Evangélikus Élet, 1978 (43. évfolyam, 1-53. szám)

1978-12-24 / 52. szám

Karácsohy 2. napjának igéje Isten szeretetének hordozói 1 Jn 3,1—3 Az érzelgős karácsonyi ünnepléshez szokott szívnek és fülnek ide­gen az a hang, amit megpendít igénk. Sokkal többet és nagyszerűb­bet akar tudomásunkra hozni, mint azt gondolnánk. A „szeressük egymást gyerekek, az élet úgyis tovaszáll...” gondolata néhány órá­ra igaz, hogy minden szívet meglágyít, de az izgalmas igazán az, hogy hogyan tovább? A karácsony ugyanis elmúlik, a fenyőfák ki­kerülnek az otthonokból, az ajándékok felett érzett öröm alábbhagy és mi keresztyének menthetetlenül odakerülünk a nagy kérdés elé: mit tudunk továbbvinni, továbbadni a legnagyobb karácsonyi aján­dékból, az evangéliumból? Erre felel igénk. LÁSSÁTOK MEG ISTEN SZERETETÉT! Isten szeretetének min­dig jelei vannak. Jászolbölcső, golgotái kereszt, húsvéti üres sír, sok nyelven beszélő, de az Isten igéjét mégis egy szívvél-lélekkel meg­értő pünkösdi gyülekezet, ma élő és szolgáló egyház. Az a tanítvány, akinek ténylegesen megszületett a „Megtartó”, ezekből olyan Istenre talál, akinek szeretetét nem bizonygatni kell jó ügyvédként, hanem elfogadni és továbbadni. Mindkettőt azért lehetséges, mert Isten gyermekei vagyunk. Ebben a végtelen egyszerűnek tűnő ténymegállapításban sokkal több van, mint véljük azt. ö Atyánk, mi pedig gyermekei vagyunk. Isten szeretetének a megcsonkítása lenne az, ha így gondolkodnánk: ö úgy Atyánk, hogy van egy szűk kör, a beavatottak köre, akikre áll ez az Atya-gyermeki viszony. Éppen abban van a karácsonyi evangélium nagysága, hogy az Atya által ajándékozott szeretet min­denkinek adott szeretet. A címzettek pedig nem igazi és mostoha gyermekek, hanem gyermekek. Ezt a szeretetet kell látnunk és min­denkivel megláttatnunk. REMÉNYSÉGÜNK VAN, HOGY HASONLÓVÁ LESZÜNK HOZ­ZÁ. Istenfélő karácsonyi ünneplésünknek és keresztyén életünknek a reménység ad értelmet. A reménység pedig nem hiú ábránd, üres szó, hanem az evangélium örömhíre. Ez esetben az, hogy nem re­ménytelen arra gondolni, oda eljutni, hogy a bennünk levő érzület, indulat, szándék hasonló legyen, sőt megegyezzék az Isten szerete- tével. A világ reménységei sem lebecsülendők, de a keresztyén remény­ség, ha párosul az Isten szeretetétől inspirált aktivitással — csak­nem elképzelhetetlen: olyanok leszünk mint Urunk. Szolgák, akik tudatában vannak annak, hogy a sokaknak odaszentelt élet és elpa­zarolt szeretet megtermi a maga gyümölcseit, s jutalmát a szemtöl- szembe látásban nyeri el. A KARÁCSONYI SZERETET TISZTA ÉS IGAZ HÉTKÖZNAPI ÉLETRE KÖTELEZ. Minden ünnep véget ér egyszer, a meghitt órák akár a templomban, akár a családban legyenek is, elröppennek. Az élet megy tovább, de nem mindegy, hogy hogyan. Felejtve az evan­gélium jó hírét, vagy abból.meggazdagodva, példaadóan, felelősség- teljesen, tisztán, bűnöktől mentesen. Nem mindegy, hogy tudjuk-e dolgainkat és teljesítjük-e azokat a másokért érzett felelősség és szeretet jegyében, vagy sem. Nem mindegy, hogy családokban hely- reáll-e a harmonikus kapcsolat és béke, vagy sem. Nem mindegy, hogy a földünkön kiteljesedik-e a béke, vagy elharapódzik a bizal­matlanság és félelem légköre. Nem mindegy, hogy az élet egyáltalán megmarad-e vagy nem. Földi életünk boldogsága és remélt üdvösségünk késztetnek arra, hogy Isten szeretete valósággá és életformáló erővé legyen életünk­ben- Szalay Tamás I mádkozznnk! Hálát adunk neked, Istenünk, hogy nemcsak elküldted Megvál­tónkat, Jézust, hanem általa magadhoz is ölelsz minket, gyermekei­det. Ébressz bennünk élő hitet és elegendő szeretetet, hogy a kará­csony örömét és békéjét boldogan terjesszük a világban, Jézus Krisztus által. Amen. — NYUGDÍJBA VONULÁS AZ ÉSZAKI EGYHÁZKERÜ­LETBEN. 1978. december 31-i hatállyal nyugdíjba vonul L. Ko­vács András banki, Németh Gé­za csikvándi, Tóth Sándor keme- nesmaigasi lelkész és Sokoray Miklós szombathelyi másodlei- kósz. — HELYETTES-LELKÉSZI KIKÜLDÉSEK. D. Dr. Ottlyk Ernő, az Északi Egyházkerület püspöke 1979. január 1-i hatály- lyaű a banki gyülekezet gondozá­sára Rezessy Miklós ipolyvecei lelkészt, a csikvándi gyülekezet gondozására Bálintné V arsányi Vilma malomsoki lelkészi mun­katársat, a kemenesmagasi gyü­lekezet gondozására Deme Dá­vid ostffyasszonyfai lelkészt küldte ki. Istentiszteleti rend Budapesten, 1978. december 26-án, Karácsony 2. napján Deák tér de. 9. (német-úrv.) Har­mati Béla, de. ll. (úrv.) Hafenscher Károly, du. 6. Takácsné Kovácsházi Zeima. Fasor de. 11. (úrv.) Szirmai Zoltán, du. 6. Gáncs Aladár. Üllői út 24. de. fél 11. Karácsony Sándor u. 31—33. de. 9. Rákóczi út 57/b. de. 10. (szlovák) Cselovszky Ferenc, de. 12. (magyar). Thaly Kálmán u. 28. de. 11. Rédey Pál. Kőbánya de. 10. (úrv.) Bogya Géza. Vajda Péter u. de. fél 12. (úrv.) Bogya Géza. Zugló de. 11. (úrv.) Boros Károly. Rákosfalva de. 8. Boros Károly. Gyarmat u. 14. de. fél 10. Boros Károly. Kassák Lajos út 22. de. 11. Drobina Erzsébet. Váci út 129. de. negyed 10. Drobina Erzsé­bet. Üjpest de. 10. Blázy Lajos. Pest­erzsébet de. 10. Virágh Gyula. Sorok­sár Üjtelep de. fél 9. Virágh Gyula. Pestlőrinc de. 10. Matúz László. Kis­pest de. 10. Bonnyai Sándor. Kispest Wekerletelep de. 8. Bonnyai Sándor. Pestújhely de. 10. Schreiner Vilmos. Rákospalota Máv telep de. 8. Schrei­ner Vilmos. Rákospalota Kistempiom de. 10. Bodrog Miklós. Rákosszent­mihály de. fél 11. Karner Ágoston. Sashalom de. 9. Karner Ágoston. Má­tyásföld de. 9. Matúz Pál. Cinkota de. fél 11. id. Kendeh György, du. fél 3. Szalay Tamás. Kistarcsa de. 9. Szalay Tamás. Rákoscsaba de. 9. Gáncs Péter. Rákoshegy de. 9. Kosa László. Rákosliget de. 10. Kosa Lász­ló. Rákoskeresztúr de. fél 11. Feren- czy Zoltán. Bécsikapu tér de. 9. (úrv.) Ifj. Fol­tin Brúnó, de. 11. (úrv.) Madocsai Miklós, du. 6. Ifj. Foltin Brúnó. To- rockó tér de. fél 9. Madocsai Miklós. Óbuda de. 10. (úrv.) Reuss András. XII. Tartsay Vilmos u. 11. de. 11. Ruttkay Elemér. Pesthidegkút de. fél 11. Nyíró József. Modori u. 6. de. 10. Muncz Frigyes. Kelenföld de. 8. (úrv.) Missura Tibor, de. 11. (úrv.) Missura Tibor, du. 6. Bencze Imre. Németvölgyi út 138. de. 9. Bencze Im­re. Kelenvölgy de. 9. Rozsé István. Budafok de. 11. (úrv.) Rozsé István. Csillaghegy de. fél 10. Kaposvári Vil­mos. Csepel de. fél 11. — HALÁLOZÁS. Lajtos Ist­ván az acsai gyülekezet 25 éven át buzgó tagja és 1977-től halá­láig tiszteletbeli felügyelője hosz- szú szenvedés után 75 éves korá­ban elhunyt. Temetése novem­ber 26-án volt, amelyen Pethő István tápiószentmártoni lelkész szolgált. „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált,, hanem örökkéva­ló mennyei házunk...” — Id. Varga Ferenc, a rába- szentandrási és tárnokréti gyü­lekezet évtizedeken át volt fel­ügyelője, a csornai gyülekezet presbitere 82 éves korában, no­vember 11-én elhunyt. Négy gyermeke, gyermekeinek hozzá­tartozói, valamint népes gyüle­kezet .vett részt a temetésén. Ko. porsója felett Hubert., István csornai lelkész hirdette Isten igéjét. Az elhunytat a szegedi evangélikus temetőben helyezték földi nyugvóhelyére szeretett fe­leségének hamvai mellé. „Én ugyan meghalok, de az Isten ve­letek lesz.” — SlRKÖAVATÁS. Keve La­jos volt ikladi lelkész síremlékét, amelyet felesége állított, októ­ber 30-án szentelte fel Szirmai Zoltán fasori lelkész. (A család 1975-ben az ikladi templomban a lelikészi pad fölé emléktáblát készíttetett az elhunyt Keve La­jos lelkész emlékére.) „Én va­gyok a feltámadás és az élet.” „örüljetek az Urban minden­kor! Ismét mondom: örüljetek. A ti jóságotok legyen ismert minden ember előtt. Az Űr kö­zel” (Fii 4, 4—5) VASÄRNAP. — „Tiéd a nap­pal, az éjjel is tiéd, te tetted he­lyükre a csillagokat, s a napot” (Zsolt 74, 16 — Jn 12, 36 — Fii 4, 4—7 Mt 1, 18—25). A kará­csonyfa fényénél felébred-e ben­nünk a hálaadás? Sokszor cso­dálkozunk az egész teremtettség harmóniáján. Jussunk el a cso­dálkozástól a szívünk mélyéről fakadó köszönetig. Ma, amikor rég látott szeretteinkkel találko­zunk vagy a távoliakra gondo­lunk, az legyen közöttünk az összekötő kapocs, ami ezt a har­móniát megteremtette s végső bizonyságként Jézust emberré tette: Isten szeretete. „Hálaadás legyen az Atya Istennek, ö szent Fiának, a ma születettnek” (135. ének 6. v.). HÉTFŐ. — „Hiszen kegyelem­ből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez” (Ef 2, 8 — Jer 2, 17 — Lk 2, 15—20 — Mt 2, 1— 12). A kincs, amit Isten készített, számunkra alig felfogható. Sa­ját gondolkodásunk még a kará­csonyi örömhír után is képes ér­demeinkben, áldozatunkban vagy nagy hitünkben reménykedni. Karácsony pedig azt hirdeti, hogy mielőtt érdemelnénk, kér­nénk vagy várnánk, ingyen aján­dékoz nekünk Isten mindent. „Ö jertek, mi is örvedjünk, A pásztorokkal bémenjünk, Lássuk, hogy mit ad Istenünk, ö szent Fiában minekünk” (131. ének 6. v.). KEDD. — „Sokat gyötörtek if­júságom óta, mégsem bírtak ve­lem” (Zsolt 129, 2 — Jel 3, 8' — Jn 1, 1—14 — Mt 2, 13—23). A zsoltáríró visszatekint az eddig megtett, sok szenvedéssel járó útra. Minden rontó szándék meg­szégyenült, mert Isten nem hagyta egyedül népét egyetlen nehéz helyzetben sem. Ugyanez­zel a hűséggel kíséri a mi életünk­kel iS. „ö nem hagy el, ne félje­tek, Csak benne bízziék szivetek” (132. ének 5. v.). 1 SZERDA. — „Nem az ő tanít­ványai küzül való vagy te is?” (Jn 18, 25 — Zsolt 84, 6 — 1 Jn 1, 1—4 — Mt 3, 1—12). Vajon hol tartunk mi Péter útján a vá­laszadásban? Ma is elhangzik ez a kérdés, de kevés rá feleletként egy szó vagy egy különleges szépségűre megfogalmazott ön­vallomás. Jézus az egész ember teljes életét kéri a követés, a ta- nítványság útján. „A szívem, lel­kem, életem, Ö fogadd tőlem kedvesen, Ne szolgáljon csak té­ged” (729. ének 1. v.) CSÜTÖRTÖK. — „Ne veszít­sétek el tehát bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van” (Zsid 10, 35 — 1 Móz 21, 22 — Ezs 63, 7—9. 15—16. Mt 3, 13— 17). Szolgálatunk nem eshet ál­dozatul a látványos sikerek és nagy eredmények bűvöletének. Hitünk sem a jutalom reményé­ben hit. Isten kegyelmére min­den percben rászorulunk, de tudnunk kell, hogy ő hűséges és munkáját bennünk is célhoz vi­szi. Ügy szolgáljuk őt, mint akik mindent rábíznák és végzik a tő­le kapott feladatokat akkor is, ha ebben a percben nem látják az eredményt „Űr Isten, kérünk tégedet. Erősítsd meg híveidet” (721. ének 4. v.). PÉNTEK. — „Mi pedig vala­mennyien az ő teljességéből kap­tunk kegyelmet kegyelemre” (Jn 1, 16 — Jer 10, 6 — Jn 12, 35— 43 — Mt 4, 1—11). Jézus születé­se olyan esemény az embervilág számára, amely ugyanazt az örömhírt hirdeti valameninyüink- mak, az egész teremtett világnak. Isten kegyelmesen fordult felénk. Irgalma meg nem érdemelt, „alaptalan”. Csak saját szerete­te magyarázza. Ennek a kegye­lemnek el kell indítania arra, hogy jókedvvel, erővel, lendület­tel szolgáljam valamennyi test­vérem életét. „Azért jőve, hogy élnénk Isten kedvébe esnénk. Ér­deméből kegyelmet nyernénk” (726. ének 10. v.). SZOMBAT. — „Jól vigyázza­tok tehát, kihasználva az alkal­mas időt” (Ef 5, 16 — Zsolt 7, 9 — Jn 12, 44—50 — Mt 4, 12—17). Gyakran elfelejtjük átgondolni és megérezni, mekkora súlya van egyetlen napunknak. Nem mind­egy, hogyan telik. Értelme volt vagy lustaság, hiba, figyelmet­lenség, hántás váltogatták egy­mást. Kitörésre biztat Pál apos­tol mondata. Viszonyulásunk nem lehet a passzív belenyug­vás hanem küzdelem a tisztább, rendezettebb, tartalmasabb napo­kért. „Jót művelve szerte járjak, Hűséggel keresve itt A jobb élet útjait” (438. ének 3. v.). ifj Szabó Lajos EVANGÉLIKUS ELET A Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszti: a szerkesztő bizottság A szerkesztésért felel: Mezősi György Felelős kiadó: Harkányi László Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1088 Budapest Vili., Puskin u. 12, Telefon: 142-074 Csekkszámlaszám: 516—20 412—VIII Előfizetési ár: egy évre 160,— Ft Árusítja 9 Magyar Posta Index: 25211 ISSN 0133—1302 78.3151 Athenaeum Nyomda, Budapest Rotációs magasnyomás Felelős vezető: Soproni Béla vezérigazgató Böl€§édal Olyan kicsi volt, hogy szabad szem­mel alig lehetett látni. Egy lombjavesz- tett nagy tölgyfa tövében bújt meg. Csak az vehette észre, aki megáll és hosszan szemléli a földet, a fák alját, mert az összezsugorodott, száraz, sárga, haldokló levelek eltakarták. Vasárnapi sétáimon többször arra vitt utam. Mindig feléje kanyarodtam meg­nézni, megvan-e még? Az út tele volt kirándulókkal, gyermekek és kutyák futkároztak az avaron. Féltettem tőlük. Lassan ,azon kaptam magam, hogy ki­sajátítom. Első utam mindig hozzá vitt. Csak nem történt valami baja? Csak nem nyílt ki ebben a hidegben? Amúgy is milyen felelőtlen tőle kis fejét ilyenkor kidugni, amikor más vi­rághoz hasonlóan téli álmát kellene aludnia . .. De szerencsére megvolt. Vár­ta a tavaszt, mint én. Egyikünk sem tudta, hogy ennek a kis virágnak ren­deltetése van. Én természetesnek vettem már, hogy ő az enyém. Kettőnknek titka van. Mi tudjuk, hogy a tavasz, az örök feltá­madás bennünk van, hiába kongatnak fehér vészharangot az ágakról lecsüngő jégcsapok, mi tudjuk, valljuk az élet diadalát a halál felett. Hangtalan beszélgetés volt közöttünk minden találkozás. Senkinek nem szól­II i tam róla. Ha a közelében jártam, csak lopva pillantottam rá, nehogy más is észrevegye. Hetente megújuló bizony­ságtétel volt, nekem ez a kis, fehér szir­mú virág. Ahogy hosszabbodtak az éjszakák és apró hópelyhek szállingóztak az erdő félett, az én virágom mintha jobban el­bújt volna a védelmet adó száraz leve­lek alá. Bekukucskáltam hozzá többször is. Ott volt. Élt, csendesen aludt. Karácsony közeledett. Néha éjszakán­ként meg-megkondult egy jégharang. Ap­ró fények villantak, nyomukban meg­rázkódtak az ágak és ezüst kristályok koppantak. a fagyott havon. Egymáshoz bújva csöpp madárkák álmos szeme nyílt a fényre. — Valaki jár az erdőben — csipogta az egyik halkan. Apró őzike ártatlan te­kintete simogatta csodálkozva a közelgő fényt S az öreg fa, odvábán hunyorogni kezdett egy vén bagoly. Fenn, az égen, csendesen lépegetett a telihold, a távolban hideg fénnyel égtek a csillagok. Roppant csend volt. Mondanivalóval terhes, súlyos, drága csend. Ráborult az erdőre és benne az én kicsi virágomra is. A csendben énekelni kezdett egy cso­dálatos hangú, ismeretlen madár. — Megváltó született! Az erdő felfigyelt. A dallamot elsőnek egy hópehely vett át. És énekelni kez­dett utána valamennyi. Majd az ágak, a fák, a száraz levelek, a moha a falör- zsén, a magok a földben, a fagyos rö­gök és az emberek lábnyoma a hóban. Egy kósza szellő meg-megrázta az ága­kat: és ezer csillogó kristály csengette: Megszületett! Felszakadtak a jéggé der­medt patakok, futottak a folyók felé, azok meg tovább, a tengerek felé kelet­nek, nyugatnak, északnak és délnek. Vitték a hírt: Megszületett! Zengett az erdő, a föld, az egész világ szive. Megszületett! — ért hozzám a hír. Nem tudom, ki hozta. A szél, a csilla­gok vagy egy eltévedt madár. Megszületett! — dobbant a szívem s mint aki legdrágább kincsét veszi elő, rohantam ki az éjszakába, egyenesen az erdőbe, oda, ahol az én életem kicsi csodája rejtezik, ott, a nagy tölgyfa alatt. Remegő kézzel hajtottam félre a szá­raz leveleket. Ott volt! Tisztán, fehéren, kitárulkozva az éjszaka csodája elé. — Megszületett — suttogta — én úgy értettem — olyan halkan, olyan lágyan, hogy más nem is hallotta volna, nem is érthette, csak egyedül én. Gyökerestől emeltem magamhoz. Te­nyerembe zárva vittem a daloló erdőn át, a lábam elé terülő fényúton, bűn és gonoszság szakadékai felett, kételyek­kel terhes órák ingoványaiban, gúnyos és üdvözült arcok között mint a meg­szállott, aki csak a Célt nézi. Vittem meg nem fáradva, amíg a bölcsőhöz nem értem. És a világ Megváltója kezében az én kicsi virágom teljesen kinyílt, kitárta szirmait, hogy befogadja a Fényt. Fe­hér kelyhéből virágok százai keltek élet­re. Kékek, sárgák, pirosak, lilák, feke­ték, ahány színe csak az életnek van. És minden virágban benne volt az én szivem, amint a legszebb bölcsődalt énekli: — Megszületett! Megszületett! (A kis virág valóság volt — a többit „belső” szemem látta és „belső” fülem hallotta) Gyarmathy Irén

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents