Evangélikus Élet, 1978 (43. évfolyam, 1-53. szám)

1978-02-19 / 8. szám

Az emberi kapcsolatok szépsége es haszna Manapság gyakran találkozha­tunk ezzel a szóval: „elidegene­dés.” Ezzel a kifejezéssel jelöljük meg az embernek azt a magatar­tását, amely mögött másik ember­től, vagy a természettől, techni­kától való félelem húzódik meg. Vannak, akik azt állítják, hogy a gépek előretörése és nélkülözhe­tetlenné válása az emberiség éle­tét válságba sodorja s azt gondol­ják, hogy az előbb, vagy utóbb bekövetkező atomhaláltól semmi nem mentheti meg az emberisé­get. Ezért elzárkóznak másoktól — sokszor a kultúrált életformától is - és igyekeznek emberi kapcso­latoktól és hatásoktól mentes életkörülményeket teremteni ön­maguk számára. Mi ezt a szélsőséges szemléletet nem fogadhatjuk el. Valljuk, hogy igaz emberi életünk éléséhez, ki- teljesedéséhez hozzátartozik a má­sik emberrel való kapcsolatunk és közösségünk. A bibliai teremtés- történettel valljuk, hogy Isten az embert közösségi lénynek terem­tette, amikor Ádám mellé „hozzá­illő segítőtársat” alkotott Éva személyében. Ez a felismerés rej­lik a görög filozófus, Arisztotelész szavai mögött is: „Az ember ter­mészettől fogva társas lény”. MILYENEK AZOK A KAP­CSOLATOK, KÖZÖSSÉGEK, AMELYEKBEN ÉLÜNK?-Hogyan veszünk részt a másokkal való kö­zösségi életben? Mi keresztyének valljuk, hogy mindenekelőtt a berniünkét meg­teremtő Istennel kell közösségben élnünk: Erre kötelez bennünket Isten képmására teremtett vol­tunk. Ez a kapcsolatunk, közössé­günk Istennel azonban nem jelent valami elméleti, vagy elvont be­felé fordulást és szemlélődést. Is­ten bennünket ebbe a világba te­remtett és állított, hogy az ő pa­rancsa és akarata szerint helyt álljunk azokban a közösségekben, amelyek hitünk szerint az ö te­remtési rendjéhez tartoznak. ILYEN TERMÉSZETES KÖ­ZÖSSÉGEK általában embertár­sainkkal való kapcsolatainkban jönnek létre: családunkban, mint emberi közösségi életünk egyik legfotosabb alapsejtjében, továbbá hivatásunkban, tehát azokkal való kapcsolatainkban, akikkel együtt dolgozunk. Szélesebb területen kapcsolatunk van azzal a társa­dalommal is, amelyben élünk s amelynek mi is tagjai vagyunk. A családban és a munkahelyünkön való mindennapi helyes kapcso­A tomegkommumkacios eszkö­zök útján naponta érkeznek in­formációk hozzánk is. Ezek kö­zött azonban vannak olyanok, amelyeket a legképzettebb hírma­gyarázók is nehezen tudnak ért­hetővé tenni. Ilyen hírek azok is, amelyek Észak-lrországból érkez­nek, és a sok esetben helyetelenül „modern vallásháború”-nak minő­sített szembenállás jelenségeiként robbanó bombákról, véres terror­akciókról, fegyveres utcai össze­csapásokról szólnak. Bennünket, lelkészeket gyakran kérdeznek meg híveink, miképpen véleke­dünk erről a korunkban már kü­lönösképpen elszomorító jelenség­ről. Az Evangélikus Életben is ol­vashattunk már Részletes, elemző cikket az észa'k-irországi esemé­nyek valódi hátteréről. Most a televízió munkája nyo­mán egy másik brit országból, Skóciából érkezett meglepő és szo­morú híradás az ott folyó „vallá­si ellentétekről”. A címben emlí­tett angol tévéfilm dokumentu­mok felhasználásával készült al­kotás, amelyben ugyan bombák nem robbannak, életek nem es­nek áldozatul, a néző mégis döb­benten nézi az emberek legmé­lyebb tudatrétegében felhalmozó­dott gyűlöletnek vallási megin- doklású feltörését. A főszereplő ti­zenhét éves fiatalember, és érzel­mileg-erkölcsileg széteső család­jának szemével látjuk a protes­tánsok zenés felvonulásának tör­ténetét feszült előzményeivel, tomboló indulataival és keserű kö­vetkezményeivel együtt. Az indu­latok elszabadulásában kétes er­kölcsű, felelőtlen emberek, a szó­lataink mindig közösséget terem­tő tényezők. De ezen túlmenően felelősek va­gyunk azért is, hogy minden erőnkkel támogassuk azokat a tö­rekvéseket és erőfeszítéseket, amelyek a népek és nemzetek jó kapcsolatainak kialakítására és megtartására irányulnak. Harcol­nunk kell minden olyan kísérlet ellen, amely az emberi kapcsola­tok szétzúzására, rombolására tö­rekszik. Küzdenünk kell a faji, nyelvi, gazdasági, társadalmi, val­lási és kulturális megkülönbözte­tés, az emberi jogok semmibevé­tele, emberi anyagi és szellemi javainak, erőinek kizsákmányolá­sa ellen. Ugyanakkor örömmel és készséggel támogatjuk a világi és egyházi szervezeteknek — köztük kiemelten is a Keresztyén Béke- konferencia — azon igyekezetét, amely a leszerelés és az emberi­ség békés egymás melletti, sőt egymásért való életének ügyét szolgálja. E tekintetben jó re­ménységgel tekintünk a Helsinki­ben megindult és Belgrádban most folyó tanácskozásokra. ISTENNEL ÉS EMBERTÁR­SAINKKAL VALÓ KÖZÖSSÉ­GÜNK sajátos területe az egyház és a gyülekezet, mint a „hívők közössége”. Ezt a kapcsolatot és közösséget mind az istentiszteleti liturgiában (közös éneklés, közös imádság), mind a kegyelem esz­közeivel (ige, szentségek) való éléskor ismételten megtapasztal­hatjuk. Istennel való kapcsolatun­kat, amelyet a bűn megrontott, maga Isten állította helyre Jézus Krisztusnak e világba küldésével, aki betegeket gyógyító, bűnöket megbocsátó, szolgáló és segítő sze- retetével nekünk is példát adott arra, hogyan kell Istennel és em­berekkel való kapcsolatainkat he­lyesen érteni és fenntartani. MINDEN IGAZI EMBERI KAPCSOLATNAK, közösségnek alapja a szeretet. Az a szeretet, amellyel Krisztus szolgálta a rá­szorultakat és az a segítő szeretet, amellyel tartozunk felebarátaink­nak. Ha valóban a „Krisztus sze- retete szorongat minket”, akkor nem fogunk önző, vagy közönyös életet élni, hanem másokért és mások javán fáradozni. Akkor va­lóban „széppé” és „hasznossá” válhatnak emberi kapcsolataink, ahogyan azt a Szentírásban olvas­hatjuk: „Ó mily szép és mily gyö­nyörűséges, ha a testvérek egyet­értésben élnek . .. csak oda küld áldást az Ür és életet mindenkor”. (133. zsoltár). Mekis Adám lási lehetőséggel rosszul élő pa­pok, és a mindent befolyásoló, bő­ven folyó whisky és sör játsszák a főszerepet. A felkorbácsolt fe­szültség kirobbanása törvénysze­rű, öklök sújtanak le ártatlanok­ra, életet fenyegető kések és rend­őrfegyverek elől kell menekülnie annak a fiúnak, aki a film végé­re már végre gondolkodni kezd, és kimondja a keserű igazságot: miért űzzük, gyötörjük egymást, hiszen egy néphez tartozunk, egy országban élünk, egy célunk van: boldogulni és nyugodtan élni?! Ezzel a kérdéssel fejeződik be —a megrázó skóciai híradás, pro­testáns és római katolikus egyházi szervezetekhez tartozó emberek harcáról. A film 1975-ben első dí­jat nyert a Prix Italián, valószí­nűleg nem művészi erényeiért, (hanem időszerűségéért és bátorsá­gáért, Mindig és mindenütt szomorú az, ha ostobaság, bigottság, alan­tas indulatok kavargása veszé­lyezteti és terheli az emberi éle­teket. Ha azonban ez a Krisztus „követőinek” öltözetében és val­lási jelszavak hangoztatása köze­pette a keresztyén hit és erkölcsi- ség félreértésével történik, szá­munkra, Isten akaratát megértő keresztyének számára különösen is szomorú. Jó, hogy megérthet­tük, hogy a mi Urunk egészen más utat járt és mutatott azok számára, akik őt akarják életük­kel követni. Az egymás megbe­csülésének, a jó ügyek mellé ál­lásnak és a szolgáló szeretet na- pontkénti felelős megélésének út­Szirmai Zoltán Falvakon, tanyákon Hagyomány és gyülekezet Sokáig törtem a fejem, mi le­gyen a mostani írás címe? „Ha­gyományos gyülekezet” vagy „Hagyomány és gyülekezet” ? Végülis az utóbbi mellett dön­töttem. Azért is, mert ma már nincs is tisztán hagyományos gyülekezet, meg azért is, mert úgyse tudnám összegyűjteni az összes gyülekezeti hagyományt. Pedig azt hiszem — mindazok fenntartásával, amit később írni fogok — nem ártana összegyűj­teni a gyülekezeti tradíciókat, még mielőtt teljesen feledésbe, merülnek. De legfőképpen a mostani cím­mel azt akartam érzékeltetni, ami e gondolatkör alapvető problémája: hagyomány és gyü­lekezet két különböző dolog. Több szempontból is zavar tá­madhat, ha a kettőt egynek vél­jük. KÜLÖNBÖZŐ TRADÍCIÓK ÖSSZEGYŰJTÉSE, LEÍRÁSA HELYETT, azért, hogy a felve­tett kérdést élesen és alapjáig lássuk, csupán egyetlen példát hozok a fenntiek illusztrálására. Gyülekezetünkben még ma is minden reggel tartunk istentisz­teletet. Ez az alkalom két egy­másután elénekelt (sokszor a szlovák nyelvű Tranosciusból va­ló) énekkel kezdődik, majd a soros lelkész 10 perces igehirde­tést tart. imádkozik, végül pe­dig egyetlen énekverset énekel a gyülekezet. Megvallom őszintén, hogy vegyes érzelmekkel tekin­tek e reggeli istentiszteletekre. Nem azért, mert minden reggel koránkelésre kényszerít, nem is azért, amit valaki így mondott: „nem tudnék mindennap prédi­kálni”. Szívesen, örömmel vé­gezzük ezt a minket is erősítő szolgálatot. „Vegyes érzelmeim” nem is csak azért vannak, mert a létszám erősen változó. Ha az ember idáig eljut, ak­kor önkéntelenül is felvetődik a kérdés: csináljuk-e, meddig csi­náljuk tovább? Vagy megkísért­het a gondolat: „Hullunk, ve­szünk”. Ahogyan olvastam a na­pokban egy idős lelkésztől: „Te­metem a gyülekezetei, a holta­kat is, az élőket is.” Valljuk be, hogy a mostani idősebb, egyhá­ziad nemzedéket sokszor elkap egy ilyen „utolsó mohikános” hangulat. Pedig miről van szó? Egysze­rűen arról, hogy a Krisztusba vetett hiten túl világosan és jó­zanul fel kell mérni: mi a ha­gyomány és mi a mai gyülekeze­ti élet? Itt érkeztünk a címben felvetett problémához közel. TÉRJÜNK VISSZA A PÉL­DÁHOZ. Senki ne vélje, hogy az istentiszteletet, akár a reggeli alkalmainkat egyszerűen tradí­ciónak, bátran elhagyható ha­gyománynak ítélem. Pedig ezek az alkalmak valahol a mélyben, mégiscsak a hagyomány hordo­zói. Ismereteim szerint ezeket régen így nevezték: „modlitba”, ez a szlovák szó könyörgést je­lent. Pontosan erről volt szó. Ezért a feltűnően sok ének, ere­detileg a lelkész nem is prédi­kált, majdnem így írtam „csak” imádkozott, vagy felolvasott egy imádságot. S mégvalami hozzá­tartozott ehhez a könyörgéshez: a halottak kihirdetése, a betege­kért való névszerinti imádság. Márpedig ilyen nagy gyülekezet­ben ez sűrűn előfordult, ma is átlagban évente 100 temetésünk van. Vagyis a reggeli könyörgés az információ alkalma volt, így is mondhatnám: mi újság a gyü­lekezetben, a faluban? Ehhez még hozzátartozik, hogy régi öregjeink ezekben a könyörgé­sekben, vagy legalábbis a temp­lomban találkoztak, szinte kizá­rólag itt és így vettek részt a fa­lu, a társadalom életében. Ha aztán eljött a temetés napja, kü­lönösen sokan voltak, mert nem­csak a család jött össze, hanem „illett” eljönni az ismerősöknek is. Napjainkig is a temetés nap­ján az egész család, másnap reggel a, szűkebb család és kö­vetkező vasárnap a legszűkebb kör részt vesz az istentisztele­teken. Tisztában vagyok azzal, hogy sok más hagyomány is- van még. Valljuk be őszintén, hogy bár ismerjük az önkéntes egyház­fenntartói járulék jelentőségét, mégis sokszor rászalad nekünk, falusiaknak a nyelvünk az „egy­házi adó” régi szavára. Sokan vannak még ma is köztünk, aki­ket a nagy ünnepkor a régi tra­díció visz el a templomban, s ilyenkor lelkesen bizonygatjuk, hogy mi „nem hagyjuk el az egyházat”. Beszélhetnénk az egyre ritkuló, szép „virrasztás” szokásáról, amikor összejönnie a gyülekezeti testvérek és ének­kel „vírrasztanak” a halottas házban még ma is. Tudok olyan gyülekezetről, ahol megvan a „kolleda”, vagyis a lelkész és gondnok év elején végigjárják a gyülekezetét a fenntartói járu­lék kérdésével kapcsolatban. Van gyülekezetünk, ahol karácsony­este a fiatalok még ma is ének­kel járják végig a házakat. Foly­tathatnánk a sort, talán egyszer érdemes is lenne. HAGYOMÁNY ÉS GYÜLE­KEZET? Ezek a sorok nem a hagyományok ellen születtek. Csak világosan kell látni a kér­désben s nem kétségbeesni, ami­kor egy-egy haagyomány meg­szűnőben van, ez korántsem az egyházi élet végét jelenti! Mégegyszer visszatérek pél­dámra. A reggeli istentisztelete­ket sem szándékszunk elhagyni gyülekezetünkben. De igyekszünk megtölteni a számunkra egyetlen lehetséges tartalommal: az ige­hirdetéssel. Bizonyára mai test­véreink tudatában is átalakult ez az alkalom a könyörgésből istentiszteletté. Miközben ezt az írást formálgattam magamban, figyeltem a reggeli istentisztelet résztvevőit. Látom a szemekből, érzem a magatartásból, hogy ők már nem azért jönnek, hogy „mi újság”, hanem az igére kíván­csiak. A reggeli istentisztelet a gyülekezet egy rétegének elen­gedhetetlen részévé, naponkénti erővé, áldássá lett. ILYEN SOKRÉTŰ, NÉHA BO­NYOLULT, nem mindig egysze­rűen áttekinthető a hagyomány és gyülekezet kapcsolata. Néhol egyszerűen az átalakuló élettel lefoszlik, elmarad (mint a népvi­selet!), máskor talán a gyüleke­zeti élet akadálya is lehet. Oly­kor pedig Isten a hagyományt is felhasználja az új előkészíté­sében. Nekünk pedig nem sirat­ni kell a hagyományt, s vele a gyülekezet életét, hanem világo­san látni a különbséget hagyo­mány és gyülekezet között. Vé­gül ezt a folyamatot sem siet­tetni, sem fékezni nem szabad, hanem azért kell imádkoznunk és mindent meg is tennünk, hogy a hagyományokból mindin­kább és mindenütt szülessen meg az új. hitben élő és szeretetben szolgáló gyülekezet. Keveházi László Folyóirat „Beszélgetés Gyergyai Alberttel” A Jelenkor közölte Szávai Nándor interjúját (1977. 10. szám) a most, január 20-án, 85. életévét betöltött irodalomtudós, tanár, író, műfordítóval. (Megjelent a Látóhatár 1977 decemberi számában is.) Gyergyai Albert a francia irodalom nagy ismertetője és megszeret- tetője hazánkban, akinek köszönhetjük többek között Proust Az el­tűnt idő nyomában magyarul megjelent két kötete fordítását. Anyám meg a falum címen pár éve írta megragadó visszatekintését „egy em­berélet vége tájáról egy emberélet kezdeteire”. Gazdag életművét nem foghatjuk át pár sorban, de a vele folytatott beszélgetésből né­hány részletet közlünk, rövid hozzáfűzéseirakikel kísérve egy szép emberi élet megszívlelendő vallomásait. heteden — nélkülük rég elpusz­,,Átéltem, mint kortársaim, két háborút és több forradalmat... Utaztam, láttam múzeumokat és katedrálisokat, hegyeket és óceá­nokat, s közben barátokat is sze­reztem. Voltam fogoly, mind itt, mind a franciáknál, előadtam külföldön, ebédeltem nagyköve­tekkel, és féltettem nemegyszer földönfutóként meztelen életemet. Ami rosszban volt részem, egy­kettőre elfeledtem (egy kollégám még szememre is hányta: ,Nem tudsz gyűlölni’), viszont sose fe­lejtem el azt a kékszemű, szőke kislányt, aki mikor tankcsapdát ástunk Szentlőrinc és Szentimre között, frissen sütött, nagy kenye­ret hQzott, s nem lévén semmink, semmit sem adhattunk neki, ami­re csak azt mondta: ,Minek? Em­berek vagyunk!’ Ma is ég bennem ez a pár szó. A kislányt azóta többször kerestem, de eltűnt. Ta­lán angyal volt? Életem minden állomásán talál­koztam őrangyalokkal. Gyönge voltam, együgyű, hiszékeny és te­tultam volna. Fel is sorolhatnám mind, de hátha meg akarják őriz­ni az inkognitójukat. Van köztük tanítvány, kolléga, idősebb, if­jabb, barát, barátnő. Ha még élek, azt nékik köszönhetem. Ha ma írok, ha tegnap taníthattam, mindenkor ők álltak mellettem. Ma is, hosszú és haszontalan öreg­ségemben, újonnan ismert diákok önkéntes brigádja vigyáz rám.” Életünket a hála szemével néz­ni, de nagy dolog. Angyalok a földön ma valóban így járnak, ahogyan ö tapasztalta, a mi hi­tünk szerint is. Mik voltak legnagyobb élmé­nyei? — hangzott a kérdés. „Mint Proust-olvasó azt is mondhatnád: mik voltak választott pillana­taim? Voltak, hogyne lettek vol­na, egy-egy zenemű hallgatása, Schumanné vagy Bartóké vagy Liszté, Ady szavalata Kaposvá­ron, Babitsé az Akadémián, Gide vagy Du Bos megismerése, a chartres-i katedrális feltűnése a levendula- és búzamezők között, vagy a Mont Blanc este, az Al- penglüh fényében, vagy Spinoza olvasása egy óceáni szigeten — nem szabad panaszkodnom, töb­bet kaptam, mint amennyit meg­érdemeltem, sokkal több jót, mint rosszat, és talán azért élek még, hogy az utolsó pillanatban egy kevéske jót tehessek.” Nagy ajándéka Istennek a tá­jak és a művészetek élvezni tu­dása. S még nagyobb, ha ezzel párosulva valaki utolsó pillana­táig jót akar tenni másoknak. „Mihelyt egy jó könyvet fölfe­dezek, boldog vágyóit, ha mással is közölhetem ... Én magam And­ré Gide-nek a pártján vagyok, aki azt mondja: ,Áz ember szenved, ha egyedül csodál’. Én is szenve­dek, ha nincs, akivel közölhetem, akit megtaníthatok, akit rávezet­hetek ennek a könyvnek a szép­ségére.” Kapni és adni szellemi, lelki téren is az öröm megsokszorozó­dása. f Művei közül melyik alkotását szereti? Erre így válaszolt Gyer­gyai Albert: „Szeretem a tanul­mányaimat, főképpen a líraiakat, amelyekben nemcsak tárgyamról szólok, hanem, talán főképpen, a tárgynak a rám hatott érzelmi és gondolati eredményeiről is ... ” Ez a személyesség forrAolthat­ja át egyedül a mi írásainkat, de az igehirdetéseinket is. Veöreös Imre Tévé-film „Olyan, mint a többi szombat99

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents