Evangélikus Élet, 1978 (43. évfolyam, 1-53. szám)

1978-09-03 / 36. szám

* • Ülnek a gyerekek Feleségemmel felidézzük néha azokat a csodálatos perceket, amikor gyermekeink először fel­ültek. Hadonászva, egyensúlyoz­va, kis izmaikat megfeszítve, im- bolyogva, szuszogva, erőlködve hajtották végre a szenzációs mű­veletet. Értek el azóta egyéb eredményeket iskolában, sport­ban, de előttem még mindig az a csúcsteljesítményük, amikor először felültek. Hihetetlen erő­feszítéssel, de önállóan először néztek körül a világban a homo sapiens egyenes testhelyzetéből. Micsoda örömmel újságoltuk: ül a gyerek! A LEHEL ÜTI PIACNÁL a család vasárnapi ebédjének nyersanyagát cipelő öregasszony kapaszkodik fel számtalan cek- kérével a tömött villamosra. Ülő­hely nincs. A néni mellett a teg­napi labdarúgó VB-mérkőzés tak­tikai hibáit elemzi barátjának a Dagály strandról hazafelé tartó fiatalember. A cekkeres nagyma­ma is érdeklődve figyeli. Egy do­log nagyon zavar: ül a gyerek! Tekintélyes csoport veszi kö­rül a járdára kitett jegkrémcs pultot. Nyugalmas forgalmi vá­kuum van, zavartalanul halad­nak a járművek az úttesten. Va- oonatúj Zsiguli siklik a fagyira várakozók mellé. Benne két hu­szonéves. összekacsintanak, majd váratlanul felharsan a dallam­kürt. A „vicc” sikerült, jóked­vűen robognak el a pánikba ej­tett csoporttól. A vezető talán nem is látja a visszapillantó tü­körben, hogy egy édesanya ijed­tében a betonra ejti karonülő gyermekét. Biztosra veszem, hogy nem a maga verejtékén szerzett kocsi volánja mögött ül i a gye­rek. TERMÉSZETESEN NEM A PÉLDAKÉNT KIRAGADOTT FIATALOK/ testesítik meg a ma­gyar ifjúságot. A két esettel nem azokat akarom igazolni, akik uj­jal mutogatnak az ifjúságra és szinte megrögzött szemléletükké vált-az unos-untalan ismételt do- hogás: „ezek a mai fiatalok”. Nem ezek a mai fiatalok, de ilyen is akad közöttük. Inkább az a gondolat foglalkoztat, ho- gvan válik ilyenné, aki ilyen. Hi­szen valamikor úgy indultak ők, mint minden csecsemő, akikről egy napon büszkén mondták a felnőttek: ül a gyerek. A MAI FIATALOKAT MI NE­VELTÜK, MAI FELNŐTTEK. A szabadszájú gyerek nem szótár­ból tanulta a trágárságot, a zül­lésnek induló fiatal nem a tv éjszakai adásából ismeri a fel­nőttel telezsúfolt kocsmát. A ló­gósnak nem Petőfi „Pató Pál úr”-ából van fogalma a naplo­pásról és a könnyen sok pénzre vágyóban sem a három kíván­ságról szóló népmese ébresztette fel a harácsolás ösztönéi. Felnőt­tek szavából, példájából, életvi­teléből tanulták. Az is igaz, hogy sok mindent nem otthon tanul a gyerek és nem is <»z iskolában. Sokszor csapják össze a kezüket szégyenkező szülők: „ugyan, hol tanulta a gyerek?” Nem a sely­pítve kimondott első „csúnya szóra” gondolok, hanem súlyo­sabb ifjúkori botlásokra. A szü­lői álmélkodással szemben ezt kérdezem: ugyan miért nem ta­nulta meg otthon a helyeset, az igazát, a közösséget építőt, a tisztát? A családi közösség ki­egyensúlyozott, vonzó jó légkö­rében miért nem fejlődhetett el- lenállóbbá a másutt látott rossz példákkal szemben? Jól berende­zett otthonainkban mindent meg­kapnak a gyerekek. Giyan dolgo­kat, amikről a mi gyerekkorunk­ban álmodni sem mertünk. Egy valamiből azonban íájdalmasan keveset kapnak f időből. Annyit