Evangélikus Élet, 1978 (43. évfolyam, 1-53. szám)

1978-05-21 / 21. szám

A jótékonyságról el ne feledkezzetek!

SOKAKBAN MEGALÁZÓ EMLÉKEKET ELEVENÍT FEL EZ A SZÓ: jótékonyság. Másokban

ugyanakkor nagy magabiztossá- . got, önelégültséget kelt. Mintha az érem két oldala rajzolódna ki előttem két emberi vallomásban. Mindkettőt jó húsz évvel ezelőtt hallottam, különböző alkalommal. Idős, munkában megtört, egykor nincstelen parasztasszony beszélt így a múltjáról. „Aratóbandában dolgoztunk az uradalomban nyaranta a háború előtt. Teljesen kimerültünk, mert a nagyon nehéz munkát szinte üres kenyéren végeztük. Nagy volt a család, inkább a gyerekeknek kellett az a kevés, ami volt. De hát ilyen volt az élet, megszoktuk. Egyet azonban nem tudok elfelejteni. Az aratási mulatságot. Amikor az urasag is megjelent. Hintón jött a majorba és nekünk meg kellett csókolnunk a kezét. Aztán részt vett . a táncban ő is. Aprópénzt is osztogatott az ispán. Mindig sírhatnékom volt, amikor ott láttam egymás mellett az urat és az én elcsigázott, sovány emberemet.”

A másik elbeszélés így hangzott. szintén idős és a sorsával nagyon elégedetlen asszony szájából: „Nem érdemes jónak lenni. Államosították a pesti üzemünket. a birtokunkat pedig felosztották a parasztok között. Pedig a férjem igazi demokrata volt. Mi együtt éltünk a néppel. Igazán mindent megtettünk értük. A férjem nem szégyelt táncba elegyedni velük aratáskor. Mindig pénzt osztatott nekik. Szerették a jóságáért. Kezet csókoltak neki. Mégis ver az Isten,' elvették minden vagyonúnkat”.

A dolgok érdekes egybeesése, hogy a két asszony ugyanarról az aratásról beszélt.

SAJNOS, A JÓTÉKONYSÁG SZÓHOZ ilyen szomorú vonások is tartoznak, mutatva azt, hogy az emberi, közösséget és a másikért terhet vállaló szolidaritás helyett hogyan válhatott ez a szó hovatovább az önámítás, a’ farizeusi képmutatás fogalmává.

Mondanom sem kell, hogy a Zsidókhoz írt levélből vett címadó idézet nem az ilyesfajta „jótékonykodásra’5 buzdít, hanem az

embertárs szívből jövő, kitartó szolgálatára. A jó cselekvésére. Mire volt jó az a jótékonyság, amit a parasztok között aprópénzt osztogató birtokos, vagy városon a „Róbert bácsi ingyenkonyhája”, a rongyos proligyerekeknek felállított „mindenki karácsonyfája” és a kiválasztott előkelőségek „jótékonycélú báljai” jellemeztek? És mire jók a világ elmaradott országai „megsegítésére” indított nyomorenyhítő könyöradomány akciók? Sok esetben a lelkiismeret megnyugtatására. Indíttatásuk sajnos sok esetben nem a rászorulókkal való felelős közösségvállalás, hanem az ínség feletti szentimentális érzelgés és céljuk nem a tarthatatlan helyzet gyökeres megváltoztatása és embérséges körülmények teremtése áldozatok árán is, hanem éppen a felelősség elhárítása és a lelkiismeret elaltatása.

A JÓTÉKONYSÁG BIBLIAI ÉRTELME a jónak kitartó, folyamatos cselekvésére, a szolgáló életforma vállalása. A társadalom szellemi, anyagi felemelkedése még a gondolatát is feleslegessé teszi a fent vázolt „jótékonykodásnak”. De igenis helye tere és fontossága van annak a diakóniai életformának, amely a felebarát, az egyén és az egész társadalom békességét, jólétét szolgálja.

Vannak közöttünk városon és falun olyan emberek, akik a társadalom széles körű és sokoldalú gondoskodása mellett is rászorulnak az egyéni törődésre, öregen, betegen, vagy magányosan nem lehetnek meg mások jó szava és jó cselekedete nélkül. Mindnyájunk kötelessége róluk gondoskodni. Ez azt jelenti, hogy a társadalmi méretekben folyó gondoskodáson túl, ahol szükséges és lehet, ott a személyes gondozással fokozni kell ezt. Azonban azt nem szabad elfelejteni, hogy nemcsak a betegek, öregek, vagy valamilyen különleges bajban levők iránt vagyunk elkötelezve a jó cselekvésére, hanem mindenki iránt. Családtagok, munkatársak egymás iránt és az egész ország javáért, sőt azon túl is, az egész emberiségért. Baranyai Tamás

Könyv

Magyarország története képekben

A Gondolat Könyvkiadónál jelent meg nemrégen már a harmadik kiadásban Kosáry Domokos szerkesztésében Magyarország története képekben című könyv, mely mintegy 3000 kép bemutatásával"igyekszik történelmünket szemléletessé és közérthetővé tenni. Kosárynak ez a munkája szakít azzal a műfajjal, mely csak illusztrálja a szöveget. Olyan hiteles, korabeli képanyagot hoz, amelynek magának kell történelmünket bemutatnia. A képaláírások csak a magyarázatot adják hozzá és az eligazodást segítik. A fejezetek élén álló rövid bevezetés elsősorban a képanyag és az egykorú valóság viszonyát próbálja érzékeltetni.

Ezt a könyvet minden magyar embernek legalább egyszer végig kellene néznie. Díszes kivitele miatt ajándékozásra is igen alkalmas. Ha valaki nem akarja megvásárolni, könyvtárakból kikölcsönözhető, olvasótermekben végignézhető. Múltunkat' jobban ismerve tudjuk azt helyesebben értékelni és a jelenünket megbecsülni.

A könyv tudatosan azzal az igénnyel lép fel, hogy egész történelmünket a valóságnak megfelelően mutatja be, közérthetően. A képanyagban néhány helyen szüségesnek tartanám a kiegészítést. hogy árnyaltabban értsük a történelmünket.

Az első kiegészítést Géza fejedelem és I. István király korához kell fűzni. A „keresztyén ideológia” népünknek nemcsak egy új államrendet és egyházi szervezetet adott, hanem a keresztyén papok magukkal hozták a fejlettebb mezőgazdaság ismeretét a rideg pásztorkodással szemben, az

írásbeliséget és a kőből való építkezés lehetőségét is.

Nem sikerült eléggé érzékeltetni a könyvnek a reformáció jelentőségét az egységes magyar nyelv és műveltség tekintetében. Hány iskoláról, nyomdáról tudunk! Az iskolákból kikerülve hány tudós prédikátor és iskola- mester vigasztalta és tanította a szenvedő magyarságot, s adott hitet a továbbküzdésre! A következő, a XVII. század, az ellenreformáció korszak oktatásügyi helyzetének elemzéséből idézem: „A protestánsoknak jó esetben is csak magasabb tanfolyamokkal kiegészített középfokú és persze alsóbb iskolájuk volt” (271. lap). Ez a mondat a népoktatásért kifejtett protestáns őseink munkáját lebecsüli. Nem Sárospatak vagy Debrecen oktatási színvonalán múlott, hogy nem kapott egyetemi fokot, mint a nagyszombati jezsuita iskola, hanem a Habsburg-házon.

Hiányolom a közelmúlt eseményeit bemutató képek közül hazánk általános érdekeit tudatosító és megvalósító népfrontmozgalom lényeginek megmutatását, valamint az Országos Béketanács munkájának az ismertetését. Népünk tudatformálásában közéleti síkon éppen ezen a két szerven keresztül vesznek részt az egyházak s adják sajátos értékeiket is.

Több evangélikus, protestáns vonatkozású kép mutatja a reformáció egyházainak szolgálatát nemzetünkért. Érdemes ezt a könyvet nézegetni és olvasni, mert segítségével jobban értjük múltunkat és munkáljuk jelenünMissura Tibor

Falvakon, tanyákon

Traktor és autó

Az autósok tudják, hogy mindig ott „robban” le a kocsi, ahol nincs szerelő. Néhány héttel ezelőtt így jártam én is egy vasárnap délután. Ott maradtam az országúton két falu közt. A nagyobbik úgy tíz kilométerre lehetett. A kisebb egy bekötőúton csak kettőre. Az utóbbit választottam. Amikor az útszélén hagytam a kocsimat nem gondoltam, hogy akkor délután még tovább tudok utazni. Talán jobb lett volna autóstopra várni, 1

A közeli falu, valóban kicsi volt. Mindössze egy utcasornyi. Az első háznál próbálkoztam. A kutyaugatásra idős férfi jött ki. Megtudtam tőle, hogy autószerelő nincs a fáluban, „de ott, amellett a nagy sárga ház mellett lakik egy traktoros, hátha ő tud segíteni” mutatott az utca végé- i'e.

Ami igaz, az igaz. Néha már az én kocsimnak is olyan a hangja, mintha traktor volna de azért mégis ... Mégis megpróbáltam. Ha bajban van az ember, akkor nem ad az ilyesmire. A „Traktoros” házában rokonlátogatásba csöppentem. Hamar került volna elém is pohár —i ha már feladtam volna a továbbutazás reményét. így maradtam „csak” a rétesnél. Nem volt rossz... Kiderült, hogy a traktoros csak a traktorokhoz ért, de ahhoz nagyon. Én ebbe a „nagy ónba” kapaszkodtam,’ örömmel jött velem, hogy segítsen. Az otthon maradottak heccelték: ’ „Csak aztán nehogy traktor legyen abUlm város (NSZK) lelkészei a ,Brot für die Welt” részére rendezett gyűjtés során egy napig felszolgáltak: pincér ruhát öltöttek. Klaus Diegritz esperes így foglalta össze tapasztalataikat: „Kár, hogy egy kultuszminiszter nem lehet egyszerre megint diák vagy egy diák tanár. Kár, hogy idősek nem lehetnek egy napra fiatalok és fiatalok nem lehetnek egy napra öregek. Meg vagyunk győződve arról, hogy mindnyájan jobban, megértenénk egymást és

ból az autóból!”' Én bíztam — mimást is csinálhattam, ö volt a szalmaszál, amibe kapaszkodtam. Rosszabb már nem lehet.

Megérkeztünk a kocsihoz. Felnyittatta a motorházat, belenyúlt, piszkált valamit, majd a kocsi alá feküdt, kérte a kulcsokat s közben csak mondta a magáét, hogy a traktor mennyivel egyszerűbb. Segíteni nem tudtam — én még á traktorokhoz sem értek, nemhogy az autóhoz. Ismét benyúlt a motorhoz, majd rámkiáltott: Indítson! Én indítottam. A kocsi elindult. „Semmi az egész, csak a ...” Aztán jött a műszaki magyarázat — traktorra átültetve. S míg döcögtünk a bekötő úton addig megtudtam, hogy mi a különbség a traktor és az autó között. Fizetésképpen még két rétessel megszegényítettem, aztán irány tovább. Azóta tudom, hogy a traktor és az autó közeli rokonok.

MENNYI MINDENT IS TUD' A MAI FALUSI EMBER! Megtanult bánni a gépekkel. Saját „igája” alá hajtotta az energiát. A régi répavágót, amelyet gyerekkoromban én is szívesen hajtottam, ma már a láthatalan elektromos energia hajtóerejével működik. A fiatalasszony villanyvarrógépen varria gyermekének a ruhácskáját. Ma még messze vagyunk attól, hogy már minden régit újjal tudjunk kicserélni. Talán nem is volna ió. De a régi, a megszokott mellett már

a jövőben sokkal nagyobb türelemmel lennénk egymás iránt.” A Péter-tempiom gyülekezeti helyiségeiben rendezett akció során a 2000 márkás „borravaló” is a gyűjtés eredményét növelte. A szerepcsere a lelkész-pincéreket erre a felismerésre vezette: „E nap után egészen új és nagy tisztelettel vagyunk azok iránt, akik az úgynevezett szolgáltató iparban nap mint nap nyolc-tíz órát másokért dolgoznak.”

ott van az új. A súlykolófa csak emlék, mert a mosógép egyszerűbb és gyorsabb. Ma még sok minden össze van keveredve. Az istállóban már villannyal világítunk, de a fürdőszobába csak egyszer gyújtunk be hetenként. Az én traktorosom alig emlékezett Petőfi versekre, de megjavította az autómat. A brigádvezető a tv előtt felháborodik, amikor látja és hallja, hogy Dél-Afriká- ban a fekete nem ember, de a falugyűlésen felszólal, hogy a cigányoknak ne adjanak házhelyet a főutcán.

SOK ÜJ „DOLOGGAL” KELL MEGISMERKEDNÜNK. Pl. azzal is, hogy „kicsi” lett a világ, hogy néhány óra alatt körül lehet repülni. De éppen ilyen nehéz megérteni és bánni tudni korunk új technikai eredményeivel és számolni azok következményeivel. Lassan napi eseménnyé válik az olyan híradás, amely falusi otthonokban történt áramütéses balesetekről tudósítanak. A kalákában épült háznál agyoncsapott valakit a rosszul bekötött betonkeverő. A betont már géppel keverjük, de nem tudunk még eléggé vigyázni magunkra, egymásra. Traktoron-autón közlekedünk. Százezer számra futnak a mi útjainkon is a különböző járművek. De még mindig sok a kivi- iágítatlan kerékpár. Néha úgy teszünk, mintha megállt volna az idő körülöttünk: nem akarjuk tudomásul venni, hogy életünknek nem csak egyik „része” van változóban, hanem egész életvitelünk változik a körülöttünk változó világgal. És itt csak egymásra figyelve lehet élni. S mégis nem ritka baleset, hogy a traktor körül játszadozó gyerek a ker. rekek alá kerül a felnőttek figyelmetlensége miatt.

A MAI EMBER KEZÉBEN IGEN SOK „ERŐ” VAN. Ez megkönnyíti napi munkánkat, szebbé teszi életünket. De ezekkel az erőkkel bánni is kell tudni. Traktor és autó, s még mennyi „áldás”, amit értünk, egymásért, boldogulásunkra kaptunk. _ÍJ.

_

LELK

ÉSZEK PINCÉRKÉNT

Film

A halottlátó

A több mint egyórás színes dokumentumfilm melyet a tv-ben és a filmszínházakban vetítettek, nagy feltűnést keltett. Hosszú kritikák jelentek meg róla, a rádió is kétrészes műsorban foglalkozott vele.

Megtekintésekor vidámság és döbbenet váltakozik a nézőben. Van valami humoros abban, hogy 1977-ben hazánkban egy putnoki asszony szép családi házába tolakodnak az emberek távolabbi vidékekről és az országhatáron túlról is, hogy halottjukat megidéztessék és „üzenetét” átvehessék. Nem lehet mosolygás nélkül figyelni, amikor egy jóarcú fiatalabb asszony nagykomo- lyan elmondja, hogy apósának (vagy apjának?) töltött káposztát vittek ki a temetőbe, elhelyezték a'sírjára, s fel van háborodva, hogy a halott — a putnoki „tudós” asszony tolmácsolta szavaiban — még meg se köszönte.

Nevetésünk a film nézése .közben azonban ismételten átvált megrendülésbe. A putnoki halottlátó ügyfelei gyászolók, akiknek az arcára szerettük elvesztése rárajzolta a halál döbbenetes valóságának a nyomait. Zaklatott lelkiállapotukat csak fokozza az az érzésük, hogy most, ezekben a pillanatokban a halott az asztalnál velük szemben ülő asszonynak megjelenik, és válaszol. Ezekért a képsorokért érdemes még egyszer megnézni a filmet, hogy jobban figyelhessünk az arcokra, mozdulatokra. TVIegdöbbentö realitással tükrözik a gyász emberi fájdalmát és a végső földi búcsúzásba belenyugodni nem akaró, kétségbeesett próbálkozást a halálon átnyúló emberi érintkezésre.

Nem kevésbé lehet megrendítő másik megfigyelésünk is: ősi pogány hiedelmek, a sámánok kultuszának maradványai, egészen régi paraszti hitvilág jelzései élnek még itt körülöttünk, a huszadik század utolsó negyedében, az atomkorszak, a technikai forradalom és az űrkutatás idején. Valószínűen ezek a hihetetlenül mély néprajzi gyökerek izgathatták a kitűnő rendelőt, Moldován Domokost és a filmet nagyszerűen fényképező Pap Ferencet, hog'7 bemutassák valósághűen a teljesen anakronisztikus, idejétmúlt és mégis létező jelenséget. .

A keresztyen hitnek nincs ehhez a „halottlátáshoz” semmi köze. Ha csak nem annyi, hogy a ke- resztyénségnek már eleve torz. babonás formáját elegyítették meglevő ősi babonás hitvilágukkal „a legelesettebb és legelmaradottabb falusi' rétegből származók” — ahogyan az Élet és Tudomány e filmmel foglalkozó cikke jellemzi általában a halottlátókat és híveiket (1978. ápr. 21-i szám).

Talán felesleges leírnunk, hogy a holtakkal nem lehet kapcsolatot találni. Századunk egyik evangélikus teológusa úgy fejezte ki a holtak „tartózkodási helyét”, hogy a halottak Isten emlékezetében vannak. Én inkább úgy mondanám: halottaink az Isten szeretetében vannak. Az egyetlen remény, ami a halál után marad a hivő számára: a feltámadás reménysége. A halottak megidézése: illúzió, amely a halottlátó asszony látogatóinak sokszor vigasztalására szolgál, de képzelgés csupán, és nem valóság. A filmből látható és hallható jelenség magyarázata a lélektan körébe tartozik. Egyes mozzanatai már a pszichopatológia területére vezetnek, az orvostudománynak a kóros lelki alkattal és lelki zavarokkal foglalkozó ágához. Más részletek a parapszichológia magyarázatára szorulnak, hiszen a halottlátó asszony egyik-másik megérzése nem intézhető el a megnyilatkozásai túlnyomó többségére jellemző ügyességével. Az egész eset megítélése mindenképpen természettudományos feladat, és nem teológiai.

A filmmel kapcsolatos vitákban felvetődött az Ószövetségnek az endori halottidéző aszonyról szóló elbeszélése (1 Sám 28). A Szentírás ezel a helyi eredetű legendával — amely különben világosan mutatja a halottidézés ősi népi szokását — azt akarja hangsúlyozni, hogy Saul király életében eljött az óra, amikor már késő volt keresnie az Isten akaratát. Az Újszövetségben a Zsidókhoz írt levél egyik alaphangja zengi ezt tovább: lejárhat a kegyelem ideje. A hívők részéről az említett ószövetségi részt nem erre a mondanivalóra alkalmazni, hanem a halottidézés lehetőségét kiöl* vasni belőle — teljes félreértése lenne Isten igéjének, visszaélés a Biblia értelmezésével.

Veoreös Imre