Evangélikus Élet, 1978 (43. évfolyam, 1-53. szám)

1978-09-17 / 38. szám

& öKumené ^ öKumené í| öKumené &

Levél I. János Pál pápának

a Lutheránus Világszövetség Végrehajtó Bizottságától

Krisztusban Kedves Testvérünk!

Mi, a Lutheránus Világszövetség Végrehajtó Bizottságának tagjai, akik jelenleg Genfben (Svájc) ülésezünk, nagy örömmel fogadtuk a hirt, hogy önt választották Róma püspökévé, és így a római katolikus egyház fejévé. Gondolunk önte imádságunkban és bízunk abban, hogy Isten megadja az erőt mindannak a tehernek elhordozásához, ami az ön új hivatásával feltétlenül együtt jár.

Ülésünkön megemlékeztünk arról a jelentős haladásról, ami a római katolikus—evangélikus kapcsolatokban történt a második Vatikáni Zsinat ideje óta, és azokról a jelentős ökumenikus hozzájárulásokról, amelyeket az ön elődei XXIII. János és VI. Pál adtak.

Ügy értékeljük, hogy napjaink a római katolikusok és evangélikusok közötti dialógus és intenzív kapcsolatok napjai. Mind Krisztus egyháza egységének folyamatos keresése, mind azok a kihívások, amelyekkel jelenleg minden keresztyén közösség szembekerül, növekvő bizalmat követel

Isten kegyelmében, másfelől megújult engedelmességet Urunk óhaja iránt, hogy az egyház egy legyen. Ebben mindnyájan az Ür Jézus Krisztus evangéliumára támaszkodhatunk és egységben kereshetjük az evangélium hirdetésének módozatait. Miközben ezt a munkát végezzük, egymás kézét fogjuk abban a közös törekvésben, hogy megszüntessük a szegénységet,, munkálkodjunk az igazságért és törekedjünk a békére.

Azért imádkozunk, hogy az ön szolgálata áldássá lehessen minden keresztyén számára. Mint evangélikusok azt reméljük, elérkezett annak az Ideje, amikor mint testvér egyházak nemcsak egymás mellett éljünk, hanem egyre több tálható jelét is adjuk annak az egységnek, amely kifejezésre jutott a Krisztusban, a Szentháromság Isten nevében történt keresztségben.

Szeretettel, tisztelettel, meleg keresztyén köszöntéssel

Joslah Kibira püspök, a Lutheránus Világszövetség elnöke

A Georges Pompidou Országos Művészeti

és Kulturális Központ

1977 tavaszán, röviddel az ünnepélyes megnyitó után, láttam először ezt a megkapóan modern, új párizsi művelődési központot. Megkeresésére az egykori híres ezredesről elnevezett Denfert Rochereau térről gyalog indultam. A Quartier Latint elhagyva, átsétáltam a Notre Dame előtt, majd a Marais negyed utcáin eljutottam a térig és megpillantottam: úgy állt előttem mint egy űrközpont különösen szép kilövőálványzata. Üveg-fém palota. Piros, kék, narancssárga, ezüst színekben ragyog. Látszólag á llványzaterdővel, ü veg-alum ini- urn csövekkel, üvegcsövekben haladó mozgólépcsőkkel körülvéve.

Népszerű nevén a Beaubourg (Bobúr) mégsem állványzaterdő, hanem a tervezők ezúttal szakítottak a hagyományos szerkezeti formákkal. Egyszerűen az épületen kívülre helyeztek minden ve-' zetéket, csövet, szellőzőt, mozgólépcsőt. A belső térnyerést tartották fontosnak. így a szétszedhető válaszfalakat bármikor tetszés szerint elmozdíthatják. Ha nincsenek tégla-beton falak, a teret egyszerű a változó igényekhez igazítani.

A Beaubourg lényegileg négy fő részt foglal magába: tájékoztató központ-közkönyvtár, mo- . dern művészetek nemzeti múzeuma, formatervező intézet, akusztikai-zenei központ. Érdekességként említem. A könyvtár háromszázezer kötetes és ezerháromszáz olvasóhelye van. Kartont, nevet nem kell kitölteni az olvasáshoz. Bárki leveheti a polcokról a neki tetsző olvasmányt. De kölcsönözni, elvinni nem lehet. Ha valaki mégis megpróbálkozna, a kijáratnál egy készülék éles hangjelzést ad. A kötetek ugyanis elektromágneses „keze- . lést” kaptak. A modern művészetek emeletein huszonhatezer négyzetméter felület áll az állandó és alkalmi kiállítások rendezésére. Az akusztikai-zenei központhoz pedig nyelvi laboratórium is tartozik egymillió hangszalaggal és hanglemezzel.