hajtunk, fáradozunk értük, hogy nem érünk rá fog'.a.Kozni velük. ELHIBÁZZUK A- DOLGOT MI FELNŐTTEK, ha éji nappallá téve építjük gyermekeink anya­gi jövőjét és közben arra nem jut időnk, erőnk, nogy szívós ne­veléssel bennük is felépítsük a nyitott szívű, közösségi gondol­kodású jövő emberet. Legjobb szándék mellett is önzésre te­nyésztjük ki az uiódainkat, ha sok és tiszteletre méltó munkánk mellett erre nem fordítunk gon­dot. Ha úgy adunk mindent ké­szen a kezükbe, hogy közben nem tanulják meg a munka sze- retetét. és az őket eltartó családi és tágabb közösség megbecsülé­sét, akkoi| hibás életszemlélet alakul ki behnük: mások dol­goznak meg helyettem, én va­gyok a középpont és minden én­értem van. SZOCIALISTA TÖRVÉNYHO­ZÁSUNK KÉT GYÖNGYSZEME a családtörvény és az ifjúsági törvény Mindnyájunk feladata, hogy e törvények mélységes hu­mánumból született elvei ma­radéktalanul megvalósuljanak az ifjúság és az egész társadalom hasznára. Felelőssé tesznek azért, hogy emberséget tanuljon tőlünk az ifjúság. Teremtsünk számuk­ra olyan légkört, amelyben ter­mészetes, hogy a fáradt idősebb­nek jár az ülőhely a tömött vil­lamoson és adják át a helyüket. És legyenek állóképesek akkor, amikor az előttük járt generáció adja át nekik a helyet a becsü­letes építő munkáoan. Baranyai Tamás Falvakuli, lányokon Gyülekezeti élet és migráció MIGRÁCIÓNAK NEVEZI A TÁRSADALOMTUDOMÁNY azt a társadalmi mozgást, amikor a lakosság bizonyos érdekből a la­kóhelyét megváltoztatja. Ilyen ok legtöbbnyire a munkahelyválto­zással függ össze, de lehet pl. a gyermekek továbbtanulásának megkönnyítése, vagy egészségi ok is. Hazánkban az utóbbi 30 évben ez a mozgás igen nagy volt. A falvak lakói a nagyüzemi mező­gazdaság kialakulása után, nagy tömegében hagyta el korábbi la­kóhelyét és költözött az új ipari központokra vagy éppen Buda-. pestre. Másrészt a különféle szakiskolák, főiskolák és egyete­mek is igen sok fiatalt hívtak el a falusi környezetből városokba, ahol azután meg is telepedtek és nem tértek vissza. Ügy tűnt, hogy ez csupa olyan tényező, amely az egyházi életet kevésbé érinti. Most látjuk csak igazán, uennyire mélyen érintette. Ezért is foglalkozunk vele itt egyházi lapunkban. EVANGÉLIKUS GYÜLEKE­ZETEINK NAGY TÖBBSÉGÉ­BEN falusi gyülekezetek voltak. Ezért a lakossági mozgás erősen érintette őket. Ez a nagyarányú mozgás felbontotta az eddigi meghitt, meleg, a mindenkit is­merő, a rokonsági szálakkal át- meg átszőtt gyülekezetét. Egy ideig ugyan híveink, noha lakó­helyüket már megváltoztatták, érzelmileg, gyülekezetileg to­vábbra is a régi gyülekezethez tartozónak érezték magukat. Ott voltak „otthon”. Ezt igen sok­szor a régi gyülekezet lelkésze is, akihez esetleg sok személyi szál is fűzte őket (keresztelés, kon­firmáció) maga is erősítette. A hívek elköltözését sok lelkész az­zal az intéssel vette tudomásul: maguk mindig ide tartoznak, ez az ősi templom visszavárja. Egy ideig valóban ez volt a gyakor­lat is. Gyakran még „hazamen­tek” vasárnapra, de a nagy ün­nepekre (karácsony, húsvét) bi­zonyosan. Ilyenkor természetes volt a régi gyülekezet otthonos­sága, a régi hely hangulata, az ének megszokott ritmusa. Haza­mentek, ha keresztelés adódott a családban vagy konfirmáció. Gyakran a régi gyülekezetben vállalták adományaikkal az anyagi terhek hordozását is. Az új lakóhelyen azonban, ha volt is evangélikus gyülekezet, na­gyon sokan nem vették fel vele a kapcsolatot. ÉVEK MÚLTÁN EZ A RÉGI­HEZ FŰZŐDŐ KAPOCS lazulni kezdett. Üj szálak szövődtek az új lakóhelyen. Baráti, munkatár­si, társadalmi, szórakozási szá­lak, s a régiek egyre inkább sza­kadoztak. A régi gyülekezethez fűző szálak is. Ilyenkor már rit­kán erősödött meg az új gyü­lekezettel való kapcsolat. Na­gyon sokan így szakadtak ki egyházunk közösségéből. Ritkult a hazalátogatás és a gyülekezeti kapocs lassan elsorvadt. Ennek a hátterében persze. ott volt az, hogy korábban is csak egy gyü­lekezethez fűzte őket kapcsolat, és nem az egész magyar evan­gélikus egyházhoz. Az ilyen változáshoz olykor hozzájárult a fogadó gyülekezet zárkózottsága, amely nem tudott felnyílni kellő időben az új tag előtt. Hiányzott néhány meleg szó, ami otthonossá tette volna az új gyülekezetét. Legyen -ez in­tő szó, amin érdemes még ma is elgondolkodni. Merjük megszó­lítani a templomainkba belépő ismeretleneket testvéri, szíves szóval, hátha ezt várják, mert szívük árvasága hozta el őket Isten házába. Másutt talán a városi ember gyorsabb életritmusa (olykor éneklése) volt idegen a tempó- sabb faluról jöttnek. Belejátszott ebbe természetesen az a szekula- rizációs folyamat is, amely vi­lágjelenség. Igen jelentős ténye­ző volt, hogy több új ipari cent­rumunkban csak egészen kicsiny az eredeti gyülekezetünk, amit a nagy múltú, ősi gyülekezetekből jöttek egy kissé lenéztek. Bizo­nyára az is, hogy néhány helyen egyáltalán nem volt evangélikus templom, ami körül kikristályo­sodhatott volna az új gyüleke­zet. KISSÉ RIASZTÓ ADAT, DE ÜGY LÁTOM, hogy híveink egy­negyedét veszítettük el így, mint aktív gyülekezeti tagot. Sokan ugyan eljönnek, amikor egy-egy temetést jelentenek és mi, lel­készek megdöbbenve tudjuk meg, hogy talán itt éltek vagy 20 éve, de sohasem tudtuk, hogy. evan­gélikus. De nemcsak jelezni szeretném a problémát, azt is szemügyre kell venni, hogy mit tehetünk­Ahol elvándorlás van és még mindig van, ha kisebb is a mér­téke, az illető lelkész tartsa ezt számon és készítse fel az elván­dorló híveit. Segítse ezzel a má­sik helyen történő gyülekezeti bei 1 leszkedését. Ahol pedig bevándorlás van, ott a gyülekezetek tudatosan ké­szüljenek a fogadásra. Legyen, aki az új embert megszólítja, pár meleg szóval hívja, azaz segíti áthidalni a nehézséget az új kö­zösség felé. Ez ne csak a lel­kész gondja legyen, hanem az egész gyülekezeté. Mindennél fontosabb azonban annak tudatosítása mindenütt, hogy nem csupán X gyülekezet tagja vagyok, hanem evangélikus. Azaz tagja, részese a magyar evangélikus egyháznak mindenütt és mindig. Csak ennek a közös­ségi gondolkodásnak erősítése, tu­datosítása, a gyülekezeti életben az egymásnak szolgáló szeretet élése, annak Jézustól való ta­nulása segíthet, hogy oldódjanak egyházunkban a migráció adta egyházi problémák. Sólyom Károly NINCS GYÜLEKEZET FOGYATÉKOSOK NÉLKÜL „Isten családjából” senkit se szabad elbocsátani vagy kitaszí­tani. Semmiféle testi, szellemi vagy idegrendszeri fogyatékos­ság, legyen az bármilyen termér szetű vagy súlyosságú, nem lehet ürügy az összetartozás felmondá­sára. Mindezt annak a konferen­ciának a részvevői állapították meg, melyet az Egyházak Világ­tanácsa szervezésében április 3— 7-ig Bad Saarowban (NDK) tar­tottak. Nincs gyülekezet fogyaté­kosok nélkül, hangoztatták: „Ahol hiányoznak a fogyatékosok, ott fogyatékos a gyülekezet.” A konferencián számos európai országból voltak részvevők. Egy­házunk Muncz Frigyes lelkészt küldte ki. Jó-e vagy rossz gyermeknek lenni? Horgas- Levendel: Gyermekek között MINDIG ÚJRA ISMÉTLŐDŐ KÉR­DÉS: Jó-e vagy rossz-e gyermeknek lenni? Milyen a gyermekkor a felnőtt­korhoz képest? Paradicsomi boldogság, ahová a felnőtt egész életén át remény­telenül visszakívánkozik? Vagy szoron­gással teli kiszolgáltatottság, amelyből egy életen át képtelen igazán kilábalni? Mindkét véleménnyel állandóan talál­kozunk. Lehet erre azt mondani, hogy vannak szerencsés emberek, akiknek boldog gyermekkoruk volt és vannak, akiknek nehéz és keserű sors jutott éle­tük kezdetén. De nem erről, nemcsak erről van szó. Hiszen, amikor az ember gyermekkoráról szól, akkor felnőttkorá­ról árulkodik: többet mond a máról, mint a tegnapról. Nem biztos tehát, hogy a gyermekkort visszasírónak olyan boldog volt a gyermeksége, hanem talán csak nem lett eléggé érett felnőtt, s ezért kí­vánja vissza a gondtalanság és felelőt­lenség korát. S nem biztos, hogy a gyer­mekkort könnyű szívvel és könnyű lé­péssel maga mögött hagyónak nehéz és keserű gyermekkora volt, csak éppen önálló életre vágyott. Horgas Béla és Levendel Júlia Gyere­kek között című magával ragadó, él­ményt és élvezetes olvasmányt nyújtó könyvükben a fenti kérdésre egyértel­műen azt válaszolják: jobb felnőttnek lenni. Az egészséges légkörben növekedő gyermekek felnőtté akarnak válni, a szó eredeti értelmében fel akarnak honi. S az egészséges felnőtt vállalja és meg­tartja a felnőttlétet. Tehát jobb felnőtt­nek lenni; de azért is jobb, mert a fel­nőttségben a gyermekkor is benne van. A felnőttkor nagy lehetősége a szaba­dabb élet. Bár a felnőtt panaszkodni szokott, hogy mennyi a kötöttsége, hogy nem teheti azt, amit szeretne, sőt éppen sok esetben a gyermekkel kapcsolatos feladatai akadályozzák ebben, mégis a felnőtt aktív és teremtő a gyermekhez való kötöttségében, míg a gyermek pasz- szív és elfogadó. És ebben már kifeje­zésre jut a nagyobb szabadság. Mert ki kötöttebb: az, akiről gondoskodnak, vagy az, aki gondoskodik? Mi' korlátozza in­kább a szabadságot: az, amit meg kell csinálnunk, vagy az, amit megcsinálnak számunkra? A szülői gondoskodásnak ára van — vallják be a szerzők becsü­letesen: a gyermeknek szabadságával kell azt megfizetnie. Mert míg a felnőtt mindennel ellátja a gyermeket, addig dönt is helyette; a lakás berendezésével, az étel kiválasztásával, a ruha megvá­sárlásával, a szórakozás és az ajándék nyújtásával egyben világlátást, ízlést, életszemléletet és életrendet is közvetít számára. Jobb felnőttnek lenni, mert a felnőtt­nek nagyobb a szabadsága? Igen. S még­is a gyermek van közelebb a boldogság­hoz. A gyermek nagyobb boldogság-le­hetősége abban áll, hogy a világ egy da­rabkáját minden érzékszervével egyszer­re veszi birtokba: nézi, tapintja, hallgat­ja, szagolja, ízleli, ék olyan önfeledten adja át magát ennek, hogy