Evangélikus Élet, 1978 (43. évfolyam, 1-53. szám)
1978-09-03 / 36. szám
ILelki kérdésekről beszélgetünk Isten „bezárt szívű” gyermekei? ki valójában Isten gyermeke. Akkor pedig tényleg nem lehet egyszerre „bezárt szívűnek” és „Isten gyermekének” lenni! — Nincs valamiféle összefüggés abban, hogy a „bezárt szí- vűség”-röl szóló ige előtti versben János apostol arról beszél, hogy Jézus az életét adta oda értünk, „ezért tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért” (1 Jn 3, 16). Igen helyes ez a megfigyelés. Szoros összefüggés van a két vers, illetve a két kötelezettség között Az apostol arról tesz bizonyságot, hogy ha mi adósai vagyunk egymásnak az életünkkel, akkor még inkább adósai vagyunk egymásnak a vagyonúnkkal, a pénzünkkel. A pénz sokkal kevesebb, mint az élet! Az életemet pedig csak akkor tudom odaadni a felebarátért, ha feladom saját önző „Én”-emet. Ha ugyanis csak úgy akarom szolgálni a másikat és csak úgy akarok „élni” a másikért, ha magamnak nem kell ártanom, ha ez a szolgálat nem meríti ki az erőmet, ha egészségemet nem veszélyeztetem a másikért, ha ez a szolgálat nem kerül az életembe..., akkor végeredményben a saját életem, a saját énem megtartására törekszem. János apostol elítél minden ilyen „feltételt” és „kikötést”. — De ez most mit jelent közelebbről az anyagi javak összefüggésében, illetve az ínségben levők segítésében? Igen világos az összefüggés. Nem tudom a vagyonomat a másiknak, a szükséget szenvedőnek odaadni önmagam legyőzése, önmagam halálra adása nélkül. Tehát az önző „Én” legyőzése nélkül Ahhoz, hogy adjak éspedig áldozatosan adjak, ahhoz előbb önmagamat kell feláldoznom és Istennek adnom. Istent kell szeretnem ! — Ezt most teljesen értem. De még hangsúlyt kell tennünk arra, hogy — igénk szerint — „nem marad bennünk” az Istentől kapott szeretet, ha „elnézzük testvéreink szükségét”. Vagyis elhagy bennünket az a szeretet, amit Isten adott belénk, ha nem nyitjuk meg szívünket a felebarát ínsége előtt és nem segítünk rajta. Mert az teljességgel lehetetlen, hogy a felebarát iránti szeretetet megtagadjuk, de az Isten iránti szeretetet megtartsuk. A kettő egyszerre tarthatatlan! Nagyon örülök, hogy ezt nem nekem kellett elmondanom. Van azonban még egy megjegyzésem. A mi világunkban — az egész világra gondolok! — nem elegendő, ha megnyitjuk szíveinket egy- egy ínségben szenvedő előtt. Ez is szükséges, de nem elégséges! A 4,5 milliárd lelket számláló emberiségben nagyon sok az éhező, az ínséget szenvedő, a faji megkülönböztetés alatt kínlódó, járványokkal küszködő ember. „Isién gyermekei”-nek is nemcsak egyenként, hanem kollektive kell „szívüket megnyitniuk” és segíteniük a bajokon. A világban nagyon sok a „keresztyén” gazdag ember és igen sok a szegény és kizsákmányolt a nem keresztyének között, elsősorban Ázsiában és Afrikában. Ilyen körülmények között nem élhetnek „Isten gyermekei” „bezárt szívvel”. Ha ezt tennék, nem maradna meg bennük az Isten iránti szeretet sem. Nyitottszívűségre, segítségre, ösz- szefogásra van szükség, össze kell fognunk minden jóakaratú emberrel. „Nyitott szívvel”! Káldy Zoltán Azt gondolom, hogy eddigi beszélgetéseinknek van egy hiánya. Nevezetesen az, hogy még nem esett szó Isten gyermekeinek az anyagi javakhoz — mondhatjuk így is: a „világi javakhoz” való viszonyáról. Pedig ez olyan kérdés amit nem lehet kikerülni. Annál is inkább nem, mert pont ezen a területen csúsznak meg nagyon gyakran „Isten gyermekei” is. A Szentírás nem is egyszer beszél a hivő embereknek a pénzhez — általában az anyagiakhoz — való viszonyáról, de mi most megint egy olyan igéből induljunk ki, melyet János apostol első levelében találunk: „Aki pedig világi javakkal rendelkezik, de elnézi, hogy a testvére szükséget szenved, és bezárja előtte a szívét, abban hogyan marad'meg az Isten szeretete?" (1 Jn 3, 17.) — Ez a bibliai szakasz — ha jól értem — abból indul ki, hogy Isten gyermekei között is vannak „anyagilag tehetősek” és olyanok is, akik „szükséget szenvednek”. Lényegében ez azt jelenti, hogy a hivő emberek is lehetnek „módosak"? És megfordítva: az Istennel való jó viszony, nem őriz meg feltétlenül a szükségtől”? A Szentírásban találunk példákat arra, hogy Isten gyermekeinek is lehet vagyona. Nem fedi a Bibliából elénk táruló képet az a felfogás, hogy az „igazán hivő embernek nincs vagyona”, illetve megveti azt. Nem igaz az sem, hogy a szegénység önmagában valami Istennek tetsző dolog! Minthogy az sem igaz, hogy „Isten örül annak, ha az ö gyermekei tehetősek”. A szegénység önmagában nem „istenes” dolog. Ügyszintén a vagyon sem „istenes” dolog önmagában. Értéke attól függ, hogy mire használják. — Én szeretnék legalább egy esetet hallani, amely igazolja, hogy Krisztus követői is lehetnek „módosak”. Lukács evangéliuma 8. fejezetének elején olvasunk arról, hogy Jézussal volt több asszony, akik kísérték őt „városról városra és faluról falúra”. Ezeket korábban meggyógyította és most ők „szolgáltak neki vagyonukkal”. Ezek között volt Magdalai Mária, Johanna és Zsuzsanna. Tehát a vagyonukkal szolgálták Jézust! Nyilván hálából. — Ha már vagyonos „Krisztus követők”-röl szó esett, essék szó az anyagiakban szegény Isten gyermekeiről is. Igen, ilyenek voltak az apostolok korában is, de minden időben is. Ennek okáról sokat ne beszéljünk, csak állapítsuk meg, hogy ez realitás. Gondoljunk arra, hogy Pál apostol gyűjtést rendezett a jeruzsálemi szegények — éspedig a gyülekezetben élő szegények! — javára (2 Kor 8—9). A szere- tetvendégséggel és az úrvacsorával kapcsolatban mondja, ugyancsak Pál: „Vagy megvetitek az Isten gyülekezetét és megszégyenítitek azokat, akiknek nincsen?” (1 Kor 11, 22). Sőt még ennél nagyobb szegénységről is beszél Jakab apostol Isten gyermekei között: „Ha egy férfi-vagy nőtestvérünknek nincs ruhája és a mindennapi eledel nélkül szűkölködik” (Jak 2, 15). Minden bizonnyal a társadalmi okok jelentős szerepet játszottak a szegény- - ségben. A kizsákmányolás minden kor legnagyobb bűne volt. Nagymama ceruzát farag Ha nagyanyámra gondolok, vagy verset mond, vagy ceruzát farag. Nagymama, behunyom- szemem, hogy magam előtt lássalak! Éppen elpanaszolom bánatom, s te azt a komoly gyerekbánatot szerető, segíteni kész, meleg szívvel, komolyan hallgatod: Valakinek az osztályunkban olyan szép ceruzás notesza van, az én szegény kis noteszom meg hiányos, ceruzátalan! Megvan a ceruza helye, de belevalót sehol nem kapok! Nagymama nézi a kicsi noteszt, meghallgatja a komoly bánatot. Aztán elővesz egy ceruzavéget, körülfaragja ügyesen, tintával még kékre is festi, ne hiányozzék a szépsége sem. Bele is illik a noteszba... — Isten gyermekeinek szegénysége és gazdagsága ezek után valóság előttünk. Az azonban szerintem kizárja egymást, hogy valaki „Isten gyermeke” legyen és ugyanakkor „bezárja szívét" az ínségben levő előtt. Vagy az egyik eset áll fenn, vagy a másik. Alig tudom elképzelni a kettőt egyszerre! Ügy látszik, János apostol nemcsak el tudta „képzelni”, hanem látott is a gyülekezetben ilyet. Lehet, hogy nem is egyszer. Vagy legalábbis látott olyanokat, akik magukat „Istgn gyermekei”-nek mondták, de a gyakorlatban megbuktak a szeretet nagy vizsgáján. Hiszen sokszor mondtuk már, hogy a „parancsolatok megtartásában” lesz nyilvánvalóvá, hogy de nagymama nem kap hálás mosolyt, se köszönetét a kis unokától... mert az a másik szebb volt... sárga volt! Még most is tartozom a köszönettel. Pedig de szívesen megmondanám: Nagymama, köszönöm, hogy segítettél! Soha, soha nem volt szebb ceruzám! Színaranyból volt, csak nem vettem észre. Bearanyozta a szereteted! Hadd suttogjam el sírod felé ma ezt a megkésett köszönetét! Régi emlékek simogatnak, mint meleg májusi napsugarak..! S ha nagyanyámra gondolok, vagy verset mond ... vagy ceruzát farag. Túrmezei Erzsébet tv Ali vasárnap igéje Jaj a gondatlanoknak! Am 6, 1—7 Nem elírás, szándékosan írtunk gondatlan-t a bibliai szövegben található gondtalan helyett, hogy annak mondanivalóját élesebben emelhessük ki! Nem olyanokról van ugyanis a prófétai feddésben szó, akik — mint ezt e vasárnap evangéliumi igeszakaszában (Máté 6, 24—34) olvashatjuk — minden gondjukat Istenre vetik s ezért nem aggodalmaskodnak, tehát bíznak Istenben, hanem ellenkezőleg: Olyanokról, akik magabiztosak, akik semmivel se törődve a pillanatnak élnek s tele pohárból szürcsölik az élet élvezeteit. Gondatlanok, mert nincsen gondjuk Isten törvényére — és a felebarát nyomorúságára. PEDIG A TÖRTÉNELMI ESEMÉNYEK PÉLDÁI IS józan megfontolásra, Isten előtt való megalázkodásra, társadalmi felelősség gyakorlására inthették volna Ámosz próféta kortársait, Izrael vezető rétegét a Kr. e. 8. század közepe táján. Asszíria félelmetes világhatalma feltűnt már az ország határai közelében. Kaimé városát elfoglalták s elpusztították az asszír seregek s hasonló sors érte Ha- mát és Gát városait is. A kicsiny, gyenge Izrael országa hogyan állhatna meg szomszédai eleste után a hódító világbirodalom előtt! Bizony nincs messze a veszedelem, a háború, megszállás és fogságba- vitel ideje, — így int a próféta. S a bekövetkező történelmi tragédia — isten ítélete lesz, hűtlenné vált népe felett. Miben is állt voltaképpen a nép „előkelőinek” bűne? Nem csupán abban, hogy gátlástalanul élvezték az életet, hanem hogy ezt'a sze. gények, a kisemmizettek rovására tették. Nem törődtek József romlásával, vagyis önző módon csak magukra gondoltak, kíméletlenül érvényesítették üzleti, anyagi érdekeiket, keresztültapostak a gyengébbeken, nem voltak tekintettel senkire és semmire. Sem Isten törvényére, sem a lelkiismeret szavára, sem a szegények kiáltó ínségére. Maguknak és magukért éltek. Az ököljog uralmát vezették be s ha talán nem is kerültek mindig összeütközésbe a tételes törvényekkel, fenekestül romlott, erkölcstelen volt a szellem, a lelkűiét, amit árasztottak és képviseltek. E SZELLEM ELLEN PRÉDIKÁL A PROFÉT A, egy életstílus ellen, amely nincs korhoz s helyhez kötve s ezért mondanivalója ma is időszerű. Az általános jólét örvendetes növekedésével, amiért csak hálásak lehetünk, megjelenik a kísértés is. A „fogyasztó” társadalom szemléletének kísértése. Az, hogy az élet értelmét a megszerzett javakban s azok — sokszor felelőtlen — élvezetében látjuk, öncéllá válnak, válhatnak a mindennapi élet sokszor szükséges és hasznos használati eszközei. Ma nem az „elefántcsont ágyak”, hanem esetleg a lakás, a nyaraló, az autó, sőt maga a nyaralás is — hol s miként — válnak „státusszimbólumokká", hogy e divatos kifejezéssel éljünk. Ezt az életvitelt jellemzi a mindent lefölözni akarás, a kíméletlen érvényesülés, a karrierizmus szelleme. Gondatlan prédálás, néha a közvagyon herdálása, józan takarékosság, felelős sáfárkodás helyett. Társadalmi érdektelenség, egyéni önzés. „.. .eladják pénzért az igazat és egy pár saruért a szegényt... elutasítjáki a nyomorultak ügyét... kihasználjátok a nincstelent... elfogadjál1 tok a megvesztegetést...” (Amósz 2, 6—7; 5, 11—12). A PRÓFÉTA DORGÁLÁSA A GYÜLEKEZETNEK SZÓL, Isten népének, akkor Izraelnek s ma az egyháznak. A „legkiválóbb népnek” prédikál s ez a megjelölés maró gúnyt és éles felelősségrevo- nást jelent. Isten ítélete, számonkérése mindig az ö háza népén kezdődik. Isten népének hivatása, hogy elöljárjon a jónak cselekvésében. Hogy kialakítsa magában, tagjaiban és közösségében az új életstílust. Azt a szemléletet amely sáfárságnak tekinti az élet minden területét. Vagyis felelős gazdálkodásnak a föld javaival. Bizonyára gondolhatunk itt környezetünk védelmének, megőrzésének ma oly időszerű kérdéseire is. Olyan társadalomban élünk, szocialista társadalomban, amely a köz javát tekinti elsőrendűnek, amely a javak igazságos elosztásán fáradozik. Ebben a törekvésben részt kérhetünk és kaphatunk, segíthetünk a nem gondatlan, hanem gondos, egymás javára gondoló s azzal törődő életstílus kialakításában. „Keressétek először Isten országát.. ”, int Jézus a vasárnap evangéliumi igéjében. Krisztus Urunk felszabadított a magunk életéért való aggodalmaskodásból s az önző életvitel görcseiből is. Mivel egészen Isten kezéből kapjuk s ezért — a szó jó értelmében — gondtalanul rábízhatjuk életünket, egészen szabadok vagyunk az embertársainknak szolgáló életre. Groó Gyula IMÁDKOZZUNK! Szerető mennyei Atyánk a Jézus Krisztus által! Köszönjük nagy, megfoghatatlan hűségedet, amellyel ragaszkodsz oly sokszor hűte- len népedhez. Ne engedd, hogy jóságod megkeményítse szívünket s elaltassa lelkiismeretünket. Rázz fel önzésünkből, közönyösségünkből s kegyes, vagy elbizakodott ábrándozásunkból. Szabadíts meg kívánságaink és szenvedélyeink rabságából. Ne veszítsd el velünk való türelmedet s terelj vissza mindig újra akaratod ösvényére. Ámen. LUTHERÁNUS VILÁGSZÖVETSÉG SEGÍTSÉG 1977-BEN Tizenhárommillió dollár értékben nyújtott segítséget a Lutheránus Világszövetség és a vele együttműködő különféle szervezetek — jelenti az LVSZ Világ- szolgálat Osztálya. A segítséget a világ 40 országába küldték. Ennek egyharmada Indiának (2,7 millió dollár), Tanzániának (1,1 millió dollár) és Brazíliának (0,9 millió dollár) jutott. Ezt a segítséget az alábbi országok egyházi segélyszervei bocsátották a világszövetség rendelkezésére: Kanada (391 358 dollár), Dánia (995 460 dollár), Finnország (80 307 dollár), Német Szövetségi Köztársaság (4,9 millió dollár). Norvégia (390 938 dollár), Svédország (725 000 dollár), Svájc (524 345 dollár) és Egyesült Államok (5,3 millió dollár). Indián, Tanzánián és Brazílián kívül a következő országok kapták a legtöbb segítséget (félmillió dolláron felül): Bangladesh, Jordánia, Libanon, Románia és Vietnam. Dr. Eugene Ries, az osztály helyettes igazgatója így jellemzi a helyzetet: „Az elmúlt évtizedben a súlypontot fokozatosan elhelyeztük a katasztrófák esetén történő gyorssegélyről és egyre inkább az állandó, de nem kevésbé tragikus, sürgető helyzetekkel és krónikus ínségekkel foglalkozunk. A nagyszabású anyagi segítséget nyújtó programok helyességét felülvizsgáljuk. Ezek a megfontolások abból a meggyő- désből fakadnak, hogy hosszú távú megoldást csak önerőre építő és önerőt lehetővé tevő programokkal lehet elérni.”
