Evangélikus Élet, 1979 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1979-12-16 / 50. szám

Szépvölgyi Zoltán látogatása az Evangélikus Múzeumban

Szépvölgyi Zoltán, a Fővárosi Tanács elnöke november 30-án megtekintette az Evangélikus Országos Múzeumot. A látogatásra elkísérte Kelemen Lajos, a Fővárosi Tanács elnökhelyettese, dr. Bielek József, a Fővárosi Tanács. VB. tagja és Fűzfa Imre, a Fővárosi Tanács egyházügyi titkára.

A Múzeumban a vendégeket dr. Káldy Zoltán püspök üdvözölte. Megköszönte fővárosunk vezetőinek figyelmét és érdeklődését-Múzeumunk iránt. Örömét fejezte ki, hogy az evangélikus egyház a Múzeum felállításával és az első állandó kiállítás megrendezésével hozzájárulhatott a ' főváros kulturális életének gazdagításához. Hangsúlyozta, hogy az első kiállítást nem véletlenül rendeztük „az egyház és hazafiság” jegyében, mert ezzel is kifejezésre akartuk juttatni egyházunknak népünkhöz, népünk kultúrájához és társadalmunkhoz való kötődését.

A Múzeumot és annak kincseit dr. Fabiny Tibor professzor mutatta be a vendégeknek. Jelen volt még Papp lvánné, az Országos Könyvtár és Vető Béla, a Levéltár vezetője.

Szélvölgyi Zoltán elnök és kísérete elismeréssel nyilatkozott a látottakról.

„Jézus örömmel fogadlak...”

ÍGY KEZDŐDIK ÉNEKESKÖNYVÜNKBEN A 113-AS ADVENTI ÉNEKÜNK. Annak ellenére, hogy többször énekeljük, csak ritkán gondolkodunk el azon, hogy valóban úgy van-e, amint énekeljük: Örömmel várjuk Jézust? Értjük jövetelének lényegéi?

Mint gyerek, nem értettem a karácsony csodáját és mégis tudtam, hogy itt valami csodálatos dolog történt. A gyertyák meleg fényét, a csillagszórók sziporkázó szikrazuhatagát, a karácsonyfa alatti ajándékokat, látva, s tapasztalva, hogy szüleim teljes idejükkel ott vannak testvéreim és en mellettem, éreztem: itt értünk történik valami. Még az első iskolaévek egyikén csodálkozva kérdeztem, hogy lehet az, hogy karácsonykor mi kapunk ajándékot, amikor nem nekünk van a „születésnapunk”. Isten szereiéről beszéltek ekkor a felnőttek. Érteni azt nem értettem, de tudtam, tapasztaltam, hogy karácsonykor valami értünk történik. Ezért hangosan énekeltem: „Jézus, örömmel fogadlak, Áldott légy, hogy eljöttél

Már gimnazista voltam, amikor Jézus személyének titka elém tornyosult. Nagy viták voltak az osztályunkban: kicsoda Jézus? Minden álláspontnak volt képviselője. Nagyokat vitatkoztunk Jézus kilétéről, de titkát megfejteni nem tudtuk. Az érvek minden oldalról nagyon merevek, „dogmatikusak” voltak~ mások véleményét mondtuk tovább. A karácsony szép gyerekkori emléke megfakult, mert azt a megérzést, hogy ott értünk történt valami, már nem fogadtuk el igazságndk. Mi értelmi feleletet kerestünk, de ci- tatkozásainkban azt nem találtuk meg.

Aztán hallottunk egy igehirdetést sorozatot. Nem azt a kérdést feszegette az igehirdető, hogy kicsoda Jézus nekünk, mit tett értünk. Egyszerű szavakkal úgy irta le előttünk Krisztust, mintha közöttünk feszítették volna meg (Gál 3, I). Akkor értettük meg, hogy értünk ment a keresztre: Ö a mi megváltónk.

MOST MÁR TUDATOSAN ÉS BOLDOGAN ÉNEKELTEM az ádventi ének egész versszakát: „Jézus, örömmel fogadlak, / Áldott légy, hogy eljöttél; / Hittel téged megragadlak, / Hogy megváltómmá lettél, / Már többé el nem eresztlek, / Szállásra szívembe veszlek. / ‘Hozzád köt a szeretet, / Mindörökké engemet!”

Évek teltek el, míg újra váratlanul többet kezdett jelenteni ez az ének. Az ifjúság önmagát kereső és értelmező kérdései Jézus személyével kapcsolatban megoldódott annak idején az osztályban többünk számára. Érdeklődésünk tágult, az egész világot be akarta fogni. Schweizer Albertról, a lambarenei orvos-misszionáriusról olvastunk akkor. Nagyon fellelkesített bennünket példamutató élete és munkássága. Elhatároztuk a banrátommal közösen, hogy mi is orvosok és lelkészek leszünk egyszerre. Laci az orvosira jelentkezett, en a teológiára, hogy utána majd iskolapadot, pontosabban egyetemet cserélünk.

Egyetemi tanulmányainkban értettük meg, hogy Jézus nemcsak a mi személyes megváltónk, hanem az egész világ megváltója. Megnyílt a szemünk a nagy összefüggések látására és a nagy távlatokra. Megismertünk Krisztust szerető tudósokat és a tudományért is cselekvő papokat. Tanulmányainkban megláttuk, hogy Krisztus nem mindenkit hív el Schweizer Albertnek, hanem nekünk azt a feladatot adja. hogy a mellettünk levő embert is észrevegyük, s azon segítsünk. Híres embernek, világmegváltó tudósnak mindenki jelentkezne, de az egyszerű emberek baját irgalmas samaritánus- ként felvállalni, kevesen teszik. A felebarátért tevőlegesen élni egyszerűségben és névtelenségben —, erre jutottunk el tanulmányaink végén. Ezért maradt Laci a kórházi betegágy mellett a szenvedőkön segíteni, én meg elindultam a keresőknek utat állítatni.

ÜJRA FONTOSSÁ VÁLT EZ AZ ÉNEK. Éreztük, nem egyedül járjuk a hétköznapi utakat, mert 0 velünk jön. Örömmel tudtuk, hogy eljött értünk, és örörrunel tapasztaltuk, hogy ma eljön velünk. Az ádventi ének 4. verse így imádságunk lett: „Bírjon arra szelídséged, / Hogy én is szelíd legyek, / Mutassak szives készséget / Más bajában részt vegyek; f Ne éljek csak önmagámnak, / Hanem felebarátomnak. ,

Míssura Tibor

sek. A másik problémám mindig az, hogy a hívek eléggé megbecsülik-e az igehirdetési alkalmakat istentiszteleteken és bibliaórákon. Az az általános tapasztalom, hogy e tekintetben is sok kívánnivaló van. Nyilvánvaló a szekulariáció tovább haladása a mi társadalmunkban is. Ezen túlmenően gyülekezeti tagjaink jelentős része a szombati és vasárnapi szabad időt összekapcsolja és gyülekezeten kívül tölti idejét üdülőhelyeken, rokonoknál és ismerősöknél. Sokan vannak, akik vasárnaponként háztáji földeken, vagy szőlőkben dolgoznak és így igyekeznek még több anyagit szerezni. Ezek a tényezők feltétlenül befolyásolják az istentiszteletek látogatottságát. Ezzel együtt meg kell mondanom, hogy vannak gyülekezetek, melyekben az istentiszteletek látogatottsága nagyon jó és nemcsak idősebbek vannak jelen szép számmal, hanem gyermekek és fiatalok is. Legtöbbször azonban ezt a pozitív tapasztalatot azokban a gyülekezetekben szerezhetjük, melyekben a lelkész nagy gondot fordít a hívek személyes gondozására, a házi látogatásokra és a gyülekezet elcsaládiasítására.

örvendetes jelenség, hogy az úrvacsorázók száma az utóbbi években fokozatosan nő. Ügy tűnik, hogy sok gyülekezetben felismerték az úrvacsora rendkívüli jelentőségét, közösségformáló erejét és diakóniára késztető áldását. Hovatovább a gyülekezet azonos lesz a legtöbb helyen az úrvacsorázó közösséggel. Ez pedig lehetőséget ad majd arra, hogy istentiszteleteink egyben mindig úrvacsorái istentiszteletek is legyenek.

A gyermekekről is kell szólnunk. Az 1978. esztendőben egyházkerületünkben megkereszteltünk 2270 gyermeket. A hitoktatásra 1291 gyermek jelentkezett. Megkonfirmáltunk 1273 ifjút. A gyermekbibliaórák száma majdnem StiOO volt. Őszintén meg kell mondanunk, hogy ezek a számok lehetnének jóval nagyobbak. Még legjobban a konfirmandusok számával lehetünk elégedettek, kevésbé a hitoktatásra jelentkezőkével. A szülök felelősségét is fel kell vetnünk. Nyíltan megmondom azt is. hogy mindössze három gyülekezetből érkezett jelzés arról, hogy iskolai hatóságok bizonyos problémát támasztottak a hittanórákra valc beiratkozásnál. Ezzel együtt azt is jelentenem kell, hogy kérésemre illetékes állami hatóságok mind a három ügyet kivizsgálták, melynek eredményeképpen a problémák rendeződtek.

Az ifjúsági munkával kapcsolatban nagyon örvendetes esemény az, hogy 1980. nyarán Gye- nesdiáson két Országos Ifjúsági Konferenciát fogunk tartani egy- egy heti időtartammal. Nagy or reméljük, hogy ezek a konferenciák is segítik majd. hogy a gyülekezetekben folyó ifjúsági munka jó irányban és gazdagabb tartalommal folyjék.

EVANGÉLIKUS LELKÉSZEK LEVELE RATZINGER BÍBOROSHOZ

"•sti.

J

i

1

A DPA nyugatnémet hírügynökség november 12-én hozta nyilvánosságra München és Freising érseke. Joseph Ratzinger bíboros nyilatkozatát: „evangélikus lelkészek örülnének, ha egyházukban papnőtlenség (cölibátus) létezne”. Bad Neustadt 16 evangélikus lelkésze levelet írtak a bíborosnak és felháborodásukat juttatták kifejezésre. Legalábbis

kérdésesnek tartják, hogy a saját egyházban meglevő problémákat azzal próbálják enyhíteni, hogy rossz színben tüntetik fel a testvéregyház áldott hagyományait. Az evangélikus lelkészek egyébként hangsúlyozzák, hogy a papnőtlenséget egyesek szabadon gyakorolják az evangélikus egyházban. amint a házasságkötés is az illető lelkész szabad döntése.

Az igéből tájékozódunk

Amikor azon gondolkodtam, hogy a mögöttünk levő munkát és az előttünk levő szolgálatokat milyen igék kapcsán és világosságában kellene vizsgálnunk, két bibliai ige jött elém. Az egyik így hangzik: „Tudom, kinek hittem”, a másik pedig így: „Vállald velem együtt a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája.”

Egyre világosabb előttem, hogy keresztyén hitünknek egyre tuda- tosabbnak kell lennie, ha szolgálatunkat minden területen jól akarjuk betölteni. Ez közelebbről azt jelenti, hogy bármilyen értékes a hit érzelmi jellege és bármennyire átmelegítheti a hitet egy-egy megtapasztalt élmény, mindez nem elég a mi körülményeink között. Tudni is kell, hogy kinek hiszünk és mit hiszünk. Az érzelem könnyen változik, az élmény is megszürkül. Ha csak érzelmi motívumokra és élményekre épül hitünk, nagyon labilissá válik. Engednünk kell, hogy Krisztus az értelmünket, a fejünket is megragadja, birtokba vegye és így tudjuk, — éspedig tudva tudjuk —, hogy kicsoda a mi Urunk és mit kíván tőlünk. A keresztyén hit és élet így nyugszik szilárdabb talajon és így nem ingathatja meg — az írás szavaival élve — „a tanításnak akármilyen szele". Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy nincs szükségünk a hitet átmelegítő érzelemre és azt sem jelenti, hogy nem gazdagíthatja egész keresztyén életünket a hitbeli élmény. Mégis, ma törekednünk kell arra, hogy keresztyén hitünket a legkülönbözőbb kontextusokban gonduljuk. végig és ne idegenkedjünk attól sem, hogy a különböző tudományok, köztük a természet- tudományok összefüggéseiben is lássuk hitünk értékét és gyümöl- csoztessük azt az emberek javára.

A másik bibliai ige így hangzott: „Vállald velem együtt a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája.” Ügy látom, ennek az igének is igen nagy az aktualitása. Ne értse félre senki ennek a mondatnak ezt a szavát: „szenvedés”. Nem olyan szenvedésről van ma szó, melyet a keresztyén embernek, vagy az egyháznak „kívülről”, másoktól, a társadalomtól. a világtól kell elszenvednie. Evangélikus egyházunk a magyar társadé Igmban rendezett körülmények között él, végezheti az igehirdetés a diakónia. a sajtószolgálatot akadály nélkül. Ellenben arról.van szó, hogy magában az egyházban vannak olyan terhek, amelyek közben súlyosodnak és amelyeknek elhordozá- sához a hitnek nagyobb teherbírásra. van szükség. .Jelentésemben érintek majd néhány pontot, amely világosabbá teszi, hogy mire gondolok. Az Is szenvedést je- 1 lent az egyház számára, ha egyikmásik lelkész, presbiter, gyülekezeti tag, vagy egy egész gyülekezet nem ismeri fel szolgálatát a mi időnkben és a mi helyzetünkben és olyan magatartást tanú- 1 sít, amely rontja az egész egyA Déli Egyházkerület Presbitériuma november 15-én, az egyház- kerület tanácstermében tartotta rendes évi ülését. Az ülést Szilágyi Béla egyházkerületi felügyelőhelyettes vezette.

Részletes jelentések hangzottak el az egyházkerületben és annak gyülekezeteiben folyó munkákról. Először dr. Káldy Zoltán, terjesztette elő püspöki jelentését. Szólt világunk nagy kérdéseiről, egyházunk nemzetközi és egyházközi kapcsolatairól, hazai egyházunk szolgálati területeinek új elosztásáról néhány gyülekezetnél, a Tolna—Baranyai Egyházmegye gondjairól, a szlovák és német szolgálati nyelv biztosításáról, a gyülekezetekben és.ezen belül a Deák téri gyülekezetben végzett püspöki szolgálatokról, egyházmegyei presbiteri konferenciákról, az építkezésekről és a gyülekezetekben rendszeressé vált vendégszolgálatokról.

Az alábbiakban néhány részletet közlünk a püspöki jelentésből:

ház szolgálatát, tépázza hitelét és megrabolja erkölcsi súlyát. Lehettek a múltban olyan idők, amikor egy lelkész, vagy egy presbiter a maga kárára tehette, amit tett, ma azonban mindenkinek tudnia kell, hogy a lekészek és a presbiterek életvitele a szó igazi értelmében egyházi közügy. Egy- egy személynek a magatartása, cselekvése mindenkit érint az egyházban. Ezért olyan hangsúlyos az igében, hogy „együtt” kell hordozni, éspedig felelősen az egyház minden ügyét és szolgálatát. Növekednie kell egyházunkban annak a lelkületnek, amely inspirál az egyházvezetöség gondjainak és terheinek együtthordo- zására. Ezt a megállapítást le kell bontanunk egyházmegyei és gyülekezeti szintre egyaránt.

Gyülekezeteink élete

Külföldi utakról és messze országokból érkezzünk most vissza hazai egyházunkba. Egyházkerületünk kebelében élő gyülekezetekről szeretnék szólni nagyon reálisan. Minden vonatkozásban látnunk kell a valóságot, mert csak akkor tudjuk a feladatokat is \átni és a szolgálat irányát megszabni.

Istentiszteleteink és bibliaóráink számában alig van változás. Sok istentiszteletet és sok bibliaórát tartottunk. Ezek kapcsán mindig két kérdést kell felvetnünk. Az egyik az, hogy lelkészeink tudják-e az «evangéliumot úgy hirdetni, hogy az a mi társadalmunkban élő evangélikus ember számára nemcsak valamiféle teológiai eszmecserét, hanem valóban kenyeret jelent. Olyan kenyeret, amely igazi táplálék tud lenni annak az evangélikus embernek a számára, aki a mi hazánkban, a mi társadalmunkban él és a legkülönbözőbb munkahelyen dolgozik. Tudják-e lelkészeink abba a kontextusban hirdetni az evangéliumot, amelyben benne élnek evangélikus híveink. Csak akkor remélhetjük az istentiszteletek, közelebbről az igehirdetések iránti érdeklődést, ha az emberek, a gyülekezeti tagok az igehirdetések hallgatása közben megtapasztalják, hogy amit ott hallanak, nemcsak a lelkűknek jó, de segítséget jelent neki családi és társadalmi életükben és erőforrás nekik ‘a munka végzése közben. Az a tapasztalatom, hogy ilyen összefüggésekben sok kívánnivalót hagynak hátra az igehirdeté„Vállald velem együtt...”

A Déli Egyházkerület Presbitériumának ülése