azonosul a pillanattal, azaz egészen kitölti a jelen kiszabta határokat. Így teljességérzést nyer: az az élménye lesz, hogy nem hiányzik semmi — és ezt nevezzük bol­dogságnak. Az önfeledtségig elmerülés és az ön­átadásig való azonosulás képességét ve­szíti el a felnőtt. A személyiség fejlődé­sével együtt jár, hogy kívülről nézi az ember magát, és így alkot véleményt saját viselkedéséről, gondolatairól, érzel­meiről. így tud önállóan kapcsolatot te­remteni és a társadalomba beleilleszkedni. Szükséges ez a magunk kívülről nézése és ez a belső távolságtartás, s mégis ez akadályozza a felnőttet az önfeledtség boldogságában. HA AZONBAN ÍGY VAN, és van elő­nye a felnőttkornak: a nagyobb szabad­ság és van előnye a gyermekkornak: a boldogságra való képesség, akkor a fel­nőttek és a gyermekek együttélésében nem lehet-e mindkét félnek kölcsönösen részesítenie a maga előnyéből a mási­kat? De igen. Éppen ebben kellene állnia a nevelésnek. „A nevelés, a gyerekekkel való együttélés — mint annyi minden az életben — kötéltánchoz hasonlít. Egyen­súlyozáshoz, amelyet nem megállapodot- tan és mereven, hanem éppen mozgás közben kell biztosítani.” S ez a „mozgás közben” nemcsak azt jelenti, hogy az élet zajlása közben, a napok és a teen­dők forgatagában, hanem azt is, hogy szülőnek és gyermeknek egymásra való kölcsönös hatása közben. Tehát a fel­nőttnek sem szabad mozdíthatatlannak maradnia és a gyermeket magához tör­nie, hanem ki kell tennie magát a gyer­mek hatásának és a nevelés folyamán magának is változnia kell. Ebben a kölcsönösségben megoszthat­ná a felnőtt a maga nagyobb szabadsá­gát a gyermekkel — véleményét meg­kérdezve és vele közösen hozva dönté­seit. S ugyanakkor ebben a kölcsönös­ségben, ha a felnőtt kiteszi magát a gyermek hatásának, akkor ellesheti tőle, vagy inkább átélheti vele a jelen, a pil­lanat teljességét és boldogságát. Azt, hogy az élet célját és értelmét ne az éle­ten kívül és ne a jelenen kívül keresse. Az életben magában és a jelenben ma­gában kell azt megtalálni. Ha ott nem találjuk, máshol sem fogjuk megtalálni. Csak akkor uralják az ember képzeletét távoli, bizonytalan dolgok és célok, ha valóságos helyzeteivel és kapcsolataival nem boldogul. Gyermek és felnőtt kölcsönös „neve­lése” és egymásra való hatása eredmé­nyezheti azt, hogy szabadabb lesz a gyermek és boldogabb lesz a felnőtt. „MIT ÍRTAM LE?” — ez a könyv utolsó fejezetének címe. .. gyerme­keim ügyeit az ő beleegyezésük nélkül”, ... de „ezek az én ügyeim”. Valóban a szerzők beavatják az olvasót saját, négy gyermekkel folyó családi életükbe. Szin­te náluk és velük él az ember, míg ol­vassa könyvüket. Mit írtam le? — kér­dezem most én is. Csak azt, amit ők. Idézőjelek nélkül, de teljes mértékben a szerzőket szólaltattam meg. S miért ír­tam én le? Mert az új iskolaév kezdete alkalom a gyermekkel kapcsolatban új megismerésre jutni és a velük való együttélés „kötéltáncáról” újra elgondol­kozni. Minden új kezdés Isten ajándéka. Hálásak vagyunk neki érte. A könyv pedig, melyből ízelítőt adnak e sorok, jó emberi szolgálat és segítség ahhoz, hogy az új kezdés jobb kezdés is lehessen. Köszönet érte a szerzőknek. Takácsnc Kovácsházi Zelma

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents