Evangélikus Élet, 1977 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1977-04-10 / 15. szám

„En Uram és én Istenem!” TÖMÖR HITVALLÁS. Jézus Krisztus személyiségének igazi titkáról legmélyebb misztériumá­ról vall. Villanásszerűen ismerte fel Tamás a lényeget, megértette a ,.valódi valóságot”: Akivel együtt jártak, együtt étkeztek, aki tanított, gyógyított. Akit kereszt­re feszíttetek: Ür és Isten. Töb­bet, mint Tamás, a keresztyénség húsz évszázada óta sem tudott mondani Jézusról. MEGGYŐZÖTT EMBER HIT­VALLÁSA. Tamás nem volt hi­székeny tipusu ember. Nem köny- nyen vett be minden beszédet. Meg akart győződni a valóságról. Még jó barátainak, tanítványtár­sainak sem hitt. Jézus győzte meg. Ez a vereség felért Tamás szá­mára a legnagyobb nyereséggel: meggyöződéses hitre jutott. Hit­vallása kételkedése, igazságszom- ja. valóságéhsége ismeretében hi­teles igazán. Neki is szól Jézus köszöntése: Boldogok, akik éhe­zik és szomjazzák az igazságot — mert ők megelégíttetnek. Tamás nagyon rokonszenves, kedvelem, megértem, vele együtt mondom a valóság szeretetében Jézusra: „Én Uram és én Iste­nem.'". Tamásnak vissza kell nyernie keresztyén értékrendünk­ben a teljes tam'tványs.ág he­lyét. Nem elég róla csak ilyen jelzőket emlegetni: hitetlen, ké­telkedő Tamás. Elképzeléseit, ké­telkedését hitté formálta az Űr! EGYÜTT MONDANDÓ HIT­VALLÁS. Pilátus egyszerű sza­va és Tamás tömör hitvallása együtt mondandó ki: íme az em­ber! — Én Uram és én Istenem! így teljes az igazság. így vall­ja az egyház népe kétezer éve. Az első mondat szándéktalansá- gában is mély, komoly, helyén­való megállapítás — a második tudatos, titokbontó, személyes vallomás. A két mondatot elválasztha­tatlanul mondjuk tovább. Cson­ka, torzó, egyensúlynélküli vol­na hitünk, ha elhagynánk az egyiket. Egy lélegzetre kell ki­mondani a kettőt! Egy betartoz­nak: íme az ember: Jézus — az én Uram és Istenem. A jelent­kező feszültség feloldhatatlan, nem is szabad gyengíteni: Jézus egyrészt ember, másrészt Isten, először ember, aztán Isten, em­ber és mégis Isten, Isten és még­is ember. Ez spekuláció. Együtt mondandó! Íme az ember: Uram és én Istenem. Már húsvét előtt is akkor volt legistenibb Jézus, amikor legem­beribb volt és feltámadása után sem változott. Ez az Or és Isten megmaradt tanítványát felkere­ső, neki szolgáló, őt hitresegítő Mesternek. Minden evangélium vallja, hogy húsvét után a szeg­helyes kezű jelent meg, a meg­szűrt oldalú keresztrefeszített ke­reste fel elalélt, elcsüggedt, meg­tépázott hitű tanítványait. Ma­radt, aki mindig is volt: irgal­mas szívű, embert megértő, te­remtő szavú Istenember. SZEMÉLYES HITVALLÁS. Pi­látus szava ténymegállapítás. Itt van, nézzétek, ez az ember, ilyen az ember, ez az ember, akiről szó van odabenn a tárgyalóte­remben. Nem árul el semmit sa­ját meggyőződéséből. Száraz tényközlés. Tamás szava meleg, személyes, mindentfelfedő hitvallás. Nem személytelen formula: Jézus Űr és Isten —, hanem személyes, magas hőfokú vallomás: Én Uram és én istenem. A jogász- hidegségű, igazságban kételkedő Pilátus nem jutott