Evangélikus Élet, 1978 (43. évfolyam, 1-53. szám)
1978-09-17 / 38. szám
Ismeretlenül az ismeretlennek „Aki vért ad ISMERJÜK EGYMÁST! Sokszor hangoztatott mondatunk. Sőt, ennek bizonyítására, rögtön soroljuk sokszor tévedésünktől, önzésünktől, indulatunktól befo- lyásoltan a „bizonyítékokat”, az ismérveket és részleteket. Valóban, sokat „tudunk” egymásról. A titkainkba azonban nem mindenkit avatunk be. Hihetetlenül hangozhat, de vannak olyan titkaink is, amelyekről magunk sem tudunk, önmagunk előtt is azok. Bizonyára sok olyan ember van, aki azt sem tudja, hogy milyen vércsoporthoz tartozik, s azon belül is „Rh pozitív”, vagy „negatív”?! Van egy másik titok is, vajon adnánk-e a vérünkből mások egészségéért, élet. ben maradásáért? Készek vagyunk-e arra, hogy adjunk? Persze, sokan érvelnek így, ez magánügy! Az ellenvetésem, lehet-e magánügy az élet? Életbevágó ügyekben soha, mert nem mindegy, hogy élek-e vagy sem, él-e az, akit szeretek, vagy sem, sőt ismeretlenekkel kapcsolatban is igy érzek. A VÉR ÉLETET MENT! — közük a plakátok. Ugyanazt a felhívást így fogalmazom negatív oldalról, aki nem ad. az cserbenhagy! Keményen hangzik, de úgy gondolom, hogy így igaz. Valóban, csak közúti baleseteknél használjuk a cserbenhagyás fogalmát, pedife, biztosan itt is érvényes e kifejezés tartalma. Azonos „súlycsoportéhoz tartozik a két terület, mert életmentésről van szó. ADOK-E? Ez a kérdés lényege. Ma megszoktuk azt, hogy a ívben tragédiákat is látunk. Van, aki annak örül, hogy nem velünk történt, s nem nálunk. Viszont, másképpen olvassa a véradási felhívást az, aki megérte azt, hogy „jókor’’ kapott, vagy éppen családi körben élt át hasonló „szükségállapotot”. A diakónia egyházában ezt a kérdést így fogalmazom: diakó- niai magatartásnak azt vallom, amikor felszólítás, kényszer és tragédiaélmény nélkül cselekszem. A plakát, felszólítását belülről hangzónak, nekem szólónak tekintem és érzem. SZAMUNKRA A DIAKÓNIA nemcsak teológiát, nemcsak az egyház tudományát, hanem tagjainak az elkötelezettségét, egész életvitelét is jelenti. Nem tételekkel van dolgunk, amit idézni lehet, hanem magatartással. A véradás vonatkozásában a diakó- niai magatartás félreérthetetlen. Olyan megnyilvánulási valóság, amelyet nem lehet félremagya- rázni, nem lehet félreérteni, nem lehet felülbírálni, csak támogatni. Olyan szolgálat ez, amelyhez — életet ad” kétség nem fér, egyértelmű féle- lősséget tartalmaz. A TETT JUTALMAT KÍVÁN! Vannak véradók, akik anyagi, juttatást is kapnak. Erről most nem szólunk. Ilyen is van. Sőt, jó, hogy ilyen is vari. De van-e jutalma az ingyenes véradónak? Annak, aki önként jelentkezik egy akció során? Hadd kérdezzek bibliai példával: van-e jutalma az elveszett juhra rátaiáló- nak? Van-e jutalma az elveszett századik után menőnek? A visz- szahozás, a visszasegítés — öröm. Ahogy az ismeretlen visszasegíti az ismeretlent a közösségbe, a munkakörbe, a családba, az öröm! KELL-E MINDEHHEZ TEOLÓGIAI LÁTÁS? Akinek prédikálunk, annak valóságot hirdetünk. Jézus Krisztus valóságát, az evangélium tényét Azt a szolgáló Jézus Krisztust, aki a valós helyzetben mindig rámutatott a felszín mögött levő valóságra és abban szolgált. A mi korunk valóságához hozzátartozik a véradás igénye. A mi társadalmunkban, amelyben „legfőbb érték az ember”, a betegek és öregek is értékesek. A cél ugyanaz, amit Jézus a gyógyításaiban is maga elé tűzött, visszajuttatni mindenkit az alkotó közösségbe. Hisz, ezek a visszatérők, nem idegenbe térnek vissza, hanem közénk. Ismerősök ők még akkor is, ha nem tudják a nevünket, vagy mi sem láttuk őket. Nem kérdés az sem, hogy hivő, vagy nem hivő az illető, mert együtt képezzük társadalmunkat, s így válunk részeseivé az eredménynek is, azaz a visszatérés örömének. A VÉRADÁSAKCIÖBÓL rendszeres gyakorlat lett. Több helyen gyülekezeti