Evangélikus Élet, 1978 (43. évfolyam, 1-53. szám)
1978-12-24 / 52. szám
Karácsohy 2. napjának igéje Isten szeretetének hordozói 1 Jn 3,1—3 Az érzelgős karácsonyi ünnepléshez szokott szívnek és fülnek idegen az a hang, amit megpendít igénk. Sokkal többet és nagyszerűbbet akar tudomásunkra hozni, mint azt gondolnánk. A „szeressük egymást gyerekek, az élet úgyis tovaszáll...” gondolata néhány órára igaz, hogy minden szívet meglágyít, de az izgalmas igazán az, hogy hogyan tovább? A karácsony ugyanis elmúlik, a fenyőfák kikerülnek az otthonokból, az ajándékok felett érzett öröm alábbhagy és mi keresztyének menthetetlenül odakerülünk a nagy kérdés elé: mit tudunk továbbvinni, továbbadni a legnagyobb karácsonyi ajándékból, az evangéliumból? Erre felel igénk. LÁSSÁTOK MEG ISTEN SZERETETÉT! Isten szeretetének mindig jelei vannak. Jászolbölcső, golgotái kereszt, húsvéti üres sír, sok nyelven beszélő, de az Isten igéjét mégis egy szívvél-lélekkel megértő pünkösdi gyülekezet, ma élő és szolgáló egyház. Az a tanítvány, akinek ténylegesen megszületett a „Megtartó”, ezekből olyan Istenre talál, akinek szeretetét nem bizonygatni kell jó ügyvédként, hanem elfogadni és továbbadni. Mindkettőt azért lehetséges, mert Isten gyermekei vagyunk. Ebben a végtelen egyszerűnek tűnő ténymegállapításban sokkal több van, mint véljük azt. ö Atyánk, mi pedig gyermekei vagyunk. Isten szeretetének a megcsonkítása lenne az, ha így gondolkodnánk: ö úgy Atyánk, hogy van egy szűk kör, a beavatottak köre, akikre áll ez az Atya-gyermeki viszony. Éppen abban van a karácsonyi evangélium nagysága, hogy az Atya által ajándékozott szeretet mindenkinek adott szeretet. A címzettek pedig nem igazi és mostoha gyermekek, hanem gyermekek. Ezt a szeretetet kell látnunk és mindenkivel megláttatnunk. REMÉNYSÉGÜNK VAN, HOGY HASONLÓVÁ LESZÜNK HOZZÁ. Istenfélő karácsonyi ünneplésünknek és keresztyén életünknek a reménység ad értelmet. A reménység pedig nem hiú ábránd, üres szó, hanem az evangélium örömhíre. Ez esetben az, hogy nem reménytelen arra gondolni, oda eljutni, hogy a bennünk levő érzület, indulat, szándék hasonló legyen, sőt megegyezzék az Isten szerete- tével. A világ reménységei sem lebecsülendők, de a keresztyén reménység, ha párosul az Isten szeretetétől inspirált aktivitással — csaknem elképzelhetetlen: olyanok leszünk mint Urunk. Szolgák, akik tudatában vannak annak, hogy a sokaknak odaszentelt élet és elpazarolt szeretet megtermi a maga gyümölcseit, s jutalmát a szemtöl- szembe látásban nyeri el. A KARÁCSONYI SZERETET TISZTA ÉS IGAZ HÉTKÖZNAPI ÉLETRE KÖTELEZ. Minden ünnep véget ér egyszer, a meghitt órák akár a templomban, akár a családban legyenek is, elröppennek. Az élet megy tovább, de nem mindegy, hogy hogyan. Felejtve az evangélium jó hírét, vagy abból.meggazdagodva, példaadóan, felelősség- teljesen, tisztán, bűnöktől mentesen. Nem mindegy, hogy tudjuk-e dolgainkat és teljesítjük-e azokat a másokért érzett felelősség és szeretet jegyében, vagy sem. Nem mindegy, hogy családokban hely- reáll-e a harmonikus kapcsolat és béke, vagy sem. Nem mindegy, hogy a földünkön kiteljesedik-e a béke, vagy elharapódzik a bizalmatlanság és félelem légköre. Nem mindegy, hogy az élet egyáltalán megmarad-e vagy nem. Földi életünk boldogsága és remélt üdvösségünk késztetnek arra, hogy Isten szeretete valósággá és életformáló erővé legyen életünkben- Szalay Tamás I mádkozznnk! Hálát adunk neked, Istenünk, hogy nemcsak elküldted Megváltónkat, Jézust, hanem általa magadhoz is ölelsz minket, gyermekeidet. Ébressz bennünk élő hitet és elegendő szeretetet, hogy a karácsony örömét és békéjét boldogan terjesszük a világban, Jézus Krisztus által. Amen. — NYUGDÍJBA VONULÁS AZ ÉSZAKI EGYHÁZKERÜLETBEN. 1978. december 31-i hatállyal nyugdíjba vonul L. Kovács András banki, Németh Géza csikvándi, Tóth Sándor keme- nesmaigasi lelkész és Sokoray Miklós szombathelyi másodlei- kósz. — HELYETTES-LELKÉSZI KIKÜLDÉSEK. D. Dr. Ottlyk Ernő, az Északi Egyházkerület püspöke 1979. január 1-i hatály- lyaű a banki gyülekezet gondozására Rezessy Miklós ipolyvecei lelkészt, a csikvándi gyülekezet gondozására Bálintné V arsányi Vilma malomsoki lelkészi munkatársat, a kemenesmagasi gyülekezet gondozására Deme Dávid ostffyasszonyfai lelkészt küldte ki. Istentiszteleti rend Budapesten, 1978. december 26-án, Karácsony 2. napján Deák tér de. 9. (német-úrv.) Harmati Béla, de. ll. (úrv.) Hafenscher Károly, du. 6. Takácsné Kovácsházi Zeima. Fasor de. 11. (úrv.) Szirmai Zoltán, du. 6. Gáncs Aladár. Üllői út 24. de. fél 11. Karácsony Sándor u. 31—33. de. 9. Rákóczi út 57/b. de. 10. (szlovák) Cselovszky Ferenc, de. 12. (magyar). Thaly Kálmán u. 28. de. 11. Rédey Pál. Kőbánya de. 10. (úrv.) Bogya Géza. Vajda Péter u. de. fél 12. (úrv.) Bogya Géza. Zugló de. 11. (úrv.) Boros Károly. Rákosfalva de. 8. Boros Károly. Gyarmat u. 14. de. fél 10. Boros Károly. Kassák Lajos út 22. de. 11. Drobina Erzsébet. Váci út 129. de. negyed 10. Drobina Erzsébet. Üjpest de. 10. Blázy Lajos. Pesterzsébet de. 10. Virágh Gyula. Soroksár Üjtelep de. fél 9. Virágh Gyula. Pestlőrinc de. 10. Matúz László. Kispest de. 10. Bonnyai Sándor. Kispest Wekerletelep de. 8. Bonnyai Sándor. Pestújhely de. 10. Schreiner Vilmos. Rákospalota Máv telep de. 8. Schreiner Vilmos. Rákospalota Kistempiom de. 10. Bodrog Miklós. Rákosszentmihály de. fél 11. Karner Ágoston. Sashalom de. 9. Karner Ágoston. Mátyásföld de. 9. Matúz Pál. Cinkota de. fél 11. id. Kendeh György, du. fél 3. Szalay Tamás. Kistarcsa de. 9. Szalay Tamás. Rákoscsaba de. 9. Gáncs Péter. Rákoshegy de. 9. Kosa László. Rákosliget de. 10. Kosa László. Rákoskeresztúr de. fél 11. Feren- czy Zoltán. Bécsikapu tér de. 9. (úrv.) Ifj. Foltin Brúnó, de. 11. (úrv.) Madocsai Miklós, du. 6. Ifj. Foltin Brúnó. To- rockó tér de. fél 9. Madocsai Miklós. Óbuda de. 10. (úrv.) Reuss András. XII. Tartsay Vilmos u. 11. de. 11. Ruttkay Elemér. Pesthidegkút de. fél 11. Nyíró József. Modori u. 6. de. 10. Muncz Frigyes. Kelenföld de. 8. (úrv.) Missura Tibor, de. 11. (úrv.) Missura Tibor, du. 6. Bencze Imre. Németvölgyi út 138. de. 9. Bencze Imre. Kelenvölgy de. 9. Rozsé István. Budafok de. 11. (úrv.) Rozsé István. Csillaghegy de. fél 10. Kaposvári Vilmos. Csepel de. fél 11. — HALÁLOZÁS. Lajtos István az acsai gyülekezet 25 éven át buzgó tagja és 1977-től haláláig tiszteletbeli felügyelője hosz- szú szenvedés után 75 éves korában elhunyt. Temetése november 26-án volt, amelyen Pethő István tápiószentmártoni lelkész szolgált. „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált,, hanem örökkévaló mennyei házunk...” — Id. Varga Ferenc, a rába- szentandrási és tárnokréti gyülekezet évtizedeken át volt felügyelője, a csornai gyülekezet presbitere 82 éves korában, november 11-én elhunyt. Négy gyermeke, gyermekeinek hozzátartozói, valamint népes gyülekezet .vett részt a temetésén. Ko. porsója felett Hubert., István csornai lelkész hirdette Isten igéjét. Az elhunytat a szegedi evangélikus temetőben helyezték földi nyugvóhelyére szeretett feleségének hamvai mellé. „Én ugyan meghalok, de az Isten veletek lesz.” — SlRKÖAVATÁS. Keve Lajos volt ikladi lelkész síremlékét, amelyet felesége állított, október 30-án szentelte fel Szirmai Zoltán fasori lelkész. (A család 1975-ben az ikladi templomban a lelikészi pad fölé emléktáblát készíttetett az elhunyt Keve Lajos lelkész emlékére.) „Én vagyok a feltámadás és az élet.” „örüljetek az Urban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek. A ti jóságotok legyen ismert minden ember előtt. Az Űr közel” (Fii 4, 4—5) VASÄRNAP. — „Tiéd a nappal, az éjjel is tiéd, te tetted helyükre a csillagokat, s a napot” (Zsolt 74, 16 — Jn 12, 36 — Fii 4, 4—7 Mt 1, 18—25). A karácsonyfa fényénél felébred-e bennünk a hálaadás? Sokszor csodálkozunk az egész teremtettség harmóniáján. Jussunk el a csodálkozástól a szívünk mélyéről fakadó köszönetig. Ma, amikor rég látott szeretteinkkel találkozunk vagy a távoliakra gondolunk, az legyen közöttünk az összekötő kapocs, ami ezt a harmóniát megteremtette s végső bizonyságként Jézust emberré tette: Isten szeretete. „Hálaadás legyen az Atya Istennek, ö szent Fiának, a ma születettnek” (135. ének 6. v.). HÉTFŐ. — „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez” (Ef 2, 8 — Jer 2, 17 — Lk 2, 15—20 — Mt 2, 1— 12). A kincs, amit Isten készített, számunkra alig felfogható. Saját gondolkodásunk még a karácsonyi örömhír után is képes érdemeinkben, áldozatunkban vagy nagy hitünkben reménykedni. Karácsony pedig azt hirdeti, hogy mielőtt érdemelnénk, kérnénk vagy várnánk, ingyen ajándékoz nekünk Isten mindent. „Ö jertek, mi is örvedjünk, A pásztorokkal bémenjünk, Lássuk, hogy mit ad Istenünk, ö szent Fiában minekünk” (131. ének 6. v.). KEDD. — „Sokat gyötörtek ifjúságom óta, mégsem bírtak velem” (Zsolt 129, 2 — Jel 3, 8' — Jn 1, 1—14 — Mt 2, 13—23). A zsoltáríró visszatekint az eddig megtett, sok szenvedéssel járó útra. Minden rontó szándék megszégyenült, mert Isten nem hagyta egyedül népét egyetlen nehéz helyzetben sem. Ugyanezzel a hűséggel kíséri a mi életünkkel iS. „ö nem hagy el, ne féljetek, Csak benne bízziék szivetek” (132. ének 5. v.). 1 SZERDA. — „Nem az ő tanítványai küzül való vagy te is?” (Jn 18, 25 — Zsolt 84, 6 — 1 Jn 1, 1—4 — Mt 3, 1—12). Vajon hol tartunk mi Péter útján a válaszadásban? Ma is elhangzik ez a kérdés, de kevés rá feleletként egy szó vagy egy különleges szépségűre megfogalmazott önvallomás. Jézus az egész ember teljes életét kéri a követés, a ta- nítványság útján. „A szívem, lelkem, életem, Ö fogadd tőlem kedvesen, Ne szolgáljon csak téged” (729. ének 1. v.) CSÜTÖRTÖK. — „Ne veszítsétek el tehát bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van” (Zsid 10, 35 — 1 Móz 21, 22 — Ezs 63, 7—9. 15—16. Mt 3, 13— 17). Szolgálatunk nem eshet áldozatul a látványos sikerek és nagy eredmények bűvöletének. Hitünk sem a jutalom reményében hit. Isten kegyelmére minden percben rászorulunk, de tudnunk kell, hogy ő hűséges és munkáját bennünk is célhoz viszi. Ügy szolgáljuk őt, mint akik mindent rábíznák és végzik a tőle kapott feladatokat akkor is, ha ebben a percben nem látják az eredményt „Űr Isten, kérünk tégedet. Erősítsd meg híveidet” (721. ének 4. v.). PÉNTEK. — „Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre” (Jn 1, 16 — Jer 10, 6 — Jn 12, 35— 43 — Mt 4, 1—11). Jézus születése olyan esemény az embervilág számára, amely ugyanazt az örömhírt hirdeti valameninyüink- mak, az egész teremtett világnak. Isten kegyelmesen fordult felénk. Irgalma meg nem érdemelt, „alaptalan”. Csak saját szeretete magyarázza. Ennek a kegyelemnek el kell indítania arra, hogy jókedvvel, erővel, lendülettel szolgáljam valamennyi testvérem életét. „Azért jőve, hogy élnénk Isten kedvébe esnénk. Érdeméből kegyelmet nyernénk” (726. ének 10. v.). SZOMBAT. — „Jól vigyázzatok tehát, kihasználva az alkalmas időt” (Ef 5, 16 — Zsolt 7, 9 — Jn 12, 44—50 — Mt 4, 12—17). Gyakran elfelejtjük átgondolni és megérezni, mekkora súlya van egyetlen napunknak. Nem mindegy, hogyan telik. Értelme volt vagy lustaság, hiba, figyelmetlenség, hántás váltogatták egymást. Kitörésre biztat Pál apostol mondata. Viszonyulásunk nem lehet a passzív belenyugvás hanem küzdelem a tisztább, rendezettebb, tartalmasabb napokért. „Jót művelve szerte járjak, Hűséggel keresve itt A jobb élet útjait” (438. ének 3. v.). ifj Szabó Lajos EVANGÉLIKUS ELET A Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszti: a szerkesztő bizottság A szerkesztésért felel: Mezősi György Felelős kiadó: Harkányi László Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1088 Budapest Vili., Puskin u. 12, Telefon: 142-074 Csekkszámlaszám: 516—20 412—VIII Előfizetési ár: egy évre 160,— Ft Árusítja 9 Magyar Posta Index: 25211 ISSN 0133—1302 78.3151 Athenaeum Nyomda, Budapest Rotációs magasnyomás Felelős vezető: Soproni Béla vezérigazgató Böl€§édal Olyan kicsi volt, hogy szabad szemmel alig lehetett látni. Egy lombjavesz- tett nagy tölgyfa tövében bújt meg. Csak az vehette észre, aki megáll és hosszan szemléli a földet, a fák alját, mert az összezsugorodott, száraz, sárga, haldokló levelek eltakarták. Vasárnapi sétáimon többször arra vitt utam. Mindig feléje kanyarodtam megnézni, megvan-e még? Az út tele volt kirándulókkal, gyermekek és kutyák futkároztak az avaron. Féltettem tőlük. Lassan ,azon kaptam magam, hogy kisajátítom. Első utam mindig hozzá vitt. Csak nem történt valami baja? Csak nem nyílt ki ebben a hidegben? Amúgy is milyen felelőtlen tőle kis fejét ilyenkor kidugni, amikor más virághoz hasonlóan téli álmát kellene aludnia . .. De szerencsére megvolt. Várta a tavaszt, mint én. Egyikünk sem tudta, hogy ennek a kis virágnak rendeltetése van. Én természetesnek vettem már, hogy ő az enyém. Kettőnknek titka van. Mi tudjuk, hogy a tavasz, az örök feltámadás bennünk van, hiába kongatnak fehér vészharangot az ágakról lecsüngő jégcsapok, mi tudjuk, valljuk az élet diadalát a halál felett. Hangtalan beszélgetés volt közöttünk minden találkozás. Senkinek nem szólII i tam róla. Ha a közelében jártam, csak lopva pillantottam rá, nehogy más is észrevegye. Hetente megújuló bizonyságtétel volt, nekem ez a kis, fehér szirmú virág. Ahogy hosszabbodtak az éjszakák és apró hópelyhek szállingóztak az erdő félett, az én virágom mintha jobban elbújt volna a védelmet adó száraz levelek alá. Bekukucskáltam hozzá többször is. Ott volt. Élt, csendesen aludt. Karácsony közeledett. Néha éjszakánként meg-megkondult egy jégharang. Apró fények villantak, nyomukban megrázkódtak az ágak és ezüst kristályok koppantak. a fagyott havon. Egymáshoz bújva csöpp madárkák álmos szeme nyílt a fényre. — Valaki jár az erdőben — csipogta az egyik halkan. Apró őzike ártatlan tekintete simogatta csodálkozva a közelgő fényt S az öreg fa, odvábán hunyorogni kezdett egy vén bagoly. Fenn, az égen, csendesen lépegetett a telihold, a távolban hideg fénnyel égtek a csillagok. Roppant csend volt. Mondanivalóval terhes, súlyos, drága csend. Ráborult az erdőre és benne az én kicsi virágomra is. A csendben énekelni kezdett egy csodálatos hangú, ismeretlen madár. — Megváltó született! Az erdő felfigyelt. A dallamot elsőnek egy hópehely vett át. És énekelni kezdett utána valamennyi. Majd az ágak, a fák, a száraz levelek, a moha a falör- zsén, a magok a földben, a fagyos rögök és az emberek lábnyoma a hóban. Egy kósza szellő meg-megrázta az ágakat: és ezer csillogó kristály csengette: Megszületett! Felszakadtak a jéggé dermedt patakok, futottak a folyók felé, azok meg tovább, a tengerek felé keletnek, nyugatnak, északnak és délnek. Vitték a hírt: Megszületett! Zengett az erdő, a föld, az egész világ szive. Megszületett! — ért hozzám a hír. Nem tudom, ki hozta. A szél, a csillagok vagy egy eltévedt madár. Megszületett! — dobbant a szívem s mint aki legdrágább kincsét veszi elő, rohantam ki az éjszakába, egyenesen az erdőbe, oda, ahol az én életem kicsi csodája rejtezik, ott, a nagy tölgyfa alatt. Remegő kézzel hajtottam félre a száraz leveleket. Ott volt! Tisztán, fehéren, kitárulkozva az éjszaka csodája elé. — Megszületett — suttogta — én úgy értettem — olyan halkan, olyan lágyan, hogy más nem is hallotta volna, nem is érthette, csak egyedül én. Gyökerestől emeltem magamhoz. Tenyerembe zárva vittem a daloló erdőn át, a lábam elé terülő fényúton, bűn és gonoszság szakadékai felett, kételyekkel terhes órák ingoványaiban, gúnyos és üdvözült arcok között mint a megszállott, aki csak a Célt nézi. Vittem meg nem fáradva, amíg a bölcsőhöz nem értem. És a világ Megváltója kezében az én kicsi virágom teljesen kinyílt, kitárta szirmait, hogy befogadja a Fényt. Fehér kelyhéből virágok százai keltek életre. Kékek, sárgák, pirosak, lilák, feketék, ahány színe csak az életnek van. És minden virágban benne volt az én szivem, amint a legszebb bölcsődalt énekli: — Megszületett! Megszületett! (A kis virág valóság volt — a többit „belső” szemem látta és „belső” fülem hallotta) Gyarmathy Irén