Evangélikus Élet, 1979 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1979-12-09 / 49. szám

Mindennapi kérdések

TiszíeSiaem Iseíl-e a lelkészemet?

így is kérdezhetnénk; tisztelendő-e még ma is a Tisztelendő Ür? Hiszen magyarországi evangélikus egyházunkban ez a lelkész leg<- gyakoribb megszólítási formája — mind a mai napig.

Bizonyára hitelesebb lenne, ha erre a kérdésre egyik presbiter testvérünk adná meg a választ. így viszont személyes vallomás, a cikk arról, hogy hogyan látjuk mi lelkészek — önmagunkat.

A CÍMBELI KELL SZÓCSKÁT FELTÉTLENÜL TÖRÖLNI KÍVÁNATOS, mert semmiféle tiszteletet sem lehet parancsszóra elvárni. Vagy méltó valaki a tiszteletre, vagy pedig nem tiszteli senki — bármi legyen is a foglalkozása.

Annak ellenére, hogy gyülekezeteinkben a lelkész a „tisztelendő” személyek közé tartozik a reformáció hajnalának felvifradta óta, mégis érvényesült olykor — kimondva vagy kimondatlanul — a „tegye azt, amit mi akarunk, mert mi fizetjük!” kétes értékű gyakorlata. Hány presbiteri gyűlés húzódott késő esti órákba, mert a többség nem akart egyetérteni a jobb belátásra jutott kisebbséggel. S talán csak azért, mert a lelkész vette a bátorságot, hogy a szélesebb látókörű kisebbség mellett tegye le a garast.

Máskor a lelkész azért került nehéz helyzetbe, mert egy-egy ún. „rangosabb” gyülekezet kitüntető bizalma a lelkészi állás betöltése alkalmával elkötelezte arra, hogy még meggyőződése ellenére is azt tegye, amit az egyházközség hangadó hívei elvárnak tőle.

Ilyen esetekben a feledés homálya fedi be azt a tényt, hogy a lelkész nem egyszerűen az egyházközség alkalmazottja, hanem a presbitérium egyik elnöke, a hívek felelős pásztora. Első az egyenlők között a teherhordozásban éppen úgy, mint a döntések következményeinek vállalásában, a felelősségben Isten és emberek előtt.

Mielőtt azonban a címben feltett kérdésre válaszolnánk, szeretném hangsúlyozottan megállapítani: ahhoz, hogy a lelkészt tisztelet övezze gyülekezetében — abban a városban vagy községben, ahol él — legelőször neki magának kell példás tisztelettel és türelmes szeretettel viseltetnie hívei és környezete iránt.

EZEK UTÁN KÉRDEZZÜK ÜJRA: TISZTELENDŰ-E A TISZTELENDŐ ÜR? Először is azt mondhatjuk el, hogy minden embert megillet személyiségének a méltósága. Ha nem is egészen értünk egyet Goethével, aki szerint az emberi személyiség az élet legnagyobb öröme és boldogsága, de annyi bizonyos, hogy Isten teremtésbeli gazdagságának sokszínűségéből következik: minden ember más, mindegyikünk' hordoz személyiségében valami sajátosat, egyszerit és megismételhetetlent. Ez emberségünk tartalma, egyéni értéke. Aki pedig magán hordozza a Teremtőtől kapott emberség ismérveit és emberségével gazdagítja kortársait, az tiszteletre méltó ember. Függetlenül foglalkozásától és iskolai végzettségétől.

De gondolnunk kell arra is, hogy a feltett kérdésre adott válaszunk keresztyén hitünkből következik. Minek tartjuk mi azt a szolgálatot, amelyet lelkészünk végez? Isten igéje a rend és az eligazodás szava, a bátorítás és a vigasztalás örömüzenete fiatalok és idősek, megroppantak és egészségesek között. Ezt a szolgálatot végzi a lelkészed, kedves Olvasó! S aztán a szentségeket viszi gyermekek és a bűneik^ feloldása után vágyódok közé. Pásztori szolgálatot végez családi otthonokban, hogy kevesebb legyen a válás, a kettészakadt család és magára maradt idős, kevesebb legyen a harag és több a megbocsátás. Az a megbízatás, amit a lelkész végez, az a tisztség, amellyel Ura és egyháza kitüntette — ezért önmagában is tiszteletre méltó. Annál is inkább, rhert sokszor értünk, a mi nevünkben, gyakran helyettünk is végzi. Tiszteletreméltó ez a lelkészi szolgálat, mert Isten szeretetét hirdeti és másokért végzett szolgálat. Ott lebeg a szemünk előtt az ősi francia család címere alatt olvasható felírás: mások szolgálatában égjek el! A címerben pedig egy szál égő gyertya látható.

VÉGÜL HADD HIVATKOZZUNK ARRA. HOGY A MÁSIK EMBER IRÁNTI TISZTELETÜNKBEN önmagunk emberségét is becsüljük. Amennyi tiszteletet tanúsítunk embertársaink iránt, annyit várhatunk tőlük viszonzásképpen..'Amennyit mi adunk, annyit kaphatunk legfeljebb vissza. Amennyire megbecsüljük és tisztességben részesítjük mások szolgálatát, annyira várhatjuk a sajátunk elismerését — emberi hibái ellenére is.

Érdemes Jézus szavára is gondolnunk: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjetek velük ... !”

Szebik Imre

Védő-féltő szeretettel

. . akit porig aláztak — porig kell azért lehajolni.”

Baranyai Ferenc

EZT A LEHAJLÖ SZOLGÁLATOT hozta közel szívünkhöz a budai egyházmegye első diakóniai napja. Esős, borongós, igazi novemberi vasárnap volt. De a pesthidegkúti gyülekezet és a budai szeretetotthon meleg szeretettel fogadta a gyülekezetekből érkezőket.

A templom előterében a szeretetotthonok életét bemutató fényképtablók fogadtak. Meghatódva néztük a gyermekek kézimunkáiból (gyöngyfűzéses kis térítők, nyakláncok, dísztárgyak, karácsonyfadíszek) rögtönzött kiállítást is: íjnennyi türelem, menynyi szeretet, leleményes ötlet,

Az ősz a terménybetakarítás, gyümölcsszedés ideje.. A földekről egymás után kerülnek be az egész évi gondos munka, Isten gazdag áldását bizonyító termények, mindennapi táplálékunk. Burgonya, kukorica, szőlő, alma káposzta, paprika, — vidékenként változó jellegzetességükkel. Ilyenkor gyülekezetünkben most már hagyományosan évről évre meghirdetjük a természetbeni gyűjtést szeretetotthonaink, a Teológus Otthon céljaira. Olyan gazdagon jött össze az előző években, nem kellett szégyenkezni. Volt mit adni és volt hova adni. Ez év- bep is elhangzott a hirdetés, kérés. Azonban, mintha az idén a csatornák összeszűkültek volna. Az elkészített ládák, zsákok egy része üresen állt imaházunk kistermében. Ez évben kevés a termény — hallottuk innen is onnan éveknél. De olyan kevés, hogy ne is. Valóban kevesebb az előző jutna?! Isten azonban nem változik, új csatornát nyitott.. .

Vasárnap az egyik tanyára istentiszteletre menve nagy paprikatáblákat láttam. A fagy már a bokrok tetejét kicsit megcsípkedte rozsdabarna színűre, de a bokrosabb; alsó rész piroslott, sárgálott, zöldéit. — Este mikor csendben végiggondoltam a napot, hálát adva, örvendezve, hogy én is szolgálhatok, az evangélium- hírével járhatunk, — megjelent előttem a paprika táblák szép tarka képe. Megértve az Űr biztató, serkentő szavát másnap utánanéztem a „dolognak”. A Kiskőrösi Állami Gazdaság tulajdona a nagy paprikás. A vezetőséget megkeresve elmondtam, milyen jó lenne, ha szedhetnénk paprikát. Vannak szeretetotthonaink, ahol öregek, betegek, nyomorék gyermekek vannak. Elkészítenénk számukra savanyúságnak. Fölajánlottam,

mennyi kudarc és akarás és mennyi öröm rejtőzhet e tárgyak mögött!