túl a tárgyi­lagos megállapításon — Tamás hódolattal, meghatottan a titok felismeréséről személyesen vall. A hit mindig ilyen személyes. Ez különbözteti meg a hitet a vallástörténeti ismerettől. Nem zárja ki az ismeretet, magába öleli és felülhaladja. Tamás sze­mélyes meggyőződését vallja meg húsvéti hitvallásában. Legjobb lutheri örökségünk ugyanezt ad­ja tovább nekünk is. A tudós, ismeretben gazdag professzor re­formátorunk nem röstelte meg- vallani személyes hitét. A Kis­kátéban így „magyarázza” a má­sodik hitágazatot: Hiszem, hogy Jézus Krisztus valóságos Isten .. és valóságos ember... nekem Uram ... ez a másokról meg- nemfeledkező. aktív életű, sokat és hasznosan dolgozó ember sze­mélyesen vall, amikor hitről van szó. A hit ilyen személyes ter­mészetű. Vagy az enyém, vagy nem is tudok róla mindent. REMÉNYTKELTŐ HITVAL­LÁS. Mindenképpen. Űgyis, hogy Jézus a zárt ajtón is bejött, a kételkedésen is áttört, a békét- lennek nyugalmat adott. Nincs hát reménytelen eset. A kételke­dő Tamás sem volt az. Úgy is, hogy a hitét személyesen meg- valló Tamás, nem maradt a tér­dén, hódolva és bénultan lebo­rulva Ura előtt. Hite elég volt, hogy Jeruzsálemtől Indiáig hajt­sa, az ismerős környezetből az ismeretlenbe menjen, a zárt aj­tót kinyissa és a nyitott ajtón el­induljon az emberek felé. Aki Ura előtt már tudja mondani: Én Uram és én Istenem — az emberek között is könnyen mondja: Testvéreim-barátaim! Zárt szoba helyett, megnyílt a világtávlat Tamás előtt. Múlton rágódó töprengő tépelődés he­lyett, tartalmas, mondanivalóval, feladattal gazdag megbízatás. Ez a húsvét utáni történetek közös mondanivalója. Tamás hitvallása is ebben a képben egy részlet, reménytkeltő hitvallás. Rá is ér­vényes, amit a Tamás történet után mond János evangélista: Ezek azért vannak megírva, hogy higgyetek és e hitben életetek le­gyen az ö neve által. Dr. Hafenscher Károly HÚSVÉTI ENEK Krisztus halálra adatott A mi sok bűneinkért, De harmadnap feltámadott Megigazuiásunkért. örvendjünk mi mind ezen, Istennek hála legyen: Mondjunk neki dicséretet, Zengedezzünk víg éneket! Emberek közül a halált Le nem győzhette senki. Mert a törvény csak bűnt kiált, Vele el kelle veszni, így a bűn és kárhozat Igája rajtunk maradt; Bármerre térjünk, a halál Hatalmával reánk taláL De Jézus, Istennek Fia, Ki eljött e világra, Midőn érettünk meghala, Bűneinktől megválta. A halált ő győzte meg, Bűnösök, ne féljetek! Halál fullánkja elveszett, Nincs hatalma, örvendjetek! Ez ama húsvéti bárány, Kit nekünk ada isten, Ki a keresztnek oltárán Meghala szeretetben. Érettünk elvérezett, S amely ajtót megjegyzett, Az angyal, amaz öldöklő Elkerüli, oda nem jő. Üljünk húsvéti ünnepet Nem a regi kovászban. Kezdjünk mi is új életet Szentségben, tisztaságban. Isten szerzé e napot, Szívből hálát adjatok! Áldott legyen az ég Ura, Zengjünk néki: halleluja! Keresztyén énekeskönyv, 207. ének. A könyvnyomtatás hajnalán, amikor a címben bőven meg is jelölték a várható tartalmat, a most elmondandókat így jelezték volna: „Könyv rólunk — avagy ahogyan ők látnak minket.” Lát­szólag egyszerű, mindenapi do­logról van szó: finn turisták szá­mára finn szerző által írt ismer­tető könyvről. Elődeink így mond­ták volna: Baedeckerről. Szerző­je Aarne LauriLa barátunk, ha­zánk szerelmese, akinek ez o ma- sqdik könyve Magyarországról. Az elsőt „romantikus és reális” szemlélettel irta. Ez a könyve — persze finnül — ezt a címet vi­seli : „Az utazó Magyarországa és a magyarok hazája”. Műfaja okából nem írnánk ró­la, hiszen a turistairodálom vi­lágszerte hallatlanul bő, és ró­lunk is könyvtárnyit írtak már annak az évente sok millió turis­tának, akik érdeklődve néznek szét hazánkban. De szóvá keil tennünk azt a tág horizontú szemléletet, amit ebben a könyv­ben észlelünk, a valóság megis­merésére törekvés őszinte szán­dékát, s különösképpen azt a né­hány oldalt, amit az egyház és állam viszonyának s evangélikus egyházunk rajzának szentel. A SZERZŐ TANÁREMBER, aki a gazdasági és politikai kö­rülmények valós szemlélete mel­lett természetes érdeklődéssel merül el a történelem, s a mű­velődés kérdéseiben is, nem egy­szer és nyomatékosan illusztrál­va mondanivalóját, főleg mai magyar költők műveiből vett idézetekkel. Mindezzel olyan ke­reszt- és hosszmetszetet ad ha­zánkról, amit az önmegismerés­nek a felfedezésével olvasunk. Ilyennek látnak minket. A kép szép, szeretettől fűtött és eszméi- tető. Kerüli, sőt küzd a szokva­Könyv rólunk nyos „puszta és csárdás” szemlé­let ellen, s a tájban, történelem­ben, művészetben, társadalom­ban a magyar lelket keresi. Ez a szemlélete megkapóan érdekes. Végigjárja az országot Soprontól Aggtelekig és Salgótarjántól Pé­csig s magyar arcokat, magyar viselkedést, magyar nézőpontot kutat-valiat. Történelmünkről szól és nyelvünkről, étkezésünk­ről és egészségügyünkről, élén­ken elemzi társadalmunkat, tö­rekvéseinket, reményeinket és erőforrásainkat. Különösen so­kat szentel társadalmunk fejlő­dése kérdéseinek. Közöl sajáto­san turistatudnivalókat és fog­lalkozik európai összefüggéseink­kel. Mindezen közben a maga helyén és összefüggéseiben szól az egyház helyzetéről is. Minket most különösképpen is ez érde­kel. RÖVIDEN ISMERTETI AZ EGYHÁZ TÖRTÉNELMI KI­ALAKULÁSÁT hazánkban, va­lós számokat közöl arányainkról, de nem időz el ezeknél. Szemlé­lete sajátosan finn és evangéli­kus. Egyházi kapcsolataink múlt­jára is utal. majd leszögezi: „A megújult Magyarország a finn egyházi emberek számára is al­kalmat kínál elgondolkozni a ke­resztyén egyház feladatáról a tár­sadalomban. Azt követően, hogy Finnországban ellenérzéseket vál­tott ki holmi nemzetközi haragos fanatikus, bizonyos Richard Wurmbrand, a magyar evangé­likusok buzgón remélik, hogy vesszük a fáradságot személye­sen megismerni az igazat.” Fele- kezetkozi arányainkról reálisan ír, de mert finn, és mint ilyen természetesen evangélikus, első­Húsvét 2. napjának igéje Reinénvségiinli az étű Krisztus 1 Kor. 15, 21—23 Jézus feltámadása nem egyszerűen önmagában és önmagáért való jó hír. Húsvét csodája nem csupán azért volt öröm a tanítványok­nak, mert, akit gyászolták, azzal ismét találkozhattak, akiről azt hitték, hogy végleg elveszítették, az újra megjelent körükben, ha­nem legfőképpen azért, mert ez bizonysága, pecsétje megváltói mű­vének. Az, hogy Isten nem hagyta az enyészetben, igazolja Öt. Hi­tünk nem hiábavaló hát. Élő Urunk van, aki győzelmet vett a ha­lálon is, amint életében nemegyszer megmutatta, hogy hatalmas szavával képes életre hívni a holtakat is. Feltámadásának és életé­nek van következménye, ez pedig reménységünk. A feltámadásról és örök életről való meggyőződésünk. Reménytelen keresztyenek mindig azt felelik el, hogy Jézus él, feltámadott. FEJFAK, StRHANTOK SOKASODNAK EGYMÁS UTÁN TEME­TŐKBEN, urnák kerülnek egymás mellé, s legnagyobb, megdönthe­tetlen igazságnak tűnik: születünk, meg is fogunk halni. Sorsunk a halál, hiszen mióta ember él a földön, azóta uralkodik a halál is. Igen, erről a Szentírás is tud. Ismeri a halál végtelen láncolatát az első embertől kezdve mostanáig. „Ádámban mindnyájan meghal­nak” — írja Pál apostol. Ahogyan azonban vele egy szomorú, leve­rő sorozat kezdődött el, úgy kezdődött el Krisztusban egy másik, reményteljes sorozat. Ű életre kelt és ezzel megnyitotta a feltáma­dók sorát. Ö az első, visszajövetelekor pedig beteljesül ez a sor. NEM KÍVÁNCSISÁGUNKAT AKARJA KIELÉGÍTENI AZ IGE. Nem szól arról, milyen lesz ez az esemény. Módjáról, hogy hogyan lesz lehetséges, szintén hallgat, sőt időpontja is rejtett elölünk. Vi­szont azt akarja, hogy megértsük: Urunk életre kelésének követ­kezményei vannak. Nem akarja, hogy reménytelenül éljünk e föl­dön — gyásztól leverten és me gkötözött en, szomorúságba árvulian, ixtgy a halál félelmében, az élet véges voltába beletörődő, lemondó megkötözöttségben, vagy a halál ténye elleni hiábavaló lázadozás- ban — hanem felszabadult, boldog, bizakodó reménységben. Igénk olyan szakaszból való, melyet az apostol azért írt, mert voltak a gyülekezetben, akik a feltámadás hite és bizonyossága nélkül éllek, akik tagadták ezt. Az élő Jézus maga ébresztgeti bennünk a hitet: „Jézus él, én is vele." A FELTÁMADÁS REMÉNYSÉGE AZONBAN NEM CSUPÁN A GYÁSZ ÉS HALÁLFÉLELEM SZORONGÁSÁTÓL, hanem lelkün­ket, életünket gúzsba kötő minden béklyóból felszabadít. Telve van ugyanis mindig bizalommal. Bizalommal az élő Krisztus iránt, aki diadalmaskodott a halálon. Reménység és bizalom, szorosan, elvá­laszthatatlanul összetartozó valóságok. Így válik reménységünk as élő Krisztusban végső soron erre az életre is felszabadító erővé, mert hatalmas kezére hagyva magunkat bátran cselekedhetünk. Felszabadító erővé az Ö szolgálatára e földi életben, ezzel a földi életünkkel. Hogy hogyan szolgóJhatjuk öt, azt tudjuk. Ha az Ő cse­lekedeteit eselekesszük, mozdulatait végezzük azonos irányban, amint O tett, szolgálva szeretettel mindig, mindenütt. .. IMÁDKOZZUNK! ElS Ür Jézus, imádunk téged halálon vett diadalodért. Kérünk Té­ged, cselekcdd meg velünk kegyelmedből, hogy gyász és halál szo- rongatásának idején szemünk rád nézhessen, s feltámadásod hatal­mas ereje töltsön el bennünket élő reménységgel. Ez a reménység szabadítson fel minket minden megkötözöttségtől, hogy így szolgál­hassunk Téged ebben az életben, egykor pedig Veled lehessünk örök­ké. Amen. renden a mi egyhazunk érdekli. A keresztelés, esketem, temetés finntől eltérő egyházi és társa­dalmi helyzetét reálisan ismer­teti s rámutat, hogy nálunk ke­resztyénnek lenni nem magától értetődő állapot, hanem szemé­lyes döntés kérdése. Gyülekezeti életünk valós kereteit rokonszen­vesen es érdeklődést keltőn írja le lelkész! szolgálataival, isten- tiszteleti sajátosságaival, hitok­tatásával, ifjúsági és gyülekezeti bibliaóráival, családlátogatásai­val, anyagi kérdéseivel együtt. Szépen szól a rádiós isten tiszte­letek tartásáról, szeretetintézmé- nyeinkröl stb. KÜLÖN FEJEZET FOGLAL­KOZIK AZ EVANGÉLIKUS EGYHÁZ ÉS A TÁRSADALOM kapcsolatáról. Ezt különösen is Káldy Zoltán püspök társadalmi szolgálatain keresztül illusztrál­ja, megbecsüléssel szólva parla­menti szerepléseiről. Értékeli az Egyezményt s annak pozitív, ki­egyensúlyozó hatását. „Az állam nem törekszik szekularizálni az egyházat, az egyház sem klerika- lizálni az államot.” Amikor az ember kérdéséről van szó, nem ideológiai kérdésekbe merülnek el, hanem a segítés, előrevivői lehetőségeiben vannak elfoglalva. A társadalom építése, előrevivé- se az egyház tagjai számára nem előfeltételezi az ateista ideológiái. Érdekes fordulattal Szőnyí Ben­jamin és Zábrák Dénes énekein — amelyeket régebben felvettek a finn énekeskönyvbe is — mu­tatja be az egyház társadalmi el- kötelezését. Igehirdetéseinkben rámutat az emberi jogok és igaz­ságosság követelményeinek ter­mészetes beágyazottságára, s úgy értékeli, hogy igehirdetéseink fennhejázás nélküli, alazgtos megnyilatkozások, s belsőleg rendkívüli erővel teltek. KÁLDY PÜSPÖK SZOLGÁ­LATÁNAK éKTísKÉLjíSnüéN kiemeli a diákomul teológia jej- loüesenek folyamatát, majd hi­vatkozik Koren Emillel tolyta- tott beszélgetéseire a finn—ma­gyar egyházi kapcsolatokról, az egyház morális feladatairól a társadalomban, s arról az anyagi takarékosságról, ahogyan a ma­gyar gyülekezetek élnek a hívek bő áldozata alapján. Érdekes pár­huzamot von: a háború után ná­lunk megépült kereken ötven új templom és imaház összesen nem került annyi penzbe, mint Hel­sinkiben az egyetlen új sziklába vájt templom építési költségé volt. AZ EGYHÁZI KÉRDÉSEK TÖBB OLDALT KITEVŐ FEJ­TEGETÉSÉT érdekes megállapí­tással zárja. Amikor Káldy püs­pököt parlamenti képviselővé vá­lasztották, nem arra választották, hogy az egyházat képviselje az országgyűlésben, hanem válasz­tókörzetének minden lakosát, te­hát a kommunistákat is. Amikor pedig valamely pártfunkcioná­riust választanák képviselőnek, ő ugyanúgy képviseli választókerü­letének egyházhoz tartozó hivő tagjait is. Ez nem törli el az ideo­lógiai határt, ami az ateisták és keresztyének között húzódik, de megtalálja az együttműködés le­hetőségéi és területeit, ami az ideológiai különbözőségek fölött összeköti az egész társadalmat. Hiszen az egyház nem tartja ma­gát a szocializmus és az állam- rend ellenzőjének, s nem is akar azzá válni. .. ..

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents