Evangélikus Élet, 1979 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1979-02-25 / 8. szám

Koldus és királyfi

Az 1976. évi ENSZ-közgyűlés úgy határozott, hogy az 1979. évet a Gyermekek Évének nyilvánítja. Azért esett a választás az 1979. évre, mert éppen húsz évvel ezelőtt — 1959-ben — hirdette meg az ENSZ a gyermekek jogait. A tíz pontból álló határozat a gyermekek felneveléséhez türelmet, a népek között barátságot és békét követelt. Húsz évvel ezelőtt...

*

Lányaimmal együtt akasztottuk a falra az 1979. évi naptárt. Akkor közöltem velük, hogy ez az év az ő évük lesz. Tudom, hogy még túl kicsik ahhoz, hogy ennél többet mondjak nekik, meg azt is kiolvastam a szemükből: hogy akkor mi van? Abban teljesen igazuk van, hogy mióta a világon vannak, minden év az ő évük. És ahogy egyre többen lettek, úgy egyre inkább lett minden esztendő az övék.

— Többet fogtok mesélni nekünk, jelentette ki a két legidősebb. Rábólintottam, mert valahogy a legnagyobb öröm számukra az új könyv, s természetesen vele az új mese, hovatovább most már az új regény, gyermekregény. S hovatovább nekünk szülőknek is a legnagyobb áldozat — örökké időzavarral küzdve — olvasni, s újra csak olvasni az új könyveket. Néha felsóhajtunk, jó lenne már ha elszaladna az az egy két év, s már maguk olvasnának. Jó lenne?

*

Talán nem. Nem azért, mert elszaladna az amúgy is szélsebesen illanó idő, hanem azért, mert elesnénk a könyvek kiválasztásának izgalmától. Mert nekiálltunk megtervezni a könyveket. Röpködtek a könyvcímek — a Koldus és Királyfi —; talán a Twist Olivér —; s természetesen a hazaiak, a Lúdas Matyi, s meg kellene ismerkedniük Nemecsek EijrJŐtíél is, meg természetesen a kft1 Siée-bócával, meg talán Árvácskával, s még ott marad Nyilas Misi . .. Sorra peregtek előttünk a gyermekkorban, vagy talán csak felnőtt fejjel olvasott történetek, s valahogy azt az örök izgalmat éreztük, amit a fiókákat tápláló fecskepár. Mert nem mindegy, hogy milyen szellemi-lelki táplálékot visz fiókái csodálatosan szívébe, tudatába az ember.

*

A Koldus és Királyfi-val kezdtük. Persze tele voltunk azért aggodalommal, hogy nagyon sokat kell majd magyarázni. Már az elején azt, hogy mi az, hogy koldus, és mi az, hogy királyfi. Emlékeztem egy pedagógus barátom évekkel ezelőtti okfejtésére, hogy a mai gyermeknevelésből módszeresen ki kell irtani a tündéreket, királyfikat, mert ma már úgysem tudja a gyermek, hogy kik lehettek. S természetesen — barátom véleménye szerint — ezeket a hazúg és érzelgős történeteket valami mással kellene felváltani.

Szóval elkezdtük Mark Twain regényével, s a kis Tom, a koldus, akiből királyfi lesz, esténként a gyermekszobába költözött. Meglepetésünkre gyermekeink értették a (történetet. Nem volt szükség magyarázatra. Pontosan érezték, hogy ki volt koldus a XVI. században Angliában, s azt is, hogy milyen mérhetetlen távolság választotta el Tomot a királyok világától. Hogy honnan tudták, az rejtély. Talán valahol a tudatuk mély rétegeiben, génjeik spirálkötegei- ben ott hordják a koldusélményt. Mint ahogy mi is ott hordjuk. Meg a „királyfiság” és a „királyleányság” utáni vágyakozást is.

*

Így már nem félünk Twist Olivértől sem. Persze tudjuk, hogy megrázkódtatás lesz a rideg „szeretetintézrnények” és zsebtolvaj Fagin urak kegyetlen világában őrlődő gyermek megismerése. Idézet az ENSZ 1959. évi határozatából: „Elítéljük a gyermekkereskedelmet, s a gyermekmunkát, ami nincs minden tagországban törvénybeiktatottan tiltva.” Talán azért nem idegen Tom, Olivér vagy Árvácska a gyermekektől, mert valahogy tudják, egy olyan érzékszervvel, ami bennünk már nincs meg, hogy ma is élnek ezek a gyerekek? Élnek valahol Banglades- ben, felpuffadt hassal, kiszolgáltatottan; vágj' a Bantusztánok- ban. Élnek hazájuktól elűzötten Libanonban. És azt is tudják, hogy Árvácska is él valahol, eladják és megveszik és megint eladják.

„Ma a világon 1,3 milliárd gyermek él, és több mint a felének nincs egyáltalán mit, vagy nincs lehetősége eleget — enni, nem kapnak orvosi ellátást, nincs lehetőségük képzésre vagy tanulásra, nincsenek szociális biztonságban, és nem találnak egyetlen felnőttre, aki a szeretet gesztusát mutatná. Ahol háború van, ahol a Rasszizmus vagy a Szex uralkodik ... ott az első áldozat mindig a gyermek! Egy világban élünk, és minden gyermek a mi gyerekünk is. Az ő sorsuk a mi sorsunk.” (F. Potter, az Egyházak Világtanácsának főtitkára nyilatkozatából a gyermekév kapcsán.)

1959-ben. az ENSZ határozatba foglalta a gyermekek jogait. A tíz pont türelmet, népek közötti barátságot és békét követel, hogy felnevelhessük a gyerekeinket. Húsz évvel ezelőtt.'.. Ma épp húszévesek lennének, és gyermekeik neveléséhez fognának azok. akik azért haltak éhen, akikre azért dőlt a ház, akiket azért lőttek tarkón, mert... Mert Vietnamban, Kambodzsában, Indiában, Afnkában születtek. Hányán lennének éppen most húszévesek?

Ruttkay Levente

BILLY GRAHAM:

JIM JONES NEM VOLT KERESZTYÉN

Az a tény, hogy a guyanai „Népek Temploma” vezetője, az amerikai Jim Jones, a szekta „atyjának” nevezte magát, vallásos hangot ütött meg és lelkésznek tartotta magát, Billy Graham véleménye szerint még nem indokolja, hogy keresztyénnek is tartsuk. „Amit Jones gondolt és tett, a keresztyénség semmiféle legitim formájával nem egyeztethető össze” — mondotta Graham

január elején, amikor éppen Sin- gaporeban tartózkodott.

Jones „hamis messiás volt. aki zavaros gondolatait” ál-vallásos- sággal, politikai becsvággyal, érzéki kívánsággal, tisztességtelen pénzügyi akciókkal, sőt gyilkossági fenyegetésekkel álcázta. „Mindennek az igazi hittel a legkisebb kapcsolata sincs” — hangsúlyozza Graham a „New York Times” részére adott nyilatkozatában.

KONKORDÁTUM HELYETT SZERZŐDÉSEK SPANYOLORSZÄGBAN

Január 3-án a Vatikánban négy egyezményt írt alá Jean Villőt bíboros, vatikáni államtitkár, valamint Marcelino Oreja spanyol külügyminiszter. Ezek az egyezmények lépnek az 1953-ban kötött konkordátum helyébe. Amint Oreja külügyminiszter kijelentette, korunkban ez az első eset, hogy szerződések váltanak fel egy konkordátumot.

A szerződésekről tíz éven át folytak a tárgyalások. A továbbiakban a hitoktatás nem kötelező

a spanyol gyermekek részére, de az állam elismeri az egyház „nevelői küldetését”. A házassági válást most már a polgári törvénykezés hatáskörébe utalták, míg korábban az egyházi válás kimondása vonta maga után a polgári válást. A spanyol állampolgárok egyénenként dönthetnek, hogy adójuk egy részét mely fe- lekezetnek, vagy valamely világi jóléti intézménynek utalja át az állam. '

Egyházunk szórvánnyá alakulása

Gyülekezeteink tagjait érdekli az a kérdés, hogy vajon, hogyan s mikor lett egyházunk szórvány- egyházzá. Erre keresünk az alábbiamban választ.

Amint azt tudjuk, hazánk területén 1523-ban jelentkezett eiő- ször a reformáció tanitasa. Ez idő- tájt az akkori Magyarország népességének sok megpróbáltatással kellett szembenéznie. Gondoljunk itt elsősorban az 1514-es Dózsa- féle parasztmegmozdulást követő megtorlásra, az i526-os mohácsi csatára. De éppen ilyen > súlyos megpróbáltatásokat jelentettek azok , a természeti katasztrófák is, amelyek ebben az időszakban tízezrével szedték áldozatukat hazánk akkori lakói közül. 1511- ben és 1527-ben vérhas tizedelte a lakosságot, 1529—30-ban döghalál szedte a maga áldozatát. 1529-ben és 1534-ben soha nem tapasztalt éhínség sújtotta a nemzetet. Mindezek nyomán Magyar- ország népessége a korábbi 4 millióról 2 millióra csökkent. Ha ehhez hozzávesszük a török megerősödő támadását, betörését az országba, akkor kapunk csak valamelyest is valóságos képet az akkori ország népességszámára vonatkozólag.

A LUTHERI REFORMÁCIÓ MEGINDULÁSA ilyen „népességhelyzettel” találta magát szembe hazánkban. Sok település pap nélkül maradt s akkor jöttek a Wittenbergben tanult papok, tanítók s hirdették Isten igéjét. Munkájuknak meg is lett a gyüA svéd egyházak által megrendezett ökumenikus fejlesztési hét az elmúlt év őszén a svéd fegyveres erők főparancsnokának nemtetszésével találkozott.

A hét témája ez volt: „Békesség a földön”, és a résztvevők számára kiadott tájékoztatás utalásokat tartalmazott az erőteljes fegyverkezésre Svédországban és az egész világon.

Lennart Ljung tábornok, a fegyveres erők főparancsnoka ezzel szemben kijelentette, hogy a svédek katonai költségvetésének bírálata jogosulatlan. A kiadott anyagot egyoldalúnak érzi a világ mai helyzetében.

Ljung tábornok kijelentette,

mölcse. Szerény becslések szerint is bátran lehet kijelenteni, hogy a 16. század utolsó negyedében Magyarország lakosságának kb. 62%-a az „új” hitet vallotta. Természetesen ez nem jelentett valamiféle egyházszervezetbe való tartozást, népszámlálási lajstromozást. Csak annyit jelentett, hogy a korábbi papok helyett olyan prédikátorok, tanítók kerültek a pap nélkül maradt gyülekezetbe, akik a reformáció szellemében prédikáltak és tanítottak. Ugyanennek a századnak a végén a reformáció kálvini irányzata is mind jobban ismertté lett hazánkban. Ettől kezdve már nem szólhatunk ilyen magas evangélikus arányszámról.

A 17. SZÁZAD AZ ELLENREFORMÁCIÓ SZÁZADA. Ez világosan kitűnik e század statisztikai adataiból is. A század elején az evangélikusság még 30%-kal részesül (a római katolikus egyház csak 10%-kal) az ország népességéből, addig a század végén ez a két adat már így alakul: az evangélikusok aránya már csak 18%, s a római katolikusok már 25%-kal rendelkeznek.

Tulajdonképpen ettől kezdve beszélhetünk kisebbségi. szórványegyházról. (Itt most nem térünk ki az akkori gazdasági, politikai és katonai helyzetre, amelyet a török megszállás még tovább differenciált népességi s így vallási megoszlottság tekintetében is.)

hogy a fegyveres erők is, a maguk módján, a békén fáradoznak, és hogy a hatékony védelmi erőt jobban tisztelik a világon, mint a leszerelésről megfogalmazott idealisztikus nyilatkozatokat. A főparancsnok úgy véli, hogy a védelmi erők állományának nem kell szégyenkeznie tevékenysége miatt.

„Az erőszak nélküli világ a vágyunk” — mondotta a tábornok, és hangsúlyozta, hogy nem a kisebb államok védelmi erői azok, melyek fenyegetik a világ békéjét.' Rámutatott arra a tényre is, hogy Svédország hosszú ideje vezető szerepet játszik a genfi leszerelési tárgyalásokon.

A 18. SZÁZADRÓL EBBEN AZ ÖSSZEFÜGGÉSBEN érdemes néhány szót szólni. E század elején történt a volt hódoltsági területek elnéptelenedett vidékeinek a betelepítése. Egyházunkat súlyosan érintette a III. Károly által kiadott ún. Carolina Resu- lutio is. III. Károly uralkodásának első évtizedében „csak” 140 templomot vettek el tőlünk. Vas megyében egyetlen esztendő alatt — 1732-ben — negyven gyülekezet semmisült meg. A század végén a protestánsok szabad vallásgyakorlatát biztosító Türelmi Rendelet kiadása valamelyest könnyített az evangélikusok vallásgyakorlatán is. Az ország lakossága ebben az évszázadban mintegy 5,5 millióval növekedett, részben betelepítés, részben természetes szaporulat következtében. Csak két adatot erre vonatkozóan: míg Bács megyében

1720-ban csak 7, addig 1787-ben már 30 ember lakott egy négyzetkilométeren. Vagy Somogy megyében ez az arány 12-ről emelkedett ugyancsak 30-ra. Természetesen emelkedett az evangélikusok száma is, de ugyanakkor jócskán csökkent az összlakosság evangélikus részaránya. A 18. század végén már csak 8,7% evangélikussal számolhatunk. Ez kb. 700 ezer evangélikust jelentett. Ettől az időponttól kezdődően már nem történt nagyobb arányú csökkenés.

EGYHÁZUNK SZÓRVÁNY- EGYHÁZZÁ ALAKULÁSA tehát a 17—18. században történt. Az akkori politikai helyzet, az ország háromrészre szakadása, majd a török uralom az ország nagy részén, az ezt követő nagyobb részében item evangélikusokkal történő lakatlan országrészek betelepítése, valamint a hatásában és „eredményeiben” felmérhetetlen ellenreformáció mind eszközei voltak egyházunk létszáma csökkenésének. Ugyanakkor viszont az azóta eltelt három évszázad bizonyítja Isten egyházát megőrző és megtartó kegyelmét. Nem engedte egyházunkat — bár a szórványhelyzet, a szétszórtságban élők lelki gondozása mindig kettős feladatat jelentett a pásztoroknak és prédikátoroknak —, sem szolgálatában sem gyülekezeteiben szétszóródni.

Karner Ágoston,

FEJLŐDÉS ÉS FEGYVERKEZÉS

Múltunk evangélikus kincseiből

Irodalmi hetilap Kis Jánosról

Kis Jánost, Dunántúl híres püspökét számon tartja egyház- történetírásunk: csak az utolsó évtizedben is sajtónkban többször megemlékeztünk róla. Számon tartja néhány gyülekezetünk: Rábaszentandrás, ahol

született és Sopron, ahol élete javarészét töltötte, emléktáblát is állíttatott neki. Számon tartja a neveléstudomány: a soproni evangélikus líceum diákjaként ő alapította 1790-ben az első magyar önképzőkört. Számon tartja irodalmi életünk: az Új Magyar Lexikon szól róla, mint költőről, műfordítóról és kora közéleti emberéről.

De szól róla Örkény István is az Élet és Irodalom karácsonyi számában. Pontosabban: nem szól róla! írásának éppen az ad különleges ízt, hogy az oldalas megemlékezésben jószerint

egyetlen „saját sor” sincs, csupa idézetből áll, melyet kiváló kortársak — Toldy Ferenc, Kölcsey Ferenc és Kazinczy Ferenc — mondtak, írtak róla szinte elragadtatott lelkesültséggel, vagy amit a mai szakvélemény tart felőle mértéktartó kritikával, esetenként meg éppen némi zavarral, alakját és munkásságát összekeverve más hasonló nevű irodalmárokkal. Örkény az idézetcsokrot úgy állította össze, hogy az olvasó érezze: Kis Jánost megbecsülték a kortársai, de idők jártával ez a megbecsülés elhomályosodott, az „utókor hálátlanná” vált. Pedig Dunántúl kiváló püspöke megérdemli, hogy nevét és életművét ne nyelje el ez enyészet.

Számon tartják-e Kis Jánost, a püspököt és költőt evangélikus gyülekezeteink? Örkény „szövegváltoztatása” minket is ennek az önvizsgálatra késztető kérdésnek felvetésére indít. A felelet nem is olyan egyszerű. Azt például nyilván nagyon kevesen tudják, hogy Kis János egy rábaszentandrási jobbágyviskóban látta meg a napvilágot 1770-ben, s hogy tehetsége és szorgalma révén törte át azokat az osztálykorlátokat, melyek érvényesülése elé magasodtak. Az sem nagyon ismert, hogy külföldi tanulmányait elvégezve pár évig Győrött tanított az iskolában, majd valamivel több mint egy évtizeden át Nagybarátfalu, Kővágóőrs és Nemesdömölk gyülekezeteiben volt lelkész, s hogy 1808-ban került Sopronba. Azt a fontos tényt is inkább csak lexikonok lapjai őrzik, hogy nagy költőnket: Berzsenyi Dánielt ő adta nemzeti irodalmunknak.

Ez a fontos és szép esemény pedig történt eképpen: Dömölk akkor már országos hírre jutott költőpapja filiális kiszállásai során gyakran és szívesen találkozott Kemenessömjén meglehetősen visszahúzódó életet élt „földesurával”, Berzsenyi Dániellel. Egy alkalommal oly váratlanul lépett Berzsenyi szobájába, hogy az már nem tudta eldugni előle azt a papírlapot, amelyre valamit írt éppen. Kis János belepillantott és látta: vers az, méghozná gyönyörű! Faggatódzására nagy nehezen kiderült, hogy e készülő versnek már számos társa lapul az asztalfiókban, melyet a szemérmes költő ihletett pillanataiban leírt, de szerényen és szigorú önkritikával nem tartott

méltónak a nyilvánosság elé bocsátásra. Kis elkérte, elküldte Kazinczynak, a „költőfejedelemnek”, aki lelkesülten fogadta és kiadását pártolta. így indult el Berzsenyi írásművészete a halhatatlanságba.

Kis János egyébként írt is, de inkább fordított verseket. Erre éppen Énekeskönyvünk a legjobb példa, ahol 45 ének alatt találkozhatunk nevével, melyek között 4 saját költés, 41 pedig fordítás. Ha végignézzük őket, bizonyára magunk is meglepő- piink. Saját vers például az egyik legismertebb reggeli énekünk, a „Zengd lelkem ez új reggelt”, vagy ádventi istentiszteleteink elmaradhatatlan éneke: „A bűnös világot Isten úgy szerette” kezdetű. Ha pedig a fordításokat nézzük, akkor ilyenekre bukkanunk: „Isten felséges adománya”, Ki dolgát csak Istenre hagyja”, „Légy csendes szívvel”, „Mind jó, amit Isten tészen”. Mind megannyi gyöngyszeme Énekeskönyvünknek;

olyan énekek, melyeket részben, vagy egészében könyv nélkül tudunk.

így most már tudunk is felelni feltett kérdésünkre. Lehet, hogy a költő neve áthull emlékezetünk rostáján. De míg munkája gyümölcsét élvezzük, énekeit énekeljük, addig nem kell odasorolnunk magunkat pironkodva a „hálátlan utódok” közé. Persze, jó, ha tisztes alakja nem foszlik köddé előttünk; az igazán fontos azonban mégiscsak az, hogy szolgálatának megmaradó értékeivel éljen öreg és fiatal.

Magássy Sándor