A DÉLELŐTTI ISTENTISZTELETEN Missura Tibor missziói előadó a haszonra törő, Istent szomorító magatartásból jóságra, irgalomra, megbocsátásra, Krisztus követésére hívott. Az istentiszteletet át- meg átszőtte a budavári Schüiz-kórus éneke, ami a liturgiát igazán közösségi élmény- nyé emelte.

A közös ebéd után Filipinyi Jánosáé vezető nővér és Jilling Maliid gyógypedagógus vezetésével jártuk végig az otthonban gondozott gyermekek és öregek szobáit. Nagy volt az öröm a gyerekek között, amikor megkapták azt a „két-emeletes” mesealakokkal díhogy felesbe szednénk, mert hiszen nekik is sok munkájuk és anyagi ráfordításuk van benne, örömmel fogadták,

Gyülekezetünk kis serege örömmel indult és jó félnapi szorgalmas munka eredményeként gondnokunk Barkasszal 32 zsák paprikát hozhatott be este ... Nem a telhetetlenség mozgatott bennünket, de a jó alkalom, a szükség, a lelkesdés. Űjabb napot szerveztünk az erdőtelki (Kiskőrös egyik nagy tanyai gyülekezete) asszony testvérekkel. Velük . is hasonló mennyiséghez jutottunk. Most már az elkészítés következett. A buzgalom nem fogyott. Átalakultunk feldolgozó „üzemmé”. A központ az irpaházunk udvara és ilyen célokat szolgáló terme lett. Voltak „melléküzemek” ahol a testvérek házakhoz összejőve dolgozták föl a nagy szerzeményt. Hozták az üvegeket, a savanyúsághoz szükséges kellékeket, — szeretetből. Mert, ám a szeretet nagy hajtóerő, ha diktálhat, csodák lehetnek. Lelkészünk a’ helyi konzervgyárba ment üvegek ügyében. Örömmel jött vissza, ott is a szeretet munkálkodott. Ilyen célra ingyen adtak hibátlan 5 literes üvegeket. Most már sorakoznak a szépen elkészített ledarált pirospaprikás és savanyúsággal megtöltött üvegek.

Hát így történi! — De még nincsen vége. Most azért imádkozunk és munkálkodunk, hogy célhoz is érjenek szeretetotthonaink és a Teológus Otthon konyháiba, hogy enyhítsék a fenntartás gondját. Ha erre gondolunk, — talán nem is egészen „savanyúság”, hanem édesség is van a küldeményben. De, hiszen savanyúságra is szükség van, különösen az ilyenre — úgy gondolom —, mert a szeretet .'mindig „édes”, ha szolgálattá növekszik. Csapó Margit

szített tortát, amit egyik budavári testvérünk hozott kedves meglepetésül.

A DÉLUTÁNI EGYÜTTLÉTEN

is megtelt a templom. Dr. Gryna- eus Tamás és dr. Szabó Erzsébet orvos-házaspár beszélt a családban élő öregekről. Ahogyan egymás mellett állva, együtt szőtték mondanivalójukat, ahogyan a biztos szakismeret, meleg szeretet és átélt hit szálai egybefonódtak, bennünk elhatározások, döntések születtek, kihűlt érzések lobbantak fel: nagyon szeressük az öregeket!

Madocsai Miklós a diakóniai szolgálat néhány jellegzetességére mutatott rá. A diakónia olyan szolgálat, amelyben a szolgálattevő személyében érdekelt, elkötelezett. Vagyis nem rabszolga szolgálatáról van szó, aki kényszerből és érdekből szolgál, nincs benne a szíve, de nem is várja ezt tőle senki. A diakóniai szolgálatnál viszont a szolgálatot elfogadó is érintett. A szíve rezonál a szolgálatra. így a diakóniában egy különös benső közösség alakul ki, olyan én—te viszony, ami páratlan a maga nemében.

Az előadáshoz kapcsolódóan Hepke Zsuzsanna teológiai hallgató költők vallomását szólaltatta meg. Magunk előtt látva idős testvérek ar,cát és meggondolva a maguk gyorsan tovatűnő éveit, jól értettük a verssorokat:

Külső ember vénülése,

Belső ember épülése,

Isten elé készülése,

Boldog hazaérkezése:

Ez az öregség.

(Szabó József)

MUNCZ. FRIGYES, AZ INTÉZET IGAZGATÓJA a „kísérő- szolgálat” -ról beszélt. A ránkbí- zottakat szeretettel kísérjük életüknek utolsó, nehéz útszakaszán, de azzal az elkötelezettséggel és reménységgel, hogy „eljön ' majd az az Ország, ahol senki sem lesz öreg.”

A befejező áhítaton Ruttkay Elemér pesthidegkúti lelkész Dávidról szólt, akinek zsoltáros szolgálata felüdülést hozott Saulnak s aki imádságos vallomásaival bennünket is megtérésre hív, hogy Krisztust követve másokért éljünk.

A 2. KORINTUSI LEVÉLBEN A DIAKÓNIAI SZOLGÁLATRÓL szóló hosszú szakaszt Pál apostol így zárja le: Hála legyen az Istennek kimondhatalan ajándékáért! — A mai vasárnapon, amikor egyházunk az intézetekben gondozott beteg gyermekekre és öregekre tekint, ezzel az áldozatra elkötelező hálaadással gondolok én is vissza erre a napra:

M. M.

SiZ r$!SStgMSiiۧ ?

KÉTEZER OLDALAS VERSGYŰJTEMÉNY öleli fel -a XVI. század gyönyörűséges lírai értékeit Varjas Bélának olyan válogatásában, ami e*ddig a legsikerültebbnek mondható. Hadd emlékeztessem az olvasót, hogy ez a reformáció százada, amelyben az anyaszentegyház megújult ágának, a protestantizmus prédikátorai jártak az élen a szép magyar nyelv és irodalom megteremtésében. 88 költő' 252 versét és egynéhány drámáját mutatja be a Szépirodalmi Könyvkiadó.

Énekeltek azelőtt is a költők, „regől- tek” a honfoglaló ■magyarok, majd a középkori egyház csakhamar gondoskodott arról, hogy- semmiféle pogányság ne essék a népénekekben. Sok lantpengető igricnek lecsapták a jobb kezét, ha túlmerészkedett a vallás témáin, és szerelemről énekelt, vagy világi, politikai krónikát verselt meg. Néhány sovány oldalon elfér a magyarul írt korábbi líra, többségük utánzása a latinul írt vallásos műveknek. Ügy tartották a szép- lelkek, hogy ez a fura ázsiai nyelv amúgy sem alkalmas költői alkotásokra. Esetleg az itáliai latin-reneszánsz lírai elemekből megszerkeszthető egy-egy vers is, de ennek a „halász-vadász” népnek nincs irodalmi értékű érdeklődési területe. Mátyás király udvarában ugyan pezsgett az irodalmi élet, de inkább európai műveltségű költők tudtak összehozni valamit.

Ott ülünk ma az ország színpada előtt, a képernyőnél és Bq.nffy György válogatott műsorát hallgatjuk részletekben, a kezdettől máig. Meghatottan az első félezer év néhány megmaradt remeikét,

majd ámulva-bámulva a XVI. század gazdag népi, költői kincseit. Csodálatos ez a felszabadulás, amely több mint félezer év után Európában öntudattal jelentkezik, méhében hordva évezredes, \ gazdag, rovás-írásos lírai örökségét. Azt hitték róla, hogy nincs is, amikor a klasszikus kereteket áttörve, mosolyogva megpengeti az ősi kultúra szeráf- hangjait. Végre nagykorú lett a „parlagi” magyar nyelv. Bátran elmondja a maga nyelvén azt. amit érez és gondol.

A mohácsi vész szerencsétlen századában, gazdag lelkű prédikátorok és neveltjeik vigasztalták a szegény magyar népet. Se pénzük, se hatalmuk nem volt, csak éppen felfedezték a lelki forradalom egyik hatalmas fegyverét, a magyar nép anyanyelvének szépséges eledelét. A latin zsolozsmák és a török müezzinek idegen, liturgikus énekei mellett egyre hangosabban jelentkezik a „barbár” magyar ének, amely bizonyítja, hogy nagy a „magyarok szimfóniája”. Elhallgattatták ugyan korábban a klasszikúsok arisztokrata fórumán, de most a nemzet ínségében ez lett az igazi éltető erő, a gazdag anyatej.

A MAGYAR KÖLTÖK ismét megtalálták a hangjukat. Nem kellett Rómához. Bécshez igazodniuk, magukra maradtak, felszabadultak a nyugati ízlés gyámsága alól.

Sziámi már „magyarul” hegedül a tolnai lutheránus templom előtt, szabad

Balassi Bálint és a XVI. század költői

zsoltár-átköltését máig is énekeljük: „Mely igen jó az Úristent dicsérni...” Szegedi Kis István, Batizi András a Jövel Szentlélek Úristen éneket nemesíti magyarra. Bornemisza püspök az árva magyar sorsból kiált ki az Ótestámen- tom igéin át: Hallgass meg minket Úristen...! — Semmit ne bánkódjál Krisztus szént serege! — így vigasztalja Szkhárosi Horváth András a meggyötört magyar népet. Majd Huszár Gál, Rimái János, Szenczi Molnár csodálatosan szép könyörgéseit, szabad zsoltár fordításait említhetnénk meg cím szerint, amiket ma is énekelünk, de hosszúra nyúlna ez az írás akkor.

A bibliás magyar költők nagy érdeme, hogy szívesen nyúlnak az ótestámenio- mi témákhoz., valósággal újra felfedezik azt a népnek. A szentek naív élet- történeteivel traktált nép most megismerkedik az Ótestámentom vérbő világával, aminek története közel van a honfoglaló magyar néphez, felvirágzásban és elnyomatásban. A mennydörgő és vigaszt mondó prófétákat édes testvéreiknek érzik.

E KORBAN a magyar reneszánsz írók legkiválóbbika, a magyar nyelv első nagy lírikusa: BALASSI BÁLINT.

Mondhatnánk, hogy őt követik költőink századokon át. Nyolc nyelven olvasott és beszélt. >

Bornemisza Péter evangélikus szuperintendens volt a nevelője. A Balassi

család a reformáció híve. Egyházunk felől jött hát Balassi az egész magyar néphez. Ifjú korában már a vallásos líra mester-remekeit írja. Ismert dallamokhoz alakítja ezeket, szívhez szólóan könyörög Krisztus kegyelméért. E verses kötetek felét az ő írásaiból válogatták össze. 40 éves koráig, haláláig, termékenyen írja istenes énekeit, szerelmi dalait, drámáit. Eközben fordít is. Kettőt is énekelünk mindmáig műveiből: „— Ó

én kegyelmes Istenem... — „Áldj meg minket Üristen...” kezdettel.

Üldözte őt is a bécsi udvar, vagyonából kiforgatták, bujdosott, harcolt a végvári vitézek között. Választhatott a börtön, meghurcoltatás, vagy- a katoli- zálás között —, aláírta hát az áttérő papírt, de ügyet sem vetett rá. -Szívében, verseiben élete végéig a reformáció lelki gyermeke maradt.

Űjat hozott a versformákban. „Balassi- strófáknak” hívja a verstan ma is a mértékeit. Évszázados lemaradásokat hozott be évtizedek alatt, felébresztette álmából az alvó csipkerózsikát, irodalmi rangon mutatta be az ősi magyar népnyelv költői szépségét.

Szerelmi líráját, Júlia verseit, a magyar költészet Parnasszusán emlegetik. Végvári énekeit a harci virtus, a honvédő szeretet himnuszaként tanítják:

— Vitézek, mi lehet, e széles föld felett,

Szebb dolog a végeknél... ?

Most következnék a hosszabb elemzés. Ehelyett ajánlok valamit. Olvassunk sokat ebből a kötetből.

H. Németh István