A Beaubourgba látogatók számú minden rekordot megdöntött. Az első évben hatmillió látogatója volt. összehasonlításként: a Louvre-nak ugyanebben az időszakban csupán hárommillió. így érthető csak az a sorban állás, amely a bejáratnál fogadja a látogatót. Az élmény azonban megéri. Magam sem bántam a közel félórás várakozást. E rendkívüli érdeklődésben bizonyosan a. kíváncsiság is fontos hajtóerő. De érezhető a kulturális központ vezetőségének az a szándéka is, hogy találkozzanak a mai ember igényével. A kultúrát közkinccsé kell tenni! Vallják.

Igaz. ez a felismerés nem égé szén új keletű. Gondoljunk csak azokra az erőfeszítésekre, amelyeket társadalmunk a szociális ta kultúra, a közművelődés érdé kében évtizedek óta tett és a jő vőben is tenni kíván.

Nemrégiben a váci művelődési házat mutattam meg francia vendégeimnek. Ahol színházterem, klubszobák, szakkörök állnak az érdeklődők rendelkezésére. Az értelmes művelődés, tanulás, szórakozás segítésére pedig ott vannak a képzett szakemberek. De említhettem volna az új mezőberé- nyi művelődési házat, a négyszáz személyes színháztermével, klub- és játékszobáival (mindez ezer fő egyszerre történő foglalkoztatására alkalmas) vagy akár a fővárosi Pataki István művelődési centrumot.

Méltán lehetünk büszkék a szocialista kultúránk létesítményeire!

Ez év márciusában egy magyar vonatkozású esemény terelte figyelmemet újra Párizs felé. André Frénaud, a magyar költészet nagy ismerője köszöntötte a

Beaubourgban Illyés Gyulát abból az alkalomból, hogy a Francia Költők Társaságának nagydíjával kitüntették. Kulturális kapcsolatainknak hosszú története van. Ady Endre, József Attila, Illyés Gyula csupán néhány az ismertebb nevek közül. A két nép egymás iránti kölcsönös érdeklődése ma is megmutatkozik- Bizonyosan így lesz a jövőben is- Az egyre bővülő jó szándékú turizmus pedig jó szolgálatokat tehet egymás gondolkodásának, értékeinek kölcsönös megbecsülésében:

Aki az olvasók közül a közeljövőben Párizsba utazik, ne mulassza el megtekinteni a Georges Pompidou Országos Művészeti és Kulturális Központot.

Lehel László

(Csepel)

Csorba Győző:

ANYAM

Éjelente a halállal alszik, nappalonkint mellette ül, remegő keze vele parolázik szüntelenül.

ösvény az útja: egyenes, szűk és kiágazástalan.

S olyan a célja, melynek minden javára van.

bármit is tesz —

Mohóság űz: érintenem, néznem, hallgatnom, innom ót, ezernyi kézzel ezerféleképpen lopnom a fogyó , időt;

csordultig véle töltekeznem, jobban, mint bármikor szokás: a gyönge hangok, botló mozdulások ez még ő, senki más.

Ez még ő, kit ha végképp elvesztenek érzékeim, újjá kell szülnöm, őriznem halálig magamból, s egyre megint,

s lobogva pusztuló erőm még ezzel is pusztítanom,

— a terjedő-növő magányban szívem buzdítanom.

Ez még 6 —, szinte semmi már, csak volt ember, szinte mint aki már földíszített ravatalra készülne szállani.

De még ő, 5, és él, mozog, szól, anyám anyám még: folyton ad, s valóságos két tenyerébe fogja ráhajló arcomat.

„összegyűjtött versek” 1978. könyvnap

— SZÜLETÉS. Simonfay Ferenc lelkésznek és feleségének, Milán Klárának július 30-án Budapesten gyermekük született. Neve: DÁVID.

— HALÁLOZÁS. Czili Dezső, a csékiíti leánygyülekezet tagja

hosszú és súlyos betegség után 67 éves korában elhunyt. Teme tése Győr Sándor ajkai lelkész szolgálatával volt, a gyülekezet igen nagy részvétele mellett. „Ha lehetséges, múljék el tőlem e po hár...”

Veled vagyunk Vietnam!

Több mint három évtizeden keresztül a fenti mondat sokkal több volt, mint jelszó a béke hazai és nemzetközi barátainak táborában. Egész társadalmunk mozdult meg újra és újra, üléseket tartottunk, tiltakoztunk, informáltunk, állást foglaltunk (többek között lapunk hasábjain is), üzemek, gyárak kollektívái végeztek önkéntes felajánlásban munkát, hogy nyilvánvalóvá tegyük: egyetértünk a létéért, szabadságáért harcoló vietnami néppel, készek vagyunk igazát képviselni, küzdelmében segíteni a volt gyarmattartókkal és újkori ag- resszorokkal szemben. Természetes, hogy együtt örültünk velük, amikor 1975. április 30-án úgy látszott, hogy ez a küzdelem véget ért és most már csak az újjáépítés, az új igazságos társadalmi és gazdasági rend. megvalósítása vár a tőlünk sokezer kilométerre élő barátainkra. Mint ahogy természetes volt az őszinte öröm, az ajándékozás kedvessége is, amikor az Országos Béketanácsnak a Vietnami Szocialista Köztársaság kikiáltásának 33. évfordulójára, szeptember yére összehívott szolidaritási ünnepségén megjelent a VSZK Szolidaritási és Barátsági Bizottságának hazánkban tartózkodó delegációja Hoang Minh Giam elnök, a VSZK nemzetgyűlés külügyi bizottságának elnöke vezetésével.

Sajnos hamarosan Vietnam déli területének a felszabadulása után kénytelenek voltunk megállapítani, hogy a küzdelem nem ért véget. A vietnami nép nem fordíthatja teljes figyelmét és erejét az újjáépítésre, független, szabad hazája gazdasági, társadalmi és politikai megerősítésére és fejlesztésére. Kénytelen fegyverben maradni, anyagi, szellemi erőinek jelentős részét újra a kényszerű védekezésre, egy esetleges újabb támadás visszaverésére fordítani. Azt is kénytelenek voltunk megállapítani, amiről a fenti együttléten vietnami barátaink szóban, képekben, információs anyagok közlésében adtak számot, hogy most nem közvetlenül támad a vereséget szenvedett imperializmus, hanem két olyan ország nem népük érdekeit képviselő vezetőinek nagyhatalmi elképzeléseit használja ki, amelyek nevükben a szocializmust hordozzák. Természetes, hogy ezen az együttléten szeptember 1-én, mint az első rossz hírek hallatán a magyar békemozgalom, a hazai szolidaritási bizottság képviselői egész társadalmunk és népünk állásfoglalásaként juttatták kifejezésre, hogy képesek vagyunk segíteni a vietnami nép igazának megvédését, s hogy a fenti mondat a mostani új helyzetben sem jelszó csupán, hanem állásfoglalás, tett és elkötelezettség. .. q

Mit olvasunk?

Igen, ez a kérdésünk, miután információrobbanásról beszélünk. És ez nem is olyan egyszerű kérdés, mint ahogyan kiejtjük. Mert hol vannak azok az idők, amikor az egyszerű ember „olvasmányos könyve” a jó öreg Károli által fordított Biblia volt, az apáról fiúra szálló drága örökség, melynek első és utolsó lapjain valóságos családfává terebélyesedtek a bejegyzések. A „kalendárium- korszak” is régen mögöttünk van. Az az idő tehát, amikor egyetlen mindentudó könyvecske feküdt a sublóton, a kalendárium. Országos vásáraival, a postakocsik indulási helyeivel, idejeivel, mindenféle hasznos tudnivalóival. Hol van az az idő, amikor az otthonok féltett kincse volt egy-egy Petőfi összes versei, vagy Jókainak valamelyik meghatóan szép, romantikus regénye, amelyeket a család apraja-nagyja salátává olvasott? Hol van? Hol van az az idő, amikor a nyomtatott betű drága kincs volt, s vitathatatlan volt a hitele, esküdni lehetett rá?

AZ INFORMÁCIÓROBBANÁS

ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy dömpingben ömlesz- tik a sajtó termékeit. Napi-, hetilapok, folyóiratok, szaklapok, könyvek — szépirodalmi, tudományos— stb. művek elképesztő mennyiségben és variációban állnak rendelkezésünkre. És olyan áron, hogy gyermekeink zsebpénzéből is bőven futja rájuk. Egyfajta ki nem mondott verseny hatalmasodott el: ki tud többet, változatosabbat „termelni”, már ami a sajtó területére tartozik. A verseny kiszélesedett az olvasó- közönség irányába is: meg kell szerezni az olvasót, táborrá kell dagasztani, mert mit ér. a leírt betű, ha nem olvassa valaki.

Az információrobbanásnak a sajtón kívül más tényezői is vannak. Akusztikus és vizuális információközlő eszközök léptek sorompóba közben ötven, illetve huszonöt év óta: a rádió és a televízió. Ennek megfelelően három fronton ostromolják az embert, hogy feje mindenkor telített legyen hírekkel, eseményekkel, képekkel, közérdekű tudnivalókkal, a tudomány, művészet, irodalom dolgaival. Marad-e ideje az embernek elgondolkodni az olvasottakon, megemészteni az olvasottakat, látottakat? Agyunk megrepedt, mint a zsák, s az ömlesztve érkező anyag úgy csorog ki belőle, ahogyan belé lapátolták.

Művész az, aki ebben a dzsungelben tájékozódni tud. Akinek érzéke van a válogatáshoz és meg tudja különböztetni a lényegest a lényegtelentől, a fontosat a mellékestől, aki takarékoskodni tud szűkre szabott idejével, és nem önti ki a fürdővízzel a gyereket. E néhán/sorban nem élet. re szóló, kizárólagos tanácsot akarok adni, s egyebekben is korlátozom magam evangélikus olvasókra, vagy legalább olyanokra. akik ezeket a sorokat elolvassák. Akiknek a figyelmét szeretném felhívni arra, hogy okosan gazdálkodjanak idejükkel, értelmesen és jól válogassák meg olvasnivalójukat. Elsősorban tehát azokhoz szólok, akiknek lelki, vallásos igényük van.

VÁLTOZATLANUL AJÁNLOM a naponkénti bibliaolvasást. A Szentírásból tudjuk meg Isten akaratát, s kapjuk meg a normát , életünkhöz, cselekvéseinkhez. Szinte egy lélegzettel ajánlom énekeinket is, amelyekkel könyv formájában csak vasárnaponként találkozunk, Himnuszok gyűjteménye ez. költemé- nyes kötet, amelyben vallásos emberek tettek hitet, kértek segítséget a Mindenhatótól, neki adtak hálát és dicsőítették a Teremtőt és a megváltó Krisztust. (Hát még ha olvasás közben dúdolnánk is az ősi korái dallamokat!) Szorosan ezek után ajánlom hetilapunkat, a Magyarországi Evangélikus Egyház lapját, amely bekapcsol bennünket az egyház vérkeringésébe. Ebből tudjuk meg, mi van más gyülekezetekben, hogyan illeszkedik bele egyházunk a mai magyar társadalomba, mi kegyességének tartalma, hogyan szolgálunk az egyházban és társadalomban egyaránt.

AZ ÉRDEKLŐDÉSEK SOKOLDALÚSÁGÁNAK MEGFELELŐEN más természetű kiadványaink is vannak. Akik úgy érzik elapadt szívük az imádságban, s „mankóra” van szükségük, azoknak imádságos könyveinket ajánlom. Akik a Szentifással behatóbban akarnak foglalkozni, esetleg tudományosan, azok bibliamagyarázó könyveinket olvassák. De ugyanilyen meleg szívvel ajánlom prédikációs. kiadványainkat, vagy szépirodalmi, vallásos tárgyú, hitmélyítő könyveinket. Tekintsünk el most attól, hogy kiadványaink címeit felsoroljam. De bármelyik kiadványt vesszük kézbe, színvonalas olvasmányt kapunk.

Félreértés ne essék, nem egyoldalú ismeretanyag szerzésére gondolok. Evangélikus híveink soha nem voltak i-ajongók, akik a maguk dolgain kívül mást nem láttak. Természetes igényességgel fordultak a szép, jó és igaz felé mindenkor. Ezt a törekvésüket őrizzék is.meg. Ezek mellé helyezem szerényen ajánlataimat, az információ tengerében egy-egy szigetet, ahol kiköthetnek az evangélikus olvasók.

Rédey Fáj