gyakorlat is. Mi kellett ahhoz, hogy általános gyakorlattá váljék ez a kezdeményezés? Nem anyagiak! Szellemi, érzelmi és látásbeli azonosság kell hozzá. Tudatosan fogalmazok jelen iuőben, mert holnap is újra ott kell lennünk, ha véradásra hívnak és kérnek. MEGVAN EZ AZ AZONOSSÁG MINDIG? Nem lenne hiteles a válasz akkor sem, ha igennel, vagy nemmel válaszolnék. Viszont tény, hogy a véradás hazánkban sok városban és ezen belül több evangélikus gyülekezetben és sok hivő részéről ma mái visszatérő gyakorlat. És ez már sokat jelent. Nagy dolognak érzem. Községi összefügésben gondolkodva nagy öröm számomra, számunkra, hogy mi — gyülekezeti sok tag együtt — ott vagyunk a véradók között. KaposzU Lajos „Most hálát, áldást zengjenek../’ A 40. kántorképző tanfolyamról Így kezdődik J. S. Bach 106. kantátájának zárókórusa, mely augusztus 26-án hangzott fel Foton a 40. háromhetes nyári kántorképző tanfolyam befejezése alkalmával. Szép számú, szülőkből, érdeklődőkből álló vendégsereg előtt tett ezen a napon több órás bemutató alkalmával bizonyságot 39 gyülekezetből jött 55 tanfolyamhallgató arról, hogy az Országos Egyház Kántorképző Szolgálata eredményes munkát végez. A TANFOLYAM ZÁRÓÜNNEPÉT Fodor Ottmár esperes nyitotta meg. köszöntve minden jelenlevőt az Országos Egyház elnöksége megbízásából. Dr. Karner Ágoston országos főtitkár a most zárult tanfolyam kiértékelése során elégedetten állapíthatta meg, hogy a háromhetes tanfolyamok bevezetése meghozta a kívánt eredményt. Köszönetét mondott Kiss János igazgató, tanfolyamvezetőnek, valamint h tanfolyam pedagógiai, szakmai, igei munkáját végző — már korábban oklevelet szerzett kántoroknak, lelkészeknek. Igen nagyra értékelte Trajtler Gábor országos főzeneigazgató szolgálatát úgy az eddigi tanfolyamok, mint a most zárult 40. tanfolyam eredményessége tekintetében. BÁR A NEGYVENES SZÁM nem tartozik a jubileumi számok közé, mégis kerek szám volta összegezésre késztető. Érdemes szólni arról, hogy a negyven tanfolyam során 1854 hallgatója volt a tanfolyamoknak, közöttük 47-en kántori oklevelet, 65-en kántori bizonyítványt és 195-en segéd- kántori bizonyítványt szereztek. Számosán térnek vissza ismételten is a nagyobb tudás és magasabb képesítés megszerzése céljából. Kiss János igazgató, tanfolyamvezető előterjesztett zárójelentésében köszönetét fejezte ki az Országos Egyház felé azért a sokrétű támogatásért, mely a most zárult munkát is nagyban segítette. A TANFOLYAMOT ZÁRÓ ÜNNEPSÉGET Fodor Ottmár esperes Mk 21—23. versei alapján tartott igehirdetése zárta. Majd felcsendült a címben jelzett kantáta a tanfolyam hallgatóinak vegyes kari előadásában, a tanfolyam hallgatóiból alakult alkalmi zenekar kísérete és Trajtler Gábor országos főzeneigazgató or- gonakiseretével. Fodor oltinar Milyen a „jópapné”? Csendesnap papnék részére Répcelakon Erre a kérdésre keresték a feleletet két egyházmegye papnéi Répcelakon, augusztus 22-én. A Győr—Soproni és Vasi Egyházmegyéből több mint negyven résztvevő hallotta már az — egész napos találkozót megnyitó — úrvacsorái igehirdetésben: „Vizsgálja meg azért az ember önmagát...” (1 Kor 11, 28 kk). Smidéliusz Ernő — a házigazda gyülekezet lelkésze — egészen személyessé tette a kérdést: hogyan állhatja meg helyét a lelkészfeleség az életben és a szolgálatban. A vizsgálat eredménye: nem receptet ad Isten arra, hogy milyen a jó papné, hanem a bűnbocsánatból meríteni tudó erőt. A két egyházmegye határán levő Répcelakon nemcsak „önvizsgálatot tartottak a papnék, hanem egymást is igyekeztek jobban megismerni. Az úrvacsorát követő kezdő áhítat arról szólt, hogy: „Az asszonyok hallgassanak . . (1 Kor 14, 34). Hamarosan rá kellett azonban döbbenniük arra, hogy ma ez az ige egészen mást jelent, mint kétezer évvel ezelőtt. Benkő Béla esperes igehirdetése arról tett bizonyságot, hogy a „jó papné” tud „hallgatni”: pl. férje igehirdetésére, vagy amikor nehézségekkel kell megküzdeni.. Az erőt megedző hallgatás az Istenre figyelő alázatosságot jelenti. Az ilyenfajta „hallgatás” után elkövetkezett a „beszéd” ideje is. Magassy Sándorné a papné szolgálatáról a családban, Bárány Gyuláné pedig a gyülekezetben végzett papné szolgálatról tartott — élénk beszélgetést elindító — előadást. Mindketten az Egyhazunk műkincsei A győri úrvacsorái kehely A ritka szépségű, golgotái jelenetet ábrázoló aranyozott ezüstkehely 1684-ben készült. A gyászévtized (1671—81) után Thököly sikerei nyomán ekkor kezdett feléledni a győri gyülekezet. Iskolájának neves rektora, a bujdosni kényszerült Aáchs Mihály ekkor Thököly tábori prédikátoraként működik. Későbbi szerző- és munkatársa, L övei (Herbies) Balázs azonban ekkor tér vissza a jénai és tübingeni egyetemről, s az újonnan szervezkedő győri gyülekezet élére kerül. Feltehetőleg Lövet Balázs nevéhez fűződik a művészi kidolgozású kehely beszerzésének a története is. Az ugyancsak hányatott sorsú lelkész egyik saját aranyozott kelyhét és paténáját 1691-ben Bakonyszentlászlónak adományozta, annak emlékére, hogy elüldözésekor abban a gyülekezetben kapott menedéket. F. T. — HALÁLOZÁS. Munkácsi Béla, a sajókazai gyülekezet áldozatkész pénztárosa 78 éves korában elhunyt. Az elhunytban a gyülekezet felügyelője apósát gyászolja. Koporsójánál Buchalla Ödön sajókazai lelkész szolgált, a gyülekezet pedig a kegyelet virágait helyezte el. „Boldogok azok a szolgák, akiket az Ür megérkezésekor virrasztva talál.” „életből” merítették mondanivalójukat. És megnyilatkoztak a többiek is. A nyugdíjas, aki képtelen „nyugalomba” vonulni, ha szolgálatról van szó. És a legfiatalabb, a „családtag”, aki éppen ebben a gyülekezetben kapott kiküldetést a szolgálatra és csak néhány hete papné. Előjöttek a családi gondok és örömök is. De az is, hogy hogyan vehetnek részt még inkább falujuk, vagy városuk, sőt egész népünk szolgálatában. Megvitatták, hogy miben lehetnek férjüknek segítségére a gyülekezeti munkában. Őszinte és nyílt véleménynyilvánítás, egymás tapasztalatából tanulni akarás, a legjobb szolgálatra törekvés sugárzott a délelőttöt teljesen betöltő, színvonalas eszmecserében. A eél érezhetően az volt, hogy családjukban, gyülekezetükben és a társadalomban végzendő meg jobb szolgálatuk érdekében keresik a lehetőségeket. Közös ebéd után következhetett D. dr. Ottlyk Ernő püspök vetítettképes előadása. Szavai világtávlatokat nyitottak meg a papnék és a feleségüket elkísérő lelkészek előtt. Fölfigyelhettek arra, hogy mit vár ma mindenkitől Isten is és a világ is. Kirajzolódott előttünk a Lutheránus Világszövetség VI. nagygyűléséről készült felvételek nyomán — a mi társadalmi rendünktől eltérő, sokszor egészen másként gondolkodó embertársaink sok kérdése. Bárány Gyula esperes záró igehirdetése — 2 Kor 3. 4—9 alapján — arra mutatott rá, hogy a papné szolgálata akkor jó, ha az Isten iránt való . „hálából”, engedelmességből és emberek iránt való szeretetből fordul családhoz, gyülekezethez és általában az emberekhez. A parókia füves-virágos kertje. a nyár végi délután meleg napsugarai, a répcelaki lelkész házaspár és családja ; őszinte és marasztaló szeretete még sokáig együtt tartotta a papnékat. Reménység szerint azok a családok és gyülekezetek, ahova ezen a késő délutánon hazamentek a lelkészfeleségek, megtapasztalnak majd valamit abból, hogy Répcelakon nemcsak keresték a választ arra a kérdésre, hogy milyen a „jó papné”...! Bárány Gyula A sokaság fia Váci Mihály versei hanglemezen A pápai művelődési központ könyvtártermének egyik sarkában ülök és hallgatom Váci Mi- ~hály verseit. A fejhallgató abroncsa minden egyéb hangot kirekeszt, különös némafilm életet él körülöttem a terem, a költő szavai dübörögnek a fülemben. Valahogy úgy érzem magam, mint ahogy a varázsládában ülő a porond közepén, várom a varázspálca intésének pillanatát, várok valamiféle bűvészmozdulatra. Várom a vers átlényegítő erejét, az előadóművész megjelenítő erejének varázspillanatát. VOLT MAR RÉSZEM. MEGADATOTT MÁR, hogy átéljem a költői és előadóművészi varázslatot. Régebben akkor, amikor Ady-verseket szavalt Latinovits Zoltán, vagy nemrég, amikor — szintén hanglemezről — hallgattam Juhász Ferenc verseit mondva. Most a közéleti költő verseit mondja a közéleti színművész Avar István. Egyszer csak itt van a varázslat. Foglyul ejt a vers, a lemez tizennyolcadik verse, a Még nem elég! Váci mondja. Látom az arcát, a nyolc éve halott költő arcát, hallom a hangját, egészen fiatal hang, szinte kamaszosan elfogódott. Tudatom mélyéről előbukkan a nyolc évvel ezelőtti reggeli krónikái hír: meghalt Váci Mihály! . Emlékszem egy kommentárra, ahol valaki azt mondta, hogy a Hanoiban meghalt költő a vietnami szabadság- harc magyar hősi hatottja. Élesen magam előtt látom a hanoi ravatal kandelábereit. NEM AZ A VARÁZSLAT, hogy itt most nekem mondja a költő a verset, mert ez csak a technika trükkje. A varázslat valahogy abban van, hogy amint hallgatom a nyírségi ízekkel ejtett szavakat, egyszerre eltűnik a könyvtárterem, és a szavak varázserejével karnyújtásnyira előttem van édesanyám szülőföldje: Nyíregyháza, a költő szülőföldje: a szőke Nyírség, végtelen homokjával, tanyáival, végtelenbe futó útjaival, felkiáltójelként álló jegenyéivel. S amikor megkérem a könyvtáros lányt, hogy még egyszer tegye fel a hanglemezt, már fogva tart Váci Mihály. Már szép minden vers, minden sor, minden szó szépen a helyén, már szép Váci világa, már szép a világ. „A világ szépsége a labirintus nyílása. Az óvatlan, ki besétál, tesz néhány lépést és egy idő múlva azon kapja magát, hogy nem találja a nyílást... Mert ha nem veszti el a bátorságát, ha folytatja útját, csaknem biztos, hogy végül is eljut a labirintus középpontjába. És ott az Isten várja, hogy fölfalja. Később kievickél, de megváltozva, másként, kit fölfalt és megemésztett az Isten. Akkor a nyílás elé áll őrnek, hogy szelíden betessékelje az arra igyekvőket.” Ez a Simoné Weil idézet jutott az eszembe, s később itthon sietve keresem ki, hogy ideírhassam. Hát valami ilyesmi a varázslat megfejtése, a megfejthetetlen titka. A szülőföld, a lakóhely egyszerre teli lesz költészettel, jelképekkel. így vált Váci verséiben jelképpé a nyírségi szél, a végtelenbe vesző utak, a jegenyék, Igen, a jegenyék. Élete és költészete jelképeinek vallja a költő a jegenyéket (Jegenyefényben). Egy másik versében (Édes hazám) hitvallás-jegenyékről beszél. Ezt az útmutató elkötelezettséget szeretettel akarta a költő hordozni a világban. Vihart akart kavarni, de szelíden, mint a szél. Aki bántani akarta, azt szelíden megszeretni, mint a szél. Váci Mihail szeretethimnusza ez a vers (Szelíden, mint a szél). A SZÜLŐFÖLD. A CSALÁD, a „kitépett szívnyi”, „homioknyi" ország szeretete, az emberiség szeretete, amit sohasem szárazon tömegnek, világnak, hanem következetesen szép bibliai ízű szóval sokaságnak nevez, hajtja „százhúszat verő szívvel” a költőt. Ez a szeretet kavarja forgószéllé, gúny villámokat szóróvá a szelíd szőke szelet. Váci, mint minden igazi költő, kétségekkel is küzdött, sokszor — különösen rövid élete végén — fáradt is volt, s miközben járta a világot és járta a hazát, gyötörte a kétség. hogy arra ment-e, amerre a jegenyék mutatták (Staccato). Sokak Szerint ezekben a versekben érte el költészete csúcsát. Váci Mihály tudta, hogy az emberiség, a táj veszélyeztetett, ezért volt közéleti költő, Ezért hasonlítja magát a pompeji katonához (Ez! Itt! Most!): Versei is így válnak útjelző, őrtálló, figyelmeztető jegenyékké a sokaság utján. Rultkay Levente
