Evangélikus Élet, 1978 (43. évfolyam, 1-53. szám)
1978-02-19 / 8. szám
Lelki kérdésekről beszélgetünk Isten gyermeke vagyok-e? Itt ülünk néhánya-n az asztal körül. Minden bizonnyal nagyobb az a kör, amely beszélgetésünket érdeklődéssel kíséri, mint azoknak a száma, akik egy asztal körül elférnek. Olyan kérdésekről beszélgetünk, amelyek azonban az evangélikus keresztyén emberekben vetődnek vagy vetődhetnek fel, akik törekszenek arra, hogy komoly lelki életet éljenek, és akik vágyódnak arra, hogy „eljussanak ... a felnőtt korra, arra a nagykorúságra, amelyben elérjük Krisztus teljességét” (Ef 4, 13). Javaslom, hogy mindjárt vágjunk a problémák „közepébe”. — Ez a biztatás megbátorít ennek a kérdésnek az „asztalra tételére”: honnan tudhatom, hogy „Isten gyermeke” vagyok? Ha csak módomban van, részt veszek az istentiszteleteken, elég rendszeresen veszek úrvacsorát, szívesen olvasom a Szentírást is — noha nem a bibliaolvasó útmutató (Losung) szerint, igyekszem élni is, amit az igehirdetésekben hallok, mégis néha kétség fog el, hogy igazán Isten gyermeke vagyok-e? — Ugyanezt megteszem én is, de mindig megkérdőjelezem „is- tenfiúságomat”, ha azt tapasztalom, hogy szóban és magatartásban szeretetlen vagyok. Lehetek egyszerre „Isten gyermeke”, ugyanakkor ilyen csetlő-botló a gyakorlati életben? — Harmadikként hadd nehezítsem tovább a problémát. Én is próbálom az Isten gyermekeinek útját járni. Sokszor volt azonban kétségem a magam istenfiú- sága miatt. Egyszer egy lelkész így nyugtatott: „Meg vagy keresztelve, tehát Isten gyermeke vagy!" Helyes volt ez a válasz, vagy pedig csak olcsó megnyugtatás volt? Ügy látom, elég sokoldalúan közelítettük meg a kérdést. Próbálok rá válaszokat adni. De lehetősége van mindenkinek „menet közben” is közbeszólni. Természetesen a válaszadásban nem támaszkodhatom saját bölcsességemre, sem „érzéseim”-re, sem „benyomásaim”-ra, sem „ta- pasztalataim”-ra, hanem Isten igéjét kell faggatnom, közelebbről Istennek az Újszövetségben rejlő igéjét. Itt sem az egészet, mert abból legfeljebb egy bibliatanulmány születne. Közismert, hogy az istenfiúság kérdésével legtöbbet János evangéliumában és János leveleiben találkozunk. Ezeknek az alapján kell a kérdést többfelöl megvizsgálni, mert a „sima”, direkt feleletek csak tovább bonyolítanák a kérdést. János evangéliumában — a híres prológusban — olvassuk: „Akik pedig befogadták, azoknak megadta azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem vérből, nem test akaratából, sem férfi akaratából, hanem Istentől születtek” (Jn 1, 12—13). Ha jól „kihallgatjuk” ezt a bibliai verset, majdnem minden feltett kérdésre kaphatunk feleletet az istenfiúságra vonatkozólag, hiszen szól „Isten gyermekei”-nak származásáról, életformájáról és ismertetőjeleiről. — Elnézést kérek a közbeszólásért, de nekem csak Károli Bibliám van, és abban itt azt olvasom, hogy „hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek”. Hogy van az, hogy az új fordításban a „hatalom” helyett „kiváltság”-ot fordítottak? Isten gyermekei tehát hatalmat vagy kiváltságot kaptak? Hasznos volt ez a kérdés, mert így elmondhatom, hogy az a görög szó (ekszúzia), aminek a magyar megfelelőjéről beszélünk most, nagyon gazdag tartalmú, tehát sokféleképpen lehet lefordítani. Ezeket jelenti: szabadság, jogosultság, képesség, hatalom, erő, méltóság, kiváltság. Tehát mind a két fordítás jó. Mindegyik azt fejezi ki, hogy Isten gyermekeinek „adatott” valami, nevezetesen szabadság, hatalom, kiváltság. Milizen kiváltság? Az, hogy Isten gyermekei lehetnek! Tehát nem úgy lesz valaki az Isten gyermekévé, hogy azt „elhatározza”, sem úgy, hogy „nekigyürkőzik”, és kiharcolja maga számára azt a státust (állást), hanem ezt a méltóságot és kiváltságot, ezt a jogosultságot és szabadságot az istenfiúságra, úgy kapja, ingyen, ajándékban. De még ennél is többet mond az a kijelentés, hogy ezek a gyermekek „Istentől születtek”. Tehát „nem vérből, nem test akaratából, sem férfi akaratából”. Az Isten gyermekei tehát nem a „természetes rend” szerint születnek. Nem egy férfi és nő szerelmének gyümölcsei. Isten ugyanis az embert képessé tette arra, hogy a tőle nyert életet nemzedékről nemzedékre tovább plántálja, de szerelmükből csak természetes, gyarló, múlandó ember születhe- tik, aki szereti az Istentől való függetlenséget. Tehát nem a „vérből” jön az istenfiúság. Az édesanyák és édesapák gyermekei még nem „Isten gyermekei”, hanem azt csak külön ajándékképpen kaphatják. Üj teremtésre van szükség ahhoz, hogy valaki Isten gyermekévé legyen. Mondhatom úgy is, hogy egy második teremtésre. Erre az ember képtelen. Képtelen arra is, hogy önmagát újra teremtse, de arra is, hogy a másik emberen végbevigye ezt az újjá teremtést. Erre egyedül Isten képes. Isten maga „szüli” gyermekeit. Isten gyermekei tehát azok, akik „Istentől születtek”. Ez magától értetődően azt is jelenti, hogy istenfiúságunkat egyedül Istennek köszönhetjük. Itt viszont egy titokról van szó. Az Istentől való születés titkáról. — Ha jól értem az elmondottakat, Nikodémus is (Jn 3, 1—21) megakadt ezen a ponton. Nem tudta „fogni” ezt a kérdést. Talán még az is nehezítette dolgát, hogy Jézus a vele való beszélgetés elején nem „Istentől való születés”- ről beszélt, hanem „újonnan születésről” (vagy legalábbis így értette Nikodémus). Ez kitűnik abból is, hogy megkérdezte: „Hogyan születhet az ember öreg létére? Bemehet-e anyja méhébe, és megszülethetik-e ismét?” (Jn 3, 4). Kérdezem: az „Istentől születés” ugyanazt jelenti, mint az „újonnan születés”, vagy az valami más? — Én pedig azt szeretném megkérdezni, hogy a ,.Lélektől születés” ugyanazt akarja-e kifejezni, mint az „Istentől születés” vagy az „újonnan születés”. Jézus ugyanis azt mondta Nikodémus- nak: „Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az”. (Jn 3, 6). — Nekem viszont van egy németnyelvű Bibliám, ahol „felülről” (von oben her) születésről van szó. Miért? Örülök, hogy ezeket a különbségeket észrevették. Nyilván azért, mert olvassák a Bibliát. Az „Istentől születés” és a „Lélektől születés” nem jelent mást. Arra utal, hogy Isten a Lélek hatalma által végzi el az „újonnan szülés” munkáját. A „felülről” és „újonnan” lényegében fordítás kérdése. Az eredeti görög szó (anóthen) ugyanis mindkettőt jelenti: felülről és újra, újonnan. Itt a két jelentés összeolvad, vagyis arról van szó, hogy Isten (felülről) szül újjá, és ez az ember egész lényének gyökeres, totális megújulását hozza. Isten gyermekei tehát azok, akiknek egész lényük Isten munkája nyomán gyökereiben megújult, „új szívet és új lelket kaptak” (Ez 36, 25—27). Káldy Zoltán (A témát folytatjuk) A LUTHERANIA ÉNEK ÉS ZENEKARA február 19-én, vasárnap délután 6 órakor istentisztelet keretében a Deák téri templomban EGYHÁZZENEI Áhítatot tart. Sorrend: Bakfark B.: Két fantázia Brassai B.: öt versus J. Chr. Bach: „Ich lasse dich nicht” motetta két kórusra Pachelbel: Ciaconna Igehirdetés J. S. Bach: h-moll prelúdium és fúga „Christ lag in Todesbanden” 4. sz. kantáta Orgonái: Trajtler Gábor Vezényel: Weltler Jenő Igét hirdet: HARMATI BÉLA ADJ BÉKÉT! Adj békét a mi időnkben, Úristen, téged kérünk, Hisz rajtad kívül más nincsen, Ki síkraszállna értünk, Egyedül de, örök Isten! Adj békét a mi időnkben, Úristen, téged várunk! Te segíts dolgos békében Hűségesen szolgálunk, Követve Urunkat, Jézust! Adj békét a mi időnkben, Úristen, kérünk téged! Áldásod áraszd ránk bőven! Add nekünk békességed! Áldd meg népünket, hazánkat! Adj békét a mi időnkben! Adj békességet nékünk! Mindenütt: házban és szívben! Jézus nevében kérünk. Hallgasd meg imánkat! Amen. Az 1. vers Luther Márton énekének fordítása Túrmezei Erzsébet — KISKÖRÖS. Január 30-án énekkari szeretetvendégségen Weltler Jenő karnagy előadással és a vele érkező négy tagú kórus énekszámokkal szolgált. Febfuár 1-én a presbiterek és a képviselőtestület szeretetvendégségén dr. Nagy István, a Fejér-Komáromi egyházmegye esperese előadást tartott. t Széni csere 2 Kor 8, 9 „Szent csere” — Luther fogalmazta így alkalmilag Jézus megváltó művének summáját. Jézus cserélt velünk: elvette, átvette, magára vette azt, ami a miénk volt: vétkeink szorongató adósságterhét, Isten sújtó haragját, ítéletét. S odaadta cserébe azt, ami az övé volt• Igazságát, istenfiúságát, mennyei örökségét. Erről a szent cseréről van szó mai igénkben. GAZDAG JÉZUS. „Gazdag létére ...” Miben volt Jézus gazdagsága? A húszas, harmincas években s néhol talán mai napig kedvelt építő — a szónak legjobb értelmében — olvasmányók voltak H. E. Fosdick, Victor János fordításában magyarul is megjelent, könyvei: *Az imádság értelme, A szolgálat értelme, A Mester jelleme. Ez utóbbi könyvében a nagy amerikai igehirdető megkapó képet rajzol Jézus emberi nagyságáról. Valóban, Jézus emberi nagysága is kihívta kor- társai csodálatát. „Mindig jót tett, soha nem hazudott”, vallották róla. Tanításán elálmélkodott a sokaság: megérezték, hogy szavának hatalma van! Tisztasága, megbocsátó szeretete, mindig segítőkész irgalmassága mágnesként vonzotta az elbukottakat, az élet hajótöröttjeit, a betegeket, az ínségeseket. Rendkívüli ember volt, vallják róla. ma is személyének nem hivő, de tárgyilagos értékelői, s tisztelettel hódolnak szellemi, erkölcsi nagysága előtt. Mégis, Jézus személyének s művének igazi titka mélyebben van. Ennek felismerésére csak Isten Lelke vezethet, mint egykor Pétert: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!” (Máté 16, 16.) Ez volt Jézus igazi gazdagsága: teljes, zavartalan közössége, sőt egysége az Atyával. „Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige”, hirdeti a negyedik evangélista (János 1, 1), s Jézus megdöbbentő egyszerűséggel megerősíti ezt: „Én és az Atya egy vagyunk” (János 10, 30). SZEGÉNY JÉZUS. Ezt a gazdagságát hagyta ott Jézus érettünk. Azzal, hogy emberré lett s mindenben megosztotta sorsunkat. Utolérhetetlen tömörséggel foglalja össze ezt az utat: a magasból a mélybe, isteni dicsőségből emberi szegénységbe — a filippíbeliekhez irt levél 2. fejezete (6—8. versek). Engedelmessége, ragaszkodása az Atyához töretlen maradt; éppen ez vezette az alázat, a szolgálat, az önfeláldozás, a kereszt útjára. Már születésének körülményei is előrejelzik ezt az életutat: istálló jászla a bölcsője, zsenge életét Heródes pribékjei fenyegetik, földönfutóvá lesz, idegenben tölti első gyermekéveit. S később, felnőttkoráról vallja, hogy az Emberfiának nincs fejét hová lehajtania. Mindvégig sarkában volt a kísértő — a negyvennapos böjti időszak erre emlékeztet! — S mennyit kellett szenvednie nemcsak ellenfeleinek állandó támadásától, hanem — talán még inkább — családjának, közvetlen környezetének, tanítványainak értetlenségétől, kicsinyességétől, gyávaságától, hűtlenségétől. Végül is magára marad, a kereszten egészen egyedül, úgy tűnik még az Atya is elhagyta. — „Én Istenem, miért hagytál el engemet?!” Ilyen szegénnyé lett Jézus. .,Szerelmes Jézus vajon mit vétettél?” — kérdezi az énekiró, s meg is adja rá a feleletet: „Én vagyok oka e nagybüntetésnek.” GAZDAG SZEGÉNYEK. Nemcsak oka, hanem — mily megfoghatatlan! — „haszonélvezője” is vagyunk Jézus szegénységének. Azért lett magányos, azért áldozta fel az Atyával való közösségét, hogy mi többé soha magunkra ne maradjunk, hogy minket visszavezessen az Atya társaságába. Bizonyossá tett Isten megbánhatatlan szeretetéröl, levette váltunkról vétkeink nyomaszó terhét, megszabadított minden szorongástól, még a halál félelmétől is. Gazdag, mert örvendező, hálás, tehát a szeretetben tevékeny életre szabadított fel. Igazi célt és értelmet adott már mostani életünknek is és reménységet az új, az örök életre. Arra, hogy többé semmi sem szakíthat el minket Isten szeretetétől. Gazdaggá tette Jézus gyülekezetét a jó cselekvésére. Egyetlen mondatból álló mai vasárnapi igénk bele van ágyazva a második korin- thusbeliekhez írott levél 8. és 9. részébe, ahol a gyülekezet adakozásáról, áldozatkészségéről van szó. Pál ■azt akarja mondani: Jézustól kapott gazdagságotokat ne tartsátok meg magatoknak. Nyíljon meg szívetek, szemetek mások, itt konkrétan: a többi gyülekezet számára. Persze nagyon leszűkítenénk a mondanivalót, ha csak az egyházi terhek vállalására, a gyülekezeti adakozásra gondolnánk. Akiknek szívét, lelkét, életét Krisztus Urunk gazdaggá tette, nem maradhatnak érzéketlenek semmiféle emberi szükség, ínség előtt sem. A BÖJTI IDŐSZAK EGYHÁZI HAGYOMÁNYA SZERINT az el- csendesedés, a magunkbaszállás ideje. Az evangéliumi ember ugyan nem böjtöl a bizonyos ételektől való tartózkodás értelmében. Nem idegen azonban tőlünk sem a józan mértéktartás, a földi javakkal való felelős, mások javára és szükségére is gondoló gazdálkodás, sáfárkodás gondolata, életstílusa, örvendetes, hogy társadalmunk jóléte egyre inkább emelkedik. Annál inkább kell azonban a pazarlás, tékozlás kísértése ellen helytállnunk. S ebben talán éppen a Jézusban gazdag gyülekezetnek kellene jó példával elöl járnia. Groó Gyula IMÁDKOZZUNK! „Ür Jézus, te szereteted szemével tekintesz minden emberre, s nem röstellsz minket testvéreidnek nevezni. Kérünk: fogadd el életünket, teremts újjá bűnbocsánatoddal s tégy minket békességed eszközévé. Hadd tekintsünk a te szemeddel az emberekre s lássuk meg: mire van szükségünk. Tégy minket gazdaggá a szeretetben és szolgálatban.” Ámen. FOKOZÓDD ÉRDEKLŐDÉS AZ ISTENTISZTELET IRÁNT Jelenkori keresztyén életünk bámulatos és örvendetes jelei közé tartozik, hogy új érdeklődés támadt az istentisztelet és annak alakítása iránt. Ez az érdeklődés „az aktív részvétel szenvedélyével” párosul — mondotta dr. Adolf Sperl (Pullach) egy Bay- reuthban ülésező zsinat előtt. Az egyháztörténet folyamán ritkán történt meg, hogy ezen a területen ilyen sok újat dolgoztak és próbáltak volna ki és bocsátottak volna vitára, mint éppen ma. Ritkán történt meg, hogy olyan sok ember vett volna aktívan részt az istentisztelet alakításában — hangoztatta Sperl, aki az istentiszteletet „a lelki élet rendkívül érzékeny területének” nevezte. Hiszen benne tükröződik a nemzedékek életérzése és hitbeli bizodalma. “Vizsgálatok és körkérdések nyomán ma sokkal pontosabban tudjuk, mi tetszik az embereknek az istentiszteleten, mi idegen számukra, mit akarnak az idősek és mit hiányolnak a fiatalok. „De vajon éppen ilyen gondosan ügyelünk-e arra, hogy Isten mit akar istentiszteleteinken mondani és hogy Ö milyen módon juthat szóhoz?” — kérdezte az előadó.
