs népe is. Az ellenreformáció ugyan itt is elfojtotta az evangélikus hit tűzét, de az, mint hamu alatt a parázs, égett a keblek mélyén. És mikor a Türelmi rendelet megjelenésével jobb idők követ­keztek, élénk lánggal lobogott újra. A SZŐKEDENCSI GYÜLEKE­ZET 1805-ben mint leánygyüle­kezet Véséhez kapcsolódott. Ez a maroknyi nép 1807-ben'már ima­házat és iskolát épített. 1861-ik évben pedig már tem­plomot, mégpedig igen szilárd és formás templomot épített és azt 1900-ban lélekemelő ünnep­séggel nagy sokaság jelenlétében újra felavatta. Űj iskolája szin­tén szilárd anyagból 1875-tben ké­szült. De hol vannak ma már a Vés­seyek, hol van a Véssey-család? A múltból azonban nem lehet megélni. Az életben nincsenek visszafelé vezető utak. Az 1900. évi adatok szerint a község házainak száma; 110. La­kosainak száma pedig 856 lélek. Ebből az evangélikus: 232. Saj­nos az elköltözések és elhalálo­zások miatt a gyülekezet mai lé- lekszáma: 80. EZ A KIS KÖZÖSSÉG, ez a néhány család az elmúlt évben: 183 000,— ft-os költséggel kívül- belül tataroztatta 116 éves tem­plomát. Az áldozatkészségnek és élni akarásnak ragyogó példáját szolgáltatta az építkezés első pil­lanatától, az utolsóig. De orszá­gos egyházunktól is reménységen felül minden segítséget megkap­tunk. így vált lehetővé, hogy a falu szívében levő evangélikus tem­plom időtlen-időkig drága ék­szerdobozként csillogjon. Ebben a templomban imádkozták haza az itthommaradottak az édesapá­kat a háború poklából. Itt rava­talozták fel a hitvalló ősöket. Eb­ben a templomban hirdették kö­zel egy és negyed századon át Isten igéjét hűséges lelkipászto­rok. Ide tér vissza a templomos gyülekezet mindennapi áldásért való hálaadásra, megújjuló erő­ért való könyörgésre. A GYÜLEKEZET JELENLEGI GONDOZÓ LELKÉSZE feleségé­vel együtt 13 éve végzi szolgála­tát. Évente 30—35 alkalommal szállnak ki Szepetnekről (oda- vissza 70 km-t) megtéve. A gyü­lekezetnek 12 tagú presbitériuma van, melynek élén: Papp Lajos felügyelő és Papp István gond­(Folytatás az 5. oldalon.) Száz éve halt meg Paál László A csend és a magány festője „LEÍRHATATLAN SZERETETRE- MÉLTÓSÁG sugárzott arcáról, szemei szívet megnyerő barátsággal ragyogtak” — írja a fiatal Paál Lászlóról egyik ba­rátja. Olvasom e sorokat, azután pillan­tásom a Munkácsy Mihály által festett portréra esik: keresem ezt az arcot, ku­tatom ezeket a szemeket. Döbbenet. Egy középkorú férfit látok, amint félig el­fordulva csak a sötét háttérből kivilágló tarkóját mutatja felénk, arcát gondozat­lan szakáll borítja, szemei pedig üresen, megfáradtán a távolba merednek. Külö­nösen fájó ennek a megtört embernek a látványa, ha tudjuk, hogy mindössze 31 éves volt, amikor a kortárs-barát ezt a képet készítette. A sugárzó arcra vastag árnyék borult, a ragyogó szemek fénye kiaíudt. 31 évének minden terhe ott gub­baszt szempilláján, amelyet mintha soha nem engedne már felnyílni a nyomasztó­an sok gond és a testében lappangó be­tegség. Két évvel Munkácsy képének elkészül­te után -végleg lezáródtak ezek a szemek, de úgy, hogy az ámulat, a szép, amelyet felfedeztek — megmaradt. Nem is festő volt, hanem költő, aki ecsettel varázsolt a vászonra bús elégiákat, zárt szonette­ket, vagy csapongó szabadverseket. A fény, a színek, a természet költője volt. És a csendé. NÉZEM A KÉPEIT, amelyeket ő maga kiállításon sohasem láthatott, s megigéz- nek a varázslatok, amelyek elém tárul­nak: a Békák mocsarában összecsap a villogó, lombokon áttörő fény a vésztel­jes árnyékkal, s nyugtalanító feszültség az eredmény, amely ott vibrál a fonta- inebleau-i erdőben, ahol letelepedett és a híres barbizoni iskola tagja lett, a leg­nevesebb francia tájképfestőkkel együtt. Magánya elől a természetbe menekül: ott, a zúgó csöndben akar gyógyírt talál­ni fájdalmára. A tiszta levegőből szip­pantva, vén fák varázslatos-sejtelmes ko­ronáját nézve keresi nyugalmát. Egy-egy képe mintha ezt a megálmodott, megta­lált békét sugározná felénk: az Eső után megtisztult világa bűvöl el érzékletessé- gével: mintha nem csak szemünk, de va­lamennyi érzékszervünk befogadná ezt a varázslatot. Nem véletlen, hogy az erdő magányá­ban talál otthonra a festő: Erdély vadre­gényes világában nőtt fel, s ez az emlék végigkísérte egész életében. Bár művei túlnyomó részét külföldön készítette — Franciaországon kívül Ausztriában. Hol­landiában és Angliában —, mindig val­lotta, hogy benne a magyar tájak, a ma­gyar természet, a magyar erdők élnek. (Az már a korabeli hazai bírálókra jel­lemző, hogy Lyka Károly ezt írhatta ró­luk: „Magyarország az ujját sem moz­gatta, hogy itthon tarthassa a művészt. A mi vaskalaposaink nem látták meg zse­nialitását, nagyságát.”) Későbbi, közvetlenül halála előtt fes­tett képei egyre komorabbak lesznek, magukon hordozva mind szorítóbb ma­gányának nyomát, amelyhez még hozzá­járult az otthontól, a családtól való el­szakadás okozta gyötrődés, a szüntelen aggódás, valamint egyre katasztrófáli- sabb anyagi helyzete. Ráadásul képeit sem nagyon veszik, mivel nem volt haj­landó meghajolni a pillanatnyi korízlés előtt, nem tartja igazi művészhez méltó­nak, hogy a valódi értékeket feláldozza divatos, jól fizető, de valójában értékte­len munkákért. Ha az Erdei út-ra nézek, megtapasztal­hatok valamit abból, mi is az igazi érték, mi is a szép. Hogy miért szép ez a sötét tónusú erdőrészlet, árnyékszabdalta utacskájával, - a gomolygó felbők felé nyújtózó kecses nyárfáival, a végtelen erdő magába szippantó, örvénylő mély­ségével? Nehéz ezt megfogalmazni, ta­lán nem is lehet. Éppen azt a világot, a szavakkal kifejezhetetlent tárja elénk Paál László; az erdő mélyének magá­nyát, amely mögött ott húzódik az ő ma­gányának mélysége. LÁTOMÁSAI — mert már többek ezek puszta festményeknél — állandó kedély­hullámzásról tanúskodnak, képeinek drá- maisága fokozódik, valóságos vízió bon­takozik ki a szemünk előtt. Az Októberi szél is_ ezt az érzést sugallja: két hatal­mas fát cibál kíméletlenül a vihar a mo­csokszínű ég alatt, szinte hallani az ágak reccsenését. a szél zúgását. Keserves fáj­dalom. égő gyötrelem ez a kép. S íme, bennem is lejátszódik egy vízió: a még élő, de a kegyetlen vihar által megtáma­dott fa képe elmosódik előttem, s helyet­te Munkácsy festménye jelenik meg is­mét: a még élő. de az életből kifelé tar­tó Paál Lászlóról. Vihar dúl itt is, ott is; komor színek, sötét tónusok mindkét vásznon. Nem véletlenül jön létre a lát­szólagos ellentmondás:- a két díszharmó­nia összecsengése, harmóniája. Egy 20. századi költő írja: „ a fájda­lom is csak energiaforrás”. Paál László fájdalmas magánya képessé tette őt, hogy behatoljon a természet rejtelmes világá­ba. s annak mélyén rábukkanjon a csönd­re, a mindent befedő, mindenre ráboruló csöndre. Festői, sőt emberi hitvallásnak tekint­hetjük nővéréhez írt sorait: „Legyél munkás, igaz, nemes, tiszta, ne legyen soha egy rossz gondolatod se. szíved le­gyen ép, tudjál szeretni, lelkesülni a jó­ért. szépért.” 33 éves korában halt meg, 1879. már­cius 4-én. Fabiny Tamás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents